Katherine nyomában - 26. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Köszönöm szépen a jókívánságokat, nagyon jól sikerült a hétvégi szalagavató! :) Sajnos nem tudtam előbb jelentkezni, ugyanis a buli kipihenése mellett készülnöm kellett a mai nyelvvizsgámra, amin szerencsére már túl vagyok, szóval most van időm a blogra.:) A pótlás ráér :3

Várom a visszajelzéseket, mint mindig! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Alex szó szerint beesett a szobámba. Ijedten rejtettem a könyvet a párnám alá, majd gyorsan felsegítettem. 

- Te jó ég! Alex!

- Elena, baj van!

- Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten. A hanghordozása alapján komoly dologról lehet szó.

- Sandra meghalt a kórházban – mondta, szemében a harag és a kétségbeesés viaskodott egymással.

- Hogy mi?!- kérdeztem sokkos állapotban. – Az nem lehet. Hogy érted, hogy meghalt?

- Hogy lehet ezt másképp érteni? Volt, nincs. Nem él, meghalt, eltávozott, feldobta a talpát…

- De mégis hogyan? – szakítottam meg a szinonimák sorolásában.  

- Apa annyit mondott, hogy rohamot kapott. 

- Mégis milyen rohamot?

- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Most vizsgálják a boncmesterek. Viszont szerintem ez nem volt véletlen.

- Arra gondolsz, hogy valaki megölte? – kérdeztem. Őszintén szólva ebben még én is láttam lehetőséget.

- Igen – bólintott magabiztosan. – De persze nem tudok semmi biztosat, ez csak egy elmélet. Az sem biztos, hogy ha kiderül valami, arról nekünk is szólnak.

- Nem lesz ebből nagy botrány?

- De. Valószínűleg igen. Hiszen már hárman is meghaltak. Kettő osztálytársunk és egy évfolyamtársunk. Ebből kettőt száz százalék, hogy megöltek, a harmadik kétséges. Csak az a kérdés, hogy ki és miért.

- És hogy ki a következő – tettem hozzá elgondolkodva. Pár másodpercig egyikünk sem szólt, igyekeztük megemészteni a szavaim súlyát.  

- Pontosan – felelte végül. – Rá kéne jönni, mi alapján választja ki az áldozatokat a gyilkos – gondolkozott. – Azt tudjuk, hogy mindannyian a mi iskolánkba járnak, és egy évfolyamba. Ezen kívül mindannyian lányok. És a haláluk előtt az erdőben voltak. És mind a hárman szőkék voltak. Ezek szerint a csávó a szőke tizenhat éves gimis csajokra vadászik? – meredt maga elé összeráncolt homlokkal.

- Nem is tudom… - gondolkoztam el. Igazából ezek valós összefüggések, de mégsem láttam értelmét az egésznek. Főleg, mivel nagy valószínűséggel a Mester áll a dolgok hátterében. – Szerintem nem ez lesz a kulcs.

- Akkor mégis mi? Van ötleted?

- Mit kereshettek mindannyian az erdőben? Ez nem áll össze –gondolkoztam.

- Nálam Sandra története egész hihető volt. Kinézem belőlük, hogy vannak olyan hülyék, hogy bemerészkedjenek a területünkre – vont vállat. Ezzel még én sem vitatkoztam.

- És Nora? – kérdeztem. Ez itt az igazi kérdés. Mit keresett ott?

- Na, látod, ez egy olyan kérdés, ami még az én nagyszerű elmémen is kifog. 

- Hát, pedig nem ártana, hogy a te állítólagos nagyszerű elméd kitalálna valamit.

- Te jobban ismerted őt, mint én. Inkább neked kellene tudnod, hogy mit kereshetett ott.

- A probléma az, hogy tényleg nem tudom. Sosem beszélt az erdőről, vagy, hogy bármi dolga lenne ott. Nem tudom, miért mehetett oda.

- Esetleg Reachelnek említhetett valamit – vetette fel.

- De hiszen őt is kihallgatták, mivel a legjobb barátnője volt. De nem tudott mondani semmi hasznosat.

- Lehet, hogy csak a sokkhatás miatt. Olyankor nem emlékeznek úgy az emberek, ahogy kellene, és sokszor nem jutnak eszükbe apróbb információk, amik esetleg előrevihetnék a nyomozást.

- Ezeket apukádtól tanultad? – kérdeztem, mert meglepett, hogy úgy mondja, mintha szakértő lenne benne.

- Mindig is hazahozta a munkáját – vont vállat hanyagul. – Holnap beszélnünk kellene Reach-csel. 

- Ez nem inkább a rendőrség dolga lenne?

- De igen. Viszont őket jelenleg más foglalkoztatja.

- Szóval azt mondod, hogy keressük meg mi magunk Nora gyilkosát?

- Pontosan.

- Komolyan gondolod? – meredtem rá. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Ezzel a titok közelébe is kerülne. Az pedig sem nekem, sem a Donovanoknak, sem Neki nem lenne jó.

- Igen, teljesen komolyan.

- De ez nem veszélyes?

- Az, hogy kérdezősködünk nem fog megölni minket, Elena – nevetett fel.

- Biztos vagy ebben?

- Ne csináld már!

- De igen, csinálom! Én ebben nem akarok részt venni – közöltem.

- Talán te nem akarod megtalálni?

- Dehogynem akarom. Mindenkinél jobban. De ez akkor sem a mi feladatunk, Alex!

- De hát, ha senki más nem foglalkozik vele?! – kiabálta. 

- És miért vállalnád a felelősséget? – Ez a kérdésem eléggé meglepte, ugyanis úgy nézett rám, mintha most ébredt volna fel egy furcsa álomból.

- Nem vagyok az a fajta ember, aki a puha kis masszázsszékben pihenteti a fenekét, miközben emberek halnak meg a városban. Ráadásul olyanok, akiket ismerek, akik egy idősek velem, akikkel valamilyen kapcsolatban álltam. Ha senki nem veszi kézbe az ügyet, akkor majd én magam fogom.

- Nagyra becsülöm ezt a hősies hozzáállásodat, de ez akkor is veszélyes. –Igazából kicsit meghatott, amit mondott. Nem hittem volna róla, hogy így gondolkozik. Én tényleg azt hittem, hogy épp az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel várja a sült galambot.

- Csak nem féltesz? – vigyorodott el. Szerencsére a válaszadástól megmentett a szobám nyíló ajtaja. Mrs. Sullivan állt a küszöbön.

- Ó, remek! Mindketten itt vagytok. Gyertek, vendégünk van – intett, hogy kövessük. 

Kérdőn néztünk össze, majd elindultunk utána lefelé a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Nem várt társaság fogadott bennünket: a Legendák nyomában stábja, a szőke cicababával együtt.

- Örülök, hogy mindenki itt van – kezdett bele a nő a mondókájába. Már most elegem van. – Nos, a mai napon három emberrel fogok interjút készíteni a heti anyaghoz, holnap pedig megmutatom az anyagot. Még mielőtt elkezdenénk, megkérdezhetem, hogy melyik helyiséget használhatnánk a beszélgetések felvételére? – fordult Mr. Sullivanhez.

- Az irodámat nyugodtan használhatjátok. 

- Rendben, köszönjük.

- És ki az a három ember? – szólalt meg Liz.

- Igen, a három alanyunk – mosolyodott el vészjóslóan. –Azt a három embert választottuk ki erre a hétre, akikről talán a legtöbb használható anyag készült, és akiket fontosnak találtunk kikérdezni. Az első Alexander Sullivan.

- Remek! Szeretem a reflektorfényt – kacsintott a szőkeségre önelégülten.

- Ennek örülök. A következő Logan Sullivan.

- Én? – kérdezte az említett meglepetten. – Miért én? Nincs bennem semmi érdekes.

- Sokkal érdekesebb vagy, mint hinnéd.

- De jó nekem – mormogta, de ügyet sem vetett rá senki.

- Az utolsó pedig Elena Tisdale.

- Valahogy számítottam rá – vallottam be kelletlenül.

- Helyes – bólintott Lana. – Kérünk fél órát, mire mindent előkészítünk. Majd szólunk, amikor be kell jönnötök az irodába.

- Remek! Megmutatom, merre találjátok! – lelkesedett Mr. Sullivan, majd a stáb elvonult.

- Már csak ez hiányzott – sóhajtottam. 

- Ugyan már, húgi. Híres leszel! – lökött oldalba Danny. 

- Éljek én! – feleltem ironikus lelkesedéssel. 

- Nos, mivel a bandatagokra senki sem kíváncsi, nem megyünk próbálni? – fordult Liz és Josh felé.

- De, mehetünk – bólintottak rá, majd ők is elvonultak a garázs felé.

- Igazából, én teljesen megfeledkeztem a kamerákról – vallottam be Alexnek, miközben a kanapén ülve várakoztunk.

- Én is. Szerinted felvették a beszélgetésünket? – nézett rám félve.

- Valószínű. Szerintem benne lesz az eheti műsorban is. 

- Az is benne lehet a pakliban, hogy erről kérdezget minket?

- Igen – húztam el a számat. – Remek! Már előre félte ettől az egésztől, de ezek szerint rosszabb lesz, mint gondoltam. 

- Nyugi, nem lesz semmi baj. A felvételekre leszek nagyon kíváncsi.

- Igen, én is. Minden benne lesz, ami kettőnk közt történt ebben a pár napban? – néztem rá aggodalmasan.

- Nos, ha nem is minden, de a többség igen. Legalábbis szerintem. Na, nem mintha történt volna köztünk bármi korhatáros.

- Még szerencse – nevettem fel kínosan.

- Így, hogy kamerák vannak a házban, egyetértek.

- Ezzel mit akarsz mondani? – vontam fel a szemöldököm. 

- Semmit. Csak azt, hogy egyetértek. Damien Donovan így is meg fog ölni – vigyorodott el.

- És te ennek örülsz? Talán mazochista vagy?

- Nem vagyok az. De te bármikor elfenekelhetsz – kacsintott, mire a szemeim forgattam. 

- Még mindig egy seggfej vagy –jelentettem ki.

- Azt mondtad, amit hiszek, hogy mondtál?

- Kamerák – emlékeztettem.

- Attól még megbüntethetlek – suttogta a fülembe. Odébb húzódtam, hogy ismét tisztes távolságba kerüljünk.

- Nem, nem büntethetsz meg.

- Ó, dehogynem. A kérdés csak az, hogy mivel. Valami olyan kell, ami miatt nem lépnek fel félreértések… vagy majd elintézzük akkor, amikor nem lesznek kamerák a közelben.

- Álmaidban.

- Ó, legutóbb álmomban fekete domina szerkóban, vörös rúzzsal a szádon, ostorral „büntettél” a szobámban. És élveztem – mondta, mire szörnyülködve néztem rá.

- Te beteg vagy. Ez már orvosi kezelésre szorul. De komolyan.

- Már mondták páran, hogy kissé beteges képzeteim vannak – vont vállat.

- Igazuk van!

- Lehet. Viszont eddig sosem mentem el álmomban – gondolkozott el, mire újabb pár métert távolodtam tőle, és úgy néztem rá, mintha földönkívüli lenne. Egy perverz földönkívüli. 

- Na, akkor mostantól öt méter távolság, oké? – kérdeztem mire felnevetett.

- Hé, nem kell ezt csinálnod! Ez is csak azt bizonyítja, hogy mit érzek irántad.

- Szerintem meg azt bizonyítja, hogy egy mazochista perverz földönkívüli vagy, akinek súlyos elmezavara van – javítottam ki.

- Alex, bejönnél, kérlek! – jelent meg Lana.

- Persze – állt fel Alex a kanapéról, majd eltűnt az apja dolgozószobájában a szöszivel.

A kanapén ülve vártam a soromra. Logant nem láttam sehol, biztos elvonult a szobájába, vissza a találmányaihoz. Nagyon fura srác. Mintha egy másik univerzumban élne. Szerintem semmiféle társasági élte nincs, hiszen folyton bezárkózik a szobája magányába. Teljesen más, mint a testvérei. Nem igazán találtam meg vele a közös hangot, amióta itt vagyok. Ahogy Garreth-del sem igazán. Amikor először találkoztunk egész kedvesnek tűnt, most viszont sokkal inkább zárkózottnak látom. Nem igazán beszélünk, bár engem Alex és Liz általában lefoglalnak. Viszont ami a kocsiban is történt pár nappal ezelőtt… valamit rejteget. És nem csak ő. Logannek is vannak titkai abban a szobában. Ahogy az egész családnak. Akárcsak nekem. Komolyan, szerintem ebben a városban nem találni egy olyan embert sem, akinek nincs valami egetverően nagy, hátborzongató titka. Ez a város maga a titok.

Nem tudom, milyen sokáig ülhettem a kanapén, de azt tudom, hogy elaludtam. Halványan eljutott a tudatomig, hogy valaki rázogat, és a nevemen szólongat, de nem akartam felkelni.

- Kelj fel, Csipkerózsika!

- Alex? – pislogtam. A csillár sárga fénye bántotta a szemem. Lassan ültem fel miközben a szememet dörzsölgettem.

- Logan nemsokára végez a vallatószobában, és akkor te jössz.

- Miket kérdezett tőled? – kérdeztem idegesen. Most, hogy eszembe jutott, mi vár rám, máris megbántam, hogy felkeltem.

- Sokat faggatóztak kettőnkről, hogy mégis mi van köztünk.

- És te mit mondtál?

- Azt, hogy barátok vagyunk – vont vállat. – Nem fogok hazudni, elvégre a felvételekből is ki lehet szűrni, hogy semmi komoly nincs köztünk.

- Azért volt pár félreérthető helyzetünk mióta itt vagyok – emlékeztettem az első napokra.

- Az lehet. De azt is be lehet tudni baráti gesztusnak. Az csak egy dolog, hogy én többet érzek irántad, attól függetlenül nem vagyunk együtt.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy így állsz majd hozzá a dolgokhoz –vallottam be őszinte csodálattal. Tud még kellemes meglepetéseket okozni.

- Egyikünknek sem jó, ha kellemetlen helyzeteket teremtünk – vont vállat.

- Elena, te jössz – lépett ki Logan a szobából, majd el is indult a lépcső felé. Gondolom, megy vissza a barlangjába a mechanikus barátnőjén dolgozni.

- Sok sikert hozzá – simította meg Alex a karom. Csak bólintottam köszönetképpen, majd elindultam a „vallatószobába”, ahogy a szöszi barátom nevezte.  

A szobába belépve hunyorognom kellett, olyan vakító volt a fény a sok lámpától és reflektortól. A nyolcfős stáb 4 tagja állt egy-egy kamera mögött, amik különböző szögből vették az íróasztalt, aminek két felén egy-egy bőrszék állt, az egyikben Lanával. A maradék emberek a világítással és a hangosítással voltak elfoglalva.

- Foglalj helyet, Elena – mutatott az előttem álló ülőalkalmatosságra. Szó nélkül leültem rá, és feszülten vártam a beszélgetés kezdetét. – Nos, kérdéseket fogok neked feltenni, amire örülnék, ha őszintén válaszolnál. Ezt követően megmutatunk néhány felvételt, amikkel kapcsolatban szintén lenne néhány kérdésem. Eddig világos?

- Persze.

- Remek, akkor kezdhetjük.

- Felvétel…indul! – hallottam egy erőteljes férfihangot a hátam mögül, majd a csapó hangját. Kezdődik.

- Szóval, Elena – kezdett bele –, először is az érdekelne, hogy hogyan kerültél ebbe a városba. Ha jól tudom, idén költöztetek ide a családoddal.

- Igen, ez így igaz – feleltem. Meglepett, hogy milyen normális kérdés. – Júliusig Londonban éltük az édesanyámmal és a bátyámmal. Ez a kastély a dédnagyapánké volt, akit mi a testvéremmel nem ismertünk. Nem is hallottunk erről a helyről korábban. Amikor egy éve meghalt, a Danken birtokot édesanyánkra hagyta. Viszont a régi otthonunkból nem tudta volna gondozni, és túl sok emlék fűzi ide, hogy csak úgy eladja. Szóval ideköltöztünk. 

- És édesapád? – vonta fel a szemöldökét.

- Édesapánk tizenegy éve hunyt el egy autóbalesetben – feleltem szemrebbenés nélkül, mire a nő sajnálkozva nézett rám. Nem kérek senki sajnálatából, főleg nem az övéből!

- Igazán sajnálom. Biztosan nehéz lehet.

- Régen történt – feleltem komoran és tömören. Remélem vette a lapot, és témát vált. 

- Mióta ismered a Donovanokat és a Sullivaneket?

- A Donovanokat nagyjából azóta, hogy beköltöztünk. A Sullivanek többségét kicsivel később ismertem meg.

- És milyen kapcsolatot ápolsz a családokkal?

- Hogy érted pontosan?

- Észrevettem, hogy kivételesen jó a viszonyod mindkét család bizonyos tagjaival – felelte, majd kissé fenyegetően előrehajolt. – És ez alatt egész pontosan Damien Donovant és Alexander Sullivant értem. 

- Barátok vagyunk – vontam vállat.

- Barátok? – vonta fel a szemöldökét, mire bólintottam. –És az egyikőtöket sem zavarja, hogy ők kicsit sem kedvelik egymást?

- Attól, hogy ők ketten nincsenek jóban egymással, nekem nem muszáj választani.

- És erre ők sem kérnek Téged?

- Nem. És ha megkérnének sem tenném meg. Nem ők döntik el, hogy kivel barátkozom és kivel nem.

- Értem. A következő kérdésem: hallottál Katherine legendájáról?

- Szerintem erről mindenki hallott, aki ebben a városban él.

- Tehát igen – bólintott mosolyogva. – És mi a véleményed róla?

- Eléggé valószínűtlennek tartom ez az egész Kiválasztott-dolgot.

- És ez azért van, mert a te családodból fog kikerülni? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét.

- Nem. Egyszerűen csak abszurdnak tartom ezt az egészet.

- És abban is kételkedsz, hogy esetleg te lehetsz az a bizonyos Kiválasztott?

- Igen – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Szerintem arról már tudnék.

- Az nem olyan biztos, bár lehet. Csakhogy a kutatásaim során volt szerencsém látni néhány festményt és fényképet Katherine Dankenről. Meglepően nagy a hasonlóság kettőtök között – mondta, majd elém tolt egy szerkesztett képet. Az egyik felén Katherine látható, a másikon pedig én – Ugyanolyan, kék szemek, hosszúkás arc, mosoly, kissé kiálló arccsont, pici orr, és még sorolhatnám. A hajatok tér el csupán néhány árnyalattal. Mintha újjászületett volna a személyedben. Szerinted ez nem különös?

- Így jobban megnézve valóban kissé ijesztő – vallottam be, mivel csakugyan az volt. – Viszont ettől a képtől még nem fogom elhinni ezt a mesét.

- És mi van az utalásokkal?

- Miféle utalások?

- Például ott van a Kiválasztott hege. Megmutatnád a jobb bokádat? – kérdezte, mire megállt bennem az ütő.

- Mégis miért?

- Ha jól tudom abban a balesetben tizenegy éve szereztél egy maradandó sérülést. Csak kíváncsi lennék rá.

- Miből gondolja, hogy ott van?

- Csupán nyomozok, Elena – vigyorgott vészjóslóan, majd felállt és a magas sarkú szandáljában megkerülte az asztal, majd megállt előttem. –Megmutatnád a bokádat?

- Ha nagyon muszáj – feleltem, majd felhúztam a nadrágom szárát, láthatóvá téve a hosszú csíkot, ami a bokámat keresztezi.

- Szóval a heg megvan. Kiköpött mása vagy a Danken lánynak, ráadásul egyenes ági leszármazottja, és még a két háborúskodó családdal is jó viszonyt ápolsz. Ezen kívül fennáll még a szerelmi négyszög közted, Alex Sullivan, Damien és Nate Donovan között. Még most is azt állítod, hogy nem te vagy a Kiválasztott? – Úgy kérdezte, mint aki teljesen biztos abban, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok birtokában van.

- Ha én vagyok, nekem erről nem szólt senki – vontam vállat. Nem szólt semmit, de láttam, ahogy megfeszül az álla, és az ér kidagad a halántékánál. – Mellesleg pedig nem tudok semmiféle szerelmi négyszögről. Barátok vagyunk.

- Szóval nem segítesz nekünk, igaz? – ült vissza a székébe.

- Mivel nem tudok miben… - kezdtem, de dühösen félbeszakított. 

- Jól van. Akkor most lássuk a felvételeket – mondta majd a kisasztalon álló tévére mutatott mellettünk. Előre félek, miket vehettek fel azok az átkozott kamerák. – Az első videó.

Érdeklődve, ugyanakkor félelemtől és szorongástól összeszűkült gyomorral szegeztem a monitorra a tekintetem. Elindult az első felvétel. A beköltözésünk napja, amikor Alex, Liz és én a nappaliban beszélgetünk.

- Most jön majd az érdekes rész – mosolygott Lana, majd kényelmesen hátradőlt a széken.

Visszanéztük az „elrablásom” jelenetét, ahogy a horrorfilm előtt Alex a vállán felvitt a szobájába, majd az ott lezajlott beszélgetésünket (20. rész). Érdekes volt látni az arcomat, miközben Alex képeit néztem. Így visszaemlékezve valóban eléggé lesokkoltak. Ezután egy rövid kis ugrás következett, s máris a nappaliban ültünk a horrorfilmet nézve. Liz épp felállt és elment, majd következett az a jelenet, amikor én kiborulok, a szőkeség pedig engem vigasztal. A felvétel Liz érkezésével ért véget.

- Mit gondolsz a felvétel láttán?

- Azt, hogy Alexszel kissé megváltozott a viszonyunk a kezdetek óta –feleltem őszintén. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Én a felvétel alapján azt gondolom, hogy ez a kapcsolat több mint puszta barátság.

- Erre két dolgot mondanék. Az első az, hogy téved. Nincs köztünk semmi „több”. A másik dolog pedig… Nem azt mondta, hogy ez nem valóságshow? Hogy a magánéletünket békén hagyják? Mert nekem jelen állás szerint nem úgy tűnik.

- Okos lány vagy – bólintott elismerően – Ezt már első ránézésre megállapítottam. És te is tudod ezt magadról. Azonban örülnék, ha nem becsülnél alá engem. Szőke vagyok, nem ostoba.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Nézzük meg a következő felvételt, rendben?

- Rendben – vontam vállat, mire elindított egy újabb felvételt.

Az előbbi mondatai eléggé megijesztettek. Fészkelődni kezdtem a székben, az ujjaimat tördeltem, és vártam, hogy elinduljon a videó.

És végre elindult a felvétel. Az ideiglenes szobámban ülök az ágyon és… és a naplót olvasom. Szemből vesz a kamera, ahogy a homlokom ráncolom olvasás közben, vagy fennakadt a tekintetem egy-egy soron. Aztán hirtelen ráközelítenek a könyvre, s látszik egy részlet a borítóból: „Cl…ank…D…ry” Aztán a kép átváltott a sarokkamerára, ami már ráfókuszált a lapokra, a titkos írásra. Kopognak az ajtón, a naplót a párna alá rejtem, majd kimegyek. Lana felemeli a távirányítót, majd megállítja a felvételt. Dermedten meredtem a képernyőre.

- Nincs valami mondanivalód ezzel kapcsolatban? – kérdezte, majd meglengette előttem a kis bőrkötéses könyvet. 

Ebből hogy magyarázom ki magam?