13. fejezet

Heyhey, Sweties! <3
Hú, gyorsan eljött ez a szerda, én pedig hoztam nektek az új részt! :D Talán feldobja kicsit a hangulatot, így a hét közepén, ami nekem személy szerint nem a legjobb (lefáraszt a suli, gondolom ezzel nem vagyok egyedül...). Na de mindegy is, nem szaporítom a szót feleslegesen. Jó olvasást! :*

      - Nagyon vicces vagy. –mondtam gúnyosan.

      - Igyekszem. –vont vállat, és tovább húzott lefelé. Hiába próbáltam ellenállni, erősebb volt nálam.

      - Eressz már el! –mondtam, majd megpróbáltam felállni, de ekkor lerántott maga mellé. Végül elengedte a kezem. –Kösz. –sziszegtem, mintha szívességet tett volna.

      - Nem volt rossz az a fogás, amit ellenem használtál, de nem tudsz legyőzni. –mondta rám mosolyogva.

      - Lehet. De igyekszem. –mondtam visszamosolyogva. –Szóval így tervezel megbüntetni, amikor seggfejnek szólítalak?- kérdeztem. 

      - Talán. De ezt nem tehetem meg mindenhol. A végén még valami zaklató perverznek néznek.

      - Igen, lehet. –mondtam nevetve. –Viszont ha még egyszer hozzáérsz a hajamhoz…- mondtam fenyegetőzve.

      - Megértettem. –vágott közbe. - Nem kéne mennünk?- nézett rám még mindig a fűben fekve. Majdnem összeért az orrunk, ahogy egymásra néztünk, olyan közel feküdtünk egymáshoz. 

      - Nincs kedvem felkelni. Sem energiám. –mondtam már az eget bámulva. Úgy érzetem, ha még tovább nézek a kékesszürke szempárba - ami így közelről kékebbnek tűnik-, akkor elpirulok…

      - Őszintén szólva… nekem sincs. –mondta, majd a szemem sarkából láttam, hogy egy darabig még engem néz, majd ő is az ég felé fordítja a tekintetét. - Viszont…- szólalt meg egy idő után, mikor nekem már csukva volt a szemem. –Attól félek, ha nem indulunk el, akkor elalszol.

      - Talán nem. –mondtam. Bár tényleg úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban álomba merülhetek. Hirtelen sötétebb lett. –Hé! Ki kapcsolta le a Napot?

      - Én. –mondta Alex, mire kinyitottam a szemem, és halálra rémültem. Iszonyatosan közel volt hozzám. Nyeltem egy nagyot, majd megszólaltam. –Te meg… mit csinálsz?

      - Mégis minek látszik?- kérdezte. Hát…khm… - Felébresztelek. –mondta, mire kicsit megnyugodtam. Már azt hittem… hogy… meg akar csókolni… Viszont kicsit csalódott is voltam. Mi van velem? Miért van rám ilyen hatással? Hiszen egy seggfej!

      - De nem is aludtam. És mellesleg, inkább halálra rémítesz. –mondtam, de még most sem távolodott. 

      - Ilyen ijesztő lennék?- kérdezte halkan, még mindig az arcomba mászva. 

      - Nem. Még mindig csak seggfej vagy. –mondtam.

      - Megint kezded?- kérdezte, majd elmosolyodott, és hirtelen felkapott a vállára.

      - Hé! Mi a…?! Tegyél le!- sikítottam.

      - És ha nem?- kérdezte szemtelenül. –Mit akarsz tenni, Cukorfalat?- kérdezte, mire rácsaptam egy hatalmasat az izmos seggére.

      - Hé! Szóval így játszunk?- kérdezte, majd hirtelen futásnak eredt.

      - Hé-é! Te-e-gyé-é-l má-á-rr le-e!- kiabáltam szaggatottan. De semmi. Mint aki megsüketül. –Nem hallod?- kérdeztem, majd megpróbáltam lecsusszanni a válláról.

      - Hé! Nem menekülünk. –mondta játékosan. De ekkor sikerült leszállnom a válláról.

      - Végre!- sóhajtottam fel, majd rácsaptam a karjára. –Ezt meg ne próbáld még egyszer!- parancsoltam rá, de ő csak nevetett.

      - Miért hordod copfban a hajad?- kérdezte hirtelen, amint abbahagyta a nevetést.

      - Talán mert futottam?- kérdeztem, majd elvetem a kezében tartott fekete hajgumit, amit még a hajamból szedett ki, és ami addig a bal csuklóján volt.

      - De már máskor is láttalak, és nem csak akkor, amikor Damiennel voltál az erdőben…

      - Mégis mikor?- szakítottam félbe, mert nekem nem rémlik, hogy láttam már.

      - Párszor a városban. – vonta meg a vállát. –És mindig össze volt fogva a hajad. –fejezte be az előző mondatot, miközben én a lófarkam próbáltam megcsinálni.

      - És…?- kérdeztem, mert nem értettem, hogy hova akar ezzel kilyukadni.

      - Csak… szerintem kibontva jobb. –mondta mosolyogva. Ismét el kellett fordítanom a tekintetem, nehogy elpiruljak.

      - Hát… kösz… asszem. – mondtam kicsit zavartan. – Többnyire úgy hordom, csak nyáron nem nagyon. –tettem hozzá, miközben elkészült a hajam. –Akkor… innen merre?

      - Arra. –mutatott a hátam mögé, ahol az ösvény volt. –Mindjárt kiérünk. 

      - Oké. És pontosan hová is fogunk kilyukadni?- kérdeztem megnyomva a pontosan szót.

      - Majd meglátod. –mondta. –De ha a Danken birtok közelében laksz, akkor még sétálni kell egy keveset.

      - És ezért nem fogom az ösvényt használni. –mondtam most már biztosra véve ezt a dolgot.

      - Megértem. Főleg mivel azon kevés emberek közé tartozol, akik mindkét területre beléphetnek, nincs is rá szükséged.

      - Engedély kell ahhoz, hogy beléphessek az erdőbe?

      - Az ösvényen kívül igen. Bár a Donovanok nem veszik olyan szigorúan, de ők sem szeretik a betolakodókat. Főleg minket nem. Ahogy mi sem szeretjük őket.

      - A miatt a száz éves bűntény miatt, igaz?- kérdeztem. Itt az ideje, hogy a másik szemszöget is halljam.

      - Igen. Ezek szerint már hallottál róla. Gondolom a „Donovan verziót” ismered.

      - Így is mondhatjuk. Van „Sullivan verzió” is?- néztem rá.

      - Valami olyasmi. Mennyit tudsz?

      - Nos… A legendát ismerem. És igazából Damien csak annyit mondott, hogy biztos, hogy nem ők voltak.

      - Persze hogy nem. –mondta gúnyosan horkantva. 

      - Miből gondolod, hogy a Donovan tette és nem a Sullivan?- kérdeztem. –Hiszen már egyikük sem él.

      - Ez igaz. Viszont vannak bizonyítékaink. –felelte sejtelmesen. Mindenkinek van valami bizonyítéka?

      - Bizonyítékok?

      - Igen. Ahogy állítólag a Donovanoknak is. Csakhogy az nem elegendő, hogy Edward Sullivanre kenjék az ügyet. Ahogy nekünk sincs elég bizonyítékunk Harold Donovan ellen. És a miatt az idióta szerződés miatt akarjuk rájuk bizonyítani, mivel nem kedveljük őket túlzottan, és ők sem minket.

      - Milyen szerződés?

      - Van egy kilencven éves szerződés, amit mindkét család tagja aláírt. Az áll benne, hogy ha a következő száz évben nem tudják meg, hogy ki volt a gyilkos, akkor mindkét családot száműzik a városból… örökre. –tette hozzá egy kis hatásszünet után. –Viszont ha megvan a gyilkos, akkor csak annak a családnak kell elmennie. Ezt aláírta az akkori polgármester, a Sullivan és a Donovan család feje, és még Clark Danken is. 

      - Mi van?!- kérdeztem meglepetten. –Szóval… ha nem lesz meg egy száz éves bűntény elkövetője, akkor mindkét családot száműzik Dollivanból örökre?

      - Pontosan. Ezért nincs béke a két család közt. Egyik család sem akar elmenni innen. De vagy egyikünk, vagy mindketten. És ha ők voltak, akkor nem fogjuk hagyni, hogy miattuk üldözzenek el minket innen!- mondta eltökélten.

      - De érvényes még az a szerződés egyáltalán?

      - Sajnos igen. Még tíz évünk van, hogy felderítsük az ügyet. Ezért kell nekünk a Kiválasztott. Csak ő tudja megmutatni a bizonyítékokat, és megoldani a rejtélyt. 

      - És mi lesz, miután megoldotta? Ha egyáltalán létezik a Kiválasztott.

      - Nos, a tettes család elhagyja a várost, a Kiválasztott pedig beteljesíti a végzetét.

      - A végzetét? Az nem az, hogy megtalálja a gyilkost?

      - Nos, az is. De eddig senki sem élte túl, ha megpróbálta megoldani az ügyet. Nem hiszem, hogy ez alól a Kiválasztott kivétel lenne. Előbb-utóbb ő is meghal. –mondta, és a szavai ólomként nehezedtek rám. Hogy… meg fogok halni?! Ezt nekem eddig miért nem mondta senki??? Persze, azt tudtam, hogy nem fogok örökké élni, de hogy még a tizennyolcat sem töltöm be! Pedig már alig várom, hogy legálisan is berúghassak! De mi van, ha Seggfej téved? Hiszen… nem azért vagyok én a Kiválasztott, mert én vagyok az egyetlen, aki túléli? 

      - És miből gondolod, hogy meghal, miután rájött?

      - Nem hinném, hogy a tettes család hagyni fogja, hogy elüldözze őket. De lehet, hogy már késő lesz. Akkor legfeljebb bosszút állnak. Ez is egy legenda, miszerint „a történelem megismétli önmagát”. 

      - Szóval, ha jól értem… Van még tíz évetek, hogy az a bizonyos „Kiválasztott” felbukkanjon a semmiből, hogy megoldjon egy száz éves ügyet, hogy ne kelljen elhagynotok a várost?

      - Igen. Nagyjából. –vont vállat, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne, holott egyáltalán nem az… Bár nem ő a Kiválasztott… Hanem ÉN!!!

      - És te hiszel ebben?- kérdeztem, nehogy a végén még gyanút fogjon vagy ilyesmi…

      - Igen, hiszek. Mivel a szerződés még mindig érvényes, ez az egyetlen esélyünk a maradásra.

      - Szóval csak úgy egyszerűen kirakhatnak titeket innen, ha a ti ősötök követte el a gyilkosságot?

      - Igen, pontosan. Nekem sem tetszik, de alá van írva a szerződés. Nem tehetünk ellene semmit. Ha megsemmisítenénk, sem változtatna a dolgon.

      - Hát…- kezdtem, majd elakadtam. Erre mégis mit mondjak?- Ez gáz.

      - Ja, eléggé. –mondta nevetve. –Londonban nem voltak ilyenek, mi?

      - Hát, nem. Még csak hasonló sem. Viszont, ez nem London.

      - Nem, ez tényleg nem London. Itt más az emberek akcentusa. Messziről feltűnik, hogy angol csajszi vagy.

      - Igen, ez nekem is feltűnt. Furcsa, hogy nem úgy beszélnek az emberek, mint én. Bár Londonban is sokan másképp beszéltek, de itt mindenki. Ez néha idegesít. Téged nem idegesít, hogy „furcsán” beszélek?

      - Nem. Nem igazán. Szerintem inkább aranyos akcentusod van. –mosolygott rám.

      - Köszi. –mosolyogtam vissza rá. 

      - Melyik suliba fogsz járni?- kérdezte hirtelen.

      - A Szent Patrik Középiskolába.

      - Komolyan? Akkor gyakran fogunk találkozni. –vigyorgott. Gyakrabban, mint gondolnád… De legyen csak meglepetés, hogy melyik osztályba fogok járni.

      - Valószínű. Mia mondta, hogy ti is és a Donovanok is oda járnak.

      - Mia? Mia Jones?- kérdezte.

      - Igen, ő.

      - Nos, igen. Sajnos egy suliba járunk. És Damien Donovan az osztálytársam. –mondta olyan arckifejezéssel, mintha épp a fogát húznák.

      - És el tudjátok egymást viselni?

      - Muszáj. Nem állhatunk neki verekedni az iskola közepén, különben kicsapnak mindkettőnket.

      - Nehéz lehet megállni. –mondtam gúnyosan.

      - Nem is tudod, mennyire!- mondta komoly hangon, és a jobb öklével a bal tenyerébe csapott. –Legszívesebben lefejelném. Viszont akkor ő győzne. Azt pedig nem hagyom! 

      - Te tényleg egy seggfej vagy!- mondtam nevetve, mire ő pajkos mosollyal, és felhúzott szemöldökkel fordult felém, majd megállt. A fenébe! 

      - Csak nem… seggfejnek neveztél?- kérdezte játékosan.

      - Neeem!- mondtam a fejemet rázva. –Én? Téged? Soha!

      - Pedig nekem nagyon úgy hangzott. –mondta, miközben felém lépett egyet, mire én ösztönösen hátrálni kezdtem. –Ugye tudod, hogy most meg kell, hogy büntesselek, tündérkém. 

      - Tündérkém?! Ez majdnem rosszabb, mint a cukorfalat!- nevettem fel hitetlenül. Ekkor elindult felém, azzal a feltett szándékkal, hogy „megbüntessen”, én pedig tovább hátráltam. –Nem! Ne! Ne közelíts!

      - Mert mit teszel, Cukorfalat?

      - Most nem vagyunk kvittek?- kérdeztem, mert én Seggfejnek neveztem, mire ő engem Cukorfalatnak… Akkor ez most egál, nem?

      - Akkor is megbüntetlek. Utána majd te is megbüntethetsz. –kacsintott rám. Mi a…?!

      - Te mazochista vagy?- vontam fel a szemöldököm, miközben tovább hátráltam. Ő csak vállat vont.

      - Nem, viszont te bármikor megbüntethetsz. –mondta széles vigyorral a száján, kivillantva tökéletes fogsorát.

      - Ne közelíts te… mazochista perverz földönkívüli!- kiabáltam neki egyre gyorsabban hátrálva. 

      - Ha elismerem, hogy az vagyok, akkor hagyod, hogy megbüntesselek?

      - Dehogy hagyom!- mondtam, majd futásnak eredtem. 

      - Úgyis elkaplak, hiába menekülsz!- kiabálta utánam, majd hallottam, hogy utánam fut. –Hé! Várj már meg!

      - Dehogy várlak!- mondtam, de abban a pillanatban utolért, megragadta a karom. –Mi a …? Hogy értél be ilyen gyorsan?

      - Nem volt könnyű…- mondta lihegve. –Nagyon gyors vagy.

      - Tudom. –mondtam vigyorogva. –Oké… elkaptál. Hogyan tovább?

      - Nem tudom. –nevetett fel. –Ezen még nem gondolkoztam. –mondta, majd magához húzott.

      - Engedj el!- mondtam, mert nem tudtam, hogy mi járhat a fejében. 

      - Ó nem-nem. –mondta, miközben a szemembe nézett. Jobb kezével szorosan tartott, bal kezével pedig a hajam felé nyúlt. Azt már nem! Már megint?!

      - A hajam tabu!- mondtam szigorúan, de mint aki megsüketült.

      - Így jobban tetszik. –mondta aranyosan mosolyogva, miután kihúzta a hajgumit a hajamból –már megint!- és a kezével kezdte fésülni. Várjunk… azt mondtam aranyosan? Mi van velem már megint?

      - Ne nyúlj a hajamhoz!- mondtam lassan, tagoltan, hogy a pici kis agyával felfogja.

      - Miért ne?- kérdezte, majd megmarkolt a hajtöveimnél, és lefelé húzta, hogy felnézzek rá.

      - Mert bepipulok. –mondtam, miközben már ijesztően közel volt hozzám az arca. –Nem akarsz elengedni?

      - Nem. Nekem jó ez így.

      - Mindjárt gondoltam. –mondtam gúnyosan. –Nekem viszont már kevésbé.

      - Miért? Nem élvezed a közelségem?- biggyesztette le az ajkát, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik.

      - Nos, tekintve, hogy ma délelőtt találkoztunk először, és egy seggfej, mazochista, perverz földönkívülinek tartalak… nem. Nem igazán. 

      - Ez fájt. –mondta rájátszva egy kicsit a szerepére. –Viszont… még mindig nem tudom, hogy mivel büntesselek meg.

      - Akkor ne büntess meg. –kísérleteztem hátha elenged, de nem jött be.

      - Ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki. –vigyorgott. De miért van hozzám ilyen közel? És miért nézek ennyiszer a szájára? A szemébe nézz, Elli!- mondogattam magamban. –Elli… Danny szokott így hívni. És még mindig semmit sem hallok felőle. Egyre jobban aggódom… Gondolataimból Alex és fürkésző pillantása zökkentett ki.

      - Mire gondolsz?- vonta fel kérdőn a szemöldökét. –Elképzelted, milyen lenne, ha most megcsókolnálak?- kérdezte mosolyogva. Mi van?! Miket gondol? Vagy ő erre gondol…? Na arra aztán várhat!

      - Legfeljebb álmodban!- mondtam felháborodva, mire ő csak még szélesebb vigyorra húzta ajkait.

      - Ó, ne aggódj! Álmomban nem csak megcsókollak!- mondta pajkosan csillogó szemekkel és széles vigyorral.

      - Mi a…? Te perverz földönkívüli seggfej!- mondtam miközben izmos mellkasát püfföltem. 

      - Azt nem tudod megtiltani, hogy veled álmodjak!

      - Ó… dehogynem!- mondtam, miközben még mindig ütöttem.

      - Nem hinném! És szerintem te is velem fogsz álmodni.

      - Mégis miért tenném?- kérdeztem, észre sem véve, hogy még mindig ütögetem.

      - Élvezed, hogy ütögetsz?- kérdezte nevetve.

      - Hát… most hogy így kérdezed… igen. –mondtam és erősebben bokszoltam. 

      - Ha szekálsz vagy bántasz egy fiút az nem azt jelenti, hogy tetszik neked?

      - Először is. Te nem egy fiú vagy…- kezdtem, de félbeszakított.

      - Hanem egy félisten! Tudom. –mondta önelégülten.

      - Nem! Hanem egy perverz földönkívüli seggfej!- mondtam egyre hangosabban. –Másodszor pedig… lehet, hogy ötéveseknél azt jelenti. Viszont már nem az óvodában vagyunk… Legalábbis én nem… A te nevedben nem tudok nyilatkozni…

      - Nagyon vicces, Cukorfalat. – mondta, mire a mellkasa helyett a hasa kapta a következő erős ütést. Hű… Izmos kocka has… üres fej… Milyen igaz… Mennyit gyúrhat? –Aú! Hé!- kiáltott fel nevetve, majd megragadta a karom. Mintha eddig nem letten volna épp elég közel hozzá… Inkább túl közel!

      - Mit csinálsz?- kérdeztem meghökkenve, amikor láttam, hogy egyre közelebb hajol hozzám… mint aki meg akarna… csókolni!

      - Mégis minek látszik?- kérdezte, és még mindig felém közeledve. Éreztem, hogy már nem fog olyan szorosan, úgyhogy hátraléptem egyet.

      - Nem kéne mennünk?- kérdeztem, remélve, hogy elindulunk végre. 

      - Igazad van. Mindjárt vége az ösvénynek. –felelte elszontyolodva, de pár pillanaton belül visszatért az egoista arckifejezése.

      - Remek. –sóhajtottam fel. És valóban. Egy kanyar után még mentünk úgy ötven métert, és már ott is volt a város. –Hát… köszi, hogy elkísértél, de innen már boldogulok. –mondtam a tarkómat vakargatva.

      - Bármikor. –kacsintott rám. –Még találkozunk.

      - Valószínű. Viszlát, Seggfej!- mondtam, majd sarkon fordultam, és futva elindultam hazafelé.

      - Viszlát, Cukorfalat!- kiáltott utánam, mire én csak nevetve megcsóváltam a fejem, és futottam tovább.

Már elmúlt dél, mire hazaértem. Amint beléptem az ajtón anya fogadott.

- Szia, anya!- mondtam mikor beléptem.

- Szia, Elena!- mondta, de volt valami különös a hangjában.

- Valami baj van?- kérdeztem aggódva.

- Danny…- kezdte, majd elhallgatott. A szemei vörösek voltak, mint aki sírt.

- Anya! Mi van Dannyvel?- kérdeztem kétségbeesve. Ha valami baja esett, nekem végem! Nem bírnám elviselni ha… ha… Nem! Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

- Danny… balesetet szenvedett. –bökte ki nehézkesen.

Ui.: Sajnálom, hogy ez a rész nem sikerült olyan eseménydúsra, talán kicsit unalmas is volt, sőt biztos. De remélem, a vége azért kicsit sokkolt benneteket :3 Pls, hagyjatok nyomot magatok után! Tényleg nagyon sokat jelentene! :) <3