Mikor
bekanyarodtam a folyosó felénél, hallottam, ahogy a fal bezáródik mögöttem.
Ekkor mindent elborított a sötétség. Semmit sem láttam. A falakat fogva
haladtam tovább, amíg el nem értem a bezárt falat. Sajnos az nem jutott
eszembe, hogy az egyik kezemet magam elé tartsam, ezért nekimentem.
- Aú!- kiáltottam fel inkább meglepetésemben, mint
fájdalmamban, majd a homlokomhoz kaptam a kezem. –Oké. A fal megvan. Már csak ki
kell nyitnom.
Lehajoltam,
majd itt is benyomtam a falat a jobb alsó sarokban. Az kinyílt előttem, majd
elém tárult a hatalmas lépcsősor. Elindultam rajta felfelé, közben pedig azon
gondolkoztam, amit Katherine mondott.
- Az, ami a ház könyvtárában volt, az nem az igazi napló?
Hiszen… ha Mr. Danken száz éve itt rejtette el, akkor Mr. O’Dannel nem
láthatta. Akkor az egy másolat volt? Vagy valaki másnak a naplója? Vagy Mr.
Danken egy korábbi naplója? És miért itt rejtette el a naplót?- gondolkoztam.
Ekkor
odaértem az utolsó falhoz, amit ki kellett nyitnom. Mikor kitárult, beléptem
abba a faházba, ahova Nate elhozott. De miét itt rejtette el? Akkor nem hiszem,
hogy a Donovanok követhették el a gyilkosságot. Viszont még most sem értek
semmit. Már épp indultam volna, hogy körülnézzek egy kicsit, amikor hangokat
hallottam. Kintről jöttek. Odarohantam az ablakhoz, majd óvatosan kinéztem
rajta. Ekkor Damien és Nate tűnt fel az erdőből, majd mögöttük megjelent Max és
Tom, tőlük kissé lemaradva pedig Michael.
- A francba! El kell tűnnöm innen!- mondtam idegesen,
majd visszamentem a falhoz, ami mögött a lépcsősor volt. Megnyomtam a sarokban,
mire kinyílódott.
Már
záródott az ajtó, amikor hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban, és a fiúk
belépnek az ajtón. Még nem záródott be teljesen a fal, amikor kinyitották az
ajtót. Miután már teljesen bezárult, ottmaradtam, és hallgatóztam, hátha
észrevettek valamit.
- Mi volt ez a hang?- kérdezte Damien.
- Mintha onnan jött volna. –mondta Nate, majd éreztem,
ahogy egyre közelebb ér. –De itt nincs semmi. –tette hozzá. Közvetlenül a
falnál állt.
- Én nem hallottam semmit. –hallottam Max hangját.
- Lehet, hogy csak képzelődtök. –szólalt meg Tom.
Mivel
már biztos voltam abban, hogy nem vették észre, ahogy a fal bezáródik,
elindultam visszafelé. Bár majd’ megölt a kíváncsiság, nem állt szándékomban
hallgatózni.
Mivel
nem jutottam előbbre a nyommal délelőtt, úgy döntöttem, ismét megpróbálom.
Azonban, amikor odaértem az utolsó falhoz hangokat hallottam bentről, így
inkább visszafordultam.
Úgy
tűnik, ma nem fogom megtalálni a naplót. Bár azt sem tudom, hol keressem.
Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, ezért azt tettem, amit ilyenkor tenni
szoktam: elmentem futni. Nem tudom, miért, de az erdő fele vettem az irányt. A
gondolataim rendezése nem igazán sikerült. Nagyon sok minden kavargott a
fejemben, főleg a napló rejtekhelyéről, és arról, hogy kik üldöztek minket
Katherinnel. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem is figyeltem, merre
megyek. Csak futottam, amerre a lábam vitt. Egyszer csak észrevettem a faházat
pár méterre előttem. Ekkor megtorpantam.
Most
mit tegyek?- gondolkoztam. –Forduljak vissza? Vagy csak fussak el mellette?
Esetleg nézzem meg, hogy még mindig ott vannak-e? Végül úgy döntöttem, legjobb
lesz, ha csak elfutok mellette. Akkor még akár be is tudok lesni az ablakon.
Hirtelen
megreccsent mögöttem egy ág. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. Már
indultam volna, amikor megint hallottam az ágak ropogását. De mikor
megfordultam, megint nem állt mögöttem senki.
- Hahó! Van ott valaki?- kérdeztem, de válasz nem
érkezett. –Nate, te vagy az?- valami azt súgta, hogy megint ő szórakozik velem.
Viszont senki sem válaszolt. –Hát jó…- mondtam, majd inkább bedugtam a
fülhallgatómat a fülembe, és zenét hallgattam, majd folytattam utamat.
Mikor
már a háznál voltam, kicsit lejjebb vettem a hangerőt. Hangokat hallottam
bentről. Úgy gondoltam, jobban teszem, ha nem nézek be az ablakon, hátha
észrevesznek, ezért inkább gyorsan elfutottam mellette. Már kábé öt méterre
jártam a háztól, amikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. De nem akartam sem
megállni, sem pedig hátranézni, inkább feltekertem a hangerőt.
Mintha
valaki a nevemet kiabálta volna, de mivel alig hallottam, könnyen lehet, hogy
csak képzeltem. Aztán éreztem, hogy valaki közeledik. Ekkor eszembe jutott,
amit még a bátyám tanított. Egy kis önvédelmi lecke… Amikor éreztem, hogy
közvetlenül mögöttem van valaki, hirtelen megfordultam, és egy szempillantás
alatt megragadtam a karját, és a lapockájához szorítottam. Amúgy ez minden,
amire a bátyám megtanított. A manőver közben a fülhallgató is kiesett a fülemből.
- Hé! Hé! Hé!- kiabálta. Amikor megragadtam, még nem
ismertem fel, most azonban igen.
- Jézusom! Damien!- mondtam meglepetten, de még mindig
nem eresztettem el.
- Szia! Elengednél?- kérdezte.
- Persze. Bocsi. –mondtam miközben elengedtem.
- Úgy tűnik, mi nem tudunk normálisan találkozni.
–mondta mosolyogva. A pillangók ismét repkedni kezdtek a gyomromban a
mosolyától, de nem mutattam ennek semmi jelét. –Vagy nekem jössz, vagy
letámadsz.
- Igen. Úgy tűnik, tényleg nem. –értettem egyet nevetve.
- És mit csinálsz erre?- kérdezte.
- Csak futok. –feleltem, bár szerintem ez elég
egyértelmű. –És te? A házban voltál?
- Igen. –felelete furcsa arckifejezéssel. –Te honnan
tudod?
- Nate megmutatta. – feleltem egyszerűen.
- Nate?- vonta fel a szemöldökét.
- Igen. –feleltem kicsit zavartan. –Miért?
- Semmi. Csak… mióta vagytok ti ilyen jóban? És
egyáltalán hol futottatok össze, hogy elhozott ide? Tudod, előtted egy lány sem
járt itt… Ami azt illeti, senki a családon kívül.
- Az erdőben halálra rémített, utána sétáltunk, és itt
lyukadtunk ki. Amúgy… nektek, Donovanoknak mániátok, hogy halálra rémisztitek
az embert az erdőben???- vontam fel a szemöldököm.
- Úgy tűnik, ezt hozod ki belőlünk. –villantott felém
egy széles mosolyt. Mondanom sem kell, mit éreztem…
- De jó nekem!- mondtam cinikusan, majd megfordultam, és
futottam tovább. Damien könnyen felvette a ritmusom, és mellettem futott.
- Hová futsz?- kérdezte, majd megfordult, hogy szembekerüljön
velem, és hátrafelé haladt tovább.
- Az erdőbe. –mondtam, mire felnevetett.
- Nem tudom. –vontam meg a vállam. –Csak futok.
- És nem félsz, hogy eltévedsz?
- Nem vagyok az az ijedős típus. –mosolyogtam rá, ő
pedig visszamosolygott. –És te nem félsz attól, hogy neki mész egy fának?-
kérdeztem.
- Á! Dehogy. Nem fogok nekimenni egynek sem. –mondta,
majd abban a pillanatban nekiment egy hatalmas fának.
- Tényleg nem!- nevettem, de nem álltam meg.
- Várj!- ragadta meg a karmom, majd visszahúzott. –Nem
mehetsz oda. –mondta komoly hangon, mélyen a szemembe nézve. Arckifejése láttán
abbahagytam a kuncogást, és értetlenül meredtem rá.
- És miért nem?- kérdeztem.
- Az ott a Sullivanek területe. Hacsak nem az ösvényen
közelíted meg a területet, akkor nagy bajba kerülhetsz, ha elkapnak.
- De miért? Mi van ott? És milyen bajba kerülhetnék?-
kérdeztem hitetlenkedve.
- Azt nem tudom, hogy mi van ott. –mondta, de én
éreztem, hogy hazudik. –Azt viszont jobb, ha nem tudod, hogy milyen nagy bajba
kerülhetsz.
- Ezt csak azért mondod, hogy távol tarts tőlük, vagy,
mert tényleg igaz?
- De miért? Ennyire veszélyesek lennének?
- Nem is tudod, mennyire. –mondta titokzatosan. Kezdett
felbosszantani ezzel a sok titokzatossággal. Konkrét dolgot nem tudott mondani.
- Nem lehet, hogy csak ti gondoljátok így, mert a
családjaitok ősellenségek?- kérdeztem dühösen. Erre a kérdésre elengedte a
karom, majd a sajátjait összefonta maga előtt, így nézett le rám-ugyanis
majdnem egy fejjel magasabb nálam.
- Te ezt honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét.
- Lehet, hogy még csak egy hónapja vagyok itt, de
hallottam már egy-két dolgot a helyről, és a két család viszályáról. –mondtam
dühösen. De azt azért nem akartam elárulni, hogy tudom is, hogy miért utálják
egymást. –Egyébként… miért is vagytok ti ősellenségek? –kérdeztem, mikor valaki
megszólalt mögöttem.
- Hé! Damien!- érkezett az arrogáns a hang. –Tudom, hogy
hivatalosan még nem vagy a területünkön, de szerintem jobb lesz, ha elmész!-
kiabálta, mire már én is megfordultam.
- Ez még a mi területünk!- kiabálta oda Damien.
- Az lehet! Viszont a cukorfalat már a mi területünkön
áll!- nézett rám. –De semmi gond. Ő maradhat!- mondta vigyorogva.
- Cukorfalat?!- kérdeztem felháborodva, de úgy hogy ő ne
hallja. –Ez most komolyan cukorfalatnak nevezett?!
- Igen. –mondta Damien. Komolynak látszott, de a szemén
láttam, hogy jól szórakozik ezen.
- Ti beszélgessetek csak, de én léptem. –mondtam, majd
megfordultam, és elindultam hazafelé.
- Veled megyek. –mondta Damien, majd elindult.
- Nem szükséges. –mondtam komoran.
- De igen, mert nélkülem eltévednél, és a végén még a
Sullivan birtokon kötnél ki.
- Hát jó. –sóhajtottam. Igaza volt, egyedül biztosan
eltévedtem volna.
Futás
közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt kedvem beszélgetni. Egész úton
kattogott az agyam… Hogy értette Damien, hogy nagy bajba kerülhetek, ha a
Sullivanek területére lépek? Azt sem tudtam, hogy az erdő egyik része a
Donovan, a másik meg a Sullivan család területe! És vajon melyik Sullivan
kiabált ránk az erdőben? És mi az, hogy „cukorfalat”?! Bár… ettől eltekintve
egész helyes…. De várjunk csak! Damien még nem válaszolt a kérdésemre. Bár nem
mintha nem tudnám, hogy miért nem öribarik, azért kíváncsi voltam, az ő
verziójára. Vajon elmondaná az igazat? Hirtelen megtorpantam.
Wáá!!<3 Hamar hozd a kövit, és szerintem jobb lenne egyben az egészet feltennéd, nem így különszednéd!! :* Siess!! ;)
VálaszTörlésSzia!:)
TörlésNagyon köszönöm, hogy írtál!:D Örülök, hogy tetszik a történet, remélem a későbbiekben sem fogok csalódást okozni :D Szerdán érkezik a fejezet 2. része. A 10. fejezetet valószínűleg még 2 részben teszem fel, de utána lehet, hogy megint egyben teszek fel egy részt.:)
Ölel, Vivienn J. :*