10. fejezet

Heyheey, my darlings!
Igen, jól láttátok. Nem 10/1. fejezet, hanem 10. Mivel ma fárasztó napom volt, ezért inkább úgy döntöttem, hogy nem bajlódok azzal, hogy szétszedjem ezt a részt. Remélem, örültök a hosszabb folytatásnak! :D
Szavazni még mindig lehet!
És mint mindig, ezúttal is örülnék néhány pipának, kominak, esetleg feliratkozónak! Ne tartsátok magatokban a véleményetek, hiszen a támogatásotok ad erőt és ihletet a folytatáshoz. :D
Puszillak benneteket!<3
Vivienn

Gyorsan kinyitottam a folyosóra vezető ajtót, majd ott maradtam a falnál, mikor az bezáródott. Ezúttal nagyon nagy szerencsém volt. Mielőtt a bejárati ajtó kinyílódott volna, a fal bezáródott. Már csak abban reménykedtem, hogy nem tűnik fel nekik, hogy ott járt valaki. Mindent visszapakoltam a helyére, de attól még észrevehetnek valamit. 

- És teljesen biztos vagy benne?- hallottam Tom hangját.

- Nem. –felelte Damien. –Nem adott egyértelmű választ.

- Akkor semmiben sem lehetünk biztosak. –mondta Max.

- Ugyan már?- szállt be a beszélgetésbe Nate. –Hiszen nem tud semmit! Akkor miért parázol ennyire?

- Honnan veszed, hogy nem tud semmit?- kérdezte Tom.

- Honnan tudna? A legendákat mindenki ismeri. De ennyi!- felelte Nate. 

- De még ott van a Kiválasztott sztori. –szólalt meg Michael komor hangon. Akkor rólam beszélnek?

- És miből gondolod, hogy ő a Kiválasztott?- kérdezte Damien.

- Ne mondd, hogy neked nem volt nagyon ismerős, amikor először találkoztatok!- emelte fel a hangját Michael. 

- Mire gondolsz?- kérdezte Tom.

- Szerintetek nem hasonlít túlságosan is Katherinre?- kérdezte már szinte kiabálva. Aha! Szóval rólam beszélnek! És Michael sejti, hogy én vagyok a Kiválasztott? De miért húzza fel magát ennyire ezen? És vajon a többiek hisznek neki? 

- De ha nem a rokona, akkor nem mindegy, hogy mennyire hasonlít rá?- kérdezte Nate. Már ő is felemelte a hangját.

- És miből gondolod, hogy nem a leszármazottja? Hm? Damien azt mondta, hogy a vén kertész nem adott egyértelmű választ!

- De ez még akkor sem jelenti azt, hogy bármi köze lenne Katherinhez!- mondta Damien. Már mindannyian kiabáltak.

- De azt sem, hogy nincs!- érvelt Michael. Úgy tűnik, hogy ő nagyon ellenem van. Viszont Nate és Damien az én pártomat fogják. Tom és Max viszont nem szállnak vitába. Talán nem tudják, hogy kinek higgyenek. Nem tudom… Viszont az biztos, hogy Michael mindent megtesz, hogy bebizonyítsa nekik az igazát. De miért húzta fel magát ennyire? Talán mégis az ő családjuk a tettes, és Michael attól fél, hogy leleplezem őket? De miért hazudott volna Damien? Teljesen összezavarodtam. Bár… Mikor volt bármi is világos ezzel kapcsolatban? Á! Megvan! Soha!!!

- Ezzel nem megyünk semmire!- ordította el magát Tom.

- Igazad van. –helyeselt Damien.

- Jól van. –mondta Michael dühösen, viszont már nem kiabált. Úgy tűnik, Tom a „vezér” a családban.

- Akkor? Most mi legyen?- szólalt meg Nate egy kis idő után.

- Ha ő a Kiválasztott, akkor tudjuk, mit kell tennünk. Ha nem, akkor minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig. –mondta Tom.

Mi az, hogy „ha ő a Kiválasztott, akkor tudjuk, mit kell tennünk”?! Mire gondolt Tom? Mit kell tenniük a Kiválasztottal?! Vajon rájuk gondolt Katherine, amikor azt mondta, hogy veszélyben vagyok? Egyáltalán bántani akarnak? Nem akarom megtudni. Jobb lesz, ha nem tudják meg, hogy ki vagyok.

Miután hallottam ezt a beszélgetést végképp nem értettem semmit. Mit kell tenniük a Kiválasztottal? Damien hazudott nekem? Lehet, hogy nem is naplót őrzik, hanem az elveszett tőrt? De Katherine azt mondta, hogy ott van elrejtve a napló. És ha már itt tartunk! Hogy találjam meg, ha mindig ott vannak? De csak nincsenek ott egész nap! Valamikor muszáj elmenniük. Vagy nem? Később mindenképp vissza kell mennem!

Délután Mia jött át hozzám. Ma délelőtt jöttek haza a szülinapi meglepetéséről.

- Szia!- mondta, mikor benyitott a szobámba. Én az ágyamon feküdtem, és a délelőtt eseményein rágódtam.

- Szia!- ültem fel azonnal. –Na? Mi volt az a nagy meglepetés?- kérdeztem, miközben megöleltem barátnőmet.

- Egy fürdőbe mentünk a hegyekbe. Gyönyörű volt a kilátás!- áradozott. –Viszont így a családdal nem volt akkora buli, mintha veled mentem volna.

- Persze, hogy nem!- mondtam. –De azért jó volt, igaz?

- Igen. Tényleg jó volt. Na és… Te mivel ütötted el az időt?

- Nem sok mindennel. –válaszoltam. De mit mondjak neki? –Futni voltam, rajzolgattam meg hasonlók. –És még csak nem is hazudtam.

- Aham. –mondta, mintha nem hinne nekem…

- Most mi van?- kérdeztem nevetve.

- Nem, semmi, semmi. –még mindig úgy beszélt, mint aki nem hisz nekem. Milyen jól ismer! Ez alatt a pár hónap alatt ennyire kiismert volna?

- Na! Mondd már!- löktem meg egy kicsit.

- És…- kezdte – Mi van a Donovanokkal?- kérdezte játékosan.

- Mi lenne?- kérdeztem vissza. Miből gondolja, hogy bármi is van?

- Hát… nem találkoztál egyikkel sem?

- Hát… Damiennel összefutottam az erdőben. –vallottam be. De ebben még nincs semmi! De akkor miért mosolyog ilyen önelégülten? Mint aki tud valamit…- Most miért nézel így rám?

- Szóval Damien, ha?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Az erdőben futottam, találkoztunk, eltévedtem, visszakísért, elment. Ennyi. –mondtam tömören. Azért a többiről nem feltétlenül kell tudnia…

- De azt ugye tudod, hogy totál elpirultál. –nézett rám mosolyogva.

- Dehogy pirultam el!- kiáltottam, majd megdobtam egy királykék díszpárnával.

- Dehogynem!- mondta, majd visszadobta a párnát. Tényleg elpirultam? –Ne is tagadd! Bejön neked, igaz?

Nem válaszoltam, csak hátradőltem az ágyon, és az egyik párnámat az arcomhoz szorítottam. Hát rájött!

- Tudtam én!- mondta vigyorogva. – De ugye nem felejtetted el, amit mondtam?

- Sok mindent mondtál már… - mondtam, mert nem tudtam, hogy mire gondolt pontosan.

- Arra gondoltam, hogy a Donovan család titokzatos. Nem tudhatod, hogy kiben bízhatsz meg. És az sem lenne jó, ha megtudnák, hogy Danken vagy.

- Tisdale vagyok. –mondtam. 

- Jaj, tudod, hogy értem!

- Igen, persze, hogy tudom. –mondtam, majd eldobtam a párnát. –De majdnem lebuktam.

- Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian. Úgy látom, nagyon érdekli a dolog.

- Hát… Azt már mondtam, hogy Damien gyakran jár ide…

- Igen…?

- Hát… Miután elindultam haza az erdőből, hirtelen megjelent mellettem, hogy itt van dolga.

- És… mi történt?- kérdezte lélegzetvisszafojtva. 

- Hát, továbbmentem, megálltam a sarkon, és megvártam, amíg elmegy.

- Akkor nem látott meg?

- Szerencsére nem. Viszont hallottam, hogy megkérdezi Mr. O’Dannelt, hogy ismer-e. 

- És? Mi történt? Elmondta?- kérdezte idegesen.

- Nem. Vagyis… Csak annyit mondott neki, hogy nemrég költöztünk a városba, és hogy anyukámat régről ismeri. Szóval… Nem adott egyértelmű választ.    

- Tehát akkor Damien nem tud semmi biztosat?

- Nem. Ezért bármelyik pillanatban lebukhatok.

- Akkor nagyon óvatosnak kell lenned!- figyelmeztetett.

- Igyekszem. De mégis mit kellene tennem? Mindig ellenőrizzem, hogy van-e Donovan a közelben?! És, ha épp kint vagyok, és akkor jön? Vagy akkor, amikor kilépek a kapun?- kérdeztem, majd megint hátradőltem az ágyon.

- Tényleg akármikor megjelenhet…- mondta Mia- De, ha mázlid van, nem vesz észre. Hiszen nem hinném, hogy bejönne a birtok egész területére. Szerintem csak a kert egy részébe, ahol Mr. O’Dannellel szokott beszélni.

- Talán igazad van. De attól még bármikor lebukhatok!- aggodalmaskodtam tovább.

- Kérd meg Mr. O’Dannelt, hogy tartsa távol tőled. Úgy értem, hogy ne engedje be arra a terültre a birtokon, ahol éppen te vagy. 

- Ez nem is rossz ötlet. –ültem fel azonnal. –Hiszen Mr. O’Dannel sem akarja, hogy megtudják, hogy ki vagyok. Ezért falazott nekem ezelőtt is.

- Na, látod!- mondta Mia. Úgy tűnik, nagyon örült neki, hogy jó ötlete támadt.

Miután barátnőm elment, azonnal megkerestem az öreg kertészünket. Amikor kinéztem a szobám ablakán, láttam, hogy a kert hátsó végében öntözi a növényeket. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, majd hátrarohantam.

- Mr. O’Dannel!

- Á! Elena! Mi járatban erre?- érdeklődött.

- Egy szívességet szeretnék kérni. – kezdtem.

- Hallgatlak. 

- Arról lenne szó…, hogy örülnék neki, ha senkinek sem árulná el, hogy itt lakom.

- Ez nem probléma. Én is jobbnak látom, ha nem tudják meg sokan. –felelte mosolyogva.

- Köszönöm. És lenne még valami. –folytattam.

- Igen?- vonta fel érdeklődve a szemöldökét. Gondolom, hogy azt hitte, hogy csak ennyi lenne.

- Damien gyakran jár ide, ha jól tudom…- kezdtem kissé bizonytalanul.

- Igen. –felelte még magasabbra húzva ősz szemöldökét.

- És jó lenne, ha nem látna meg a házban vagy a ház körül, ha érti, mire gondolok…

- Igen, persze. Nem ígérek semmit, de megteszek minden tőlem telhetőt. –felelte mosolyogva. 

- Köszönöm. –mondtam hálásan.

Nagyon megkönnyebbültem, miután beszéltem Mr. O’Dannellel. Ő sem tud teljesen megvédeni a lebukástól, viszont csökkenti a lehetőséget. Mindenesetre továbbra is odafigyelek a Donovanokra, ha a közelben vannak.

Az éjjelem ismét csodálatosan telt…! 

- Elena! Menekülj! Jönnek!- jelent meg előttem Katherine sírástól dagadt szemekkel, szakadt ruhában.

- De kik jönnek? A gyilkosok? Azok, akik tegnap is üldöztek minket?- faggattam.

- Igen. –felelte. –Fuss! És ne nézz hátra!- utasított, majd futni kezdett, én pedig követtem őt.

Mikor már a titkos folyosón rohantunk, ugyanazt tettem, mint tegnap. Hirtelen megfordultam, majd az üldözők irányába futottam tovább. Katherine hiába próbált ismét megállítani, nem sikerült neki. Mikor elértem a maszkos alakokat, számítottam arra, hogy ketten támadnak ellenem.

Hallottam a lépteiket, ahogy felém közeledtek. A szívem egyre hevesebben vert az izgalomtól. Bár tudtam, hogy bármikor felébredhetek, mégis féltem, hogy mi fog történni. Mit tesznek velem, ha elkapnak? És vajon kiket rejtenek a maszkok? Mindenképp ki kell derítenem! Viszont most is- mint általában – nem gondoltam végig, hogy mit kéne tennem… Amikor odaértem az üldözőhöz, hirtelen elöntött a félelem. De nem álltam meg. Az egyik alacsonyabb volt egy fejjel, mit a másik. A kisebbik körülbelül akkora volt, mint én. Az ő maszkjáért nyúltam. Sikerült megragadnom, és elkezdtem húzni. Ekkor viszont a másik erősen megragadta a karomat, majd lefogott, és elindult velem visszafelé. A számat is befogták, így kiabálni sem tudtam. De hol van Katherine? Talán nem mert utánam jönni? Mivel minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak, ezért egyre erősebben fogtak, most már mind a ketten. Hallottam, ahogy a csuklómban ropognak a csontok erős szorításuk alatt.

- Engedj el!- kiabáltam, miután megharaptam a kezét, és már nem fogta be a számat.

- Ne sipákolj!- mondta eltorzított hangon, majd újra a számra tapasztotta mocskos tenyerét.

Körülbelül az ezredik rúgásom végre eredményt hozott. Fogalmam sincs, hogy hol találtam el azt, aki a kezeimet fogta le, de eléggé fájhatott neki, mivel válogatott káromkodások közepette - amiket nem részleteznék- elengedett. Ekkor a másik odanézett a társára, így ki tudtam szabadulni a szorításukból. Teljes sebességre kapcsoltam, és csak futottam.

- Hé! Elszökik!- kiabálta az egyik, amikor észrevette, hogy leléptem.

- Gyere vissza! Hé!- kiabált utánam a másik.

- Gyerünk! Kapjuk el!- mondta az első, majd utánam eredtek.

Éreztem, hogy egyre közelebb érnek, de nem mertem hátranézni. Amikor beértem a könyvtárba, már utolértek. A hang egészen közelről jött.

- Most megvagy!- mondta, majd hirtelen belenyilallt a fájdalom a fejembe, és minden elsötétült. Azt hiszem leütöttek.

- Ébredj! Elena! Ébresztő!!!- hallottam a hangokat, de nem láttam senkit. –Ébresztő!- anya? Mintha anyát hallanám… De honnan jön a hang. Hiszen itt nincs senki. –Elena! Kicsim! Ébresztő!!!- szólt a hang egyre hangosabban. Igen. Ez biztosan anya.

- Aú!- nyitottam ki a szemem, amikor az arcomra csapott. –Neked is jó reggelt. –mondtam álmosan, miközben felültem az ágyon.

- Elena! Már tíz perce keltegetlek! Azt hittem valami baj van!- mondta aggódó hangon.

- Sajnálom. –mondtam miután egy hatalmasat ásítottam. – Csak nem aludtam jól.

- Miért? Mi történt?- aggodalmaskodott tovább.

- Csak rosszat álmodtam. Ez minden. –mondtam egyszerűen.

- Értem. De mégis mit álmodtál?- kérdezte. Ezek szerint nem hagyja annyiban.

- Nem érdekes. –próbáltam elhessegetni a témát.

- De tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. –szorította meg a kezem.

- Persze hogy tudom. –pedig ez nem így van. – De tényleg nem fontos. Már nem is nagyon emlékszem rá.

- Hát jó. –mondta, majd felállt.

- Mennyi az idő?- kérdeztem, miközben kikeltem az ágyból.

- Délelőtt tíz óra. Ezért is jöttem be.

- Már tíz óra van?!- kérdeztem. Az nem lehet! Hogy bírtam tízig aludni?! Ez nem jellemző rám.

- Igen. Úgyhogy azt javaslom, öltözz fel. –mondta anya, majd kiment a szobámból.

Miután teljesen felébredtem, elindultam a könyvtárba. Az üres kis szobából nem hallottam hangokat, ezért továbbmentem. A folyosó végén elértem a falat, ami a lépcsősorhoz vezetett. Kinyitottam, majd elindultam felfelé. Már majdnem az utolsó lépcsőfoknál jártam, amikor megbotlottam és előrebuktam. 

- A fenébe!- bosszankodtam.

- Ki van ott?- hallottam egy hangot a faházból. 

- Úr Isten!- mondtam magamban. –Meghallott valaki?! De vajon ki? Csak ne találjon rám!

Éreztem, ahogy egyre közelebb ér a falhoz.

- Hahó! –most már felismertem Max hangját. – Nate ez nem vicces!- Hú… Azt hiszi, hogy Nate volt az. –Hallod? Nate!

- Most mit tegyek?- gondolkoztam. –Talán vissza kéne fordulnom. Igen. Az lesz a legjobb.

Épp indulni akartam, amikor ajtócsapódást hallottam. Visszamentem hallgatózni. Ekkor hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Akkor Max elment? Nem hallottam bentről semmit. Leültem a lépcsőre, és még vártam pár percet, hogy biztosra menjek. Semmi. Egy hang sem. Remegő kézzel nyúltam a fal jobb sarkához, és lassan benyomtam a falat. Nagyon féltem, hogy esetleg lebukhatok, viszont ha nincs itt senki, akkor elszalasztanám a lehetőséget, ha nem kockáztatnék. Lassan kinyílódott a fal, és elém tárult a ház. Senkit sem láttam vagy hallottam, úgyhogy bementem. 

- Na!- kezdtem hangosan gondolkodni. –A nappalit már felforgattam, de ott nincs. Akkor fel kell térképeznem a házat. Ki tudja, hogy Max meddig marad távol. Vagy valamelyik testvére egyszer csak betoppan.

Az előttem lévő szoba felé vettem az irányt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd benéztem rajta. Sehol senki. Mikor beléptem kicsit jobban körülnéztem. Ez egy hálószoba. Nem túl nagy, de alvásra jó. A szoba közepén egy franciaágy, mellette egy ruhásszekrény, a másik oldalán pedig egy éjjeliszekrény, rajta egy kis olvasólámpa. A falak zöldre voltak festve, de semmi nem volt rajtuk.

- Akkor… Lássunk is hozzá!- mondtam, majd odamentem a ruhásszekrényhez. 

Amikor kinyitottam, nem volt benne semmi. De tényleg semmi. Megkopogtattam, de semmi. Hát… a napló nem ebben a szekrényben van. Ezután az éjjeliszekrényt is átkutattam, de szintén üres. Benéztem az ágy alá, a matrac alá… Még az ágytámlát is megnyomkodtam, hátha kinyílik valami, de megint semmi. A falakat is megkopogtattam, megnyomtam, de nem nyílt ki semmilyen titkos ajtó. Tehát egy szoba kilőve. Maradt még… mennyi is? Fogalmam sincs, de jöhet a következő, ameddig nincs itt senki.

Visszamentem a nappaliba, hogy kinézzek az ablakon, de sehol egy lélek sem. Ekkor megpillantottam balra egy folyosót, ahol öt ajtó volt. Baloldalon kezdtem. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd megtorpantam, amikor megláttam, hogy van valami az ágyban. 

- Most mi tegyek?- töprengtem magamban. –Mi van, ha az egyik Donovan az? És alszik… És esetleg felébred. Vagy még rosszabb! Ha nem alszik és észrevesz! Jézusom! Megmozdult!- álmos nyögést hallottam, majd láttam, hogy az a valami megfordul az ágyban. De hát már majdnem tizenegy óra! Ki alszik ilyenkor? Elbújtam az ajtó mögé, majd mikor nem hallottam mást, csak halk szuszogást visszanéztem. – Ez… Damien? Igen, ez ő. Olyan édes, amikor alszik… Elég Elena! El kell tűnnöd innen! Most!

Épp visszaértem a nappaliba, amikor hallottam, hogy valaki a ház felé közeledik. Nagyon megijedtem. Már az ajtónál járt. Nem volt időm kinyitni az átjárót.

- Muszáj elbújnom valahova! De hova?- kapkodtam a fejem idegesen.

Végül kinyitottam a mögöttem lévő ajtót, és gyorsan elbújtam a helyiségben. Sötét volt, de azt láttam, hogy az nem egy szoba volt. Nagyon kicsi volt, és szinte semmi sem volt benne, csak takarítóeszközöket találtam. Halottam a zár kattogását. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kinyíljon a bejárati ajtó. 

- Még mindig alszik?- hallottam a kérdést, amikor beléptek a házba.

- Gondolom. De mi volt ilyen fontos Michaelnek, hogy nem váltotta le?- ez Max. Viszont a másikat először nem ismertem fel.

- Nem ő a legmegbízhatóbb ember a világon. –Aham. Szóval Tom a másik.

- Hát nem. –értett egyet Max. –Viszont ez még tőle is szokatlan húzás volt. Hiszen tudja, mi a kötelessége. 

- Nagyon remélem, hogy az élete forgott kockán! –csukta be az ajtót Nate. –És különben is! Most hol van?

Pár másodpercig senki sem szólalt meg.

- Ugye nem gondoljátok, hogy tényleg baja esett?- kérdezte Max aggodalommal a hangjában.

- Nem veszi fel a telefont. –mondta Tom.

- Meg kéne keresnünk. –mondta Max.

- És mégis hol keressük? –kérdezte Nate idegesen. –Azt sem tudjuk, hogy hová ment!

- Nézzünk körül az erdőben. –javasolta Tom. –Addig még megpróbálom elérni valahogy.

- Jól van. –mondta Max.

- Menjünk!- sóhajtott Nate. –De mi lesz Damiennel?

- Nemsokára biztosan felébred. De hagyok neki üzenetet. –mondta Tom.

Mikor kimentek előbújtam a rejtekhelyemről, majd odasiettem a falhoz, és kinyitottam az átjárót. Nem akartam megkockáztatni, hogy ott maradok, és Damien egyszer csak felébred, és ott talál.