Abian, avagy a TSF után

Sziasztok, drágáim!

Ezúttal nem a TSF legújabb részével vagy előzetessel érkeztem, hanem egy különleges versenyeredménnyel. Ez a verseny pedig azért különleges, mert ezúttal nem a TSF-fel, hanem a készülőben lévő új történetem egy átalakított részletével vettem részt rajta.

Tehát a Write Your Dreams nevezetű blog által megrendezett My Demon kihíváson az Abian című részletem (nem ez lesz a történet címe) második helyezést ért el! :)

Ez úton is szeretném megköszönni a blog szerkesztőjének, Babu Mirielnek a megtisztelő helyezést! :)

Most pedig szeretném veletek is megosztani a TSF utáni világ egy darabkáját. Remélem, tetszeni fog!:)

Abian

Alaiza tudta, érezte, hogy nem kellett volna ott lenniük. Az egész helyet átitta a baljós, sötét energia. Úgy érezte, minél tovább szívja a tüdejébe az árulók tetemének bűzét, az ő lelke is annál mérgezettebbé válik. Nem véletlen, hogy a Holtak barlangjába tilos belépni. Mégis kénytelen volt elviselni, ha vissza akarja szerezni, ami az övé, ha bosszút akar állni. Így hát követte Deriant a sötétségbe, aki céltudatosan lépdelt előre, mint aki nem először teszi meg ezt az utat. Az ilyen pillanatok tudatosítják benne, hogy bár egész életében ismerte a fiút, mégsem tud róla az égvilágon semmit. Korábban nem is érdekelte, most viszont, hogy már csak ő maradt neki – bármennyire is gyűlölte –, a szívét jeges marok szorította össze, amikor napról napra, újra és újra ráébredt, mennyire idegen is ő valójában.

A légzés egyre nehézkesebbé vált, ahogy közeledtek a barlang mélye felé. Mintha az itt eltemetett lelkek beitták volna magukat a sziklába, a talajba, megmérgezve ezzel a levegőt, az idetévedőket. Azonban az igazi veszély odabent várt rájuk. A célállomást elérve megálltak, majd Derian lassú léptekkel körbejárva felmérte a terepet.

- Nálad van a kréta? – kérdezte a fiú. Fattyúkra jellemző sárga szeme elszántságot és mérhetetlen vakmerőséget türközött, ahogy megcsillant a fáklya halvány fényében. A lány előkotorta a Maiza varázzsal átitatott krétát, majd átnyújtotta a fiúnak.

Derian gyorsan és precízen rajzolta fel a különös jeleket a földre. Amint befejezte, a szellemkör halványkéken felizzott egy pillanatra. Egy figyelmeztető pillantással a lány tudtára adta, hogy tartsa magát távolt a körtől, majd ő maga belépett annak közepébe. Egy ősi nyelven kezdett kántálni, amit bár Alaiza maga is ismert, mindig is meggyűlt a baja a kiejtésével. Vele ellentétben a fiú azonban tökéletesen ejtett minden hangot, teljesen beleélte magát, az arckifejezése szikla szilárd erőt és magabiztosságot sugallt. Kénytelen volt megbízni benne.

Halvány köd kezdett derengeni a kör széleinél, ám ez Deriant nem zavarta, csak folytatta tovább a monoton verset. Újra és újra elmondta, egészen addig folytatta, míg a köd teljesen el nem lepte a kört. Ekkor kilépett, s a helyén a ködből egy alak kezdett el körvonalazódni, ám csupán fekete szemét lehetett kivenni, amiben mintha a pokol ezer tüze égett volna. Ő volt az. Maga a megtestesült gonosz, az ő fajtájuk legnagyobb ellenségeinek a vezére. Abian.

- Ki merészelt megidézni? – harsant fel. Hangja éles volt, akár a szellemkard, hátborzongató. Mintha jeges szél süvített volna keresztül a testükön. – Ah. Ti ketten, Kero ivadékai! Volt képetek a négy birodalom leghatalmasabb erejét magatok ellen hívni?

- Ugye tisztában vagy vele, hogy a körben tehetetlen vagy? – szólalt meg Derian szemtelen mosollyal az arcán. Nyeregben érezte magát, holott valóban a birodalmak egyik leghatalmasabb démonával állt szemben. Erre a kérdésre a köd felkavarodott, majd emberi alakot öltött. Csakhogy nem akármilyen emberét. Rövidre nyírt szőke haj, magas, izmos termet. Csupán a szeme maradt sötét és gonosz, akárcsak a Pokol maga. Barron Maizawya képében állt előttük. Alaizában megfagyott a vér, még levegőt venni is elfelejtett. Mellette Derian testtartása megfeszült, fogait összeszorítva nézett farkasszemet a Malakas jelenlegi uralkodójának bőrébe bújt lénnyel. 

- Vigyázz a szádra, fiacskám – vigyorgott öntelten Abian. – Csak nem Alaiza Maizawyához van szerencsém? – nevetett fel. – Malakas trónfosztott hercegnője, aki bosszúra szomjazik. És ezért képes lennél elárulni a saját fajtádat is? – nevetett tovább. – Mellette pedig Derian Zaldayewa. Vagy használjam inkább az igazi neved, fiam? – Baljós mosollyal nézett a fiúra, láthatóan nagyon is élvezte a helyzetet.

- Nem ezért jöttünk ide – szűrte a szavakat a fogai között Derian. Az egész lényéből áradt a feszültség. Alaiza az előbbi beszélgetést azonban nem tudta mire vélni. – Megtennéd, hogy saját formádban mutatkozol előttünk?

- Miért? Azt gondoltam, értékelni fogjátok az emlékeitekből kölcsönzött alakomat. Elvégre a kicsi lány élete szerelméről és egy hozzád is nagyon közel álló személyről van szó. 

- Mi idéztünk meg, tehát teljesítened kell egy követelésünket! – szakította félbe Derian indulatosan. Tisztában volt vele, hogy ez a szörnyeteg tudja a titkát, és csak idő kérdése, hogy elszólja magát. 

- Talán ez egyszerűbb társaimmal így szokás, azonban ne felejtsd el, hogy én minden rossz teremtője vagyok. Magasabban állok, mint bármi más a világok között, magasabban, mint maga Kero, a fajtátok teremtője. Egyetlen kézmozdulattal elintézhetnélek benneteket, még innen, a védelmi körből is. Csakhogy túlságosan izgalmasak vagytok számomra. Az a sok titok! Hihetetlenül érdekes csemege számomra. Erős késztetést érzek, hogy mindet felfedjem. Azt hiszem, akkor nélkülem is elintéznétek egymást – nevetett hátravetett fejjel. Hangja a fiatalok csontjáig hatolt. Kérdőn néztek egymásra, ám nem szóltak semmit. Muszáj, hogy megbízzanak egymásban. Jelenleg másra nem számíthatnak. – Oh, hát ez fergeteges! Ha látnátok az arcotokat! – nevetett tovább.

- Ha befejezted, akkor elmondanák, amiért jöttünk – nyögte a lány. Egyre nehezebbnek érezte a testét, a tüdejét egyre kevesebb oxigén járta át, látása homályosult, de tartotta magát.

- Micsoda ünneprontó! – sóhajtott Abian. – Ám legyen. Ne fáradjatok, tudom miért jöttetek. Csakhogy a segítségemnek ára van. Hajlandóak vagytok megfizetni?

- Bármit megteszek – szólalt meg a lány anélkül, hogy átgondolta volna. Derian riadt tekintete elárulta, hogy ezt nem kellett volna, ám akkor már késő volt. A lény ajka baljós félmosolyra húzódott, ami Alaizában fájdalmas sebeket tépett fel. Bár nem Barron volt az valójában, mégis elhitte, hogy egykori szerelme áll előtte. 

- Ahogy óhajtod, hercegnő! – A vigyora még szélesebb lett, majd egy legyintés, s a lányt immár teljesen magával ragadta a sötétség.