Végzet - 8. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Örömmel jelentem, hogy a Kiválasztottak száma folyamatosan bővül, így már Wattpadon is elértük azt a bűvös százas számot, tehát már kétszázan vagyunk! Tudom, hogy a két tárhely követői között vannak átfedések, ugyanakkor vannak olvasók, akik nem iratkoztak fel egyik helyre sem, tehát azt hiszem, hogy ez a szám mégiscsak megállja a helyét. El sem hiszem, hogy ennyien vagyunk már, komolyan! Számomra hihetetlen ez az egész, és nagyon hálás vagyok mindenkinek kivétel nélkül! Ti vagyok a legjobbak! <3

Mia és Reachel az ágyamon ültek; gyönyörűen néztek ki! Szőke barátnőm egy földig érő, deréktól lefelé szélesedő, piros ruhát viselt, pánt nélkül, szív alakú dekoltázzsal, a haját laza hullámokba csavarta és a bal oldalára igazította, egy piros strasszokkal díszített csattal összefogta hátul, hogy a helyén maradjon. Fekete, füstös szemfestéke kiemelte világoskék íriszeit, a vörös rúzs pedig nagyon jól illett az összeállításhoz, akárcsak a fekete, kövekkel kirakott magas sarkúja. Ezzel szemben barna hajú társa egy sokkal kihívóbb darabot választott: testhez simuló, combközépig érő, fekete darab, a dekoltázsa viszont jóval a melle alá ér. Direkt úgy van kialakítva a ruha, hogy rásimuljon a domborulatokra, ne csúszkáljon semerre. Meglehetősen merész választás, el kell ismernem. A cipője ezzel szemben egy egyszerű fekete magas sarkú volt. Haját kontyba fogta, néhány hullámos tincs lógott ki belőle, ezzel keretet adva arcának, emellett még inkább kihangsúlyozva a ruha felső részét. Erre még rátett egy lapáttal a hatalmas kő, ami egy ezüstláncon függött a nyakában. Szemhéjpúdernek egy csillogó zöld palettát választott, ami remekül passzolt hasonló árnyalatú szemeihez. A rúzs, amit viselt pontosan megegyezett azzal, amit Mián is megfigyeltem. Én még mindig készülődtem, már csak a sminkem volt hátra. Az én választásom egy sötétkék, pánt nélküli, földig érő darabra esett, amiből a jobb lábam szinte teljesen kilátszott, olyan magasan húzódott a vágás az anyagon. Mell alatt egy ezüstszínű, csillogó öv húzódott, nagyobb hangsúlyt adva ezzel a nem túl mély dekoltázsomnak. Egy kis optikai csalás. Hozzá egy szürke, enyhén csillogó magas sarkút választottam. A hajam laza hullámokban omlott a vállamra, semmi mást nem csináltam vele. A sminkem Miáét tükrözte annyi különbséggel, hogy az én szemfestékem a sötétkék és a fekete átmenetét használta fel, hogy kiemelje szemem sötét árnyalatát. Kérés nélkül a kezembe nyomta a vörös rúzsát, miszerint legyünk egységesek. Azt hiszem, elkészültünk.

Maga a bál már vagy egy órája kezdetét vette, a terem lassan kezdett megtelni vendégekkel, egy másik szárnyat is meg kellett nyitni, annyian voltak. Szerencse, hogy a bálterem bővíthető a mellette lévő szalonnal, amit szintén berendeztünk erre az esetre. Úgy éreztem magam, mint egy bálkirálynő, ahogy barátnőimmel az oldalamon levonultunk a lépcsőn. Szinte mindenki minket bámult, ám az érdeklődésük hamar alábbhagyott, így folytatták a félbemaradt beszélgetéseiket. Csalódottan nyugtáztam magamban, hogy a valóságban ez nem úgy működik, mint a filmekben, amikor mindenki leesett állal bámulja a lányokat. Ez itt a kegyetlen valóság.

Több ismerőst is felfedeztem a tömegben, azonban még annál is több idegen arcot találtam, akik csupán az ünnepség idejére tartózkodnak a városban. Legnagyobb bánatomra nem Nate volt az első ember, akit kiszúrtam a tömegben (akivel továbbra sem tudom, hányadán is állunk), hanem Alex Seggfej Sullivan. Egyenesen rám bámult szürkés szemeivel, ajka kaján mosolyra húzódott, amikor tekintetünk találkozott. Gondolkozás nélkül felém indult. Fehér inget, sötétszürke nyakkendőt és világosabb árnyalatú szürke öltönyt viselt. Nagyon jól állt neki, ezt el kellett ismerni. Amint odaért hozzánk, biccentett egyet lányok felé.

- Hölgyeim! – Elegánsan fejet hajtott, majd hirtelen megragadta a kezem. –Elrabolom egy kis időre a barátnőtöket, de ne aggódjatok! Hamarosan visszakapjátok. –Félve pillantottam rájuk, mire egy apró bólintással jelezték, hogy rajtam tartják a szemüket. Vonakodva ugyan, de követtem Alexet. Végig szorosan tartotta a kezem, de nem fájt, csupán ügyel rá, nehogy elvesszek a sziluettek tengerében. Vagy éppen megszökjek. A bálteremhez csatolt helyiségen keresztül mentünk ki a folyosóra, ahol egy kicsit távolabb húzott, így a bátyám zenekara már nem harsogta őt túl.

- Mit akarsz, Alex? – Nem akartam kertelni, reméltem, minél előbb a tárgyra tér. Szabadulni akartam. Igaz, hogy voltak kedves megnyilvánulásai, viszont amit Liz mondott, nem hagy nyugodni. Nem bízhatok benne.

- Kerülsz engem. – Szemrehányó volt a hangja, szemét összehúzta. A kezemet továbbra sem engedte el. Amikor szabadulni akartam a szorításából, meglepve tapasztaltam, hogy azonnal elengedett, nem tiltakozott. Ám arra nem számítottam, hogy megragadja a derekam, és magához von. Pár centi választotta el az arcunkat egymástól, így hát igyekeztem növelni a távolságot, ám ezzel csak azt értem el, hogy még szorosabban tartott, közelebb rántva ezzel magához. Rontott a helyzeten, hogy ebben a cipőben már nem sokkal volt nálam magasabb.

- Miből gondolod?

- Csak akkor szólsz hozzám, ha muszáj. Mi történt, Cukorfalat? Azt hittem, jól megvagyunk. Ráadásul most még Damien is kikerült a képből…

- Hogy érted, hogy kikerült a képből?

- Észrevettem, hogy megromlott a viszony köztetek. Nem vagyok vak, picinyem –arrogánsan mosolygott. –Most már senki és semmi nem állhat közénk –suttogta, miközben szeme lesiklott az ajkaimra, és egyre közelebb hajolt. Ez volt az a pillanat, amikor a cipőm sarkát belemélyesztettem a lábába. Tarka káromkodások közepette elengedett, én pedig visszarohantam a táncolók közé.

A szememmel a lányokat kerestem: Miát épp Max csókolgatta, miközben a táncparketten dülöngéltek, Reachel pedig leállt beszélgetni egy magas, vörös hajú sráccal, aki meglehetősen jóképűnek bizonyult. Furcsán ismerősnek tűnt, emlékeztetett valakire, de nem tudtam volna megmondani, kire. Biztos, hogy nem az a valaki volt, csupán… hasonló. Nagyon hasonló. Kissé feltűnően bámultam őket, miközben ezen gondolkoztam, így észre sem vettem, hogy nekiütköztem valakinek.

- Hé! Nézz már az orrod elé!- förmedt rám miközben megfordult. Damien dühös tekintetével találtam magam szembe. Igazán jól nézett ki ma este, persze ez nem volt meglepő. Semmi öltöny vagy nyakkendő, csupán egy sötétkék ing, amitől a haja feketének tűnt, gyönyörű kék szeme pedig világított tőle. Nem gombolta be felül az inget, így a mellkasa felső része szabadon maradt, ahol megcsillant az ezüstlánc. Úgy éreztem, mintha összeöltöztünk volna, hacsak véletlenül is. –Ja, csak te vagy az. Bocsi, hogy így rád förmedtem, de legközelebb figyelj oda.  – Egy fokkal kedvesebb hangnemben dorgált tovább. Emlékeztetett az első találkozásunkra. Akkor is összeütköztünk. Fájdalmat éreztem a mellkasomban és hideget. 

- Ne haragudj, kissé elbambultam –kezdtem magyarázkodni, ám ekkor valaki a nyakába csimpaszkodott, a szó pedig a torkomra fagyott.

- Gyere vissza táncolni!- Egy festett vörös hajú, zöld szemű lány villantotta rá tökéletes fogsorát. Vagy a természet volt hozzá igen kegyes, vagy push-up-ot vett fel (én az utóbbira tippelnék, de még a melltartóba tömött zokni is szóba jöhet), mindesetre kipakolta, amije van és kétségkívül megtett mindent azért, hogy a bíborszínű ruhájában minden hím nemű jelenlévő figyelmét magára irányítsa. Napbarnított bőréből ítélve nem ide valósi, valószínűleg az egyik alapító család leszármazottja. 

- Elena, ő itt Melody. Melody, Elena –mutatott be minket egymásnak, figyelmen kívül hagyva a lány kérését. Melody unottan emelte rám a tekintetét, majd magára erőltetett egy műmosolyt és a kezét nyújtotta. 

- Melody Smith, másodági Danken leszármazott, Sarah Danken révén –a műmosolya hirtelen arrogánssá változott. Komolyan ezzel akar felvágni?

- Elena Tisdale, egyenes ági Danken leszármazott, Katherine Danken nem tudom hányadik ükunokája. Örvendek. Hogy tetszik a parti? Mint házigazda különösen igyekszem odafigyelni a vendégekre, újdonsült rokonom –mosolyogtam rá negédesen egyúttal diadalittasan. Boldogan figyeltem, ahogy az idegesítő mosolya elhalványul, majd nyel egyet. Beletelt pár másodpercbe, mire összeszedte magát. Talán ostobán viselkedtem, de abban a pillanatban nem érdekelt.

- Minden nagyszerű! Köszönöm. Igazán örülök, hogy megismerhetlek –tette hozzá, mire csak mosolyogva bólintottam.

- Honnan érkeztetek?- érdeklődtem tettetett kedvességgel, ámde valódi érdeklődéssel.

- Miamiból. Valamikor meglátogathatnátok minket –mosolygott rám, majd Damienre pillantott.

- Valamikor –bólintott mosolyogva. Ez a bugyi-lehúzós mosolya, ahogy Mia mondaná. Au. 

- Nagyszerű!- lelkendezett azonnal. Mivel láthatóan visszacsöppentek a kis világukba, még egy utolsó kérdést intéztem Damienhez.

- Hol találom Nate-et? – A mosolya azonnal lehervadt, de készségesen válaszolt.

- Valahol a puncsos tál környékén keresd. – Majd az említett helyre mutatott, ahol azonnal kiszúrtam a keresett személyt.

- Köszönöm. További jó szórakozást!- mosolyogtam rájuk.

- Köszi, neked is!- intett Melody, kicsit sem tettetve a megkönnyebbülését, miszerint magára hagyom a hercegével.

- Még találkozunk –bólintott Damien, majd minden figyelmét a cicababának szentelte.

Miközben Nate felé indultam, tekintetemmel körbepásztáztam a termet. Itt volt az összes Sullivan és Donovan, mindenki, akit ismertem a városból: felnőttek, fiatalok vegyesen. Tom is talált magának egy lányt, míg Michael unottan ücsörgött az egyik asztalnál. Láttam a szemén, hogy Lizt figyeli a színpadon. A lány igazán gyönyörű volt, testhez simuló fekete ruhája kihangsúlyozta gyönyörű alakját, ehhez pedig hozzá illő fekete sminket választott; még a rúzsa is fekete volt, ami tökéletesen passzolt a személyiségéhez. Garrethet és Logant is felfedeztem a tömegben egy pillanatra, ám csodálkozva tapasztaltam, hogy Seggfej irritáló szőke fejét sehol sem látom. Nem foglalkoztam a nyugtalanító érzéssel, ami hatalmába kerített, inkább megérintettem Nate vállát, aki erre felém fordult. Tátott szájjal mért végig, ami iszonyatosan jólesett. Végül megrázta a fejét, és sikerült összeszednie magát.

- Elena, hű! Gyönyörű vagy! Tényleg, lélegzetelállító. Hű!- nevetett a saját ügyetlenségén, én viszont szégyenlősen lehajtottam a fejem. Belepirultam a bókjába.

- Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki –mértem végig, és valóban jól nézett ki. Fekete inget viselt, ugyanúgy szabadon hagyva csupasz mellkasát, mint az öccse, a jobb csuklóján egy ezüstlánc lógott, a balon pedig a karórája. A haja tökéletesen be volt lőve, fekete szemei csillogtak. Elvesztem bennük. Teljesen összezavarodott a szívem és az agyam is. Az előbb még féltékeny voltam a Damien nyakában csüngő lányra, most viszont mindent itt hagynék, és csak kettesben lennék az előttem álló fiúval. 

- Köszönöm –villantotta meg a kisfiús mosolyát, amitől elolvadtam. Pár másodpercig csak néztük egymást: egyikünk sem tudta, mi tévők legyünk, hogy köszöntsük egymást. Nate egyszer csak közelebb hajolt, azt hittem meg fog csókolni, a szívem hevesebben kezdett verni. Csalódnom kellett, ugyanis az a csók az arcomon landolt puhán. Érzelmeimet az arcom is tükrözhette, ugyanis mikor kiegyenesedett és rám nézett, pajkosan elmosolyodott. 

- Mikor jöttetek?

- Nem olyan rég –felelte, majd felém nyújtott egy punccsal teli poharat. - Kóstold meg, isteni!- bíztatott, majd meghúzta a sajátját.

- Vigyázz, ez Jones-féle –figyelmeztettem, mire cinkosul összemosolyogtunk. 

- Szép emlékeim vannak a Jones-féle puncs hatásairól –vigyorgott, mire felnevettem. Pontosan tudom, mire gondolt. A legutóbbi bulin ez az alkohol nem kis szerepet játszott abban, hogy a karjaiba vessem magam. Azóta csak azt bánom, hogy nem adtam neki korábban esélyt. Akkor talán sosem történik köztem és Damien közt semmi, és nem érezném magam mocskosnak, amiért a bátyjával kezdtem ki. 

- Táncolunk?- kérdeztem miután megittam a részem. Nem válaszolt, helyette kézen ragadott, és maga után húzott a színes, cikázó ruhatömeg közé.

Intettem Dannynek a színpadra, hogy valami lassú számot játszanak, mire csak bólintott, majd megszólalt egy szép, romantikus ballada. Nate a derekamra kulcsolta a kezét, én pedig a nyaka köré fontam a sajátomat. Egymáshoz simulva ringatóztunk a zene dallamára. Végig egymás szemébe néztünk, miközben csak vigyorogtunk, mint két idióta. Egy idő után már nem bírtam és elnevettem magam, ami ezek szerint ragadós volt, mivel ő is rákezdett és csak közelebb vont magához. A vállára hajtottam a fejem, úgy táncoltunk tovább.

- Hiányzott a mosolyod –suttogta a fülemben, mire elmosolyodtam, majd felnéztem.

- Mostanában nem sok okom volt rá.

- Nos, ideje volt, hogy legyen –felelte, miközben elmélyülten nézett.

A tekintete fel-le vándorolt a szemem és az ajkam között. Vágytam rá, hogy megcsókoljon. Már majdnem véget ért a szám, mire lágyan végigsimított az arcomon, majd a következő pillanatban már egymást csókoltuk. Még sosem csinálta ilyen gyengéden és lassan, mintha féle attól, hogy összetörök a karjai közt. Bár többre vágytam, mégsem voltam követelőző, elvesztem az érzelmek tengerében, amiket kiváltott bennem. Ki akartam élvezni minden pillanatot, olyan volt, mintha megállt volna az idő, mindenki megszűnt létezni körülöttünk, csak ketten voltunk az egész világon. Mámorító volt. Akkor szakadtunk el egymástól, amikor felcsendült egy pörgősebb szám, aminek hatására mindenki ugrálni és kiabálni kezdett. Nate mosolya, ha ez lehetséges, még szélesebb lett, a tekintete csupa szeretet sugárzott. Nem bírtam megállni, nyomtam egy gyors csókot a szájára, ő viszont nem érte be ennyivel. Magához rántott, és hevesebben folytatta. A hajába túrtam, úgy próbáltam meg közelebb vonni, mire belenyögött a csókba, majd hirtelen megszakította azt. Mindketten lihegtünk, a szeme vágytól csillogott. Kérdőn néztem rá.

- Nem lesz jó vége, ha ezt most folytatjuk –szólalt meg rekedten, mire az arcomra azonnal szomorúság ült, és hátrébb léptem tőle. 

- Mire célzol?- El sem hittem, hogy remegett a hangom. Tényleg attól féltem, hogy elbőgöm magam. Nate rémülten lépett hozzám közelebb, egyik kezével az enyémet fogta meg, a hüvelykujjával simogatta, a másikkal pedig az arcomon simított végig.

- Nem úgy értettem, ahogy gondolod –suttogta. –Csupán annyi, hogy ha tovább csókollak, akkor többet akarok majd. És kicsit sok itt az ember, ráadásul itt az anyukád, a bátyád…- folytatta, mire megkönnyebbülésemben elnevettem magam. Komolyan attól féltem, hogy a kettőnk kapcsolatának akart így véget vetni, közben pedig csak annyi, hogy nem akarta elveszíteni a fejét és ágyba vinni. 

- Ne ijessz meg ennyire még egyszer –kértem, miközben hozzábújtam. A hajamat kezdte simogatni, majd megállt játszani az egyik tinccsel.

- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy félreérted. Hiszen tudod, hogy amióta csak ismerlek, mást sem akartam, mint veled lenni.

Nem feleltem, csak magamhoz szorítottam. A válla fölött bambán néztem a táncolók tömegét, majd hirtelen találkozott a tekintetem Damienével. A vörös pics…vagyis cicababát ölelgette, az pedig igazi macska  módjára bújt hozzá. A fiú tekintete beleégett az emlékezetembe: mérhetetlen fájdalom. Pont ilyen volt, amikor szakítottunk, csak ezúttal nem keveredett bele düh. Inkább a felismerés, miszerint végleg elveszített. Az arckifejezése is eltorzul, amilyen gyorsan csak tudta elkapta a tekintetét, amint észrevette, hogy látom. Próbáltam nem foglalkozni vele, csak Nate ölelő karjaira koncentráltam, ám a lelkem egy része még mindig ragaszkodott a fiúhoz. Még mindig gyűlölöm magam érte.