Karácsony örömére nem húztam sokáig az új fejezetet, így előzetes nélkül már olvadhatjátok is!
Vivienn J.
A Mester „felbukkanása” óta két hét telt el.
Beköszöntött a tél. Újabb interjúk Lanával, bosszantó kérdések, fárasztó
edzések, fájdalmas csend Damiennel. Ahogy múltak a napok, úgy érzem egyre
jobban eltávolodtunk egymástól. És mindeközben egyre közelebb kerültem Alexhez.
Még mindig egy fedél alatt élünk a Sullivanekkel, és kezdek hozzászokni a
helyzethez.
A napló viszont azóta is Lana és a Legendák nyomában
stábja kezében van. Többször is megpróbáltam visszaszerezni, viszont egyedül
nem mentem vele semmire. Így jutottam arra a döntésre, hogy szövetségest kell
szereznem.
Először beszéltem Maxszel és Tommal, viszont nem
jutottak előrébb nálam. Hiába mondták, hogy az övék a könyv, hiszen az ő
könyvtárukból kaptam kölcsön, Lana a szerződésre hivatkozott, miszerint bármi,
ami kapcsolatban áll a legendával feltétel nélkül bárhol és bármikor a
rendelkezésére áll. Csakis akkor adja ki a kezéből, ha nem sokkal később vissza
is kapja, és felügyeli, aki használja. Egyszer visszaszereztem, de nem igazán
mentem vele sokra. Mindössze két oldalt tudtam elolvasni, amiben nem igazán
akadt használható információ. Amikor már kezdett a szöszinek gyanús lenni, hogy
értem, ami le van írva, inkább visszaadtam.
A műsor szerkesztősége igazi kódfejtőket fogadtak fel
a napló megfejtésére. A kutatás folyamatába betekintést nyertünk, hátha tudunk
segíteni. Persze ez nem állt szándékunkban.
- Ez egy teljesen egyedi kód. Még sosem
láttam ehhez hasonlót, pedig már több mint negyven éve vagyok a szakmában – mondta
a könyvet tanulmányozva az ősz hajú profi kódfejtő professzor. – Nem lehet
visszavezetni semmire! Sem az egyiptomi hieroglifákra, sem az ékírásra, a maják
nyelvére, a rovásírásra, egyszerűen semmire!
- Szóval azt állítod, hogy nem tudod
megfejteni? – kérdezte aggódva Lana, mire a fáradt professzor felvont szemöldökkel
nézett rá a nagyítója mögül.
- Ilyesmit sosem állítanék, drága unokám – felelte,
mire ledöbbentem. Lana nagyapja egy híres kódfejtő? Már értem, kitől örökölte a
rejtélyek és legendák iránti érdeklődését. – Már fejtettem meg hasonlóan egyedi
kódokat. Viszont azok mind évekbe teltek. Ha nem lehet visszavezetni semmiféle
régi írásmódra, megfejtett kódra, úgy sokáig tart a megfejtése. Mint most is. A
legtöbb ilyenhez van valahol elrejtve egy kulcs. Ezek kutatása is hozzátartozik
a munkámhoz. Bár vannak, akik nem jegyzik le sehova a kódjaikat, például, ha
nagyon privát és rendkívül titkos. Sokan magukkal viszik ezeket a sírba. Bár az
koránt sem olyan biztos, hogy jelen esetben is így van ez. Véleményem szerint
Clark Danken hagyott egy nyomot, egy kulcsot a napló elolvasására.
- Miből gondolod? – kérdezte érdeklődve a
szöszi. Én csak feszülten figyeltem Danny mellett állva. Látszólag őt is nagyon
lekötötte az öregember mondanivalója. Lanán kívül csak négyen voltunk bent: én,
Danny, Josh és Alex.
- A legendából kell kiindulni – kezdett bele
levéve a szemüvegét, és felénk fordult. – Ez a napló a kulcs Katherine Danken
holttestéhez. A kulcsot a Kiválasztott számára írta Clark, tehát minden
bizonnyal nem vitte magával a sírba a megoldását a titkos írásnak. Kell lennie
valahol egy kulcsnak. Hiszen annak a bizonyos személynek meg kell fejtenie. És
erősen kétlem, hogy a véletlenre bízná.
- Tehát valahol van egy kulcs. De hol? Valami
felett biztosan elsiklottunk –gondolkodott Lana.
- Clark Danken rafinált egy fickó volt. Bár
az utolsó éveiben mindenki azt hitte megőrült, én ebben határozottan
kételkedem. Véleményem szerint igen is épelméjű ember volt halála napjáig. A
kutatásaim alapján nagyon intelligens ember volt. Ahhoz, hogy ezt a
jelrendszert kitalálja tökéletesen ép elmére volt szükség. Ha megőrült volna,
nem tudta volna így felépíteni az egészet.
- Mert talán sikerült rájönnöd valamire,
papi? – hajolt közelebb Lana izgatottan. Az én szívem mindeközben a torkomban
dobogott, nagyokat kellett nyelnem, hogy ne érezzem a kialakulni készülő
gombócot a torkomban, és az ujjaimat tördeltem. Muszáj volt elfordítanom a
tekintetem egy kis időre, még mielőtt rám tört volna a pánik. Ahogy a
tekintetem egy kicsivel balra vándorolt, Alex aggodalmas szürkés szemével
találtam magam szembe. Kérdőn volta fel a szemöldökét, mire inkább Joshra
irányult a figyelmem. Őt is, akárcsak Dannyit, nagyon lekötötte a beszélgetés.
- Eleinte azt hittem, hogy a jelek szavakat
jelölnek, de rájöttem, hogy valójában minden jel egy-egy betűnek felel meg.
- De akkor ez jó, nem? Hiszen, ha sikerül
kitalálnod egy szót, onnan könnyebben tudsz következtetni a többire, nem igaz?
– lelkesedett a riporternő.
- Normális esetben igen. Azonban ez egy
nagyon precíz, összetett munka –felelte az ősz hajú tudós a napló fölé hajolva.
- Mit értesz ez alatt?
- Nincsenek hat karakternél rövidebb szavak.
Véleményem szerint a névelőket és a határozókat egybeírta az utána álló
szavakkal, hogy ez által ne lehessen olyan könnyedén kitalálni. Mivel tudjuk,
hogy anyanyelven íródott, így könnyen rájöhetnénk a két-három betűs szavakat
alkotó jelekre. Ezek alapján szoktuk megfejteni a hosszabb szavak jelentését.
Így azonban ez szinte lehetetlen. Még ha a leggyakoribb karakterekből indulunk
is ki, több lehetséges variációt kellene megvizsgálni, ami pedig hetekbe
telhet. És akkor még csak egy vagy két jel jelentésére jöttünk rá. Ezt a kódot
megfejteni becsléseim szerint minimum egy évbe telne. Még nekem is. – Az utolsó
mondat hallatán megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amire szerencsére senki
sem figyelt fel. S bár én örültem a hírnek, mindenki más csüggedten,
csalódottan hallgatott.
- Biztos, hogy nem tudod felgyorsítani? Vagy
az új kollégád az intézetben… Ő nem tudna segíteni?
- Az a zöldfülű a számítógépekhez ért csak.
Az ilyen új dolgokkal nem tudna mit kezdeni. Ő csak felgyorsítja azt, amit én
is el tudnék végezni. Az eddig megfejtett kódokat viszi fel a rendszerbe,
azáltal ha kapunk egy megfejtésre váró hosszabb szöveget, a gép rövidebb idő
alatt megfejti a meglévő információk alapján, mint én, ahogy elolvasom és
leírogatom.
- Szóval ő nem tudná megfejteni a kódot?
- Az a suhanc egy hecker, nem pedig
kódfejtő.
- De hiszen van köze egymáshoz a kettőnek.
Nagyon is sok.
- Lehetséges, viszont heckernek is pocsék.
Programozni legalább tud. Nem is értem, miért őt helyezték mellém az intézetbe.
Biztos hátszele van – rázta a fejét rosszallóan. – De megpróbálok valamire
jutni vele.
- Köszönöm, papi. Ha segítség kell, csak
szólj.
- Persze, persze – legyintett az öreg,
teljes figyelmét a naplónak szentelve. Ismét.
Mindenki magára hagyta, hogy nyugodtan tudjon dolgozni
a kód megfejtésén. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Így sosem szerzem vissza a naplót,
és nem juthatok előbbre a nyommal sem. Ráadásul ennek a piócának a nagyapja, és
profi kódfejtő. Egy saját szobát kapott a kastélyban, ami egy spontán
kutatólaborként funkcionál. Szerintem Logannel jól megértenék egymást.
Gondterhelten ücsörögtem a szobámban, végül úgy
határoztam, hogy felhívom Tomot.
- Tom Donovan telefonja. Jelenleg nem tudom
felvenni, hívj vissza később, ne hagyj üzenetet – hallottam az üzenetrögzítő
hangját. Remek!
Se Max, sem pedig Nate nem vette fel. Végső
elkeseredettségemben tárcsáztam Damient. Még mindig inkább őt hívom, mintsem
Michaelt.
- Rég hívtál. Mi történt? – kezdte
mindenféle köszönés nélkül.
- Szia! – vetettem oda.
- Szia, neked is. Szóval? Mi történt? – kérdezte.
Épp szólásra nyitottam a számat, mikor észrevettem a kamerát. A fenébe! Lehallgatnak.
- Tudnánk esetleg találkozni?
- Találkozni? – kérdezett vissza, mint aki
nem biztos benne, hogy jól hall.
- Igen. Fontos lenne.
- Mennyire?
- Eléggé. – Nagyot sóhajtott, majd végre
válaszolt.
- Jól van. A faház előtt találkozzunk tíz
perc múlva.
- Oké – feleltem, majd bontottam a vonalat.
Gyorsan magamra kaptam a fekete nagykabátom, a fehér
bokacsizmám, és futva indultam az erdő felé.
Ahogy néhány perce megegyeztünk, Damien a faház előtt
várt rám kopott farmerben, fekete csukában és egy barna dzsekiben. Nem fagy meg
ilyen időben? A haját összekócolta a szél. Meglepően jól fest szeles időben. Viszont
most nem ezért vagyok itt.
- Csakhogy megjöttél – szólalt meg.
- Ne haragudj. Tudod, a Sullivan birtok az
erdő másik végén van. Nem jutok át olyan gyorsan, mint a Danken kastélyból – szóltam
vissza sértődötten.
- Mi volt ilyen sürgős? Miért nem lehetett
telefonon? – kérdezte, miközben elindultunk a kopár, hófödte fák tömkelege
közé.
- Azért nem lehetett telefonon, mert a
kamerák rögzítenek mindent. Ez pedig olyan dolog, amiről Lanának és a
többieknek nem szabad tudniuk.
- Mi lenne ez a dolog? –láthatóan
felkeltettem az érdeklődését, ugyanis kék szeme furcsán izgatottan csillogott.
- A kis szöszi nagyapja egy profi kódfejtő,
aki most nálunk, vagyis a Sullivan kastélyban lakik. Ebben a pillanatban is
napló kulcsán dolgozik.
- Ne! – nyögött fel meggyötörten. – Nem
lehet igaz! Tudod, hogy halad vele?
- Nem valami jól. Néhány dologra sikerült
rájönnie, ami közelebb viszi a megoldáshoz, de állítása szerint évekbe telhet,
mire megfejti. Clark okos volt, jól kitalálta a kódot. Még nekem is nehezen
ment először a kulccsal elolvasni.
- Igen, emlékszem. Amikor együtt néztük,
alig tudtam kibogarászni a betűket. Aztán az sem tartott valami rövid ideig
mire rájöttem, hogy bizonyos szavakat egybeírt – nevette el magát, azonban
ebben a nevetésben nyoma sem volt a jókedvnek.
- Szóval a lényeg az, hogy vissza kell szereznünk
a naplót.
- Nekünk? – kérdezett magára mutatva.
- Neked is kell, nemde?
- De igen. Azonban nem velem lakik együtt a
kódfejtő nagypapi. Szívesen segítek, ha tudok. Azonban, ebben az esetben a
Sullivanek nagyobb hasznodra lennének.
- A Sullivanek? Damien, nem mondhatod
komolyan! – néztem rá hitetlenül.
- Ők helyben vannak – vont vállat. Még sosem
beszélt a Sullivanekről ennyire… érzelemmentesen, ennyire nemtörődöm módon.
Mintha nem is érdekelné senki és semmi, mintha a két család hetente összejárna
teázgatni és Alex a legjobb barátja lenne.
- Valami baj van? – álltam meg, mire ő is
megtorpant. A friss hó ropogása a talpunk alatt, ami eddig kísért minket,
megszűnt. Fülsiketítő csend vette át a helyét. Csak álltunk ott az erdő közepén
és bámultuk egymást. A feszültség szinte kézzelfogható volt. Szinte már láttam
a baljóslatú kék szikrákat kettőnk között. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Talán
mégis jobban jártam volna Michaellel.
- Mi baj lenne? – a hangjából csöpögött a
gúny.
- Nem tudom, ezért kérdezem.
- Elegem van, érted? – fakadt ki.
- Mégis miből?
- Ebből az egész idióta helyzetből! Ahogy a
dolgok jelenleg állnak, még Michael közelében is szívesebben lennél. És ami
talán még rosszabb, hogy én is.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni, Damien? – fontam
össze a karom. Kíváncsian hallgattam a mondandóját, miközben a meglepő
ürességet éreztem belül, amit nem tudtam hova tenni.
- Oda, hogy nem bírom, hogy akkor is a
közeledben kell lennem, amikor éppen haragban vagyunk. Mindkettőnk dolgát
megnehezíti ez a folyamatos feszültség kettőnk között. De mégsem tehetek ellene
semmit. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy átruházhatok valaki másra. A
varázslat, az átok, ami miatt Testőr a Testőr, egyedül az én véremben
csörgedezik. Épp úgy, ahogy a tiédben a Kiválasztott átka.
- Átok? Te ezt annak fogod fel?
- Miért, te talán nem? Hiszem elraboltak!
Majdnem megerőszakoltak! Elvették az édesapádat! Megölték az egyik legjobb
barátnődet és még két másik lányt, akikkel kapcsolatban álltál! Ki tudja, kit
veszítesz el legközelebb! Ki tudja, mikor történik veled valami, ami akár az
életedbe is kerülhet! És még mindig azt mondod, hogy ez az egész, nem egy
átok?! – ordította a képembe eszelős tekintettel. Mire befejezte, már zihált,
az arca kipirosodott – részben a hidegtől, részben pedig a dühtől, ami kitört
belőle az imént. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Viszont ami neki
megkönnyebbülést, felszabadulást jelentett, az engem savként mardosott belülről
a mellkasomban. Mintha ezernyi apró méhecske csípését érezném, mintha egy kést
forgatnának a légcsövemben.
- Azt hittem, a kettőnk személyes kapcsolata
nem befolyásolja a Testőr – Kiválasztott viszonyunkat.
- Eleinte én is ezt hittem – sóhajtott, majd
megborzongott egy hideg fuvallattól. – Viszont időközben rájöttem, hogy az érzelmeinket egyikünk sem
tudja befolyásolni.
- Szóval felmondasz?
- Felmondani? – ráncolta a szemöldökét.
- Mint Testőr.
- Mintha ez lehetséges lenne – horkantott.
- Mástól is tudok segítséget kérnem. Csak
gondoltam, te vagy a legmegbízhatóbb. De ezek szerint tévedtem – mondtam, majd
megfordultam, és elindultam a Sullivan birtok felé.
- Ez az! Rohanj a te kis Alexedhez! Áruld el
titkot! Talán segít, talán megfojt egy párnával álmodban! Én akkor nem
segíthetek! – ordította utánam, de meg sem rezzentem. Céltudatosan haladtam
vissza a birtokra.
Kár volt felhívnom. Már nem is emlékszem, min is vesztünk
össze, amikor szakítottunk, de ő az óta sem volt képes túllépni ezen. Vagy
talán az bántja ennyire, hogy a legnagyobb ellenségével egyre közelebbi a
viszonyunk. Persze csak és kizárólag baráti viszony (és lakótársi), semmi több.
Még akkor is, ha Ő ezt nem éppen gondolja így. Vagy csak nem hiszi el. De ez
után a jelenet után már cseppet sem érdekel, hogy mit gondol. Inkább Alextől
kérek segítséget. Igen ám, csakhogy ezzel van egy kis baj… Nagy valószínűséggel
el kell neki árulnom, ki is vagyok valójában. És ez a legutolsó dolog, amit
szeretnék, hogy tudjon rólam. Persze még mindig ott van az esélye annak, hogy
teljesen egyedül menjek. Igen. Igen, ez lesz a jó megoldás.
Vacsora után a többség elvonult a szobájába – köztük
én is –, néhányan pedig úgy döntöttek a nappaliban megnéznek egy filmet. Egy
horrorfilmet. Ez a néhány ember pedig Liz és Alex. Én a szobámban festettem,
miközben vártam, hogy elmúljon éjfél. Danny egyik sötétkék pólójában, a kockás
pizsamanadrágomban és a macis mamuszomban ücsörögtem konttyal a fejemen. Elég
érdekes látványt nyújtottam, de nem látott senki. Persze a kamerák még mindig
ott voltak, de nem igazán zavart. Ha minden igaz, akkor nem infravörösek. Bár
ki tudja, lehet nem mondtak el mindent. Ahogy ez a kósza gondolat végigfutott
az agyamon, hirtelen idegesség fogott el. A szám szélét rágcsáltam és az
agytekervényeim folyamatosan, megállás nélkül a maximumon pörögtek. Mi lesz, ha
a kamerák lebuktatnak? Ha nem infravörösek, akkor elméletileg elég kicsi a
valószínűsége, hogy lebukjak. De mi van, ha mégis azok? Valahogyan ki kellene
kapcsolni, vagy letakarni vagy valami, hogy ne lásson. El–visszamászkáltam a
szobában, közben a szemem titkon végig a kis műszert figyelte a szoba sarkában.
Abból a szögből mindent jól lehet látni. Kizárt, hogy kisurranjak az ajtón
észrevétlenül, ha velem szemben van. Viszont, ha alá állok, akkor nem lát. Ott
van a székem, rajta a pulcsimmal. Ha elég ügyes vagyok, akkor fel tudom dobni a
kamerára, hogy az ne lásson semmit. Ez az!
Odasétáltam az íróasztalomhoz, majd beálltam a kamera
alá. Leemeltem a pulóvert a szék támlájáról. Egy határozott mozdulattal
fellendítettem a plafonra, majd ahogy visszaesett, megakadt a kamerán.
Győzelem! Berohantam a gardróbba és felkaptam néhány pokrócot. Félek, ha a
ruháimat használnám, és valamelyiket ott felejteném, akkor könnyebben lebuknék.
Persze ennek most is fennáll az esélye, mivel csak az én szobámban nem működik
a kamera, de ez most nem igazán érdekel. Ha kell, beosonok Alexhez vagy
Dannyhez és ott is megismétlem a műveletet. Végighaladtam a folyosón, sorban
letakargatva a kamerákat. Még Danny szobájában is elsötétítettem a képet, mivel
róla biztosan tudtam, hogy nem tartózkodik a házban. Mirandánál alszik.
Ahogy elértem a szobához, ahol a napló van, láttam a
halványsárga fénycsíkot kiszűrődni az ajtó alatti résen. Még mindig ébren van?
Vagy csak elaludt, a lámpa pedig égve maradt? Sosem tudom meg, ha nem
kockáztatok. Nagy levegőt vettem, majd amilyen halkan csak tudtam kifújtam azt.
Behunytam a szemem, s lélegzetvisszafojtva nyomtam le a kilincset. Rég volt
már, hogy pár kínzó másodperc ilyen hosszúnak és idegölőnek tűnt. Azt hittem, a
zakatoló szívverésem felveri az egész házat. Résnyire nyitottam az ódon, nemrég
lakkozott tölgyfaajtót, és bekukucskáltam rajta. Az asztal előtt ült, vagyis
inkább rajta feküdt, közben halkan horkolt. Az asztali lámpa fénye világította
meg a szobát. Elaludt. A kamera pont a mellettem lévő sarokban van. Szerencse,
hogy felvettem a fekete kapucnis pulcsimat indulás előtt. Ezzel a fejemen nem valószínű,
hogy felismernek. Az utolsó pokrócot dobtam fel a kamerára, így a kép ebben a
helyiségben is teljesen elsötétült. Lábujjhegyen osontam az asztalhoz.
- A francba! – szitkozódtam halkan. Persze,
hogy a naplón kell feküdnie! Mert mi máson? Mert persze nem erre találták fel a
párnát, az ágyat, esetleg a kanapét. Áh, ugyan, hisz erre valók a könyvek...
Hosszas gondolkozás után, miután elvetettem a
rosszabbnál rosszabb ötleteket, végül úgy döntöttem, egyszerűen csak kihúzom a
feje alól. Olyan mélyen alszik, hogy erősen kétlem, hogy észrevenné. Óvatosan
megemeltem a fejét, majd elkezdtem lassan, nagyon lassan, és talán még annál is
lassabban húztam a könyvet. Hirtelen felhorkantott. Megállt bennem az ütő.
Lefagytam. Visszatartottam a lélegzetem. Morgott egy keveset, majd újra
szuszogni kezdett. Ez olyan, mint egy rossz akciófilm! Bár ha az lenne, akkor a
sablon sztori szerint ha túlestem ezen a dermesztő akadályon, akkor innentől
kezdve sima ügy. Aha, csakhogy ez nem egy sablonos akciófilm, hanem a valóság.
Talán épp ezért nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy az ember eltervezné. Az
öreg hirtelen megmozdult, és megragadta a csuklómat. Ha azt hittem, hogy az a
horkantás volt a legrosszabb, ami ezen az akción velem történhet, akkor nagyot
tévedtem. Ezúttal valóban csaknem
szívrohamot kaptam. Remélem, valaki a házban képes újraéleszteni, vagy van
valahol egy defi… Szükségem lesz rá. Olyan erősen szorította a kezem, hogy nem
tudtam kiszabadulni. Nagyot nyeltem, azt éreztem, itt a vég. Aztán megszólalt.
- Margaret, ne hagyj itt! – dünnyögte, majd
közelebb húzott kicsit. – Ha az kell hozzá, korbácsolj meg! Érted mazochista
leszek, te szadista nő! – mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Alig
bírtam visszatartani a nevetést. Miről álmodhat? És ki az a Margaret?
Érdekesnek tűnik, viszont nem érek rá ezzel
foglalkozni. Az a lényeg, hogy nem ébredt fel. Viszont ettől a tudattól még nem
szabadulok ki a szorításából. Hogy lehet
egy ilyen idős bácsiban ennyi erő? Aztán végül elengedett. Az a bizonyos
Margaret biztosan eleget tett a kérésének. Bármi is legyen az oka, én csak
örülök neki. A napló nálam, az öreg alszik, ideje távozni. Ugyanolyan halkan,
ahogy érkeztem kiosontam a szobából. Már csak vissza kellene jutnom a szobámba.
- Miért nem kaphatok egy nyugodt éjszakát
sem, Scott nyomozó? – hallottam Mr. Sullivan hangját a hátam mögül. A Francba!
Közel van. Levettem a pulcsit (ha valamelyik kamera mégis felvett volna, nem
jó, ha egy szemtanú is lát abban az öltözetben), és belebugyoláltam a naplót. –
Mi? Egy újabb gyilkosság? – kérdezte meghökkentem, mire megijedtem. Megint
megöltek valakit? De mégis kit? – Hogy? Kirk Green? De hisz ő a fiam barátja és
osztálytársa. Istenem, szegény gyerekek! – sóhajtott, majd meglátott engem. –
Úton vagyok, nyomozó –mondta majd letette.
- Igaz ez? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Szóval hallottad – nézett rám
gondterhelten. Válaszul csak bólintottam. – Ne szólj erről senkinek. Most
megyek a helyszínre, majd reggel mindent elmondok mindenkinek.
- Rendben. Nem szólok senkinek – ígértem
meg.
- Köszönöm – tette a vállamra a kezét. – Ez
meg mi? – kérdezte, majd kivette a kezemből a könyvet, amit a hátam mögött
rejtegettem a pulcsiban, ezek szerint nem elég jól.
- Hát… ez csak… - kezdtem makogni.
- Mit keres nálad? – vont kérdőre. Nekem
végem.
Úristeeen!
VálaszTörlésHatalmas durranás volt a végén az újabb gyilkosság, tejóég! Elena kis akciója pedig nagyon izgalmas volt, én is szinte szívbajt kaptam, mikor Lana apja megfogta a kezét! Alig várom a folytatást! ♡
Babu
Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett! :)
TörlésUi.: A kódfejtő bácsika Lana nagypapája :D
Ezer csók és ölelés,
Vivi
Jézusistensegítsmeghogyminélhamarabblegyenrész! IMÁDOM! Lanát nyugodtan lecsaphatná már valaki, a papi meg minek avatkozik bele? Jajj, de ki tudsz akasztani néha te lány :) Viszont amikor a Donovanokat hiányoltam nem pont erre gondoltam. És újjabb gyilkosság is! :( Neked is (utólag) boldog karácsonyt!
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :)
TörlésA Donovanok helyzete lesz jobb is, nem kell aggódni :) (Bár rosszabb is lesz, de ez most mellékes...)
Köszönöm szépen! És azt is köszönöm, hogy írtál! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.