Végzet - 11. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Visszatértem az egyhetes szünetemről, így újra itt a TSF! :) Még szerencse, hogy blogolok és nem vlogolok, mert hangom nincs, hála a gólyatábori csapatindulónknak, de megérte! 

Órákat tudnék regélni a GT-ről, de tudom, hogy Titeket ez nem érdekel, így nem fogok (csak ha kéritek), viszont egyetlen egy dolgot el szeretnék róla mondani. Nagyon sokan nem mernek elmenni GT-re a sok rémtörténet miatt, amiket hallani lehet a hírekben, félnek, hogy nem tudnak senkivel sem összebarátkozni, nem az ő világuk stb. Én csak annyit tudok mondani, hogy ez ne tartson vissza senkit! Én is több rémtörténetet hallottam a Károli BTK gólyatáboráról, de elmentem és pozitív értelemben csalódtam. Hatalmas élmény volt, a társaság a lehető legjobb, új barátokat és fantasztikus élményeket szereztem. Nyilván nem minden GT egyforma, de szerintem ezt mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia. Mindenesetre aki jövendőbeli Károli BTK-s, annak mindenképpen ajánlom a Gólyatábort! :)

Ezt azért, mert muszáj :D (Idei KRE-BTK-GT-zene)

Szívesen mellékelném a Gólyatáncos videót, de ilyen hamar olyan még nincs, szóval be kell érni ezzel.:)

~*~

Mindent beborított a vér. Holttestek mindenütt. Akikben még csillogott az élet szikrája, sikítva, sírva menekültek minél messzebb. Sokan vérben áztak, de az nem a sajátjuk volt. Annak a jele volt, hogy valamelyik rokonukból, barátjukból örökre eltávozott a lélek, a szívük megszűnt dobogni.

És én? Én ott álltam: tetőtől talpig vérben, forró könnyek égették a szemem, a szívem zakatolt, majd’ kiugrott a helyéről. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam, mindeközben hányinger kerülgetett. Ismerős arcok után kutatva pásztáztam át a termet a tekintetemmel, ám ha akadt is köztük, nem ismertem fel. Minden forgott velem, a fejem hasogatott, az oxigénhiány felülkerekedett rajtam. A testem tehetetlenül csuklott a földre.

Ziháltan ébredtem, a takarómat lerúgtam a földre, levegőért kapkodtam, éreztem, ahogy az izzadtságcseppek végigfolynak a hátamon, a nyakamon, az arcomon. Hirtelen éles csipogás hasított a levegőbe, fülsiketítő hangjára a fülemhez kaptam a kezem, ám nem csillapította eléggé. Sikítottam. A szememet összeszorítottam, és ekkor csapott meg az a gyomorforgatóan ismerős illat. Sírni kezdtem, ordítottam. Hirtelen éreztem, hogy ketten lefogják a karom, majd a hang megszűnt. Újra kinyitottam a szemem, lihegtem, rángatóztam a görcsös zokogástól. Egy fehér ruhás nő próbált meg lenyugtatni, mellette pedig egy férfi valamit belefecskendezett az infúziómba. Ez egy kórház –eszméltem rá. Kórházban vagyok. Az emlékek hirtelen rohantak meg: sötét, sikítás, vér… Ám hirtelen minden kezdett elhomályosulni, a szemhéjam ólomsúlyúvá nehezedett. Hagytam, hogy ismét magával ragadjon a sötétség.

Egy üres, fehér szobában álltam teljesen egyedül. Hirtelen Katherine bukkant fel előttem. A tekintete szomorú volt, szinte már gyászos. Fehér ruhát viselt, haja zilált volt, mint aki rémálmából ébredt. Arca kipirosodott, kezei remegtek. Intett a karjával, mire három ajtó jelent meg előttem: egy barna, egy vörös és egy fekete.

- Mi ez az egész?- néztem rá kérdőn.

- Válassz egy ajtót –felelte monoton hangon. A szeme rettegést tükrözött.

- Katherine, mi folyik itt?- emeltem meg a hangom, ám meg sem rezzent.

-Válassz egy ajtót, Elena! – A hangja ezúttal nem hízelgő volt és kedves, hanem parancsoló. Éreztem, hogy a legközelebbi felszólításakor már pusztán a fogain keresztül szűrné a szavakat. A tekintete azonban ugyanolyan maradt.  

- Mi fog történni, ha kinyitok egyet? –Hirtelen fázni kezdtem.

- Megtudod, amint beléptél rajta –felelte, majd alakja elhalványult, végül köddé vált. Szó szerint köddé. Ahogy felém közeledett, éreztem, hogy fojtogat, fokozatosan vonja el tőlem az életet jelentő oxigént. Nem volt más választásom: kinyitottam egy ajtót. A vöröset.

A kórházi hálóingem viseltem, a Donovan kastély báltermében álltam. A Záróbál. Hideg fuvallatot éreztem, beleborsózott a hátam. Megpillantottam önmagam, miközben Damiennel beszélgettem. Fekete, combközépig érő, testhez simuló ruhát viseltem, mélyebb dekoltázzsal, mint legutóbb. A hajam ezúttal fel volt tűzve, két ezüst hajtű meredt égnek egymást keresztezve, ehhez tökéletesen passzolt a csillogó, szürke magas sarkúm. Damien vörös inget viselt, pont olyan stílusban, mint legutóbb: a felső három gomb kigombolva, az ezüstlánc a nyakában. Furcsa volt kívülállóként figyelni. Közelebb sétáltam.

- Értsd meg, Elena. Ez nem játék!- suttogta a fiú.

- Szerinted nem tudom? – Ingerült voltam. Úgy éreztem, ez a vita már régóta tartott.

- Az a kislány komoly veszélyt jelenthet.

- De Ő még csak egy gyerek! És az sem biztos, hogy helytáll a feltételezésed. Hiszen nincsen rá semmilyen bizonyíték, vagy tévedek netán?

- Még nincs, de…

- Semmi de –szakítottam félbe. – A beszélgetésünknek ezennel vége, Damien. – Ezzel elsétáltam. Még figyeltem kicsit a fiút. Dühös volt és kétségbeesett. Vagy három pohárral húzott le a Jones-féle puncsból. Ez később még meg fog ártani. Biztos voltam benne, hogy Ryth-ről beszéltek – vagyis beszéltünk –, de nem értettem belőle semmit.

Hirtelen egy hatalmas lökést éreztem, egy hideghullámot, ami a csontomig hatolt. Ismét az a szoba. Csakhogy ezúttal nem Katherine-nel találtam szembe magam, hanem egy ismerős fekete szempárral. Nem Nate-é volt; ebből sütött a gonoszság. 

- Válassz!- suttogta. Ismét megjelentek az ajtók, ám ezúttal csupán kettő: a barna és a fekete.

- Az összes ajtón be kell mennem?

-Válassz, Kiválasztott!- utasított a test nélküli hang, mire egy sóhaj kíséretében kinyitottam a barna ajtót.

Ismét a bálteremben álltam, ám ezúttal én ittam úgy azt a bizonyos puncsot, mintha az életem függne tőle. Nem messze tőlem állt Nate és Damien, akik valamin vitatkoztak. Épp indultam volna feléjük, amikor hirtelen minden fény kialudt a helyiségben. A tömeg sikítani kezdett, mindenki kiabált, kérdések zápora hangzott el, ám ha érkezett is válasz, biztosan nem hallotta meg senki. Menekülni akartak, ám ekkor egy emberként kiáltottak fel páran:

- Az ajtók zárva vannak!

Ez csupán még nagyobb pánikot szült, mindenki lökdösődött, ordított, zokogott. Ekkor Mr. Donovan elkiáltotta magát: 

- Mindenki nyugodjon le! Amíg nem tudjuk, mi történt, nem tehetünk semmit. Csakhogy ez a pánik csak ront a helyzeten. Megpróbáljuk kideríteni a kialakult helyzet okát, a mentők, rendőrök és tűzoltók pedig már úton vannak. Mindenki őrizze meg a hidegvérét, kézben tartjuk az ügyet!

Mindenki elhallgatott. Csupán halk suttogásokat lehetett észlelni itt-ott. Használtam az éleslátó képességem, így utat törtem Nate-hez. Követtem saját magam. Furcsa érzés volt. Nagyon furcsa.  Szorosan a karjaiba zárt, és csak vártunk. Körbepásztáztam a termet, de semmit szokatlant nem fedeztem fel. Aztán ekkor valaki fájdalmasan felkiáltott. Melody volt az. Még mindig sötét volt, de láttam, ahogy élettelen teste a földre csuklik. Senki sem tudott mit tenni, senki sem tudta, ki volt, miért sikított bárki is.

Láttam, aki megölte.

Vagyis inkább egy árnyat láttam elsuhanni a tömegben, aki ismét lecsapott. Meg akartam állítani, odarohanni, ám ekkor ismét megéreztem a taszítást, és egy szempillantás alatt visszatértem a fehér szobába.

Ezúttal csupán a fekete ajtó volt előttem. Vártam, hogy ismét megjelenjen valaki vagy valami, ám ez nem történt meg. Helyette kivágódott az ajtó, engem pedig magába szippantott.

Ugyanott találtam magam, viszont most már visszajött az áram, de bár ne tette volna! Mindenki sikított, össze-vissza futkosott, minden vérben úszott. Vagy húsz holttest feküdt szanaszét a teremben, vérben fürödve, kidülledt, üveges szemekkel. Kétségtelen: leszúrták őket. Sokkot kaptam. Megpillantottam Liz alakját a sziluettek tengerében, így odarohantam hozzá: Logan és Garreth teste fölött zokogott Josh vállán, aki szintén sírt. Alex pár méterrel odébb a falba bokszolt szüntelenül, szintén keserves, fájdalmas könnyeket hullatva bátyjai után. Még sosem láttam őt ilyennek. Mindegyikőjüket megsajnáltam, oda akartam menni, megvigasztalni őket, megnyugtató szavakat suttogni a fülükbe, ám rá kellett jönnöm, hogy valójában nem vagyok jelen. Vagyis jelen vagyok, csak nem így. A fejemet kapkodva kutattam saját magam után, végül Mr. O’Dannel és Nate mellett találtam rá a földön kuporogva. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy Damien is ott van, a szeme könnyes. Én ezzel szemben zokogtam. Keservesen. Fájdalmasan. Mintha a szívemet tépték volna ki a helyéről. És ekkor…és ekkor megpillantottam Geraldine O’Dannelt, a nőt, aki nagymamám helyett nagymamám volt, sokszor anyám helyett anyám, mióta megérkeztünk. Ott feküdt, testét vörös folyadék áztatta, a mellkasán láttam a szúrt sebet. Arcán riadt kifejezés ült, szemei üvegesen meredtek felfelé. Elszállt belőle az élet. Férje szinte hangtalanul zokogott engem átölelve, miközben óvatosan megsimította felesége arcát, lecsukva ezzel szemeit. Örökre. Anya is megjelent, zokogva borult a nyakamba és Arthuréba.

Nem hittem a szememnek. Könnyek égették a könnycsatornáimat, kövér cseppként gördültek le az arcomon, a szívem zakatolt. Remegtem, tehetetlenül csuklottam a földre.

- Ez lehetetlen. Ez nem történhetett meg, nem történhet meg! Ez csak álom! Egy kegyetlen, szörnyű rémálom, amiből felébredek. Felébredek, és minden a legnagyobb rendben lesz!- mondogattam magamban.

Ismét elfogott az az ismerős érzés, ami már kétszer visszaküldött a fehér lyukba, ám ezúttal legnagyobb meglepetésemre nem ott kötöttem ki.

Felébredtem. Ugyanolyan állapotban voltam, mint az előbb. Ziháltam, fáj a fejem, izzadtam. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Ülőhelyzetbe tornásztam magam, majd körbenéztem. Sajnos nem változott semmi: még mindig a kórházban voltam, egy egyszemélyes szobában. Sötét volt, nyilván éjszaka. Az éjjeliszekrényemen egy pohár víz volt és egy aszpirin. Bevettem a tablettát, majd bő folyadékkal leöblítettem. Visszafeküdtem, de nem aludtam el, az álmon járt az eszem. Nem emlékeztem semmire. Semmire az elmúlt napból. Mintha meg sem történt volna. Azt se tudtam, hogy kerültem ide, vagy miért. Hirtelen elfogott az a szörnyű érzés, hogy talán annak, amit láttam, valami köze van a valósághoz. Talán emlékek.

Nem! Nem akarom!

Viszont más logikus magyarázatot nem találtam, bármennyire is próbálkoztam. Végül feladtam, majd az „új nap, új remények” elv gondolatával, miszerint reggel talán válaszokat kapok, álomtalan álomba merültem.

Egyedül ébredtem, nem volt senki a kórteremben rajtam kívül. Szomorúság töltött el, mérhetetlen csalódottság. Most vettem észre a faliórát velem szemben: délután kettő. Az éjjeliszekrényem üres volt, sehol semmi. Semmi személyes tárgy, az égvilágon semmi. Fel akartam kelni, hogy benézzek a szekrénybe, ám ekkor ismét megszólalt az a borzalmas sípolás. Lerogytam az ágyra és sikítottam. Olyan volt, mintha az elmémből jönne. Ekkor berontott egy orvos egy nővér kíséretében. Utóbbi megnyomott egy gombot, mire a borzalmas hang elhallgatott. Felismertem a bátyám barátnőjét.

- Miranda, mi történt? Miért vagyok itt? Mi ez a sípolás? Hol a családom?- zúdítottam rá a kérdéseimet, míg az orvos valamit csinált az infúzióm környékén. Megint elaltat?

- Nyugodj meg, Elena, Grace és Danny jól vannak. A Záróbálon történtek miatt mindenkit behoztak kivizsgálásra, viszont te elájultál. Valószínűleg a sokk hatása. El kell végeznünk pár vizsgálatot, utána hazamehetsz –mosolygott, viszont láttam a szomorúságot, a sajnálatot a szemében.

- Mi történt a bálon? Nem emlékszem semmire –feküdtem vissza, mire ijedten néztek össze a férfival. –Mi a baj?

- Semmi, Miss Tisdale. Kérem, pihenjen. Néhány napig bent tartjuk. Amennyiben felkelni óhajt, kérem, nyomja meg a nővérhívót, és Miranda azonnal itt lesz. Máskülönben, mint azt tapasztalta, megszólal a sípszó.

- Rendben – feleltem bizonytalanul. Ilyesmiről még nem hallottam, de semmi kedvem nem volt vitatkozni. – Kaphatok egy pohár vizet?- Éreztem, hogy teljesen kiszáradtam. Miranda fogott egy ásványvizes palackot, teletöltötte a poharam, majd átnyújtotta. Hálásan rámosolyogtam, majd megittam az egészet. Kivette remegő kezemből az üres poharat, majd a szekrényre helyezte.

- Pihenjen, kisasszony. Alvásra van szüksége –közölte az orvos.

- Nem akarok pihenni, eleget aludtam. Ki akarok menni, látni akarom a családom és a barátaim. De legfőképp válaszokat akarok. 

- Hamarosan ezeknek is eljön az ideje. De most aludni fog –közölte tényszerűen. Éreztem, ahogy a szemeim az akaratom ellenére lecsukódnak. Tényleg altatót adott be nekem. Végül éreztem, ahogy egy láthatatlan kéz lefelé húz a mélybe, a sötétségbe. Végül ott ragadtam, nem tudtam ellene küzdeni.