Végzet - 10. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ahogy ígértem, a hét elején meg is érkezett a következő fejezet. 

A fejezet előtt még csak annyit, hogy élvezzétek ki a nyár (már amennyire ezt az időjárást annak lehet nevezni) utolsó heteit, napjait, mert hamarosan kezdődik ismét a hajtás. Én már gőzerővel készülök az egyetemre (japán szakosként nem árt, ha egy kicsit tud az ember írni japánul) , és hamarosan itt a gólyatábor, ami azt jelenti, hogy jövő héten nem valószínű, hogy lesz rész. Ezt az elmaradást igyekszem majd a következő hét elején pótolni, amint lehetőségem nyílik rá a tárgyfelvétel macerája után.

További szép napot, hetet, nyarat Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

A Városalapítók Hete szinte elrepült a fejünk fölött. Rengeteg program, érdekesség várt minden érdeklődőt, még sosem láttam egyszerre ennyi embert a városban. Emellett segítettünk a Donovan családnak megszervezni a Záróbált, amit vasárnap tartanak a kastélyban. A Nyitóbál a mi reszortunk volt hétfőn; nem tudom, mennyire sikerül majd felülmúlni. Ráadásul két ilyen nagyszabású esemény egy héten belül meglehetősen szokatlan volt errefelé. Összességében mindig volt valami tennivaló. Vagy koncertre mentünk a csajokkal, vagy edzettünk a Donovanokkal, vagy tovább kutattam a naplóban (az elejétől átrágom az egészet), vagy segítettünk a buli előkészületeiben, vagy épp Nate-tel randiztam. Ami kettőnket illeti, nagyon jól megvagyunk. Komolyan. Sokkal jobban érzem magam vele, mint Damiennel. Mellette nem kell még egy titkot cipelnem, elmehetünk nyugodtan bárhová, járkálhatunk kézen fogva, egyszerűen tökéletes. Bármiről tudunk beszélgetni, mindig képes megnevettetni, nem tudok betelni a mosolyával, a szemével, az érintésével, a csókjaival. Minden nappal egyre jobban képes vagyok elengedni Damient, és pusztán Testőrként tekinteni rá. 

És, ha már a drága Testőrömnél tartunk: igyekeztünk Philip Greentown nyomára bukkanni – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem igazán tudtuk, hol és hogyan is kezdjük el a keresését. Végül feladtuk, és Mr. Donovan segítségét kértük, elvégre ő a polgármester, biztosan tud valamit a hollétéről. 

- Szívesen segítenék gyerekek, csakhogy nem tudok. Több száz elveszett rokon van most a városban és a környéken, lehetetlen mindenkit az ellenőrzésem alatt tartani –felelte fel sem nézve a számítógépéből, amin serényen gépelt valamit.

- Kell, hogy legyen valami –próbálkozott tovább Damien az asztalra tenyerelve; ezzel próbálta elérni, hogy végre ránézzen. 

- Esetleg egy telefonszám –tűnődött Charles, továbbra is a képernyőre összpontosítva, majd mikor látta, hogy egyikünk sem tesz semmit, sóhajtva hátradőlt a székén. Látszott rajta, hogy fáradt, a ráncok elmélyültek a homlokán, a hajába pedig a szokásosnál is több ősz hajszál vegyült. –Beszéljetek Mrs. Butlerrel, ő kezeli az ilyen ügyeket. Most pedig kifelé, rengeteg a dolgom.

- Ki az a Mrs. Butler?- suttogtam Damiennek, amint kiléptünk adolgozószobából. Nem mertem hangosabban beszélni.

- Apa titkárnője. Geraldine O’Dannel húga.

- Itt mindenki rokona mindenkinek?

- Dollivan egy kis város, nem igen települnek be, és el sem költöznek. 

- Aki egyszer Dollivanba jön, az itt is marad –bólintottam.

- Valahogy úgy –felelte keserűen. 

- És hol találjuk ezt a bizonyos Mrs. Buttert?

- Butler –javított ki mosolyogva. Pedig nem szándékos névtévesztés volt. –Meglehetősen ritkán van itt, inkább otthon dolgozik.

- Akkor most elmegyünk hozzá?- léptem ki a bejárati ajtón, és épp indultam volna kifelé, ám Damien megragadta a karom. –Mi az?

- Elmegyünk hozzá, csakhogy nem lakik olyan közel. Kocsival megyünk –bólintott a garázs felé, ahonnan a komornyik hajtott ki egy fekete furgonnal. 

- Te tudsz vezetni?- vontam fel a szemöldököm. Ebben valamiért kételkedtem. 

- Nemrég lett meg a jogosítványom –vigyorgott.

- Ezzel nem nyugtattál meg –jegyeztem meg miközben beszálltam az anyósülésre.

- Nyugi, nem mentem volna át elsőre, ha nem vezetnék jól. 

- Csakhogy a polgármester fia vagy –világítottam rá az aprócska tényre, miszerint ezzel egy kis igazságtalan előnyhöz jutott.

- Az nem oszt, nem szoroz. Inkább kösd be magad –utasított miközben kihajtott a kapun.

- Hova megyünk pontosan?

- A városon kívül lakik egy kis fölszintes házban a férjével –válaszolt miközben körülnézett egy kereszteződésben.

- Damien, menj már!- utasítottam, ugyanis míg nézte a semmit már vagy háromszor kihajthatott volna.

- Csak biztosra megyek –közölte, majd végre kihajtott a főútra.

- Aha, én a helyedben váltanék.

- A francba, még mindig kettesben van ez az izé?- pillantott le a váltóra, majd végre berakta hármasba, így mindjárt kellemesebb hangja volt a járműnek.

- Biztos, hogy nem a neten vetted a jogsidat?- vontam fel a szemöldököm. Nekem is van, csak nem szeretek vezetni a baleset miatt. Csak akkor ülök volán mögé, ha nagyon muszáj. Persze anya néha ragaszkodik hozzá, hogy fuvarozzam, nehogy kijöjjek a gyakorlatból.

- Ne szólj bele, hogy hogyan vezetek –korholt le, mire egy sóhajtás keretében inkább ráhagytam.

Csupán néha-néha jegyeztem meg, hogy „ráng az autó” vagy, hogy „engedd fel a kuplungot, akkor talán még lassulna is”, esetleg egy-egy „szép az indexed” beszólás is becsúszott. 

- Te vezetsz vagy én? – kiáltott fel egy idő után ingerülten.

- Lehet, jobban járnánk, ha átvenném – morogtam miközben az ablakon bámultam kifelé.

- Oké, akkor hazafele te vezetsz –zsörtölődött. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akitől elvették a cukrot.

Egy idő után rákanyarodtunk egy földútra nem messze az erdőtől. Az erdő mellett egy mező vagy rét húzódott egészen a szomszéd város határáig, amit innen is látni lehetett. Nincsenek errefele nagy távolságok. Hunyorgatva sikerült megpillantanom egy kis bungalót a semmi közepén. Egyenesen oda tartottunk. Döcögve bár, de végül sikerült leparkolni. Takaros kis házikó volt egy nagyobb méretű kert közepén. Rengeteg gyümölcsfa, zöldség- és gyümölcságyások, virágok voltak elhelyezve különálló parcellákban, a maradék terület pedig füvesített volt. Damien bekopogott a hatalmas, fekete faajtón. Mintha a ház kongott volna az ürességtől. Percekig álltunk ott, de nem történt semmi. Damien megismételte az előbbi műveletet. Ezúttal halk kopogtatást hallottunk az ajtó túloldaláról, mintha egy kisgyerek léptei lettek volna. Ahogy kinyílt az ajtó, valóban egy kis répaszínű, göndör fürtökkel megáldott szeplős kislány állt előttünk. Nagyjából öt-hat éves lehetett. Félig elbújt a résnyire nyitott ajtó mögött, onnan nézett ránk kikerekedett zöld szemeivel.

- Szia –guggoltam elé mosolyogva, mire csak még beljebb húzódott. –Nem kell félni tőlünk. Elena vagyok. Téged hogy hívnak?

- Aethelthryth –felelte, mire csak pislogni tudtam. Damienre pillantottam, aki mosolyogva csatlakozott hozzánk.

- Én Damien vagyok –mutatkozott be ő is. –Rég láttalak, Ryth, nem tudom, emlékszel-e még rám.

- A szemed ismerős –felelte vékony hangján. –Ahogy neki is –mutatott rám.

- Mi még nem találkoztunk, Ryth –csóváltam a fejem. Nem szólt semmit, csak bámult azokkal a nagy szemeivel.

- Elena csak nemrég költözött ide, nem hiszem, hogy találkoztál vele –erősített meg a mellettem guggoló fiú. –Nagymamit keressük. Itthon van?

- Az attól függ –felelte cselesen. 

- Damien Donovan keresi –nyomta meg a családnevét. A kislány szemében megcsillant a csodálat szikrája, szemei még tágabbra nyíltak, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mire egyet pislogtam, becsapta az orrunk előtt az ajtót. Nos, kétség kívül nem erre a reakcióra számítottam.

- Hát ez meg…?- néztem kérdőn Damienre miközben felegyenesedtünk.

- Nyugalom –bámulta az ajtót. Pár másodperc múlva az ismét kinyílt, ám ezúttal egy festett vörös hajú nénike állt előttünk, Ryth-ével egyforma árnyalatú szemeivel bámulva minket. Valóban hasonlított Grelandine-ra. Amint megpillantotta a mellettem álló fiút, hatalmas mosoly ült ki az arcára.

- Damien, kedvesem! Amikor Aethelthryth azt mondta, te vagy az, nem akartam hinni a fülemnek! – Megölelgette a fiút miközben három cuppanós puszit nyomott az arcára. Mikor végzett az üdvözlési rituáléjával, rám emelte mosolygós tekintetét. – És ki lenne ez a bájos hölgy? Csak nem a barátnőd, kisfiam?

- Elena Tisdale –nyújtottam felé a kezem, ám ahelyett, hogy megrázta volna, hasonlóképp üdvözölt, mint társamat.

- Igen, ő itt Elena, a hölgy pedig Agate Butler. És Elena nem a barátnőm –egészítette ki Damien, ugyanis én megszólalni sem tudtam.  

- Milyen kár! – Láthatóan csalódottság ült ki az arcára. –De még lehet –kacsintott a fiúra.

- Nem, ugyanis van barátom –mosolyogtam rá kedvesen. A szemem sarkából láttam, hogy Damien meghökkent tekintettel vizslat.

- Ó, csakugyan?-  Mrs. Butler csalódottan rázta a fejét. –Csak kélek, mondd, hogy nem egy Sullivan! Azok a férfiak aztán…

- Nem, nem –intettem le. –Nate Donovan a barátom.

- Ó! –visszatért az arcára az a derűs mosoly, ami szerintem vagy tíz évvel megfiatalítja. –Így mindjárt más, mindjárt más. Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Gyertek csak, gyertek beljebb! –állt félre az ajtóból, helyet adva nekünk. Damien készségesen előre engedett, ám a tekintetéből láttam, hogy amint kettesben leszünk, beszéde lesz velem.

A ház belülről eléggé… hogy is mondjam… színes volt. Az előtérben citromsárga falak fogadtak színes festményekkel, különféle formájú akasztókkal és meglehetősen nagy rendetlenséggel. Követtük az idős hölgyet a nappaliba, ami élénkpiros színben tündökölt, borzalmas sárga függönyökkel. Égszínkék kanapé és fotelek voltak elhelyezve, úgy, hogy mindegyik a középen elhelyezett falra erősített televízióra nézzen. Persze a díszpárnák is sárgák voltak, akárcsak a szőnyegek. Az egyik ilyen fotelben kuporgott a vörös kislány. A helyiségből beláttam a konyhába, aminek falain rikító zöld-lila-sárga-piros-kék csempék váltogatták egymást. Inkább nem vizslattam tovább a házat, hanem helyet foglaltam Damien mellett a kanapén, velünk szembe pedig Mrs. Butler kuporodott le.

- Mi járatban erre, gyermekeim?- kérdezte, majd a fejéhez kapott és gyorsan hozzátette: - Kértek esetleg valamit enni, inni?

- Nem, köszönöm –válaszoltuk egyszerre, mire mindent tudó vigyor jelent meg a nő arcán.

- Rendben. Szóval, mit szeretnétek?

- Apa azt mondta, hogy önnél megtaláljuk Philip Greentown telefonszámát –felelte Damien.

- Philip Greentown? Még sosem hallottam ezt a nevet –ráncolta össze szemöldökét. 

- Azért utánanézne? –kérdeztem kedvesen.

- Természetesen. Mit kellene tudnom róla?

- Danken leszármazott, meglehetősen távoli rokon. Az ő birtokában áll a harminchármas vitrinben elhelyezett ezüsttőr, amely valaha Clark Danken tulajdona volt. 

- Akkor már tudom is, hogy hol keressem –pattant fel figyelemreméltó fürgeséggel és kecsességgel, majd kitipegett egy szobába. Miközben keresgélt, igyekeztem kerülni Damien tekintetét, és inkább a kislányra néztem, aki továbbra is kitágult zöld szemeivel vizslatott. Olyan volt, mintha nem is engem nézne. 

- Mondd csak, Ryth, hány éves vagy? –kérdeztem tőle mosolyogva.

- Hat –mutatott hetet az ujjával, mire felnevettem. 

- Hűha, akkor már igazi nagylány vagy –vigyorogtam rá, mire szégyenlősen lesütötte szemét, majd a mellettem ülőre sandított. Épp ekkor tért vissza köreinkbe Mrs. Butler egy vaskos könyvvel.

- Ebben kell lennie –motyogta magának, majd lapozni kezdte. Furcsán ráncolta a szemöldökét, többször hitetlenkedve rázta a fejét, a ráncok elmélyültek a homlokán. –Biztosak vagytok benne, hogy Philip Greentown az illető neve?

- Igen, miért? –Kezdtem ideges lenni. Ez nem jelentett jót.

- Philip és családja egy tűzben elhunytak öt éve –közölte, majd megmutatta a lapot a könyvben. A sok adat mellé hozzácsatolták a gyászjelentést, és az újságcikket, ami a balesetről írt. 

- Ez lehetetlen –suttogtam. –Akkor hogy került ide a tőr? Meg lehetett oldani nélküle is?

- Nem, személyes bejelentkezésre volt szükség hozzá az Ünnepség előtti napon. Felettébb különös eset. Mindenképp meg kell vitatnom édesapáddal –nézett Damienre, majd egy könyvjelzőt helyezett a lapok közé, mielőtt becsukta volna. –Holnap meg is teszem, akkor jönnek Rythért a szülei. Igaz, kicsim?- mosolygott a lányra.

- Nekem miért nem lehet olyan szép szőke a hajam, mint neki? –mutatott rám. Vagyis inkább mintha mellém mutatott volna, de mégis rám.

- Elenának nem szőke a haja, aranyom.

- Nem neki –csóválta kis buksiját. –Neki.

- De hisz ott nincs is senki –szólt Damien előbb mellém, majd mögém pillantva.

- De igen. Pont úgy néz ki, mint Elena, csak szőke haja van. Sötétszőke, szinte már barna. Az ikertestvéred? Nekem nincs testvérem –görbült le ajka. Mrs. Butler kikerekedett szemmel nézett a kislányra, a tekintete ijedtséget tükrözött. Én azonban pontosan tudtam, kiről beszélt.

- Nem az ikertestvérem –mosolyogtam rá. –És ki tudja, lehet, egy nap neked is lesz egy öcséd vagy egy húgod.

- Remélem –derült fel az arca. –Kikísérem őket, nagyi.

- Rendben, aranyom –felelte a nő még mindig kissé kába állapotban. Ryth kézen ragadott minket. Nem kerülte el a figyelmem a bájos mosolya, amit Damienre vetett. 

- Gyertek máskor is, és hozd a barátodat is. Ha van barátnőd, akkor őt is hozhatod –pillantott Damienre. A kis ravasz. 

- Nincs barátnőm –vigyorgott le rá a fiú, mire a kislány angyalian elmosolyodott. 

- Sziasztok!- intett utánunk.

- Szia!- intettünk vissza, majd a kocsihoz lépdeltünk.

- Kérem a kulcsot –nyújtottam a kezem.

- Tessék?

- Azt mondtad, hazafele én vezetek. Szóval kérem –kérleltem szigorúbb hanglejtéssel, mire a zsebébe nyúlt, majd átadta őket.

- De nehogy összetörd –figyelmeztetett szúrós pillantással, mire szemforgatva beültem a járműbe. Beállítottam rajta mindent, majd elindítottam, és gond nélkül kigördültünk a földútra. –Ez a kislány teljesen odavan érted.

- Csak nem féltékeny vagy?

- Én? Ugyan, kérlek! – Nem vettem le a szemem az útról miközben válaszoltam.

- Furcsa, hogy ez a Philip halott. Akkor hogy került hozzánk a tőr? –váltott témát.

- Gondolod, hogy a Mester műve?

- De mégis hogy adhatta ki magát ennek a férfinak? 

- Ha őt sem ismerte senki, akkor egy hamis személyivel könnyű dolga volt.

- Lehet. Viszont az a szomorú hír, hogy ezzel zsákutcába futottunk –sóhajtott, majd pár perces hallgatás után ismét megtörte a csendet. –Ryth... szóval ő látta Katherine-t, igaz?

- Nem tudom, mit látott, hiszen én magam sem láttam őt, nem is érzékeltem a jelenlétét. Ijesztő. Mindenesetre az biztos, hogy róla beszélt. 

- Furcsa egy kislány –jegyezte meg Damien. Nem szóltam semmit, inkább bekapcsoltam a rádiót. Nem tudom, mi ment benne, mindenesetre oldotta a hangulatot. –Szóval te és Nate együtt vagytok? – Szóval mégis megkérdezte.

- Igen. – A válaszom tömör volt és érzelemmentes. Nem úgy, mint az ő hangja. 

- Mióta? – Halkan kérdezte, szinte meg sem hallottam.

- A nyitóbál óta. – Ismét egy tömör és lényegre törő válasz. Nem szólt semmit, elmerült a gondolataiban, ahogy én is. Ahogy rápillantottam, semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Inkább feltekertem a rádión a hangerőt, úgy mentünk hazáig.