Drága olvasóim! Nos úgy döntöttem, hogy a szavazást megszüntetem, mivel rájöttem, hogy számomra sokkal több macera, mire eldöntöm, hogy hol szedjek szét egy részt, mintha egybe felraknám. Remélem, örültök neki, hogy maradnak a hosszú fejezetek :)
A részről csak annyit, hogy szerettem ezt írni, és a történet folyamán majd még gyakran megjelenik a "humoros" énem.:3 (írásban több, mint egy évaddal előbbre járok már, szóval ezeket a részeket úgy egy éve írhattam:D )
Jól esne pár pipa, komment.:) Nektek csak pár pötyögés, nekem annál nagyobb öröm, ami ihletet ad a folytatáshoz :D <3
Miért
van az, hogy minden egyes nappal egyre több kérdés merül fel bennem, viszont
alig kapok választ?! És az álommal sem jutok előbbre. Legutóbb is leütöttek,
és nem tudtam felébredni! És milyen nyom akar ez lenni? Vagy talán nem azt kéne
megtudnom, hogy kik üldöznek minket, hanem futni tovább és álmomban átkutatni a
helyet? Igen, lehet, hogy ezt kéne tennem. De még messze van az este.
Most
viszont az foglalkoztat leginkább, amit a faházban hallottam. Miért aludt ott
Damien? Miért tűnt el Michael? És milyen kötelessége van?
Ha
ez lehet, akkor még jobban összezavarodtam. Komolyan kezdem azt hinni, hogy
valami vagy valaki nagyon nem akarja, hogy fényt derítsek erre a legendára. Úgy
tűnik, ez az én lehetetlen küldetésem… Általában türelmes vagyok, viszont most
kezdek egyre idegesebb lenni. Még szerencse, hogy ennél erősebb a kitartó és
kíváncsi énem, szóval úgysem fogom feladni! Úgy döntöttem, hogy a mai napot a
legendának szentelem, így gyorsan felhívtam Miát, hogy közbejött valami,
úgyhogy nem tudok átmenni. Kérdezett még párat, de sikerült meggyőznöm, hogy
„Nem, nem a másik legjobb barátommal találkozok.” „Nem, nem srác van a
dologban.” „Nem, nem szökök vissza Londonba.” „Tényleg nem Damien az oka!”
„Mondom, hogy NEM!!!”. Szóval miután mindenről sikerült meggyőznöm, sikerült
letenni a telefont. Ebédnél azonban anya tervezte keresztülhúzni a
számításaimat, azzal az indokkal, hogy „Mi lenne, ha csajos napot tartanánk?
Csak mi ketten.” Nos… khm… a legutóbbi „csajos nap”-on végig kellett vele
szenvednem egy nyálas romantikus filmet. És általában olyankor szervez csajos
napot, amikor talál valami-számára- érdekes programot, mint egy nyálas film,
kemping, jótékonysági futás, amit én élveznék, ha nem anya-lánya jótékonysági
futás lenne, ami azt jeleni, hogy összekötött lábbal kell futnunk. És… hát,
maradjunk annyiban, hogy a futó tehetségemet nem tőle örököltem… Szóval még
mielőtt beavathatott volna a tervébe, megmondtam neki, hogy nem igazán van most
kedvem ehhez, és inkább menjünk máskor, mert az alváshiányom miatt nem én
vagyok a legjobb társaság. Ezt megértette, hiszen abszolút nem vall rám, hogy
reggel 9 után is aludjak- vagy inkább reggel 8-, mivel egész éjszaka csak
forgolódtam, úgyhogy elfogadta ezt a kifogásomat. Szóval, miután mindenkit
lerendeztem, és felmentem a szobámba azzal az indokkal, hogy kipihenem az
éjszaka fáradalmait, és megkértem, hogy nem zavarjanak, folytatódhatott a
kutatás.
A
titkos ajtón keresztül átmentem a faházba. Szerencsére nem találtam ott senkit,
és most már Damien sem volt a szobában. Biztos még mindig Michaelt keresik. Nem
vacakoltam sokat, azonnal elindultam a következő ajtó felé. Óvatosan
benyitottam, majd amikor már biztos voltam abban, hogy senki sincs a közelben,
bementem, hogy felforgassam a helyet. Ez is ugyanolyan kis szoba volt, mint az
előző, csak itt a falak rózsaszínre (?) voltak festve.
- Hát… ezek szerint itt valakinek komoly problémái
vannak. –állapítottam meg, mikor beléptem. - Kíváncsi vagyok, melyik macsó
alszik ebben a szobában. Vagy ez valaki másnak a szobája? De kié?- töprengtem,
miközben épp az ágyat túrtam fel. –Nekik tudtommal nincs lánytestvérük. És
Damien azt mondta, hogy előttem itt még nem járt egy lány sem. Akkor meg miért
van itt egy rózsaszín szoba? Ráadásul ez olyan… babarózsaszín….- vettem jobbra szemügyre a falakat egy grimasz
kíséretében, miközben már a titkos ajtókat kerestem.
Sajnos
ebben az igen félresikerült szobában sem találtam semmit. Ahogy a következőben
sem. És az azt követőben sem. Egyikben sem az öt ajtó mögött. Már vagy két
órája ott kutattam a faházban. Nagyon elfáradtam, úgyhogy visszamentem a
nappaliba, és leültem az egyik karosszékbe.
- Hol lehet az a napló?!- kérdeztem magamtól
kétségbeesetten. – Ez furcsa. Már jó ideje itt vagyok, viszont a fiúknak nyoma
sincs. Eddig mindig itt voltak, amikor megpróbáltam besurranni. Még mindig
Michaelt keresik? Vagy csak nem töltik itt minden egyes napjukat. –töprengtem.
Ekkor hirtelen hangokat hallottam kintről. –Hát, úgy tűnik ezt elkiabáltam.
- Normálisak vagytok?! Miért nem maradt itt senki?!-
hallottam kintről Michael hangját. Nagyon dühösnek tűnt. Minél hamarabb el
kellett tűnnöm.
- Mégis mit gondolsz?!- kérdezte Tom. –Azt hittük, hogy
bajod esett, mivel nem váltottad le Damient az este!
- Sajnálom, de mint láthattátok semmi bajom! De legalább
egy valaki itt maradhatott volna, ha már a többiek mindenáron hősködni akartak,
és meg akarták menteni a drága fivérüket. –mondta Michael cinikusan, kissé
nyávogó hangon.
- Michael!- szólalt meg Nate. –Hagy már abba! Igenis
aggódtunk miattad! Hiszen tudod, hogy mi a kötelességed, ahogyan
mindannyiunknak. De te ezt nem teljesítetted, és ezzel Damient és a titkot is
veszélyeztetted! Ez nem fordulhat elő többször, megértetted?!- Uh… Úgy látom
Nate nagyon pipa rá. De várjunk! Mi az, hogy „Damient és a titkot is
veszélyeztetetted”?
Még
időben sikerült elbújnom a titkos fal mögött, mikor beléptek a házba. Általában
nem szeretek hallgatózni, de most túlságosan is kíváncsi voltam arra, hogy mi
történik odabent.
- És ti nem veszélyeztettétek a titkot azzal, hogy senki
sem maradt itt?!- kérdezte Michael felháborodva, már szinte ordítva. Tényleg
nagyon mérges lehet.
- Várjatok!- szólalt meg hirtelen Max.
- Mi az?- kérdezte Damien.
- Valaki járt itt!- mondta halkan. –És lehet, hogy még
mindig itt van.
- A fenébe!- suttogtam halkan a fal mögött. –Nyomot
hagytam? Rájöttek, hogy én voltam?
- Miből gondolod?- kérdezte Damien.
- Az az ajtó… Nyitva van. És mi soha sem hagyjuk nyitva
az ajtót. Vagy te hagytad úgy?- kérdezte, gondolom Damientől, mivel ő hagyta el
utoljára a házat. De a fenébe! Biztos én voltam! Egyik ajtó sem volt nyitva.
- Én nem hagytam nyitva. –mondta Damien. – Miután
felébredtem, megtaláltam az üzenetet, és azonnal utánatok mentem.
- A francba, Damien!- kiáltotta el magát Michael. –
Minek hagytad őrizetlenül a házat?!?!
- Nem bukhatok le!- mondogattam, majd hirtelen megcsúszott
a bal lábam a lépcső szélén. Előreestem, és bevertem a fejem a falba. –Aú!-
mondtam ki hangosan, majd azonnal a szám elé kaptam a kezem.
- Ti is hallottátok?- kérdezte Tom.
- Igen. –felelték egyszerre a többiek. Ez nem jó. Még
szerencse, hogy nem ismerik a titkos átjárót.
- De nem az ajtó felől jött. –állapította meg Max.
–Hanem innen. –éreztem, hogy közvetlenül a falnál áll.
- De hiszen ott nincs semmi. –mondta Tom.
- Biztos? Hiszen minden tele van titkos ajtókkal. Akár
itt is lehet egy. –mondta Max. Na, ne!!! Ne találd meg! A fenébe! A falat
kopogtatja. Le kell lépnem! Most!
- A szobákban nincs senki. Minden tiszta. –hallottam
Nate hangját.
- Lehet, hogy Maxnek igaza van. –mondta Tom. Vajon mire
akarnak kilyukadni? Ezt még megvárom, utána viszont el kell tűnnöm.
- Biztos, hogy igazam van. –mondta Max, miközben tovább
kopogatta a falat. –Bárki is van idebenn, most elkaptuk. Hé! Találtam valamit.
–jelentette ki Max. Na, most tényleg elhúzom a csíkot.
Nem
is gondolkoztam, hogy esetleg meghallanak vagy nem, csak rohantam, nehogy
lebukjak. Mikor odaértem a falhoz hallottam, hogy sikerült kinyitniuk a titkos
átjárót.
- Sikerült!- hallottam Max hangját.
- Jól van. –mondta Michael. –Most pedig kapjuk el a kis
betolakodót!
- Jaj, ne!- leheltem hangtalanul, ahogy hallottam, hogy egyre
közelebb érnek. Viszont már késő volt, ugyanis már be is zárult mögöttem a fal,
és ismét a titkos üres szobában vagyok a dolgozószoba mögött.
- Itt vége a folyosónak. Nincs tovább. –mondta Tom a
falnál állva.
- De nem találtunk senkit. –mondta Damien. –Pedig valaki
járt a házban, és ezen a folyosón keresztül menekült el. De valahova vezetnie
kell! Nem végződhet a semmiben, hiszen, akkor nem juthatott volna be senki, és
láttuk volna.
- Ebben van valami. –értett egyet Tom. –Talán ezt a
falat is ki kell nyitni.
- Mi?- mondtam magamban. –Ne! Akkor irány a titkos
dolgozószoba, sőt, inkább egyenesen a könyvtárba kéne mennem. Máskülönben
biztos, hogy lebukok.
Gyorsan
visszamenekültem a könyvtárba, és elbújtam a könyvespolcok között. Hallottam,
hogy bejutottak a titkos dolgozószobába. Kicsit közelebb mentem a kandallóhoz,
hátha jobban hallok. Viszont semmilyen hang sem jött. Sem onnan, sem máshonnan.
Úgy tűnik, Clark Danken odafigyelt a biztonságra, tényleg semmilyen hangot nem
hallottam. Azt, hogy átjutottak azon a falon is csak azért, mert akkor még nem
záródott be teljesen az átjáró a könyvtárban. Vajon visszafordulnak? Vagy
megtalálják a kijáratot, és felfedezik az átjárót a kastélyba? Viszont nem
mehetek el, ameddig nem leszek biztos benne, hogy nincsenek itt. Mert mi van,
ha feljönnek? Ha nyílódik az ajtó, akkor átsurranok a szobámba, de csak nem
kutatják át házat! Legalábbis nagyon remélem. Hiszen, bárki észreveheti őket.
Akár az is lehet, hogy azonnal észreveszik, hogy hol is vannak, és akkor elmennek.
Csak attól félek, hogy többet nem mehetek le biztonságosan, hátha ott lesz az
egyikük és lesben áll, vagy nem is tudom. Nagyon nagyot hibáztam ma! Lehet,
hogy lelepleztem magam! Nem csak azt, hogy itt lakok a Danken kastélyban, hanem
azt is, hogy én vagyok a Kiválasztott. És akkor teljesíthetik a
„kötelességüket”. De mi az? Talán meg kell ölniük? Vagy elrabolniuk? Miért
gondolok mindig a legrosszabbra?! De nem tudhatom, hogy mit terveznek majd
velem, ha kiderül. És, hogy őszinte legyek, nem is akarom megtudni.
Jaj,
ne! Nyílik az ajtó! Megtalálták! Ez nem lehet igaz!!! Gyorsan Elena, a
szobádba! Most!
Hallottam,
hogy feljönnek a könyvtárba, de nem akartam ott maradni a közelben, nehogy
lebukjak. Inkább berohantam a szobámba, bedugtam az iPodom fülhallgatóját, de
nem hallgattam semmit. Leültem a székemre a „műhelyemben”, és elkezdtem
rajzolni, hogy levezessem az izgalmakat. De közben próbáltam figyelni, hátha
hallok valamit a könyvtár felől. Épp ezért nem szól a zene. Csak azért tettem
be a fülembe, hogyha lesznek olyan hülyék, hogy körülnéznek a házban, úgy
tűnjön, hogy észre sem veszem őket. Csak remélem, hogy ez eszükbe sem jut.
Mivel
komolyan lefoglaltam magam a rajzolással, tíz percig nem hallottam semmit a
könyvtár felől.
- Hm. Talán visszamentek. –gondoltam magamban. - Lehet,
hogy meg kéne néznem. –mondtam, majd mikor felálltam, és kinyitottam a szobám
ajtaját, halk suttogást hallottam. – Ez a könyvtárból jön. Akkor még itt vannak.
Akkor jobb lesz, ha visszamegyek a szobámba. De akkor már tényleg rajzolom kéne
valamit, nem csak festékpacákat „lövöldözni” a vászonra.
Mikor
visszaértem, úgy döntöttem, hogy lerajzolom a kilátást a szobám ablakából.
Vagyis a kertet. Vagyis inkább Mr. O’Dannel birodalmát. Most is ott van, és
épp… Mit is csinál?
Olyan,
mintha… táncolna? – gondolkoztam hangosan. -A pavilonban? De milyen tánc ez? És
mi van a kezében? Az egy… gereblye?? Jézusom!- kiáltottam, és úgy nevettem,
hogy majd’ megfulladtam. Közben a kezemmel takartam az arcom, és már könnyeztem
a nevetéstől. Nem mindennapi látvány volt Mr. O’Dannel a pavilonban egy
gereblyével tangózni látni.
Hirtelen
meg is feledkeztem arról, hogy a Donovanok itt vannak a házban. Csak akkor
jutott eszembe, amikor hallottam, hogy itt vannak a szobámnál. Viszont, még
mindig a látottak hatása alatt voltam, így nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Ki lehet itt?- hallottam fél füllel a suttogást, de
nem tudom melyikük kérdezhette.
- Mintha valami lány lenne, de itt a kertészen meg a
nején kívül nem lakik senki. Vagy tévedek?- felelte valamelyikük.
- Én sem tudtam, hogy bárki más is lakna itt.
- Még mindig azt hiszitek, hogy az új csak nem a Kiválasztott?!-
kérdezte az egyikük. Gondolom Michael… Da basszus! Akkor most lebuktam?!
- Miből gondolod, hogy ő az? Hiszen nem is látni az
arcát?- suttogta valamelyikük.
- Nem tudom. Az unokájuk, egy ismerős, aki meglátogatta
őket. Nem tudom!
- De min nevet ennyire?- tért el a tárgytól az egyikük.
- Hé! Ezt látnokok kell!- jelent meg szerintem Nate, és
még a suttogásából is kihallottam az elfojtott nevetést. Viszont nem láttam
őket, mert az ajtóm résnyire volt nyitva, szóval gondolom, ők sem láttak engem
jól…
- Gyertek már! Az öreg kertész!- suttogta. Aha! Szóval ő
is meglátta Mr. O’Dannelt. Csak nehogy hangosan röhögjenek, mert akkor még
valaki meghallja őket, és átmegy. De az ugye nem én leszek, mert nem szeretnék
lebukni. Bár lehet, hogy ehhez már késő, de a remény hal meg utoljára.
Miután
már nem hallottam hangokat, és kinevettem magam, gyorsan megtöröltem a szemem,
majd folytattam a rajzolást. Szerintem órákig firkáltam, mert egyszer csak azt
vettem észre, hogy besötétedett. De sikeresen elkészült a mesterművem. A
nevetőrohamom óta viszont egy hangot sem hallottam. Sem a házban lakókét, sem
pedig másét. Már biztos elmentek, úgyhogy nyugodtan visszamehetek a folyosóra.
Bár valószínűleg bent vannak a házban, de egy próbát megér.
A
folyosó végéhez érve a jobb fülemet a falhoz tapasztottam, úgy hallgatóztam.
Percekig álltam így a lépcsőn, de egy hang sem jött. A délután történtek után
félve nyomtam meg jobb alsó sarokban lévő titkos gombot, mire a fal eltűnt, és
elém tárult a kis faház nappalija. Viszonylag sötét volt a házban, bár kint még
világos volt, az erdőben már sötétedett. Mivel sehol sem láttam lámpafényeket,
kicsit megnyugodtam. Már mind az öt szobát átkutattam ismét, de semmit sem
találtam. A nappaliban sem volt semmi. Ezeken kívül csak egy konyha, egy
takarítószer raktár, és még egy ajtó van, ami nem tudom, hogy mit rejt. Eszembe
jutott, hogy Max azt mondta, hogy a házban rengeteg titkos ajtó van. De vajon
hol vannak? Nagyon jól elrejtették őket, az egyszer biztos!
Hiába
kutattam át a konyhát, egyszerűen semmi sem volt ott.
- Hát… úgy tűnik, nem takarítanak valami gyakran.
–állapítottam meg a takarítószer raktárban lévő eszközöket tanulmányozva. –Ez
nem lehet igaz! Itt sincs semmi!- bosszankodtam.
Már
lekapcsoltam a villanyt, és kilépni készültem, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati
ajtó.
- A fenébe!- mondtam magamban. –Itt kell maradnom. Talán
ha eddig nem takarítottak, nem ma fogják elkezdeni.
- Ma Michael dupla műszakot vállal!- hallottam Damien
hangját.
- Ha ettől végre békén hagytok, akkor legyen. –mondta
Michael komoran. - Akkor ma Damie lazíthat.
- Damie?!- kérdeztem magamban. – Nem a legjobb becenév…
- Mondtam már, hogy ne hívj így!- Hát… úgy tűnik, nem
csak nekem nem tetszik.
- De olyan kis aranyos!- mondta Nate lányosan vinnyogó
hangon.
- Igazad van, Nathaniel. Imádnivaló. –értett egyet Max.
- Hé! Ne hívj a teljes nevemen! Tudod, hogy utálom.
–mondta Nate.
- De mi a bajod a Nathaniellel? –kérdezte „Damie”.
–Hiszen olyan gyönyörű név. –folytatta ugyanolyan magas, vinnyogó hangon, mint
ahogyan az előbb Nate beszélt.
- Hé! Ne dobálj már!- mondta Damien.
- Lányok! Fejezzétek már be!- mondta Tom. Úgy tűnik ő a
„komoly fiú”. Van egyáltalán humora? Ki tudja.
- Igen is, apuci. –mondták egyszerre a „lányok”.
- Istenem!- sóhajtott fel Tom. –Hülyékkel vagyok
körülvéve! Akkor a mai beosztás. –csapta össze a tenyerét a tárgyra térve.
–Akkor az egész éjjeli műszak Michaelé, az előző éjjeli kihagyása miatt. Holnap
pedig Michael műszakát pedig Nate kapja meg.
- Hé!- mondta Nate felháborodva. –Miért pont én? Tudod,
terveim voltak.
- Sajnálom öcskös, de ez így jön ki igazságosan. Mivel a
tiéd a legrövidebb műszak, és közvetlenül Michael után jössz, az a plusz két
óra igazán nem jelenthet gondod. –zárta le a témát Tom.
- Különben meg…- kezdte Michael. –Ha a kis barátnőddel
akartál volna találkozni, nem hiszem, hogy összejönne. Mostanában nem is
láttam, főleg nem a közeledben.
- Ezzel mit akarsz mondani?- kérdezte Nate felháborodva,
kicsit túljátszva a szerepét.
- Elvégre... Még a számát se tudod, sem azt hogy hol
lakik, semmit. Csak a nevét. Bár ami a hol lakik részt illeti, én abban nem
vagyok biztos.
- Most megint azzal jössz, hogy ő a Kiválasztott?- mi
van?! Ezek rólam beszélnek? Én vagyok „Nate kis barátnője”?!
- Szálljatok már le róla!- mondta Damien. –Nem lehetünk
semmiben sem biztosak. És mellesleg, mi az, hogy „a kis barátnője”?
- Ó ugyan már!- mondta Max. –Ne is próbáld tagadni!
Bejön neked a kiscsaj. –mondta, és némi vidámságot fedeztem fel a hangjában.
Úgy tűnik, ő élvezi a helyzetet.
- Szállj le rólam, öcskös!- mondta Nate.
- Te pedig szállj le a lányról!- mondta Tom.
–Mindannyian! Ameddig nem tudjuk pontosan, hogy ki ő, jobb, ha nem kerülünk
közelebb hozzá.
- De miért? Mire jó az, ha látványosan kerüljük?-
kérdezte Nate. –Attól a lányok csak utánad loholnak, és faggatnak, hogy mi
bajod van.
- Akkor is. Próbáld meg elkerülni. –mondta Tom, és úgy
tűnik, ezzel le is zárta a témát.
- Ez fájt. - gondoltam magamban. - Megmondhatja nekik,
hogy mit tegyenek? És miért ne barátkozhatnának velem? Hozzám se szólhatnak? De
én kedvelem őket! Na jó… Michaelt nem annyira, és Tomot is egyre kevésbé… De
akkor is! Ez nem fair! De… várjunk csak! Most jutott eszembe! Ha egész éjjel
itt lesznek, vagy legalábbis Michael, akkor hogy jutok ki innen?!- estem
kétségbe.
- Mi lassan visszavonulunk, Michael. – mondta Tom.
- Rendben. –mondta Michael unottan.
- Én még maradok egy kis ideig. – mondta Damien. –Még
meg kell néznem valamit.
- Rendben. –mondta Tom. –Akkor gyertek el velünk a fáig,
és út közben megbeszélünk még néhány dolgot.
- Még én se maradjak itt addig?- kérdezte Michael.
- Arra az öt percre kétlem, hogy bárki is besurranna.
- Rendben. Menjünk. –adta meg magát Michael, de nem tűnt
valami lelkesnek.
Hallottam,
ahogy becsukódik az ajtó. Végre! Először résnyire nyitottam az ajtót. Az
ablakon keresztül láttam, ahogy mind az öten elmennek.
- Itt az alkalom!- mondtam magamnak, majd kiléptem a
raktárból, óvatosan becsuktam az ajtót, majd gyorsan kinyitottam az átjárót.
Még
nem nyílódott ki teljesen a titkos ajtó, amikor hangokat hallottam kintről.
- Bent hagytam a dzsekim! Mindjárt megyek!- kiabálta
vissza Damien a többieknek.
- Ne már! Nyílódj ki! Gyerünk! Szezám tárulj! Gyorsabban!-
mondtam az ajtónak. Úgy éreztem, egy örökkévalóság, mire kitárul. –Ez az!-
mondtam, amikor végre be tudtam jutni a folyosóra. Meg sem vártam, amíg bezárul
mögöttem, csak futottam, nehogy lebukjak.
- Ki van ott?- kiabált utána Damien. –Most nem
menekülsz!
- A fenébe! Remélem, még időben bezáródik az átjáró.
–mondtam magamban.
- Most nem menekülsz!- kiabálta ismét, és közelebbinek
éreztem a hangját.
- Nem igaz! Bejutott!- mormoltam, és kinyitottam a
következő átjárót, ami az üres szobába vezet.
- Ki vagy te! Állj meg!- kiabálta. Mivel eltelt pár
másodperc, amíg kinyílt az ajtó egyre közelebb ért.
- Gyerünk már! Gyerünk már! Gyerünk már! Igen!- mondtam,
mire végre futhattam tovább. Egyre nagyobb tempót diktáltam, viszont nem maradt
le tőlem. Istenem! Fordulj már vissza! Maradj le! Tűnés innen!
- Hé! Várj már!- kiabálta lihegve. –Nem foglak bántani,
ha emiatt aggódsz!
Nem
válaszoltam semmit, csak futottam tovább. Persze! Azt hiszi, hogy majd
elhiszem, hogy csak beszélgetni akar. Vagy ha meglátja, hogy ki vagyok, annyit
mond, hogy „oké”, megfordul és elmegy? Nem ma jöttem le a falvédőről!
Sikerült
beérnem a titkos dolgozószobába, ami korom sötét volt. Hirtelen nem találtam
meg a kapcsolót.
- Hol van?! Gyerünk már! Mindjárt utolér!- dünnyögtem.
Végre megtaláltam a kapcsolót.
- Most megvagy!- mondta Damien, és közvetlenül mögöttem
állt. Menekülni akartam, de ekkor megragadta a copfomat.
Vivcsikee :DD :3 Nagy örömömre szolgált újraolvasni ezt a részt, ami az egyik kedvencem :Dd ahogy a fiúk veszekednek, hát az zseniális (mondjuk a te sztoridból mi nem???) :D meg ahogy kibeszélik.. o.O interesting :D a tanózó Mr. O'Dannel pedig ♥♥
VálaszTörlésCsak így tovább, Vivienne KülddElFranciskánakAzÚjRészt Józsa. :3
ÓÓÓÓ Frencsi <3 Örülök, hogy újra elolvastad! :D Ooowww, ez aranyos.:3 És a te blogodban mi nem zseniális?! A "tanózó" (:P) Mr. O'Dannel a kedvencem.<3 Te a közé a 3 ember közé tartozol, akik már a 2. évadnál járnak az olvasásban, és 1/3 részben a te támogatásodra indítottam el a blogot.:D Nagyon hálás vagyok, tényleg, van Waarden MajdKapszÚjRésztHaKészVan Franciskaa <3 <3
Törlés