3. fejezet

Heyhey!
Drága olvasóim, ím megérkezett a 3. fejezet. Úgy döntöttem, hogy ezentúl heti kétszer: szerdán és szombaton hozok új részt! Ha valami oknál foga az adott nap nem tudom felrakni, akkor azt másnap igyekszem pótolni. Jól esne pár pipa/komment!:)
Jó olvasást!

Az éjjel ismét rám tört az a furcsa érzés, mintha valaki figyelne. Csakhogy megint nem volt senki a szobában. Talán Katherine szelleme kísért? Vagy miért van mindig ilyen érzésem éjjel? És csakis éjjel, nappal soha. Ez nagyon ijesztő. Vagy az is lehet, hogy én vagyok a kiválasztott utód? Talán Katherine akar üzenni valamit? Már tényleg minden megfordult a fejemben.

Reggel nagyon fáradtan ébredtem. Legszívesebben visszafeküdtem volna, de Mrs. O’Dannel nem hagyta. Reggeli közben majdnem belefejeltem a rántottámba!

Amikor már úgy ítéltem meg, hogy nem alszom el állva, kimentem a kertbe, ahol Mr. O’Dannel sétálgatott, ahogy minden nap.

- Jó reggelt, Elena!- köszöntött kedvesen.

- Jó reggelt! –válaszoltam.

- Szép napunk van. 

- Igen. Tényleg szép. Mr. O’Dannel! Nem fejeztük még be a múltkori beszélgetésünket –tértem rögtön a lényegre. A legtöbb angollal ellentétben utálok az időjárásról fecsegni.

- Á! Valóban nem. 

- Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy vannak, akik nem akarják, hogy kiderüljön a titok? Hiszen száz éve történt! A tettes már nem élhet! Vagy tévedek?

- Nos… Annyiban igazad van, hogy a tettes már nem él. Csakhogy a sötét titok apáról fiúra szállt az évek során. Ez afféle könnyítés az ember lelkén, hogy bevallja a bűnét. És ezzel a sötét tikokkal nem könnyű együtt élni. Még akkor sem, ha nem te követted el, hanem az egyik ősöd. Hiszen a tettes családja el van átkozva. Mindenkivel megígértetik, hogy nem fog a titokkal meghalni, mert akkor elkárhozik a lelke. Ezért a halálos ágyán mindenki bevallja gyermekeinek legnagyobb titkát. Szóval, ha a Sullivanek vagy a Donovanok ölték meg Katherinet, akkor azt az utódaik biztosan tudják. És a szerződés szerint, ha kiderül, hogy ki ölte meg a kisasszonyt, akkor azt a családot száműzik Dollivanból. Örökre. 

- Szóval még fény derülhet a titokra?

- Igen. De nem hinném, hogy bármelyik család bármely tagja elárulná a családját. Hiszen akkor őt is száműznék velük együtt. A két család a mai napig próbálja bebizonyítani, hogy a másik család tagja tette, de eddig még senkinek sem sikerül. És valószínűleg nem is fog, hacsak…

- Hacsak mi?- húztam fel a szemöldököm türelmetlenül.

- Hacsak nem találnak új bizonyítékot, még egy naplót vagy ilyesmi. Vagy meg nem jelenik a Kiválasztott.

- A Kiválasztott –ismételtem meg az utolsó szót.

- Igen. A legenda szerint csak a Kiválasztott tudja felfedni a titkot. 

- De miből fogja tudni az illető, hogy ő a Kiválasztott?- kérdeztem kíváncsian. Mert… mi van, ha én vagyok az?

- A legenda szerint Katherine meg fog jelenni álmában, és képeket, bizonyítékokat mutat neki. Vagy valami hasonló -mosolyodott el a végére. Eddig azt hittem, hisz benne. Talán tévedtem. 

- Száz éves bűntényről új bizonyítékot szerezni?- kérdeztem hitetlenül. –Az lehetetlen.

- Az nem olyan biztos.

- Miből gondolja?- kérdeztem kíváncsian.

- A holttest egy kilométeres körzetéből mindent összegyűjtöttek. Leveleket, faágakat, földet egy méter mélyre ásva. Viszont maga a holttest a helyszínelés után, mielőtt elvihették volna egy laboratóriumba… Nos… eltűnt. 

- De mégis hogyan? Ki vihette el? Azóta sem találták meg?

- Állítólag Mr. Danken rejtette el. Erről is szól egy legenda. Tudod, akkoriban itt még hittek a jóslatokban. Sőt! A legtöbb ember még most is hisz. Akkor a város jósnője, egy igazi boszorkány mondta neki, hogy ezt tegye, és ne engedje, hogy rossz kezekbe kerüljön. Ő már akkor látta, hogy valaki sok idő múltán fényt derít az esetre. Ezért így is tettek. A boszorkány segítségével elrejtette, aki valamilyen varázslat által hibernálta a testet, így az nem bomlott le az évek során.

- De az elkövető nem tudta eltüntetni bizonyítékokat? Egyáltalán hol őrzik ezeket?

- Sarah, Katherine nővére intézkedett az ügyben, mert az apjuk nem lett volna képes rá. Viszont Sarah elmondta apjának, hogy hova vitték mindezt, ő pedig elrejtette Katherine teste mellé, és pontosan leírta a naplójában, hová. Csakhogy titkosítva van, és eddig senkinek sem sikerült megfejtenie.

- Akkor senki sem tudja, hogy hol vannak a bizonyítékok?

- Senki. Még Sarah-nak sem árulta el.

- Akkor lehet, hogy ezért nincs meg a napló. Valaki ellophatta, hátha meg tudja fejteni, hogy hol lehet Katherine holtteste a bizonyítékokkal!- gondolkodtam hangosan.

- Nagyon valószínű. Csakhogy aki elvitte, az bármelyik család tagja lehetett.

- Akkor nem szűkül le annyira a kör, mint reméltem… - szomorodtam el egy kicsit.

- Talán mégis. Bárki lehetett, aki a Sullivan vagy a Donovan családhoz tartozik. Mindkét család elég nagy, de legalább a város nagy részét kizártuk. Bár azt se tudjuk, hogy pontosan mikor tűnt el a napló.

- Ez igaz. De akkor csak ebből a két családból lehetett valaki?

- Nagyon valószínű.

- De ha nem ismerik a kódot, akkor nem tudják megfejteni, nem?- kérdeztem kíváncsian.

- Akkor nem. Csakhogy a titkos íráshoz való kód is el van rejtve valahol. Csakhogy senki sem tudja, hogy hol.

- Akkor bárhol lehet?

- Ami azt illeti… A legenda szerint Mr. Danken valahol a birtokon, esetleg a házban rejtette el. Szóval elég nagy területen lehet.

- Hát… tényleg nagy a terület. De csak van rá utalás valahol, vagy egy nyom –gondolkoztam.

- Miért érdekel téged ennyire ez a téma, gyermekem?- kérdezte hirtelen Mr. O’Dannel.

- Nem tudom –feleltem egyszerűen. –Tényleg nem. Valami belülről hajt. A végére akarok járni a dolognak. Talán azért van ez, mert nagyon kíváncsi természetem van, és ha valami érdekeset vagy izgalmasat találok vagy hallok, akkor azt nem tudom kiverni a fejemből. Mint ez az ügy. Folyton ezen jár az agyam, ezért érdekel ennyire minden részlet.

- Pont olyan vagy, mint Katherine volt –szólt Arthur mosolyogva. –Ő is pont ilyen kíváncsi és kalandvágyó volt. És pont ez okozta a vesztét. Hiszen, ha akkor nem megy az erdőbe apja tiltása ellenére, akkor talán még élhetett volna.

- De lehet, hogy akkor máskor halt volna meg.

- Lehet.

- De miért tiltotta meg az apja, hogy az erdőbe menjen?

- Azért, mert rengeteg ember tűnt már el abban az erdőben. Többeket is holtan találtak meg. Bár velük mind valamilyen titokzatos állat végzett.

- Nem lehet, hogy Katherinnel is az állat végzett?

- Lehet, hogy valamilyen állat csonkította meg, de a tőrt biztosan nem állat döfte a szívébe.

- Egy tőr volt a szívében, amikor megtalálták?- kérdeztem meglepődve. Ezt az információt eddig nem hallottam.

- Nem. A tőr sosem került elő, viszont a sebhelye ott volt.

- Akkor a tőr a hiányzó bizonyíték?

- Nagyon úgy tűnik –felelte.

- És ezt csak a Kiválasztott derítheti ki?

- A legenda szerint igen. Már többen is próbálkoztak az üggyel, de eddig senkinek sem sikerült. Volt, akit megöltek, de volt olyan is, aki feladta.

- Másokat is megöltek az ügy miatt?

- Nos, az illetők csak eltűntek, de sosem kerültek elő. Mindenki azt gondolta, hogy megölték őket. Ezért azt javaslom, hogy ne ásd nagyon bele magad ebbe az ügybe, nehogy te is úgy végezd –tanácsolta komoly arccal.

- Attól félek, ez nem fog menni –ismertem be –Túlságosan érdekel, hogy csak így elfelejtsem.

- Hm –gondolkodott el Mr. O’Dannel. – Ki tudja? Az is lehet, hogy te vagy a Kiválasztott, akire a család már egy évszázada vár.

- Akkor ez megmagyarázná, hogy este miért nem tudok aludni –gondolkoztam hangosan ismét.

- Talán Katherine megjelent álmodban?- kerekedett el a szeme.

- Eddig még nem, de úgy érzem, mintha valaki figyelne, pedig senki nincs a szobában. 

- Érdekes. Lehet, hogy tényleg te vagy a Kiválasztott, és Katherine szelleme csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megjelenjen neked.

- És lehet, hogy ő figyel álmomban? –kérdeztem.

- Elképzelhető. De ez csak akkor derül ki, ha megjelenik neked.

- Akkor remélem, minél hamarabb eljön ez a nap.

- Csak nehogy neked is az életedbe kerüljön!- figyelmeztetett Arthur.

- Ez nem csak rajtam fog múlni.

Akkor én vagyok a Kiválasztott? És az, aki éjszakánként figyel, az Katherine? Vagy lehet, hogy megőrültem? Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy meg akarom találni a gyilkosát. De ahhoz először a naplót és a kódot kell megtalálnom. Most ez a legfőbb célom. És nem fogom feladni!

A Mr. O’Danellel folytatott beszélgetésem után úgy döntöttem, jobban teszem, ha kiszellőztetem a fejem, ezért bementem a városba sétálni. Miközben a központban bóklásztam, a hangzavar miatt nem sikerült nagyon összeszednem a gondolataim, ezért a közeli parkba mentem. Ott találtam egy üres padot, ahova leültem, és elkezdtem gondolkodni a hallottakon. Akármennyire törtem a fejem, nem jutottam sokkal előbbre az ügyet illetően. Viszont egyre biztosabb vagyok abban, hogy én vagyok a Kiválasztott. Hiszen, más magyarázat nincs arra, hogy miért érzem éjszakánként, hogy valaki figyel. És ez az érzés minden nappal egyre erősödik. Mintha meg akarna nekem jelenni valaki. És még logikus is lenne, hiszen pont száz éve történt a tragédia, és Katherine az ebédlőben függő portrén pont úgy néz ki, mint én. Mindeközben kétes érzések kavarogtak bennem. Egyrészről nagyon szeretnék fényt deríteni a gyilkosságra, másrészről viszont nagyon félek. Mi van, ha én is úgy járok, mint a többi ember, aki ezzel próbálkozott? Mi van, ha engem is megölnek? Amikor már nem bírtam tovább ezt a bizonytalanságot, úgy döntöttem, nem agyalok tovább. Ha Katherine megjelenik nekem, akkor tudni fogom, hogy én vagyok a Kiválasztott, és akkor jobban belemélyedek az ügybe. Ha viszont nem én vagyok az, akkor csak a naplót próbálom meg visszaszerezni. Azt viszont mindenképpen meg akarom találni. Túlságosan érdekel ahhoz, hogy csak úgy hagyjam, hogy elvesszen.

Miután ezt elhatároztam, elindultam visszafele, a birtokra. Miközben sétáltam, öt fiú jött velem szembe. Mind nagyon jóképűek voltak, különösen a jobb szélső. Azt senki sem mondta, hogy Dollivanban ilyen helyes srácok vannak! Amikor elmentek mellettem, véletlenül nekem jött a kék szemű, jól beállított fekete hajú, irtó cuki srác. Fekete koptatott farmert és azúrkék pólót viselt, ami kiemelte szeme színét. Az egyszerű összeállításhoz egy szürke pulcsi fehér Nike cipő párosult.

- Jaj, bocsi. – mondtuk egyszerre.

Mivel a táskám leeset a földre, segített összeszedni a kiesett rajzaimat. Már épp mondani, akart valamit, amikor a mellette lévő srác szólt neki.

- Damien! Gyere már!

- Megyek!- mondta kicsit dühös hangnemben. – Majd még összefutunk –kacsintott rám, majd odafutott a többiekhez.

- Szia!- motyogtam utána, majd folytattam a sétát.

Ezután már nem tudtam másra gondolni, csak Damienre, a kék szemeire, a mosolyára… Azt hiszem kissé elkalandozhattam, mert amikor észhez tértem, Mr. O’Dannel állt előttem. De mikor került oda? És mikor értem vissza a birtokra? Hm. Tényleg máshol járt az agyam… Arthur csak annyit mondott, hogy anya nemsokára hazaér, utána pedig tálalják a vacsorát.

Miután visszatértem a valóságba, ismét a napló körül jártak a gondolataim. Sajnos sehogy sem jutottam előbbre, mivel semmit sem tudok a Donovan vagy a Sullivan családról, csak annyit, amennyit a legenda kapcsán hallottam róluk. Viszont, ha a kód, itt van valahol a birtokon, akkor valahol biztosan van rá utalás, vagy valami nyom… Már épp indultam volna a könyvtárba, amikor megérkezett anya, úgyhogy későbbre kellett halasztanom.