Katherine nyomában - 27. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is mindenkinek kellemes szünetet szeretnék kívánni - igen, végre elkezdődött! :)
Pihenjetek sokat, legyetek sokat a szeretteitekkel, és élvezzétek ki ezt a kis tanulásmentes időt, ugyanis a tavaszi szünet messze van.

Most pedig jöjjön a fejezet! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn

A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott a helyéről. Lana smaragdzöld szeme szinte már égetett, ahogy kíváncsian fürkészte a reakciómat. Belelapozott a könyvbe, majd megmutatott nekem egy oldalt.

- A borító szerint ez Clark Danken elveszett naplója. Amit megtaláltunk a szobádban, és bizonyítékunk van rá, hogy olvastad. Még most is azt állítod, hogy nem tudsz semmit? – vont kérdőre. Nagyot nyeltem, majd jól megfontoltan, nyugalmat erőltetve magamra válaszoltam.

- Nos, ez csupán a napló másolata, egy rekonstrukció – hazudtam szemrebbenés nélkül. – A Donovan könyvtárból kaptam kölcsön, mivel amikor megjelentek nálunk ezzel a legendás dologgal elkezdett érdekelni a történet. Szóval odaadták nekem, de figyelmeztettek, hogy ezt senki sem tudja elolvasni. Még nem sikerült megfejteni a kódot, ráadásul ez nem az eredeti napló. Néhány részlet ebből a változatból állítólag kimaradt. Még az egykori Harold Donovan készítette majdnem száz éve. A kulcs az óta sincs meg.

- Szóval azt akarod mondani, hogy ez nem is az eredeti, hanem a Donovan könyvtárban található másolat? – vonta fel ívelt szemöldökét.

- Pontosan – bólintottam.

- Én úgy tudtam, hogy van egy másolat a Danken könyvtárban is, sőt, hogy az az egyetlen létező másolat.

- Már kerestem, de a mi könyvtárunkban nincsen semmiféle napló –mondtam, és ez valóba igaz is volt. – Mr. O’Dannel azt állította, hogy húsz éve még megvolt, és hogy az óta nem is nyúlt hozzá senki. Ezek szerint azonban mégis.

- Nem lehetséges, hogy a Donovanok lopták el, és ez az a másolat?

- Nem tudom. Ők azt állították, hogy ez mindig is a Donovanok tulajdonában állt. 

- Érdekes – dőlt hátra a széken elgondolkozva. – Holnap meglátogatom a Donovan családot, kíváncsi vagyok, ők mit mondanak erre.

- Szóval, végeztünk? – kérdeztem, majd készültem felállni, azonban intett, hogy még maradjak.

- Szóval azt állítod, hogy nem tudod, mi van a lapokra írva – kezdte, mire összeráncolt homlokkal bólintottam. – Akkor miért olvastad olyan sokáig? Az arckifejezésedből ítélve a felvételen, mintha értetted volna, mi van a lapokon.

- Próbáltam megfejteni az írást; sikertelenül. 

- Ez esetben mivel magyarázod a jegyzetek hiányát? Sem a könyvben, sem a szobádban nem találtunk ilyesmit, és a videón sem látni, hogy jegyzeteltél volna.

- Átkutatták a szobámat? – kérdeztem felháborodva. Reméltem, hogy ezzel sikerül elterelnem a témát.

- Ez most mellékes – legyintett, ám a szemében halvány árnyékot fedeztem fel. Láthatóan zavarja, hogy ez a számára mellékesnek tűnő dolog felkeltette a figyelmem, és igyekszem felhasználni ellene. Csakhogy nagyon is jól tudja, hogy ezzel az információval hatalmas előnyhöz juttatott ebben a helyzetben.

- Nem, nem az! – szakítottam félbe. – Azt mondták, hogy nem ártják bele magukat a magánéletünkbe, hogy tiszteletben tartják a privát szféránkat. Erre most kiderül, hogy átkutatták a szobámat!

- Elena, kérlek. A nyomozás érdekében cselekedtünk – próbált magyarázkodni. 

- Én nem ezekkel a feltételekkel egyeztem bele a forgatásba.

- Lehet – állt fel, majd rátenyerelt az asztalra, úgy hajolt közelebb hozzám. Ahogy szőke haja előrehullott, sokkal fenyegetőbbnek hatott. – Azonban az csak a saját házatokra vonatkozik. Ez pedig a Sullivan kastély, nem pedig a Danken – mosolyodott el ravaszul.

- Szóval kihasználja a kiskapukat – bólintottam. Ravasz nőszemély, annyi szent. 

- Minden jó nyomozó ezt teszi.

- Akkor maga intézte el, hogy el kelljen költöznünk? – kérdeztem, mire felegyenesedett egy rejtélyes mosoly kíséretében. 

- Ennyire alattomosnak nézel?

- Legyen őszinte vagy hazudjak? – kérdeztem vissza negédes, gúnyos mosollyal.

- Szóval igen – állapította meg. – Viszont nem én vagyok az ellenséged. Azok az ellenségeid, akik a Kiválasztott ellen szervezkednek. Én csak segíteni szeretnék.

- Valóban? Mert nekem nem úgy tűnik – vágtam rá azonnal.

- Elena! Neked és nekem ugyanaz a célunk. Az, hogy megfejtsük ezt a legendát minél előbb. Hidd el, ha beavatnál a részletekbe, akkor tudnék neked segíteni. Nem ez lenne az első eset, hogy megoldok egy rejtélyt. 

- Milyen részletet mondjak el, ha egyszer nem tudok semmit? – kérdeztem már szinte hisztérikusan. Gyűlölök hazudni, de mégsem tehettem mást. Bármennyire is legyen csábító az ajánlata, egyszerűen nem tehetem meg, hogy elfogadjam. Nem maradt tehát más, mint a hazugság. Az a baj, hogy amióta ideköltöztünk ez az életem szerves részévé vált. Már nagyon el szeretném mondani valakinek, de nem tehetem. Nem tudom, kiben is bízhatnék meg. Bármikor hátba döfhetnek. Lehet, hogy ha elmondanám Lanának az igazat abban a reményben, hogy segít, a végén kiderül, hogy végig a Mester kémje volt, és a kezére játszottunk. Ezt nem merem megkockáztatni. 

- Azért majd gondold át – sóhajtott végül. Vagy beletörődött a vereségbe, vagy csupán belefáradt egy makacs tizenéves lány hisztériájába.

- Mehetek? – kérdeztem, mire csukott szemmel bólintott miközben a halántékát masszírozta. Nem kellett kétszer mondani, azonnal kirohantam onnan.

Amint bezárult az ajtó mögöttem, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Felrohantam a szobámba, megragadtam a telefonom és a dzsekim, majd kirohantam a házból, el a kamerák hada elől, amik minden lépésemet rögzítik. Az erdőben sétálgattam, közben pedig tárcsáztam Damien számát. Öt, hat, hét csörgés, de semmi. Kinyomtam, majd újra megpróbáltam. Hat, hét, nyolc, megint semmi. Dühösen a zsebembe csúsztattam a készüléket, majd a faház felé indultam. Kopogás nélkül berontottam. 

- Hahó! – kiáltottam a semmibe.

- Pillanat! – hallottam egy hangot kiszűrődni a szobából, viszont nem tudtam volna megmondani, kié. Leültem a kanapéra, és vártam, hogy az a valaki kilépjen a szobából. – Már itt is vagyok. Ó, te vagy az.

- Én is örülök, hogy látlak Michael. – Amint kiderült, hogy én vagyok az, látványosan alábbhagyott a lelkesedése. – Mit gondolsz, ki lenne az, ha nem én? Más lányok is járnak ide? 

- Sose lehet tudni – vont vállat. Kivételesen nem feketében volt, viszont ez a méregzöld kötött pulcsi sem nevezhető vidám, élénk színnek. És persze a jó öreg fekete koptatott farmer, és se zokni, se cipő idebent. A faházban és a kastélyban még sosem láttam cipőben. Furcsa, de hát maga a srác is nagyon fura. Ami viszont nagyon szokatlan volt, az a szemüvege. Nem is tudtam, hogy hordania kell. Viszont határozottan jól áll neki.

- Persze. Mind egy, nem ezért vagyok itt. Damien? – érdeklődtem.

- Nincs itt – felelte miután leült az egyik karosszékbe, és a kezébe vette a kisasztalon heverő könyvet. 

- Na és Tom?

- Ő sincs – felelte miközben fellapozta a megfelelő oldalnál.

- Nate? – faggattam tovább.

- Se Nate, se Max nincs itt. Én nem vagyok jó? – vonta fel a szemöldökét.

- A semminél azért jobb vagy.

- Köszönöm kedvességed – felelte fel sem nézve az olvasmányából.

- Mellesleg mióta vagy szemüveges?

- Két éve. Csak általában kontaktlencsét hordok, vagy azt se. 

- Pedig jól áll.

- Elmondod, hogy miért jöttél? – kérdezte végre felnézve a papírkötegből.

- Persze. Egy szívességet szeretnék kérni – válaszoltam, mire becsukta a könyvet, és minden figyelmét nekem szentelte. 

- Miről lenne szó?

- Ma nálunk járt a kis oknyomozó nőcske. Megtalálta a naplót.

- Mi van?! – kérdezte pár oktávval magasabb és erőteljesebb hangon. Még a székből is felpattant. – Mi az, hogy megtalálta? Mit tud?!

- Nyugodj le, Michael. Ülj le, akkor folytatom – Nyugodt volt a hangom, a tekintetem pedig hideg. Ez hatott, ugyanis visszaült a helyére, s feszülten figyelt.

- Szóval, a helyzet az, hogy nem tud semmit. A napló titkos írással van írva, amihez csak én ismerem a kódot. Damien is látta, de kétlem, hogy emlékezne rá. És most jön a rátok vonatkozó része. Azt mondtam, hogy ez a napló hiányos másolata, amit a ti könyvtáratokból kaptam kölcsön, és senki nem tudja megfejteni. Szóval, ha rákérdez, akkor falazzatok nekem.

- Szóval a szöszi nem tud semmit?

- Nem. Viszont közel jár.

- De ha elég jók vagyunk, nem jut közelebb.

- Akkor jónak kell lennünk – bólintottam. – Szóval segítetek, igaz?

- Persze – bólintott –, falazunk neked. De ha lehet, ne kövess el több ilyen hibát.

- Igyekszem –motyogtam sértődötten. – Mellesleg itt nincsenek kamerák?

- A faházban eredetileg is vannak kamerák, vagyis itt, kívül, a fegyverszobában és ott, ahol a kulcsot őriztük. A stáb csak a kintiről és arról tud ott – mutatott a sarokra. – Azonban nem vagyunk kötelesek átadni a felvételeket, csak ha valami rendelleneset észlelünk. És nem is fogják ellenőrizni, mivel nincs benne a szerződésben.

- Szóval ez a beszélgetés…?

- A biztonság kedvéért megbütykölöm a felvételt. Mintha itt se lettél volna – szakított félbe, majd ismét kinyitotta a könyvét. – Még valamit?

- Nem. Csak ezért jöttem – feleltem miközben feltápászkodtam.

- Remek. Akkor akár mehetsz is – intett a titkos ajtó felé.

- Jó. Megyek – feleltem sértődötten. Tudom, hogy nem kedvel, de attól még nem kellene ilyen undoknak és lekezelőnek lennie velem. Mindenféle köszönés nélkül indultam vissza a házunkba. Sosem fogom megérteni, hogy Michael miért ilyen ellenszenves velem. Nagyobb titok ez számomra, mint a Katherine – dolog.

Megkönnyebbültem a beszélgetésünk után. Csak remélni tudom, hogy Michael nem felejti el, amit megbeszéltünk. Otthon a szobámban rajzolgattam, és azon töprengtem, hogy mégis miképp szerezhetném vissza a naplót. Talán az is megteszi, ha egyszerűen visszakérem. Vagy ha nem, akkor majd ki kell eszelni valami hatásosabbat. A sok agyalásba belefáradtam, így nehezen aludtam el, de végül csak rám talált az álmom manó.

Éreztem, hogy húz lefelé a sötétség. Mintha egy több tonnás ólomgolyót láncoltak volna a lábamra. Aztán valami hideget éreztem. Lenéztem, s láttam, hogy alattam az óceán feneketlen, kék mélysége terül el. A bokáim már véresek a durva fémtől. A víz hűsítő, bár csípős is egyben. Egyre lejjebb ereszkedem a mélybe. Körülöttem sehol senki és semmi, hiába kiabálok segítségért. Nem hall senki. Nem segít senki. Hiába próbálok szabadulni, egyszerűen nem megy. A golyó súlya egyre csak húz és húz lefelé. Egyenesen a halál torkába. Tudom, hogy itt a vég. Egy utolsó mély lélegzet miközben behunyom a szemem. A szeretteim, a családom, a barátaim képe jelenik meg előttem. Aztán érzem, ahogy a hideg víz az arcomat csiklandozza, majd lassan teljesen bekebelez. Elfogyott a levegő. Kétségbeesetten próbáltam lélegzethez jutni, de csak víz áramlott a tüdőmbe. Egyre nagyobb gombóc fojtogatott a torkomban, majd végül elnyelt a sötétség.

Mikor már azt hittem, mindennek vége, halvány fény kezdett pislákolni a szemem előtt. Ez a furcsa vörös fénycsóva lassacskán emberi alakot öltött. Először csupán egy fehér árny volt, majd lassan színek jeletek meg. Vörös, zöld és fekete. Az egész alak teljesen fekete volt, csupán a vörös haj és a zöld szem törte meg az ijesztő hatást, bár ettől szerintem csak még hátborzongatóbb lett. Bár már ennyiből is rájöttem, ki az. A Mester.

- Hm. Hát újra találkozunk – hallottam a hangját. Ahogy beszélni próbáltam, égető érzés lett úrrá a tüdőmben és torkomban. – Ne is próbálkozz, nem fog sikerülni. Elvégre meghaltál. Vízbe fulladtál, és még mindig itt vagyunk. Ha beszélni próbálsz, csak rosszabb lesz a fájdalom –mondta, majd egy hatalmas kék villanást láttam. Aztán csak sötétséget. Már nem húzta a lában az ólomgolyó súly, nem égetett minden lélegzetvétel. – Itt már tudunk beszélni. Azonban a szemedet nem tudod kinyitni, hiába is próbálkozol.

- Mi folyik itt? Hol vagyunk? – kérdeztem kétségbeesetten. És igaza volt. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kinyitni a szemem. Vagy talán mégis, csak egyszerűen nem láttam semmit.  

- Áthoztalak egy másik álomba.

- Egy másik álomba?

- Igen. Itt kivájták a szemed, ezért nem láthatsz engem. Ami részemről csak jó – nevetett fel. 

- Szóval ezek az álmok is hatással vannak a való életemre?

- Jó kérdés. Látom nem felejtetted el az átkot – mondta. Átok? Ez egy átok volna? Ezt eddig még nem hallottam. – Mivel ezeket az álmokat én hoztam létre, így nincsenek rád hatással. Álmodban közvetlenül nem tudlak megölni. Kínozhatlak persze, de ettől még nem halsz meg.

- Hogy értette azt, hogy átok?

- Miért szerinted nem az? – kérdezett vissza. – Elvégre, ha álmodban meghalsz, a való világban is véged van. Nekem ez nagyon is átoknak tűnik. A Kiválasztott lét nem csak előnyökkel jár. 

- Mert vannak előnyei is? – horkantam fel.

- Nos, ott a látásod, a hallásod, amik ha akarod emberfelettiek is lehetnek. Én erre nem vagyok képes.

- És akkor magának mik a képességei?

- Megkérhetlek, hogy ne magázz? – mordult fel. – Bár hangomból öregnek ítélhetsz, nem vagyok sokkal idősebb nálad, aranyom.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- És nem is fogok. Ez az én titkom marad.

- És az úgy szerinted igazságos, hogy te tisztában vagy az én képességeimmel én viszont a tiéddel nem?

- Senki sem mondta, hogy az élet igazságos. Törődj bele. És nem is azért jöttem, hogy erről csevegjünk.

- Akkor mégis miért? Kínozni akarsz?

- Ó, ugyan! Az a való életben sokkal élvezetesebb lesz – simította meg az arcomat. Undorodva fordítottam el a fejem tőle. – Így is játszhatunk –mondta könnyed hangsúllyal, majd csípős érzés égette az arcom egy hatalmas csattanás kíséretében. Pofonvágott. 

- Nem azt mondtad, hogy nem kínozni akarsz?

- De igen. Viszont ha te így játszol, kénytelen leszek alkalmazkodni.

- Inkább áruld el, mit akarsz tőlem! – mordultam fel. Fel akarok ébredni! Már most elegem van belőle!

- Ó, az nagyon egyszerű. Két dolgot szeretnék. 

- És mégis miféle két dolgot?

- Az első az, hogy szólj a csinos kis szöszi műsorvezető barátnődnek, hogy hagyjon fel a kutatással. 

- Nem a barátnőm – vetettem oda. – És miért kéne szólnom neki? Nem mintha hallgatna rám.

- Azért, mert olyanba üti az orrát, ami nem az ő dolga. Mások is megtették már, és nem lett jó vége.

- Meg akarod ölni?

- Nem. Még nem jár közel, csak egyszerűen zavar. Olyan, mint egy pióca. Idegesít. Bár be kell hogy valljam, igen csinos. Ha veszélyt jelent, lehet, hogy elrabolom, hogy szórakoztasson. Vagy jó üzletet csinálok belőle –mondta elgondolkodva.

- Undorító féreg! – köptem a szavakat, mire csak jóízűen felnevetett.

- Imádom, hogy ellenkezel. Teljesen felizgat.

- Tessék? – kérdeztem kicsit magasabb hangon, mint szerettem volna.

- Tudod, senki nem mer velem ellenkezni. Elvégre én vagyok a Mester. Egy szavamba kerül, és az illető meghal. Vagy valaki, aki fontos neki.

- És ez miért jó neked?

- Élvezem nézni mások szenvedését. Üdítő a vér látványa.

- Te beteg vagy!

- Mondták már – szinte láttam magam előtt, ahogy hanyagul vállat von, ajkai félmosolyra húzódnak. 

- És mi lenne a másik dolog? – kérdeztem inkább. Hánynom kell ettől az alaktól.

- Ja, igen! – csapta össze a tenyerét, mintha meg is feledkezett volna róla. –Add át a naplót! 

- Tessék? – kérdeztem értetlenül.

- Add át a naplót, amit elloptál tőlem! – ismételte meg agresszívabb hangnemben. 

- És mire mennél vele? 

- Most, hogy a Kiválasztott felfedte az írást, nagyon is hasznos lesz számomra.

- Főleg, hogy nem ismered a titkos írást – jegyeztem meg önelégülten.

- Igazad van. A kulcsot is add át!

- Persze. Még mit nem – horkantam fel. Komolyan azt hiszi, hogy átadom neki? Ne legyen nevetséges!

- Meglátjuk mekkora lesz a szád, amikor választanod kell.

- Választanom?

- Viszlát hamarosan, Kiválasztott – mondta, majd ismét éreztem az ólomsúlyt a lábamon, és a vizet körülöttem. Fojtogatott még néhány pillanatig, majd mintha csak a kádból kihúzták volna a dugót; eltűnt. 

Felébredtem.