Igen, jól láttátok. Nem 10/1. fejezet, hanem 10. Mivel ma fárasztó napom volt, ezért inkább úgy döntöttem, hogy nem bajlódok azzal, hogy szétszedjem ezt a részt. Remélem, örültök a hosszabb folytatásnak! :D
És mint mindig, ezúttal is örülnék néhány pipának, kominak, esetleg feliratkozónak! Ne tartsátok magatokban a véleményetek, hiszen a támogatásotok ad erőt és ihletet a folytatáshoz. :D
Gyorsan
kinyitottam a folyosóra vezető ajtót, majd ott maradtam a falnál, mikor az
bezáródott. Ezúttal nagyon nagy szerencsém volt. Mielőtt a bejárati ajtó
kinyílódott volna, a fal bezáródott. Már csak abban reménykedtem, hogy nem
tűnik fel nekik, hogy ott járt valaki. Mindent visszapakoltam a helyére, de
attól még észrevehetnek valamit.
- És teljesen biztos vagy benne?- hallottam Tom hangját.
- Nem. –felelte Damien. –Nem adott egyértelmű választ.
- Akkor semmiben sem lehetünk biztosak. –mondta Max.
- Ugyan már?- szállt be a beszélgetésbe Nate. –Hiszen
nem tud semmit! Akkor miért parázol ennyire?
- Honnan veszed, hogy nem tud semmit?- kérdezte Tom.
- Honnan tudna? A legendákat mindenki ismeri. De ennyi!-
felelte Nate.
- De még ott van a Kiválasztott sztori. –szólalt meg
Michael komor hangon. Akkor rólam beszélnek?
- És miből gondolod, hogy ő a Kiválasztott?- kérdezte
Damien.
- Ne mondd, hogy neked nem volt nagyon ismerős, amikor
először találkoztatok!- emelte fel a hangját Michael.
- Mire gondolsz?- kérdezte Tom.
- Szerintetek nem hasonlít túlságosan is Katherinre?-
kérdezte már szinte kiabálva. Aha! Szóval rólam beszélnek! És Michael sejti,
hogy én vagyok a Kiválasztott? De miért húzza fel magát ennyire ezen? És vajon
a többiek hisznek neki?
- De ha nem a rokona, akkor nem mindegy, hogy mennyire
hasonlít rá?- kérdezte Nate. Már ő is felemelte a hangját.
- És miből gondolod, hogy nem a leszármazottja? Hm?
Damien azt mondta, hogy a vén kertész nem adott egyértelmű választ!
- De ez még akkor sem jelenti azt, hogy bármi köze lenne
Katherinhez!- mondta Damien. Már mindannyian kiabáltak.
- De azt sem, hogy nincs!- érvelt Michael. Úgy tűnik,
hogy ő nagyon ellenem van. Viszont Nate és Damien az én pártomat fogják. Tom és
Max viszont nem szállnak vitába. Talán nem tudják, hogy kinek higgyenek. Nem
tudom… Viszont az biztos, hogy Michael mindent megtesz, hogy bebizonyítsa nekik
az igazát. De miért húzta fel magát ennyire? Talán mégis az ő családjuk a
tettes, és Michael attól fél, hogy leleplezem őket? De miért hazudott volna
Damien? Teljesen összezavarodtam. Bár… Mikor volt bármi is világos ezzel
kapcsolatban? Á! Megvan! Soha!!!
- Ezzel nem megyünk semmire!- ordította el magát Tom.
- Igazad van. –helyeselt Damien.
- Jól van. –mondta Michael dühösen, viszont már nem
kiabált. Úgy tűnik, Tom a „vezér” a családban.
- Akkor? Most mi legyen?- szólalt meg Nate egy kis idő
után.
- Ha ő a Kiválasztott, akkor tudjuk, mit kell tennünk.
Ha nem, akkor minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig. –mondta Tom.
Mi
az, hogy „ha ő a Kiválasztott, akkor tudjuk, mit kell tennünk”?! Mire gondolt
Tom? Mit kell tenniük a Kiválasztottal?! Vajon rájuk gondolt Katherine, amikor
azt mondta, hogy veszélyben vagyok? Egyáltalán bántani akarnak? Nem akarom
megtudni. Jobb lesz, ha nem tudják meg, hogy ki vagyok.
Miután
hallottam ezt a beszélgetést végképp nem értettem semmit. Mit kell tenniük a Kiválasztottal?
Damien hazudott nekem? Lehet, hogy nem is naplót őrzik, hanem az elveszett
tőrt? De Katherine azt mondta, hogy ott van elrejtve a napló. És ha már itt
tartunk! Hogy találjam meg, ha mindig ott vannak? De csak nincsenek ott egész
nap! Valamikor muszáj elmenniük. Vagy nem? Később mindenképp vissza kell
mennem!
Délután
Mia jött át hozzám. Ma délelőtt jöttek haza a szülinapi meglepetéséről.
- Szia!- mondta, mikor benyitott a szobámba. Én az
ágyamon feküdtem, és a délelőtt eseményein rágódtam.
- Szia!- ültem fel azonnal. –Na? Mi volt az a nagy
meglepetés?- kérdeztem, miközben megöleltem barátnőmet.
- Egy fürdőbe mentünk a hegyekbe. Gyönyörű volt a
kilátás!- áradozott. –Viszont így a családdal nem volt akkora buli, mintha
veled mentem volna.
- Persze, hogy nem!- mondtam. –De azért jó volt, igaz?
- Igen. Tényleg jó volt. Na és… Te mivel ütötted el az
időt?
- Nem sok mindennel. –válaszoltam. De mit mondjak neki?
–Futni voltam, rajzolgattam meg hasonlók. –És még csak nem is hazudtam.
- Aham. –mondta, mintha nem hinne nekem…
- Most mi van?- kérdeztem nevetve.
- Nem, semmi, semmi. –még mindig úgy beszélt, mint aki
nem hisz nekem. Milyen jól ismer! Ez alatt a pár hónap alatt ennyire kiismert
volna?
- Na! Mondd már!- löktem meg egy kicsit.
- És…- kezdte – Mi van a Donovanokkal?- kérdezte
játékosan.
- Mi lenne?- kérdeztem vissza. Miből gondolja, hogy
bármi is van?
- Hát… nem találkoztál egyikkel sem?
- Hát… Damiennel összefutottam az erdőben. –vallottam
be. De ebben még nincs semmi! De akkor miért mosolyog ilyen önelégülten? Mint
aki tud valamit…- Most miért nézel így rám?
- Szóval Damien, ha?- kérdezte csillogó szemekkel.
- Az erdőben futottam, találkoztunk, eltévedtem,
visszakísért, elment. Ennyi. –mondtam tömören. Azért a többiről nem feltétlenül
kell tudnia…
- De azt ugye tudod, hogy totál elpirultál. –nézett rám
mosolyogva.
- Dehogy pirultam el!- kiáltottam, majd megdobtam egy
királykék díszpárnával.
- Dehogynem!- mondta, majd visszadobta a párnát. Tényleg
elpirultam? –Ne is tagadd! Bejön neked, igaz?
Nem
válaszoltam, csak hátradőltem az ágyon, és az egyik párnámat az arcomhoz
szorítottam. Hát rájött!
- Tudtam én!- mondta vigyorogva. – De ugye nem
felejtetted el, amit mondtam?
- Sok mindent mondtál már… - mondtam, mert nem tudtam,
hogy mire gondolt pontosan.
- Arra gondoltam, hogy a Donovan család titokzatos. Nem
tudhatod, hogy kiben bízhatsz meg. És az sem lenne jó, ha megtudnák, hogy
Danken vagy.
- Tisdale vagyok. –mondtam.
- Jaj, tudod, hogy értem!
- Igen, persze, hogy tudom. –mondtam, majd eldobtam a
párnát. –De majdnem lebuktam.
- Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian. Úgy látom,
nagyon érdekli a dolog.
- Hát… Azt már mondtam, hogy Damien gyakran jár ide…
- Hát… Miután elindultam haza az erdőből, hirtelen
megjelent mellettem, hogy itt van dolga.
- És… mi történt?- kérdezte lélegzetvisszafojtva.
- Hát, továbbmentem, megálltam a sarkon, és megvártam,
amíg elmegy.
- Szerencsére nem. Viszont hallottam, hogy megkérdezi Mr.
O’Dannelt, hogy ismer-e.
- És? Mi történt? Elmondta?- kérdezte idegesen.
- Nem. Vagyis… Csak annyit mondott neki, hogy nemrég
költöztünk a városba, és hogy anyukámat régről ismeri. Szóval… Nem adott
egyértelmű választ.
- Tehát akkor Damien nem tud semmi biztosat?
- Nem. Ezért bármelyik pillanatban lebukhatok.
- Akkor nagyon óvatosnak kell lenned!- figyelmeztetett.
- Igyekszem. De mégis mit kellene tennem? Mindig
ellenőrizzem, hogy van-e Donovan a közelben?! És, ha épp kint vagyok, és akkor
jön? Vagy akkor, amikor kilépek a kapun?- kérdeztem, majd megint hátradőltem az
ágyon.
- Tényleg akármikor megjelenhet…- mondta Mia- De, ha
mázlid van, nem vesz észre. Hiszen nem hinném, hogy bejönne a birtok egész
területére. Szerintem csak a kert egy részébe, ahol Mr. O’Dannellel szokott
beszélni.
- Talán igazad van. De attól még bármikor lebukhatok!-
aggodalmaskodtam tovább.
- Kérd meg Mr. O’Dannelt, hogy tartsa távol tőled. Úgy
értem, hogy ne engedje be arra a terültre a birtokon, ahol éppen te vagy.
- Ez nem is rossz ötlet. –ültem fel azonnal. –Hiszen Mr.
O’Dannel sem akarja, hogy megtudják, hogy ki vagyok. Ezért falazott nekem
ezelőtt is.
- Na, látod!- mondta Mia. Úgy tűnik, nagyon örült neki,
hogy jó ötlete támadt.
Miután
barátnőm elment, azonnal megkerestem az öreg kertészünket. Amikor kinéztem a
szobám ablakán, láttam, hogy a kert hátsó végében öntözi a növényeket. Gyorsan
leszaladtam a lépcsőn, majd hátrarohantam.
- Á! Elena! Mi járatban erre?- érdeklődött.
- Egy szívességet szeretnék kérni. – kezdtem.
- Arról lenne szó…, hogy örülnék neki, ha senkinek sem
árulná el, hogy itt lakom.
- Ez nem probléma. Én is jobbnak látom, ha nem tudják
meg sokan. –felelte mosolyogva.
- Köszönöm. És lenne még valami. –folytattam.
- Igen?- vonta fel érdeklődve a szemöldökét. Gondolom,
hogy azt hitte, hogy csak ennyi lenne.
- Damien gyakran jár ide, ha jól tudom…- kezdtem kissé
bizonytalanul.
- Igen. –felelte még magasabbra húzva ősz szemöldökét.
- És jó lenne, ha nem látna meg a házban vagy a ház
körül, ha érti, mire gondolok…
- Igen, persze. Nem ígérek semmit, de megteszek minden
tőlem telhetőt. –felelte mosolyogva.
- Köszönöm. –mondtam hálásan.
Nagyon
megkönnyebbültem, miután beszéltem Mr. O’Dannellel. Ő sem tud teljesen
megvédeni a lebukástól, viszont csökkenti a lehetőséget. Mindenesetre továbbra
is odafigyelek a Donovanokra, ha a közelben vannak.
Az
éjjelem ismét csodálatosan telt…!
- Elena! Menekülj! Jönnek!- jelent meg előttem Katherine
sírástól dagadt szemekkel, szakadt ruhában.
- De kik jönnek? A gyilkosok? Azok, akik tegnap is
üldöztek minket?- faggattam.
- Igen. –felelte. –Fuss! És ne nézz hátra!- utasított,
majd futni kezdett, én pedig követtem őt.
Mikor
már a titkos folyosón rohantunk, ugyanazt tettem, mint tegnap. Hirtelen
megfordultam, majd az üldözők irányába futottam tovább. Katherine hiába próbált
ismét megállítani, nem sikerült neki. Mikor elértem a maszkos alakokat, számítottam
arra, hogy ketten támadnak ellenem.
Hallottam
a lépteiket, ahogy felém közeledtek. A szívem egyre hevesebben vert az
izgalomtól. Bár tudtam, hogy bármikor felébredhetek, mégis féltem, hogy mi fog
történni. Mit tesznek velem, ha elkapnak? És vajon kiket rejtenek a maszkok?
Mindenképp ki kell derítenem! Viszont most is- mint általában – nem gondoltam
végig, hogy mit kéne tennem… Amikor odaértem az üldözőhöz, hirtelen elöntött a
félelem. De nem álltam meg. Az egyik alacsonyabb volt egy fejjel, mit a másik.
A kisebbik körülbelül akkora volt, mint én. Az ő maszkjáért nyúltam. Sikerült
megragadnom, és elkezdtem húzni. Ekkor viszont a másik erősen megragadta a
karomat, majd lefogott, és elindult velem visszafelé. A számat is befogták, így
kiabálni sem tudtam. De hol van Katherine? Talán nem mert utánam jönni? Mivel
minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak, ezért egyre erősebben fogtak,
most már mind a ketten. Hallottam, ahogy a csuklómban ropognak a csontok erős
szorításuk alatt.
- Engedj el!- kiabáltam, miután megharaptam a kezét, és
már nem fogta be a számat.
- Ne sipákolj!- mondta eltorzított hangon, majd újra a
számra tapasztotta mocskos tenyerét.
Körülbelül
az ezredik rúgásom végre eredményt hozott. Fogalmam sincs, hogy hol találtam el
azt, aki a kezeimet fogta le, de eléggé fájhatott neki, mivel válogatott
káromkodások közepette - amiket nem részleteznék- elengedett. Ekkor a másik
odanézett a társára, így ki tudtam szabadulni a szorításukból. Teljes
sebességre kapcsoltam, és csak futottam.
- Hé! Elszökik!- kiabálta az egyik, amikor észrevette,
hogy leléptem.
- Gyere vissza! Hé!- kiabált utánam a másik.
- Gyerünk! Kapjuk el!- mondta az első, majd utánam
eredtek.
Éreztem,
hogy egyre közelebb érnek, de nem mertem hátranézni. Amikor beértem a
könyvtárba, már utolértek. A hang egészen közelről jött.
- Most megvagy!- mondta, majd hirtelen belenyilallt a
fájdalom a fejembe, és minden elsötétült. Azt hiszem leütöttek.
- Ébredj! Elena! Ébresztő!!!- hallottam a hangokat, de
nem láttam senkit. –Ébresztő!- anya? Mintha anyát hallanám… De honnan jön a
hang. Hiszen itt nincs senki. –Elena! Kicsim! Ébresztő!!!- szólt a hang egyre
hangosabban. Igen. Ez biztosan anya.
- Aú!- nyitottam ki a szemem, amikor az arcomra csapott.
–Neked is jó reggelt. –mondtam álmosan, miközben felültem az ágyon.
- Elena! Már tíz perce keltegetlek! Azt hittem valami
baj van!- mondta aggódó hangon.
- Sajnálom. –mondtam miután egy hatalmasat ásítottam. –
Csak nem aludtam jól.
- Miért? Mi történt?- aggodalmaskodott tovább.
- Csak rosszat álmodtam. Ez minden. –mondtam egyszerűen.
- Értem. De mégis mit álmodtál?- kérdezte. Ezek szerint
nem hagyja annyiban.
- Nem érdekes. –próbáltam elhessegetni a témát.
- De tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. –szorította
meg a kezem.
- Persze hogy tudom. –pedig ez nem így van. – De tényleg
nem fontos. Már nem is nagyon emlékszem rá.
- Hát jó. –mondta, majd felállt.
- Mennyi az idő?- kérdeztem, miközben kikeltem az
ágyból.
- Délelőtt tíz óra. Ezért is jöttem be.
- Már tíz óra van?!- kérdeztem. Az nem lehet! Hogy
bírtam tízig aludni?! Ez nem jellemző rám.
- Igen. Úgyhogy azt javaslom, öltözz fel. –mondta anya,
majd kiment a szobámból.
Miután
teljesen felébredtem, elindultam a könyvtárba. Az üres kis szobából nem
hallottam hangokat, ezért továbbmentem. A folyosó végén elértem a falat, ami a
lépcsősorhoz vezetett. Kinyitottam, majd elindultam felfelé. Már majdnem az
utolsó lépcsőfoknál jártam, amikor megbotlottam és előrebuktam.
- A fenébe!- bosszankodtam.
- Ki van ott?- hallottam egy hangot a faházból.
- Úr Isten!- mondtam magamban. –Meghallott valaki?! De
vajon ki? Csak ne találjon rám!
Éreztem,
ahogy egyre közelebb ér a falhoz.
- Hahó! –most már felismertem Max hangját. – Nate ez nem
vicces!- Hú… Azt hiszi, hogy Nate volt az. –Hallod? Nate!
- Most mit tegyek?- gondolkoztam. –Talán vissza kéne
fordulnom. Igen. Az lesz a legjobb.
Épp
indulni akartam, amikor ajtócsapódást hallottam. Visszamentem hallgatózni.
Ekkor hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Akkor Max elment? Nem
hallottam bentről semmit. Leültem a lépcsőre, és még vártam pár percet, hogy
biztosra menjek. Semmi. Egy hang sem. Remegő kézzel nyúltam a fal jobb
sarkához, és lassan benyomtam a falat. Nagyon féltem, hogy esetleg lebukhatok,
viszont ha nincs itt senki, akkor elszalasztanám a lehetőséget, ha nem
kockáztatnék. Lassan kinyílódott a fal, és elém tárult a ház. Senkit sem láttam
vagy hallottam, úgyhogy bementem.
- Na!- kezdtem hangosan gondolkodni. –A nappalit már
felforgattam, de ott nincs. Akkor fel kell térképeznem a házat. Ki tudja, hogy
Max meddig marad távol. Vagy valamelyik testvére egyszer csak betoppan.
Az
előttem lévő szoba felé vettem az irányt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd
benéztem rajta. Sehol senki. Mikor beléptem kicsit jobban körülnéztem. Ez egy
hálószoba. Nem túl nagy, de alvásra jó. A szoba közepén egy franciaágy,
mellette egy ruhásszekrény, a másik oldalán pedig egy éjjeliszekrény, rajta egy
kis olvasólámpa. A falak zöldre voltak festve, de semmi nem volt rajtuk.
- Akkor… Lássunk is hozzá!- mondtam, majd odamentem a
ruhásszekrényhez.
Amikor
kinyitottam, nem volt benne semmi. De tényleg semmi. Megkopogtattam, de semmi.
Hát… a napló nem ebben a szekrényben van. Ezután az éjjeliszekrényt is
átkutattam, de szintén üres. Benéztem az ágy alá, a matrac alá… Még az
ágytámlát is megnyomkodtam, hátha kinyílik valami, de megint semmi. A falakat
is megkopogtattam, megnyomtam, de nem nyílt ki semmilyen titkos ajtó. Tehát egy
szoba kilőve. Maradt még… mennyi is? Fogalmam sincs, de jöhet a következő,
ameddig nincs itt senki.
Visszamentem
a nappaliba, hogy kinézzek az ablakon, de sehol egy lélek sem. Ekkor
megpillantottam balra egy folyosót, ahol öt ajtó volt. Baloldalon kezdtem.
Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd megtorpantam, amikor megláttam, hogy van
valami az ágyban.
- Most mi tegyek?- töprengtem magamban. –Mi van, ha az
egyik Donovan az? És alszik… És esetleg felébred. Vagy még rosszabb! Ha nem
alszik és észrevesz! Jézusom! Megmozdult!- álmos nyögést hallottam, majd
láttam, hogy az a valami megfordul az ágyban. De hát már majdnem tizenegy óra!
Ki alszik ilyenkor? Elbújtam az ajtó mögé, majd mikor nem hallottam mást, csak
halk szuszogást visszanéztem. – Ez… Damien? Igen, ez ő. Olyan édes, amikor
alszik… Elég Elena! El kell tűnnöd innen! Most!
Épp
visszaértem a nappaliba, amikor hallottam, hogy valaki a ház felé közeledik.
Nagyon megijedtem. Már az ajtónál járt. Nem volt időm kinyitni az átjárót.
- Muszáj elbújnom valahova! De hova?- kapkodtam a fejem
idegesen.
Végül
kinyitottam a mögöttem lévő ajtót, és gyorsan elbújtam a helyiségben. Sötét
volt, de azt láttam, hogy az nem egy szoba volt. Nagyon kicsi volt, és szinte
semmi sem volt benne, csak takarítóeszközöket találtam. Halottam a zár
kattogását. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kinyíljon a bejárati ajtó.
- Még mindig alszik?- hallottam a kérdést, amikor
beléptek a házba.
- Gondolom. De mi volt ilyen fontos Michaelnek, hogy nem
váltotta le?- ez Max. Viszont a másikat először nem ismertem fel.
- Nem ő a legmegbízhatóbb ember a világon. –Aham. Szóval
Tom a másik.
- Hát nem. –értett egyet Max. –Viszont ez még tőle is
szokatlan húzás volt. Hiszen tudja, mi a kötelessége.
- Nagyon remélem, hogy az élete forgott kockán! –csukta
be az ajtót Nate. –És különben is! Most hol van?
Pár
másodpercig senki sem szólalt meg.
- Ugye nem gondoljátok, hogy tényleg baja esett?-
kérdezte Max aggodalommal a hangjában.
- Nem veszi fel a telefont. –mondta Tom.
- Meg kéne keresnünk. –mondta Max.
- És mégis hol keressük? –kérdezte Nate idegesen. –Azt sem
tudjuk, hogy hová ment!
- Nézzünk körül az erdőben. –javasolta Tom. –Addig még
megpróbálom elérni valahogy.
- Menjünk!- sóhajtott Nate. –De mi lesz Damiennel?
- Nemsokára biztosan felébred. De hagyok neki üzenetet.
–mondta Tom.
Mikor
kimentek előbújtam a rejtekhelyemről, majd odasiettem a falhoz, és kinyitottam
az átjárót. Nem akartam megkockáztatni, hogy ott maradok, és Damien egyszer
csak felébred, és ott talál.
Nagyon jó lett, várom a kövit!! :) <3
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál, tényleg ez a pár szó is sokat jelent nekem!:D <3
TörlésÉs hamarosan érkezik a következő ;)
Puszi :* :Vivienn