8. fejezet

Heyhey, my darlings! <3
Megérkezett a 8. fejezet. Pont úgy jött ki, hogy Mia születésnapja is benne van, az enyém pedig tegnap volt...:D Nem tudtam előre, hogy így lesz, mindenesetre ujjongtam egy sort :DD
Viszont... lenne hozzátok egy kérdésem. Szerintetek jó ez a fejezethosszúság vagy legyenek a részek rövidebbek? Ez azt jelentené, hogy körülbelül a mostani fele, így egy részt két részletben raknék fel. Szavazzatok, hogy szerintetek melyik legyen! :D A szavazás végéig megfelezem a részeket, hogy össze tudjátok hasonlítani őket.
Köszönöm! Puszi :* <3

      - És hogy lehet az, hogy nem tudja, mire való?- kérdeztem.

      - Amióta ez a ház épült, azóta ezt a kulcscsomót használják itt. Még Mr. Danken is ezeket a kulcsokat használta. Ő volt az, aki lecserélte a zárakat, miután David Donovan meghalt. Az összes kulcs le volt rajzolva egy lapra, és ott volt, hogy mit nyitnak. Az összeset kipróbáltam, és mind működött.  Erről a kulcsról viszont nem volt semmi. Ezt is minden zárba belepróbáltam, de egyikbe sem illik. Tessék. –mondta, majd levette a kulcstartótól. –Arra az esetre, ha mégis te lennél a Kiválasztott. –mondta, majd felém nyújtotta a kulcsot.

      - Köszönöm. –feleltem. De mit mondjak? Katherine szerint senkinek sem szabad elmondanom a titkot. –De én sem tudom, hogy mire való. De egyszer talán rájövök. –mondtam végül, miközben elvettem a kulcsot.

      - Tessék. A fiók gond megoldva. –mutatott a kihúzott fiókra.

      - Köszönöm. Melyik kulcs nyitja?

      - Az 57-es. –válaszolta.

      - Rendben. Köszönöm. – mondtam megint, majd Mr. O’Dannel kiment a szobámból.

Ez egész könnyen ment! Azt hittem, nehezebb lesz megszerezni a kulcsot. Arra tényleg nem számítottam, hogy csak úgy odaadja. Szerencsém volt. Már csak az a kérdés, hogy tényleg ez a kulcs nyitja-e a szekrényt.

Hirtelen eszembe jutott, hogy a kulcs nyelén volt valami írás. Á. Meg is van: 

- „A fény kulcsa”. Most már biztos, hogy ez lesz az!- ujjongtam.

Azonnal a könyvtárba akartam menni. Azonban ahogy elhaladtam az ablakom előtt, láttam, hogy valakik beszélgetnek a kertben. Odamentem, hogy jobban szemügyre vegyem az illetőket. Az egyikük háttal állt nekem, viszont rövid ősz hajáról, és a ruhájáról azonnal felismertem Mr. O’Dannelt. A másikuk velem szemben állt, viszont az idős kertész takarta.

- Ki lehet az?- gondolkoztam hangosan. Ekkor Mr. O’Dannel odament a padhoz valamiért. – De hisz ez… Damien!- ismertem fel a másikat. –De mit keres itt? Istenem! Most még jobban néz ki, mint amikor utoljára találkoztunk… – Az ablakon keresztül néztem, amikor hirtelen felnézett, de ekkor visszaért Mr. O’Dannel, ezért visszafordította rá a tekintetét.

Amikor felnézett gyorsan odébb léptem az ablaktól. Nem akarom, hogy megtudja, hogy itt lakom. Akkor arra is rájönne, hogy Katherine leszármazottja vagyok. És nem tudom, hogy akkor mi történne. Főleg, ha az ő családja követte el a bűntényt. De erre egyelőre nem akarok gondolni. Csak abban reménykedem, hogy nem látott meg…

Mielőtt elindultam volna a könyvtárba, a jobb szememmel még óvatosan kinéztem az ablakon. Láttam, hogy Damien mond valamit Mr. O’Dannelnek, majd a férfi elmegy. Damien felnézett az ablakomra, de gondolom nem látott semmit, mert megfordult, aztán ő is távozott.

Felnézett. Akkor ezek szerint megláthatott, amikor először kinéztem? De talán nem ismert fel. Igen. Lehet, hogy nem tudja, hogy engem látott.

Átmenetem a könyvtárba, egyenesen le a titkos szobába. Ott elővettem a kulcsot.

- Kérlek, működj!- könyörögtem.

A kulcs tökéletesen illett a zárba. Elfordítottam, majd hosszas kattogás után magától kinyílódott a fiók. Mikor belenéztem, nem volt más benne, mint egy hosszú csőszerű szerkezet. Viszont nem világított.

- Talán valahol be kell kapcsolni. –gondoltam magamban.

Alaposan átvizsgáltam, többször is, de semmilyen kapcsolót, gombot, zárat nem láttam rajta. Talán lemerült vagy mi van?!

Felegyenesedtem a székemben- eddig a térdemre támasztottam a könyökömet, úgy vizsgáltam a tárgyat -, majd a nyitott könyv fölött tanulmányoztam tovább. Ekkor hirtelen vörösen kezdett izzani. Nem hitem a szememnek!

- Mi a…- csodálkoztam. –Mi történik? A fény!- mondtam, majd észrevettem, hogy a könyv lapjain egyenként kezdenek megjelenni a feketén izzó betűk. –Végre!!!!!!

Végre! Végre! Végre! Végreeeeee! Sikerült felfedni a kódot! Minden itt van!

Itt van a kód a titkosíráshoz a naplóban! Tényleg eléggé érdekes alakzatok. Hogy találta ki ezeket? Magamtól biztosan nem jönnék rá, hogy melyik mit jelent. És szerintem más sem. De ha senki sem ismeri a kódot, akkor miért vitték el a naplót? Hiszen ők sem tudják megfejteni. Meg kell találnom! Már nem járok olyan messze a megoldástól. Csak az a kérdés, hogy hol keressem. Hiszen, ha ellopták, akkor bárki elvihette. Bár Mr. O’Dannel szerint vagy a Donovan vagy a Sullivan család egyik tagja vitte el. Talán Katherine utat mutat. Csak könyörgök, ne megint ilyen sejtelmesen! De erre majd csak éjjel derül fény. Addig is próbálok nem állandóan erre gondolni.

Mikor elvettem a lámpát a könyvtől, a betűk lassan elhomályosodtak, végül teljesen eltűntek. A lámpa fénye is kezdett kialudni. Már majdnem teljesen kialudt, amikor már csak egyetlen helyen világított. A fénypontok betűkké alakultak a csőszerű lámpán. Ez a mondat világított rajta: „A fény csak a Kiválasztottnak izzik fel.”

Ezek szerint a lámpa csak nekem világít? Ha bárki más megfogja, akkor nem történik semmi? Ez érdekes… De nem fogok kockáztatni. Visszazártam a lámpát a fiókba, majd elindultam felfelé. Mielőtt azonban kinyitottam a titkos ajtót, hangokat hallottam. Odanyomtam a fülem az ajtóhoz, viszont mintha nem a könyvtárból jönnének a hangok. De akkor honnan? Biztos, hogy nem Katherine volt. Férfihangok voltak. De vajon kik beszélgetnek?

Amikor már száz százalékosan biztos voltam abban, hogy a hangok nem a könyvtárban vannak, keresni kezdtem a zaj forrását. Mintha jobbról jött volna, ezért elindultam arra. A fülemet a falhoz tapasztottam, és éreztem, hogy közel járok, bár a beszélgetést nem értettem tisztán. Megkopogtattam a falat, és csak reméltem, hogy nem hallják meg… Végre találtam valamit! Ahogy egy ponton megkopogtattam, más volt a hangja. 

- Ez az!- mondtam. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan nyitom ki, bármi is van itt.

Először egy gombot kerestem, de mivel azt nem találtam, már nem igazán tudtam, hogy mit keressek. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Az a pont a könyvespolc mellet volt. Talán, ha kihúzom az egyik könyvet, akkor kinyílik az ajtó, mint a filmekben. Egyesével kihúztam az összes könyvet, míg végül a negyedik polcon megtaláltam a megfelelőt. A könyv címe: A titkok kapuja. Hm, találó. Amint kihúztam, abban a pillanatban kinyílt egy újabb titkos ajtó. Csak azt reméltem, hogy nem találom ott azokat, akikhez a hangok tartoznak. Hiszen, akkor lebuknék. De ebbe eddig bele sem gondoltam. De már késő volt.

Amikor kinyílódott az ajtó, nem állt ott senki. Egy kisebb helyiségbe léptem. Nem volt ott semmi. De tényleg semmi. Egyetlen bútor, kép, festmény, szekrény sem. Mondjuk, olyan kicsi volt, hogy be se fért volna. Amikor jobban körülnéztem, akkor vettem észre egy aprócska lyukat a falon. Mikor közelebb léptem hozzá, már tisztán értettem a két ember közti beszélgetést. Amikor kinéztem a parányi résen, azonnal felismertem őket. Mind a ketten oldalt álltak nekem.

- Biztos vagy benne?- kérdezte Nate.

- Igen. Bár csak egy pillanatra láttam. –felelte Damien.

- Nem keverted össze valakivel?

- Nem hiszem.

Vajon rólam beszélnek? Arról, hogy Damien meglátott? Remélem, hogy nem. Nagyon nem akartam, hogy tudják, hogy hol élek. Amíg ezen kattogott az agyam, észre sem vettem, hogy elhallgattak. Amikor újra kinézem a résen, már nem volt a közelben senki.

De vajon mire jó ez a szoba és ez a rés? Rálátni innen az erdőre, de azt a könyvtárból is lehet. Nem értem, hogy mért építették ez ide. És miért van ez még jobban elrejtve, mit a titkos dolgozószoba? Kell itt lennie valaminek, ami annyira fontos, hogy muszáj volt ennyire elrejteni az emberek elől. De mindegy. Inkább visszamentem a könyvtárba, onnan pedig egyenesen a szobámba.

Egy óra múlva Mia átjött. Elmeséltem neki, hogy lehet, hogy Damien meglátott az ablakban állva.

- De nem tudhatod, hogy tényleg látott-e. –próbált nyugtatni. –És ha látott is, akkor sem biztos, hogy felismert.

- Talán igazad van. De szerinted mit keresett itt? És miről beszélhettek Mr. O’Danellel?- kérdeztem, remélve, hogy Mia tudja a választ.

- Tudod… Damien a nagybátyjának segít a munkában. Mostanában elég sokat betegeskedik, ezért néha be szokott ugrani helyette. Valami kertészettel kapcsolatos cég. Nem tudom pontosan. –felelte.

- Kertészet? Akkor az az érzésem, hogy gyakran meg fog itt Damien fordulni. –sóhajtottam.

- Miből gondolod?- vonta fel a bal szemöldökét.

- Mr. O’Dannel meg van őrülve a kertért! A nap minden percét ott tölti. Rendezgeti, gondozza, vagy csak sétálgat és ücsörög. 

- Akkor biztos, hogy törzsvásárló a fiúk nagybátyjának cégénél.

- Elég valószínű. Túl sokat foglalkozik a kerttel. Tényleg szép, és ahogy elnézem, sok munkája van vele. Viszont amikor nincs semmi dolga, akkor is ott van… - magyaráztam.

- Akkor tényleg gyakran láthatod Damient. –mondta, én pedig hátradőltem az ágyamon, és az arcomat a tenyerembe temettem.

Bár próbáltam magam dühösnek mutatni, igazából mosolyogtam. Persze, még mindig nem akarom, hogy megtudja, hogy a Danken kastélyban élek, viszont annak örülök, hogy minél többet láthatom. Tényleg nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor csak meglátom, a gyomromban ezernyi pillangó kel életre, és a szíven gyorsabban ver.

- Dannyről van hír?- váltott témát hirtelen. Tudja, hogy mennyire fontos nekem a bátyám, és már ő is nagyon kíváncsi rá.

- Semmi. –feleltem csalódottan. –Még mindig rendszeresen telefonál, de nem olyan, mintha itt lenne. Már tényleg nagyon hiányzik. 

- Tudom. –mondta Mia együtt érzően, miközben megszorította a kezemet.

Mia este nyolcig nálunk volt. Nagyon sokat nevettünk, beszélgettünk és sokat mesélt az osztályról is. Hallás alapján nagyon jó osztályközösségnek tűnik. A kérdés az, hogy mennyi időbe telik majd, amíg befogadnak. Hát… Már csak egy hét és kiderül.

Az éjszaka közepe van, és én a szobámban mászkálok össze-vissza. Hogy mi történt?

- Elena!- szólított egy női hang. –Elena!

- Katherine?- kérdeztem bizonytalanul. A hangja… más volt, mint azelőtt.

- Segíts!- kérlelt, majd megjelent. Eddig mindig elegáns ruhában jelent meg, gondosan elkészített frizurával. Most viszont… vizes –vagy inkább verítékes- haja a vállára omlott és a bőréhez tapadt, ruhái pedig cafatokban lógtak rajta.

- Katherine! Te jó ég! Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten. Nagyon megrémisztett a halálra rémült arckifejezése és hangja.

- Segíts! Kérlek!- könyörgött sírva. Hirtelen a titkos szobában találtam magam, méghozzá az üres helyiségben, amit ma fedeztem fel. Ahogy megfordultam Katherine állt előttem rémülten. A szoba viszont máshogy festett. Katherine mögött egy hosszú, üres folyosó tátongott.

- Jönnek!- mondta rémülten, majd futni kezdett.

- De kik jönnek?- kérdeztem kétségbeesetten, majd én is futni kezdtem. Mi a fene folyik itt?

- Csak kövess! –suttogta. Hátrapillantottam, hátha meglátom, hogy mi elől menekülünk. Ekkor fáklyák fényét pillantottam meg, viszont az üldözőinket nem láttam. –Ne nézz hátra!

- Mi folyik itt Katherine?- kérdeztem rémülten.

Hirtelen a folyosónak vége lett. Nem vezetett út semerre. Ekkor Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat, mire az kinyílt előttünk, majd közvetlenül mögöttem bezáródott. Onnan egy hosszú lépcsősoron vezetett fel utunk, majd ugyanazzal a módszerrel, mint korábban, ezt a falat is megnyitotta előttünk. A futástól levegőért kapkodva álltunk meg.

- Itt biztonságban vagyunk. –mondta szaggatottan.

- Mi volt ez az egész?- kérdeztem két mély levegővétel között. –Kik üldöztek minket?

- A napló!- mondta. –Találd meg a naplót! Ott minden kérdésedre választ kapsz. 

- Rendben, de hol keressem?- kérdeztem idegesen. –Hiszen ellopták!

- Nem lopták el. Apám rejtette el itt. –mondta.

- Itt?- kérdeztem, majd körbenéztem, hogy egyáltalán hol is vagyunk. –De hát ez… - kezdtem, mikor felismertem a helyet, majd Katherinre pillantottam.

- Találd meg!- könyörgött elhaló hangon, azután eltűnt.

Hideg verítékben fürödve ébredtem az összegyűrt lepedőn a takaróba gabalyodva. Azonnal kikeltem az ágyból, elővettem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem, amíg el nem felejtem a részleteket. Ekkor hajnali három óra volt. Rajzolás közben végig az álmon járt az eszem. Kik üldöztek minket? És miért? Hogy nyílik az a titkos folyosó abból a pici kis helyiségből? És miért oda rejtette el Clark Danken a naplót? De hát Mr. O’Dannel azt mondta, hogy a napló a könyvárban van. Vagyis húsz éve még ott volt… De akkor az mégsem az igazi napló volt? Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy egyszerűen hiába próbáltam, nem tudtam visszaaludni. Órákig mászkáltam fel-alá a szobámban, miközben a történteken gondolkoztam, de csak még jobban összezavarodtam. Ha ez egyáltalán lehetséges… Reggel hat órakor, aztán sikerült ismét álomba merülnöm, de nem tartott sokáig. Két óra múlva anya kopogott a szobámba, úgyhogy bármennyire is egy zombinak éreztem magam, muszáj volt felkelnem.

Reggeli után visszasiettem a szobámba, és azonnal visszazuhantam a hívogató ágyba. Ismét anya kopogására ébredtem, csak ezúttal már dél volt.

A délután nagy részét ismét lent töltöttem a titkos szobában. A kis helyiségben megpróbáltam kitalálni, hogy hogyan nyithatom meg a folyosót. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy éjszaka Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat. Már épp megpróbáltam volna, amikor a résen keresztül egy ismerős hangot hallottam. Kinéztem az aprócska lyukon, és megpillantottam Miát, amint a ház felé igyekszik. Nem maradhattam tovább. Becsuktam magam mögött az összes titkos ajtót, majd barátnőm elé siettem.

Mia ma viszonylag korán hazament, miután kibeszélgettük magunkat, mivel a rokonai mentek hozzájuk, hogy felköszöntsék. Bár csak holnap lesz a szülinapja, már ma elkezdődik az ünneplés. Megemlítette, hogy holnap délután a szülei meglepetést szerveznek neki, ezért megígértem, hogy még délelőtt átmegyek, hogy én is felköszöntsem. Miután elment, gyorsan elvégeztem az utolsó simításokat a rajzomon, majd becsomagoltam.

Este lefekvés előtt már előre rettegtem attól, hogy megint ugyanazt álmodom, mint tegnap. Viszont minden félelmem hiábavaló volt, ugyanis teljesen nyugodt éjszakám volt.

Reggel korán keltem, hogy még időben át tudjak menni Miához, hogy felköszöntsem. Egy gyors reggeli után már futottam is. Mikor odaértem, becsengettem, de senki nem nyitott ajtót. Még egyszer megpróbáltam, de megint semmi. A harmadik csengetésre végre Mia apukája nyitott ajtót.

- Jó reggelt, Mr. Jones!- köszöntöttem. –Miát keresem.

- Jó reggelt, Elena!- köszönt mosolyogva, majd kinyitotta a kaput. –Elnézést, hogy megvárakoztattunk. Mia az emeleten van.

- Köszönöm. –mondtam, majd miután köszöntem Mrs. Jonesnak, elindultam fel a lépcsőn.

- Jó reggelt szülinapos!- mondtam, amikor beléptem barátnőm szobájába.

- Szia!- mondta, miközben a nyakamba ugrott. 

- Boldog szülinapot!- mondtam, miután elengedett.

- Köszönöm!- mondta, miközben kibontotta az ajándékot. –Te jó ég! Ez nagyon jó lett! Köszönöm!!!

- Szívesen. Örülök, hogy tetszik. –mondtam mosolyogva. Az alkotáson azt a képet örökítettem meg, melyiken mind a ketten idióta fejet vágva meredünk a kamerába.

- Mia, szívem! Lassan indulunk. –nyitott be Anna a szobába.

- Jól van. Mindjárt megyek. –mondta Mia, majd Anna kiment a szobából.

- És, tudod már, hogy hova mentek?

- Nem. Még mindig nem mondják el. De már nagyon kíváncsi vagyok. –mondta izgatottan.

- Gondolom. Akkor hagylak is készülődni. –mondtam, majd megöleltem.

- Oké. Majd még beszélünk. És még egyszer köszi az ajándékot. Nagyon tetszik. –mondta, majd elindultunk a bejárat felé.

- Szívesen. –mondtam, majd kinyitottam a bejárati ajtót. –Még egyszer boldog szülinapot. Majd hívj, ha tudsz.

- Köszi. Oké, majd hívlak. Szia!

- Szia!- intettem, majd elindultam haza.

Most, hogy szabad a délutánom, és még volt pár órám ebédig is, lementem a titkos szobába, hogy feltárjam a folyosót. Mikor bementem az üres szobába, odamentem a jobboldali falhoz. Lehajoltam, majd a jobb alsó sarokban benyomtam a falat. Ekkor elém tárult a folyosó, amin keresztül tegnap éjjel menekültünk. Elindultam a végtelennek tűnő sötétségbe.