7. fejezet

Heyhey, everybody! :)
Adrenalintól túltengve, egy nagyon izgalmas kosármeccsről hazaérve (1 ponttal nyert a mi csapatunk :D ) hozom nektek az új fejezetet. Ismét elég hosszúra sikeredett, és nagy valószínűséggel, ezentúl ilyen terjedelműek lesznek a részek ;) Remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha igen, pipáljatok, komizzatok, iratkozzatok fel! Nagyon sokat jelentene pár szó is! :D
Jó olvasást! <3

Már esteledett, amikor hazaértem. Viszonylag hamar lefeküdtem aludni, mivel eléggé fárasztó napom volt. Álmomban ismét megjelent Katherine. Nagyon nagy szükségem volt a kódnál a segítségére.

- Elena!- hallottam a hangját.

- Katherine!- hirtelen megint a testemen kívül álltam. –Segíts! Kérlek! Nem tudom felfedni a kódot. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud.

- Hogy felfedd, mit tudnod kell,

Csak nézz a fénybe, s jegyezd meg,

Mit rejtenek a titkos lapok

Mellyel titkomat feltárhatod. – mondta, majd eltűnt.

- Mi? Mégis mit jelent ez? Katherine!!!- de az alakja nem tért vissza. Csak egy hangot hallottam, ami azt suttogta: „Nézz a fénybe!”

Ekkor felébredtem. Le kellett írnom, amit mondott még mielőtt elfelejtem. 

- Mégis mit akar ez jelenteni?- gondolkodtam hangosan, miközben a verset írtam. - Ha a Napba nézek, attól még nem fogom látni az írást! Miért nem tudta rendesen megmondani, hogy mit tegyek? Miért kell ilyen titokzatosnak lennie? Így csak még tovább fog tartani a kód megfejtése… Na mindegy, majd reggel kipihent fejjel talán többre megyek. –gondoltam, majd visszafeküdtem aludni.

Nem ment könnyen, de végül sikerült álomba merülnöm.

Reggel, mikor felkeltem teljesen megfeledkeztem a nyomról, amit Katherine mondott. Az első gondolatom az volt, hogy Mia ma végre haza jön! Már nagyon hiányzott!

Este tízkor landolt a gépe, szóval éjfélre már biztosan otthon volt. Remélem, nyolc óra alvás elég volt neki… Reggeli után már indultam is barátnőhöz. Mikor odaértem, becsengettem a kaputelefonon.

- Igen?- hallottam Mrs. Jones hangját.

- Jó napot! Elena vagyok. Mia ébren van már?- érdeklődtem.

- Szia, Elena! Igen, persze. Már várt réged. Nyitom a kaput. –mondta, majd kinyílódott előttem a kovácsoltvas kapu. Mrs. Jones nyitott nekem ajtót.

- Hogy sikerült a nyaralás?- érdeklődtem, miközben beléptem a házba.

- Nagyon jó volt! Spanyolország egyszerűen gyönyörű!- áradozott. –Egyszer nektek is el kell oda utaznotok!

- Biztos vagyok benne. Majd beszélek anyával ez ügyben. –feleltem mosolyogva.

- Mia a szobájában van. 

- Köszönöm. –mondtam, majd elindultam felfele a lépcsőn. Mia szobája a folyosó végén van, a jobb oldalon. Mikor az ajtó elé értem, bekopogtam az ajtón.

- Gyere!- mondta Mia.

- Szia!- mondtam, mikor benyitottam a szobába. Körülbelül akkora a szobája, mint nekem. A falak sötétlilák, teleragasztva poszterekkel, középen egy franciaágy van, amin a fehér alapon lévő fekete Eiffel-torony mintás ágytakarója van szépen elrendezve, lila díszpárnákkal. Az ággyal szemközti falon lóg a plazmatévé, amivel szemben van két babzsák fotel, mellette pedig két könyvespolc sorakozik, roskadásig megpakolva könyvekkel. Az ajtóval szemközti falból nyílik egy ajtó a gardróbba. Az ajtó mellett jobbra még van egy nagy szekrény, aminek az ajtaján egy hatalmas tükör található. Az ajtótól balra van az ablak, amin fehér függöny és sötétlila sötétítőfüggöny lóg. Az ablak alatt van a hosszú tölgyfa íróasztala, tele füzetekkel, tankönyvekkel, tollakkal és lila papír fecnikkel. Gondolom, nem nehéz kitalálni a kedvenc színét. Mia az íróasztalánál ült. Amint beléptem, rögtön felém fordult.

- Elena!!!!- ugrott fel azonnal a székéből, hogy megöleljen. –Már nagyon hiányoztál!

- Te is nekem. –mondtam, miközben próbáltam levegőhöz jutni, olyan erősen szorított. –De attól félek, most látsz utoljára.

- De miért?- kérdezte, de még mindig nem engedett el.

- Mert ha így folytatod, itt fulladok meg. –mondtam, mire elengedett.

- Bocsi. –mondta nevetve.

- Semmi gond. És… mesélj! Milyen volt?

- Nagyon jó!- lelkesedett. –Azt leszámítva, amikor az öcsém és az apám bejelentették, hogy ha már Barcelonában vagyunk, akkor mindenképp el kell mennünk egy Barca meccsre. –mondta már kevésbé lelkesen.

- És elmentetek?

- El! Elveszítettem négy értékes órát az életemből!- kezdett siránkozni.

- Négy óra? Egy focimeccs nem csak kilencven perces?- kérdeztem. Nem vagyok egy nagy focirajongó, de ennyit még én is tudok.

- De igen, annyi. De egy órás volt az út oda meg vissza. A stadion előtt csak percenként tudtunk egy centit megtenni. És persze már fél órával a meccs kezdete előtt ott kellett lennünk… De inkább váltsunk témát. –mondta, miközben leültünk a babzsák fotelekbe.

- És milyen volt a szálloda?- érdeklődtem.

- Nagyon szuper! Megmutatom a képeket. –mondta, majd felállt és odament az íróasztalához, hogy odahozza a kamerát. Hozzákötötte a tévéhez, majd kezdődhetett a vetítés.

Az első képek még a reptéren készültek, majd van pár kép róluk, amint a repülőben ülnek. Készültek még képek a kilátásról a levegőben, ahogy a városok fényeit látták. A következő képek már a szállodában készültek. Tényleg gyönyörű volt! Már kívülről is nagyon szép volt és hatalmas. Az előcsarnok hatalmas volt! Márványpadló, bőr ülőgarnitúrák, asztalok, bár, és hatalmas gömb alakú lámpák világították meg a helyiséget. A szobáik is nagyon jól néztek ki. A fehér falakat aranyszínű festékkel díszítették. Ugyanolyan lámpák voltak a szobában, mint az előcsarnokban. Hatalmas franciaágy, vele szemben egy szekrény, ami fölött a falon lógott a plazmatévé. A fürdőszobában volt kád és zuhanykabin is. A kádnak ráadásul volt masszázs és pezsgőfürdő funkciója is! A fürdőszoba utca felé néző falán hatalmas ablak volt, ami szinte kitette az egész falat, de senki sem látott be, viszont ők kiláttak. A Földközi-tengerre nyílt a kilátás. A szállodának saját elkülönített strandja volt. Az étterem is nagyon jól nézett ki. Ebédnél és vacsoránál, amikor az emberek beléptek zöldségekből és gyümölcsökből készült faragványok fogadták őket. Svédasztalos volt a kiszolgálás, de mindig volt valami, amit akkor, ott helyben sütöttek… A városról is rengeteg kép volt. Tényleg gyönyörű hely! Mia mindig mondta, hogy épp mit látunk a képen, és elmesélte azt is, ha történt ott valami vicces vagy érdekes. Ilyen volt például, amikor a diadalívnél voltak. Megkértek egy másik turistát, hogy fényképezze le őket az építmény alatt. Amikor beálltak a képhez, egy madár repült el fölöttük, aki Mia öccsére, Nicolas vállára ürített. És ezt a pillanatot örökítette meg a kép. Mindannyian undorodva néznek, és elhátrálnak a fiútól, aki még észre sem vette, hogy mi történt, és mosolyog a kamerába. Mindketten szakadtunk a nevetéstől! Ez volt a kedvenc képem! De Miának is. Nicolasnak már nem annyira…

Mire végigértünk a képeken meg a jobbnál jobb történeteken, már delet ütött az óra. Anna megkérdezte, hogy ottmaradok-e ebédre, és mivel Mia ragaszkodott hozzá, ezért igent mondtam. Küldtem egy sms-t anyának, hogy maradok, még mielőtt aggódni kezdene, vagy felhívna, hogy hol vagyok.

Ebéd után –nem tudom mi volt az, Mia azt mondta, hogy valami spanyol kaja, amit az anyukája megtanult és rajtunk próbálta ki. De szerintem jól sikerült. – visszamentünk barátnőm szobájába.

- És te mivel ütötted el az időt, míg távol voltam. Azt már tudom, hogy találkoztál a Donovanokkal. –mondta. Ekkor eszembe jutott, amit Nate mondott tegnap.

- Hát… tegnap elmentem sétálni az erdőbe délután, ahol találkoztam Nate-tel. És…- kezdtem, majd elhallgattam. –mondott valamit… rólad.

- Tényleg?- húzta fel a szemöldökét.

- Igen. Azt mondta, hogy régen ti barátok voltatok, és… hogy ő beléd volt esve. És amikor ezt elmondta neked… azután megromlott a viszonyotok… Mennyi igaz ebből?- tettem fel a kérdést, ami már azóta foglakoztat, hogy Nate elmondta.

Mia nem válaszolt azonnal. Kezébe vette egyik hosszú, egyenes szőke tincsét, és tekergetni kezdte.

- Minden. –mondta, majd nagyot sóhajtott és a szemembe nézett világoskék szemeivel. –Minden igaz. Kiskorunk óta barátok voltunk, de ő többet érzett irántam. Viszont én csak barátként tekintettem rá. Aztán amikor elmondta, hogy mit érez, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ezért elkezdtem kerülni. Egyre jobban eltávolodtunk, ma pedig már alig beszélünk.

- De miért kerülted?

- Nem tudtam, mit mondhatnék neki.

- És egy kicsit sem tetszett?- kérdeztem. Hiszen egész helyes… vagy régen nem így nézett ki? Mintha olvasott volna a gondolataimban…

- Régen is ugyanilyen jóképű volt, de nekem…- mondta, majd hirtelen elhallgatott.

- Neked…? Neked más tetszett?- vontam fel a szemöldököm.

- Igen. –vallotta be. 

- És mi lett abból?

- Semmi. És nem hiszem, hogy valaha is lenne… Kissé kényelmetlenül éreznénk magunkat Nate miatt.

- Miért? Közel áll hozzá?- kérdeztem. –Talán a testvére vagy mi?- mikor nem felelt, azonnal tudtam, ki tetszik neki. –Max az, igaz? Max Donovanba vagy szerelmes?!- kérdeztem döbbenten.

- Kérlek, nem mond el senkinek!- kérlelt könyörgő hangon.

- Mióta vagy belezúgva?

- Túl régóta. –felelte tömören.

- Már akkor is tetszett, amikor Nate szerelmet vallott?

- Igen. Már akkor is. Ezért kezdtem el kerülni. Mert nem tudtam, mit mondjak neki. Azt azért mégsem mondhattam, hogy „Bocs, de nekem Max tetszik. Igen, az öcséd. Bocsi. Amúgy nem tudnál összehozni vele?”

- Ez azért tényleg fura lett volna. –ismertem be. –De valahogy biztos meg lehetett volna menteni a barátságotokat.

- Nem hiszem. Te voltál már valaha ilyen helyzetben?

- Nem. Pont ilyenben nem.

- Most már mindegy. Túl késő helyrehozni, amit elrontottunk.

- Talán igazad van. –sóhajtottam. –De lehet, hogy nem.

- Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian.

- Szerintem még nem késő megbeszélni a történteket. És ki tudja? Lehet, hogy megint jó barátok lesztek! Akár még Maxnél is segíthet…

- Miért segítene?- vágott a szavamba. –Hiszen, az a lány, aki régen tetszett neki a testvéréért van oda.

- Nem tudom. Talán igazad van. –adtam meg magam. Tényleg nem tudom, hogy mit szólna Nate…nem ismerem túl jól.

Ezután inkább hanyagoltuk a Donovan témát. Nem akartam rákérdezni Alexre sem, és azt sem akartam már megemlíteni, hogy Nate elvitt a faházba. Estig náluk voltam. Mindenféléről beszélgettünk, fényképezgettük magunkat stb. stb. Nemsokára itt van Mia szülinapja, és mivel már megkért, hogy valamikor rajzoljak neki valamit, úgy döntöttem, az egyik képünket rajzolom le, és adom neki szülinapjára.

Egyszer csak Anna kopogott az ajtón.

- Mindjárt kész a vacsora. –közölte. –Elena nagyon szívesen látunk téged is.

- Köszönöm, de azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. –mondtam.

- Ahogy gondolod. –mondta Mrs. Jones, majd kiment a szobából.

- Biztos, hogy nem maradsz?- kérdezte barátnőm reménykedve.

- Biztos. Már reggel óta itt vagyok. Ha még maradnék, anya tuti, hogy kiakad. –mondtam, miközben felálltam a babzsák fotelból, és elindultam kifelé.

- Igen, igazad van. –mondta, majd lekísért a kapuhoz.

- Holnap találkozunk!- mondtam, majd megöleltem.

- Mindenképp! –mondta, majd elindultam haza.

Pont vacsoraidő volt, mikor hazaértem.

- Szia, anya!- köszöntem, amikor beléptem a házba.

- Elena te vagy?- kérdezte. A hangja az ebédlőből jött.

- Igen. –mondtam, majd bementem az étkezőbe.

- Milyen volt Miánál?- érdeklődött.

- Nagyon jó! Már nagyon hiányzott. –válaszoltam. Azért részletezni nem fogom a napot.

- Igen, gondolom. –bólintott. –Kész a vacsora.

- Rendben. Mindjárt jövök, csak kezet mosok.

- Jól van. –mondta.

- Már itt is vagyok. –mondtam, amikor visszaértem. A vacsora már tálalva volt.

Mint mindig, Mrs. O’Dannel isteni vacsorát készített. A bolonyai spagettije verhetetlen!

Fürdés után sokáig nem tudtam elaludni. Este eszembe jutott ugyanis a nyom. Sehogy sem tudtam rájönni, mit jelenthet az, hogy „Nézz a fénybe!”  Talán, ha a lapokat a Nap vagy a lámpa fényéhez tartanám, látnám az írást? Majd holnap reggel megpróbálom. Először a Nappal fogok próbálkozni, csak az a kérdés, hogy hogyan. Hiszen nem sétálhatok ki csak úgy a könyvvel a kezemben. A kertbe nem mehetek, mert Mr. O’Dannel minden nap ott üldögél, sétálgat, vagy épp dolgozik. Az utcára szintén veszélyes lenne kivinnem, mert bárki megláthatja. Más helyet viszont még nem nagyon ismerek. Csak az erdőt –úgy ahogy-, de ott nem tudom a Nap felé tartani. A kert az egyetlen megoldás. Csak ügyelnem kell rá, hogy Mr. O’Dannel ne lássa meg a könyvet. Bár nem gondolom, hogy valaha is látta volna. Ha talán mégis meglátná, majd kitalálok valamit, hogy mi az. Aztán, ha ez nem működik, akkor visszavonulok a titkos szobába, és ellenőrzöm az összes lámpát. Ha pedig az sem működik… nos… akkor majd kitalálok valamit. De egyelőre nincs több ötletem.

Miután ezt így szépen elterveztem magamban végre sikerült elaludnom. Katherine most nem jelent meg álmomban, viszont mielőtt felébredtem volna, hallottam a hangját. Ismét ugyanazt suttogta: „Nézz a fénybe Elena! Nézz a fénybe!”

Mikor felébredtem, ránéztem az ágyam melletti éjjeliszekrényen álló órára, aminek számlapja a sötétben pirosan világított. Hajnali fél hat. A Nap már felkelt, és én hiába próbáltam visszaaludni, egyszerűen nem sikerült. Végül reggel hatkor kikeltem az ágyból, csináltam magamnak reggelit, felöltöztem stb. A házban még nem láttam senkit. Vagy már ébren voltak, és elmentek valahova vagy pedig még aludtak. Gyorsan benéztem anya szobájába. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd bedugtam rajta a fejem. Elég sötét volt, de láttam, hogy anya még az ágyban fekszik. Majd csak egy óra múlva kel fel. Halkan lesettenkedtem a jobb oldali tölgyfalépcsőn, és egyenesen az O’Dannel házaspár szobája fele vettem az irányt. Először bal fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam, nem-e beszélnek vagy mozgolódnak odabenn. Mikor biztos voltam abban, hogy nem hallok zajt a szobából, lassan, hang nélkül kinyitottam az ajtót. Mikor óvatosan benéztem, azt láttam, hogy a szobát elárasztja a fény. Ekkor kicsit beljebb hajoltam, és ekkor észrevettem, hogy a redőny fel van húzva, és az ágy üres. Mivel a házban nem találtam senkit, megnéztem az udvart és a kertet is, de sehol egy lélek sem. Talán ez a megfelelő pillanat. Gyorsan felmentem a könyvtárba, megnyomtam a kis gombot a kandalló belsejében, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kinyíljon a titkos ajtó. Első alkalommal még nagy zajt csapott, de már annyiszor használtam, hogy már alig lehet hallani, ahogy kinyílódik. Viszont a síri csendben olyan volt, mintha egy hatalmas hangszóróból jönne a hang teljes hangerőn. Mikor végre szabad volt az út, lefutottam a lépcsőn, nem kapcsoltam fel a villanyt, nehogy bezáródjon az ajtó. Odarohantam az íróasztalhoz, megragadtam a könyvet. Mikor visszaértem a könyvtárba, megvártam, míg a rejtett ajtó bezárult mögöttem. Ezután még nem mentem le a kertbe, hanem először visszamentem a szobámba, és az ablakon keresztül ellenőriztem, hogy a kert még mindig üres e. Mivel nem láttam senkit, lassan lelopakodtam a lépcsőn, majd kisurrantam a hátsó ajtón egyenesen a kertbe. Mikor kiértem ismét körülnéztem, hogy ott van-e Arthur, de senkit sem láttam. A biztonság érdekében mégis elvonultam a kert egy kicsit eldugottabb zugába.

Mikor odaértem, felnéztem az égre. nagyon jól lehetett látni a napot, és kellemes idő volt. Még nem volt túl meleg. Kinyitottam a könyvet azon az oldalon, ahol már nincs- látható- írás. Felemeltem, majd a Nap felé tartottam, de nem történt semmi. Több szögből is próbálkoztam, de eredménytelenül. Ezek szerint nem a Napba kell néznem.

Miután első próbálkozásom kudarcba fulladt, visszamentem a titkos szobába. Ha nem a Nap, akkor talán valamelyik lámpa. De melyik? Őszintén szólva, erősen kétlem, hogy egy olyan lámpa fénye fedi fel az írást, ami nem ebben a szobában van.

Az összes lámát végigpróbáltam, de egyik sem fedte fel a kódot. Tényleg mindet megnéztem, de semmi. Már kezdtem feladni. Leültem az íróasztal mögötti bőrszékbe, és a könyv fölé görnyedtem. Hiába törtem a fejem, semmire sem jutottam.

- Mi van, ha valahova elrejtette a lámpát?- jutott hirtelen eszembe.

Felálltam, majd odasiettem a könyvespolc előtt álló ládához. Kinyitottam, majd minden tárgyat megvizsgáltam, hátha fényt bocsát ki magából. Volt ott minden: kisautó, könyvek, szépen megmunkált falovak, sakktábla, sakkbábuk, régi levelek - amik elég érdekesnek tűntek, úgyhogy félreraktam őket, hogy majd elolvassam-, és még hasonló dolgok. Minden, csak lámpa nem. Másik láda nem volt a szobában. Viszont ott voltak még az íróasztali fiókok. Amikor azonban megpróbáltam kihúzni azokat, nem akartak mozdulni. 

- Nagyszerű! Zárva van. –mondtam bosszúsan, miután többször megpróbáltam kihúzni őket. –De hol lehet a kulcs?

Lassan komolyan kezd elegem lenni ebből! Mindig valamilyen akadályba ütközök. Mondjuk nem is gondoltam, hogy egyszerű lesz… Segítség kell! Remélem Katherine tud segíteni a kulcs megtalálásában. Egyelőre azon kell gondolkodnom, hogy hol lehet a fiókok kulcsa. Mr. O’Dannelnél láttam egy hatalmas kulcscsomót, de azon van vagy száz kulcs! Azt se tudom, hogy tudja megjegyezni, hogy melyik mit nyit. Majd rákérdezek, hátha van köztük olyan darab, amiről nem tudja, hogy mire való. De mi van, ha megkérdezi, hogy miért érdekel? Akkor mit mondjak neki? Majd improvizálok valamit. Csak az a kérdés, hogy ha megtalálom a megfelelőt, akkor hogy szerzem meg? Ezen majd gondolkozom akkor, amikor megvan a kulcs…

Miután ezt így megbeszéltem magammal, kimentem a szobából, és egyenesen a szobámba indultam. Ott elkezdtem rajzolni Mia szülinapi ajándékát.

Délben anya kopogott az ajtómon, hogy kész az ebéd. Hamar végeztem vele. Már épp készültem visszamenni a szobámba, hogy ismét belevessem magam a munkába, de amikor elhaladtam a nyitott bejárati ajtó előtt, megláttam Mr. O’Dannelt, amint a kertben ténykedett.

- Mr. O’Dannel!- kiabáltam oda neki, miközben leszaladtam a lépcsőn.

- Szervusz, Elena!- köszöntött kedvesen, mosolyogva. –Szép időnk van, nem igaz?

- Igen, valóban. –válaszoltam, majd azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan kérdezzek rá a kulcsra, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Igazából azért jöttem, mert van egy fiók a szobámban, amit nem tudok kinyitni. Szerintem be van zárva, de nincs hozzá kulcsom. –mondtam. És nem is hazudtam. Tényleg van egy ilyen fiók a szobámban, de eddig nem foglalkoztam vele. Sosem hittem volna, hogy még kapóra jöhet!

- Megyek, és megnézem. A ház összes zárjához van kulcsom, valamelyik biztosan nyitja. –mondta, majd elindult a ház felé.

- Köszönöm. –mondtam, majd követtem a szobámba. 

- Akkor lássuk!- mondta Arthur, miután jobban szemügyre vette a kulcs helyét, majd belenyúlt a mély zsebébe- leért a térdéig!-, és elővette belőle a hatalmas kulcscsomóját. De vajon hogy fér rá ennyi kulcs?!

- Mindegyiket végig fogja próbálni?- kérdeztem kétségbeesetten, mert akkor jövő hétig itt lesz.

- Nem, dehogy. –nyugtatott meg. – A zárat elnézve körülbelül tizenöt kulcs nyithatja.

- Tizenöt?- kérdeztem. – És ezt honnan tudja?

- Nagyon régóta dolgozom itt. Az összes kulcsról tudom, hogy mit nyit. –felelte, miközben már a harmadik kulcsot próbálta a zárba. 

- A összesről?- vontam fel a szemöldököm. Akkor talán még sincs nála az a kulcs, ami nekem kell.

- Igen…- mondta, majd elfordította a megfelelő kulcsot a zárban. –Kivéve ezt itt. –mutatott felém egy réginek látszó kulcsot, aminek nyelén volt valami felirat. Ez lesz az!