Katherine nyomában - 24. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Még a fejezet előtt szeretném megköszönni a Stay Strong illetve az A morning cocoa & little reading nevezetű blogok szerkesztőinek a blogversenyükön elért helyezéseimet! :)

Jó olvasást a fejezethez, várom a véleményeket! :)

További kellemes szünetet Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Mind dermedten álltunk, senki sem mozdult. Csak a szél süvített és hordta odébb a színes leveleket. A lény vicsorgott, fogai közt egy kar lógott ernyedten, ahol leszakadt, cafatokban látszottak a véres húsdarabok. Felfordult tőle a gyomrom. Most jól jönne Damien képessége, hogy mozdulatlanul tartsuk, viszont Ő most nincs itt. Csak Alex és én. Ahogy Linda sárga szemébe néztem, eszembe jutott, amikor először láttam. Gyorsan elhessegettem azt az estét, és a mostani „küldetésre” koncentráltam. Azonban még mielőtt bármit is tehettem volna, a véreb még egy utolsó morgást hallatott, majd eltűnt a fák között. Alexszel meghökkenve néztünk össze.

- Ez meg mi a fene volt?- kérdezte.

- Nem tudom – hazudtam. –De… te is láttad, mi volt a szájában, igaz?

- Igen, láttam. Sandra igazat mondott. Azt a manikűrözött kezet azzal a harminc ezüst-arany karkötővel bárhol felismerem.

- Itt kell lennie valahol. Meg kell találnunk –mondtam, miközben elindultunk.

- A közelben kell lennie. Nem hinném, hogy ez az izé messzire elkóborolt volna tőle. 

- Csak azt nem értem, hogy miért… wáh! – hirtelen megbotlottam valamiben. Azt hittem, hogy csak egy kiálló gyökér az. Aztán megfordultam.

- Elena, jól vagy? – hallottam Alex aggódó hangját, azonban nem figyeltem rá. Csak egy dolgot láttam magam előtt. – Ne nézz oda! Hallod?! 

- Semmi baj – feleltem elszakítva a tekintetem Cindytől. Vagyis… inkább Cindy maradványitól. A bal karját letépték, az egész testét szétmarcangolták, véres sebek tátongtak az oldalán, a mellkasán, a másik karján, a nyakát átharapták. Még Noránál is rosszabb látvány volt. Friss vértócsa terült el körülötte, s én is abban feküdtem. Az Ő vérében.

- Már hogy ne lenne baj? Mondtam, hogy maradj ott! Ezt nem kellett volna látnod! – förmedt rám a hajába túrva, de szerintem meg is tépte kicsit a kócos szőke fürtöket idegességében. 

- Mondom, hogy semmi baj – sikerült elszakítanom a tekintetem a tőlem pár centire heverő holttesttől. Szilárd volt a tekintetem, a hangom magabiztos, nem remegett. Bár belül undorodtam a látványtól, de megfogadtam, hogy erős leszek. És tartom is magam a megállapodásomhoz saját magammal. 

- Biztos ez?

- Nem látszik? Nem okádok, nem sírok, nem ájultam el. Jól vagyok, Alex. –idő közben sikerült feltápászkodnom. A karom és a ruháim vérben áztak, fintorogva néztem végig magamon. 

- Rajta már nem tudunk segíteni – mondta ki, amit eddig is tudtunk.

- Valóban nem. Vissza kéne mennünk a városba. Sandrát sem ártana hazavinni. Vagy lehet, hogy először inkább látnia kéne egy orvosnak.

- Bevisszük kórházba. És amint lesz térerő, értesíteni fogjuk a rendőrséget –ismertette a tervet, mire csak bólintottam, majd visszaindulunk az elkényeztetett osztálytársunkhoz. Csak remélhettük, hogy valóban ott van, ahol hagytuk.

Szerencsénk volt. Ugyanúgy ott kuporgott a farönkön, ahogy pár perccel ezelőtt hagytuk. A térdét rázta megállás nélkül, a fejét a tenyerébe temette, szőke haja előreomlott. Amint meghallotta lépteink zaját, felkapta a fejét, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy valóban mi vagyunk azok, felugrott. Egy pillanatra megszédült, azonban hamar visszanyerte az egyensúlyát. Én Alex mögött jöttem – addig jó, amíg nem lát meg. Bár ez elkerülhetetlen, de inkább utóbb, mint előbb.

- Megtaláltátok? – kérdezte reménykedve, sírástól vörös és feldagadt szemeibe ismét könnyek gyűltek.

- Megtaláltuk – felelte Alex halkan. – De már késő volt.

- Me… Meghalt? – a hangja remegett. A fiú csak bólintott.

- Sajnálom.

- Ó, dehogy sajnálod! – kiáltott rá sírva. – Mindig is utáltad, csak arra volt jó, hogy megdugd egyszer-kétszer, ha úgy tartotta kedved! – Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. Ez komoly? Alex és Cindy? Bár, ha jobban belegondolok nem is olyan meglepő. Viszont jelenleg ez volt a legkisebb problémánk.

- Sandra fejezd be. – Teljesen nyugodt maradt, nem kezdett el kiabálni, de nem cáfolta meg az állítottakat sem. – Tudom, hogy zaklatott vagy, és hidd el, hogy mi is. Gyere, beviszünk a kórházba.

- A többes számról jut eszembe… hol van az újabb ribancod?

- Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok ribanc – szólaltam meg. – Másodszor pedig készülj fel, mert nem lesz éppen kellemes… 

- Mi bajod van?! – sipákolta. Ekkor előléptem. Az arckifejezése rögtön megváltozott. Ledöbbent a véres ruháim láttán, a szemében összegyűlt könnycseppek legördültek az arcán, még jobban elkenve ezzel a már így is lefolyt fekete szemfestékét. – Miért vagy csupa vér?

- Találgass.

- Ez az Ő vére, igaz? – kérdezte, mire szótlanul bólintottam.

- Úristen, ez rengeteg! – A keze a szája előtt volt, a lábai összecsuklottak, visszazuhant a fatörzsre. – A… amikor eljöttem, csak a karját tépte le. Mennyire marcangolta szét miután eljöttem?

- Eléggé. Szinte mindenhol. Rengeteg vért vesztett, már nem lehetett rajta segíteni – közöltem a lehető legegyütt érzőbb hangon, amit ki tudtam préselni magamból. Sajnáltam, tényleg, de ahogy az előbb beszélt velem annak ellenére, hogy segíteni próbáltam, valamiért eltompította bennem ezt az érzést. – Sandra, kórházba kell vinnünk téged, és jelenteni kell az esetet a rendőrségen.

- Nem megyek kórházba! – csattant fel. – Semmi bajom! Azon kívül, hogy a legjobb barátnőmet épp most ölte meg egy farkas – medve – valami!

- Értsd meg, hogy az lesz a legjobb, ha téged is megvizsgálnak. Elég erős sokkhatás ért. Én már csak tudom – tettem hozzá halkan.

- Jól van – egyezett bele, mikor eszébe jutott, mire is gondoltam az utolsó mondatommal. – Beszélek a rendőrökkel is. Viszont ott akarok lenni, amikor elmondják a családjának.

- Rendben – feleltük egyszerre Alexszel. – A házunk itt van nem messze, viszont a kórház nincs közel. Szólok Garreth-nek, ő majd elvisz minket.

- Jól van – egyezett bele Sandra halkan, majd lassan felállt a segítségünkkel, és csendben indultunk el a Sullivan birtok felé.

Sandra az út során többször is majdnem összeesett, egyre sápadtabb lett. Már attól féltem, hogy elájul. Végül Alex úgy döntött, hogy inkább ölben viszi el a birtokig. Amikor már végre volt térerő megkért, hogy hívjam fel a bátyját, aki perceken belül meg is érkezett egy fekete dzsippel. Előre ült a „beteg”, hátra pedig a két kísérő.

- Elég éretten kezelted a helyzetet – néztem a mellettem ülő fiúra. – Nem néztem volna ki belőled.

- Mit hittél? – kérdezte közömbösen. – Hogy majd összevissza rohangálok és kiabálok, esetleg sírva összeomlok, és talán még el is ájulok? 

- Valami ilyesmire, igen. 

- Kemény gyerekkorunk volt, sok mindent láttam már. Fel vagyunk készülve hasonló esetekre. 

- Olyan kemény, mint a Donovanoknak? – kérdeztem halkan, mire összeráncolta a homlokát.

- Nem egészen – felelte lassan. – Nekik egy kicsivel rosszabb volt. 

- A legenda? – kérdeztem, mintha nem tudnék semmit a dologról.

- Igen. Tudod…

- Sok a duma ott hátul – szólalt meg Garreth komoran.

- Sok a duma? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Csendben szeretek vezetni. Örüljetek, hogy elhoztalak benneteket. – Ez az oldala meglepett, mivel nem ilyennek ismertem meg. Határozottan Michaelre emlékeztetett. 

- Oké – nyögte Alex. Lehet, hogy csak odaképzeltem, de… de mintha Garreth a visszapillantó tükrön keresztül egy figyelmeztető pillantást küldött volna az öccse felé. Lehet, hogy a beszélgetésünk tiltott terület határához érkezett?

Az út további része Garreth óhaja szerint csendben telt. Csak Sandra hüppögését lehetett néha – néha hallani. Amint megérkeztünk, a sofőrünk csak félrehúzódott, a motort nem állította le.

- Hívjatok, ha haza kell vinni benneteket.

- Te nem jössz? – kérdeztem meglepetten.

- Ez nem az én problémám – felelte, majd amint Alex becsukta az anyósülés ajtaját, elhajtott.

- Ne is törődj vele – szólalt meg az öccse a kocsi után nézve. – Mindig ilyen.

- Nem ilyennek ismertem meg – feleltem, miközben a recepciós pulthoz sétáltunk. Alex nagyvonalakban elmondta, mi történt, a szőkeséget azonnal a sürgősségire kísérték és hívták a rendőrséget. Mi ketten addig nem tehettünk mást, vártunk.

- Mivel beléptek a Sullivan – birtokra, és a baleset a határon történt, sok papírmunka vár még rá. Ideges és dühös. Legidősebb fiúként a birtok ügyeinek egy része ráhárul.

- De hisz a baleset a Sötét Erdőben történt, nem a birtokon.

- Lehet, de a birtokon keresztül jutottak oda. És az tiltott terület. Sajnos erről a családjuk értesülni fog, és nem kis probléma származik majd az ügyből. Bár a Nora – féle eset ennél komplikáltabb, mivel nem volt szemtanú, senki sem tudja, melyik birtokról jutott oda. Szóval mindkét családot bevonták a nyomozásba, de végül nem tudtak meg semmit, így ezt annyiban hagyták. Most viszont biztos, hogy a mi területünkön járt, így a felelősség minket is terhel.

- Titeket? Mégis miért? Hiszen nem ti öltétek meg.

- Valóban nem. Azonban a család feladata, hogy ügyeljen a birtokra és arra, hogy senki ne tegye be a lábát a területre. Szigorú a büntetőrendszerünk, ha ez mégis megtörténik. Ráadásul jegyzőkönyvezni is kell, ha valami érdemleges történik. Ez pedig sajnos nagy nem egy egyszerű szabályszegés volt. Az illető tisztában volt a tilalommal és a büntetéssel is. Ha valakit szabályszegésen kapunk, azonnal ki kell vinnünk a területről egyenesen a rendőrségre vagy a Sullivan kastélyba, attól függ, apa éppen hol tartózkodik – magyarázta. – Most viszont nem akadályoztunk meg semmit. És íme, itt is a probléma – dőlt hátra a kényelmetlen várószéken. 

- Még mindig nem egészen értem, hogy miért lennétek felelősek.

- Ki kellett volna vinnünk őket a területről, de ez nem történt meg. A birtokszerződésben benne van, hogy a területünkkel kapcsolatba hozható balesetekért, halálesetekért és egyéb dolgokért részben felelősséget vállalunk. Így egyeztek bele a büntetésbe annak idején, ha ezt az alpontot beiktatjuk. Talán harminc éve történt utoljára hasonló eset. Mármint, hogy valaki a területünkre merészkedett. Azonban a pénzbüntetés elég jelentős összeg, szóval ez mindenkinek elveszi a kedvét egy életre attól, hogy akárcsak a közelébe menjen.

- Azt hiszem, most már értem. Nagyjából. Fogjuk rá. 

- Nem baj, ha nem értesz mindent. Nem is kell. Ez a családunk ügye. Csak magyarázat arra, hogy Garreth miért viselkedett úgy, ahogy – magyarázta. Mielőtt bármit is mondhattam volna, kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és Sandra lépett ki rajta egy fehér köpenyes férfi kíséretében.

- Hogy van? – kérdezte Alex az orvost. 

- Önök találták meg, igaz? – nézett végig rajtunk. 

- Igen – feleltük.

- A családja?

- Még nem értek ide. Csak a rendőrség – válaszoltam.

- Nos, a kisasszonyt erős sokkhatás érte, rengeteg pihenésre és legfőképpen nyugalomra van szüksége. Beszélnem kell a nyomozóval, aki majd kihallgatja. Ha túlságosan is felzaklatja akár komoly gondokat is okozhat. 

- Miért néz ki úgy, mintha bármelyik pillanatban elaludna? – kérdeztem, miközben aggodalmasan vizslattam Sandra arcát.

- Nyugtatót adtunk neki. Még egy darabig ilyen lesz. Az édesapja itt van? – fordult Alexhez.

- Igen, az előcsarnokban vár Scott nyomozóval. – A név hallatára megborzongtam. Engem is ez a nő hallgatott ki Nora ügyében. Nem szívesen emlékszem vissza rá. 

- Köszönöm– bólintott az orvos, majd karon fogtuk az ide – oda dülöngélő lányt, és elindultunk utána. Az aulában valóban ott állt Mr. Sullivan és Linda Scott nyomozó.

- Apa. Linda – biccentett Alex.

- Fiam. Elena – mosolygott rám bánatosan.

- Mr. Sullivan – erőltettem mosolyt az arcomra, majd alábbhagyó lelkesedéssel a társára néztem – Scott nyomozó.

- Nem számítottam rá, hogy ismét egy ilyen ügy kapcsán találkozunk újra, Elena Destiny Tisdale – mosolygott rám álszentül. – Szia, Alex.

- Ti már találkoztatok? – nézett ránk különös arckifejezéssel. Ez alatt a rendőrfőkapitány a Sandrát vizsgáló orvossal konzultált hevesen gesztikulálva pár méterre elvonulva a nyüzsgéstől.

- Sajnálatos módom – feleltem.

- Megértem, hogy nem szívesen emlékszel vissza az együtt töltött percekre – bólintott.

- Ó, csakugyan? – kérdeztem cinikusan.

- Nézd, nem te voltál az első ilyen esetem. Tudom, hogy milyen nehéz neked még most is. És persze azzal is tisztában vagyok, hogy én sem könnyítettem meg a helyzetedet.

- Hát tényleg nem!

- Szóval rajtam éled ki a dühöd… - csóválta a fejét. – Alexander, örülnék, ha féken tudnád tartani a barátnődet.

- Nem vagyok a barátnője.

- Nem a barátnőm – feleltük egyszerre.

- Ó, igaz is. Hiszen első találkozásunk alkalmával Damien Donovan volt a kísérőd – vigyorgott gonoszan. – Tudod, nem jó taktika kikezdeni mindkét család egyik kulcsfontosságú tagjával – vigyorgott, majd sarkon fordult, és csatlakozott a feletteséhez.

- Ez mi volt? – nézett rám Alex kérdőn.

- Ő hallgatott ki, miután megtaláltuk Norát. Nem mondhatnám, hogy szép emlékeim fűződnek hozzá – húztam el a szám.

- Meg tudom érteni. Gyilkossági nyomozóként nem bánik épp kesztyűs kézzel az emberekkel.

- Bár ahogy láttam, te jól kijössz vele.

- Mondhatjuk. Ismerem, amióta idekerült. Ha megismered, rájössz, hogy nagyon kedves ember. Az egyetlen hibája az, hogy halál komolyan veszi a munkáját.   

- Észrevettem – feleltem keserűen.

- Gyerekek! – jelent meg hirtelen Mr. Sullivan. – Be kellene jönnötök velünk az őrsre. Sajnálom, de ki kell hallgatnunk benneteket.

- Ki fogja vezetni a kihallgatást? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Mivel valamilyen módon mindkettőtökkel személyes kapcsolatban állok, ezért én sajnos nem tehetem. Scott nyomozóé az ügy. Viszont először a lányt hallgatja ki. Utána ti jöttök. Készüljetek fel. 

- Rendben – válaszolt Alex, én azonban lefagytam. Scott nyomozó? Linda Scott fog engem kihallgatni? Megint? Mit vétettem ellened, Istenem?

- Szálljatok be a kocsimba. Addig nem szívesen engedlek titeket a nő közelébe, amíg nem szükséges. Szerintem, ha vele mennétek, már a kocsiban elkezdené a vallatást – nevetett fel. – Gyertek!

Nagyon feszült voltam az út alatt, és ez az érzés csak erősödött, ahogy közelebb értünk a Dollivan Városi Rendőrkapitányság épületéhez. A gyomrom nem lehetett nagyobb egy mazsolánál, az ujjaimat addig birizgáltam, hogy ha Alex nem fogja le a kezem, ezer százalék, hogy eltöröm egy ujjamat.

- Ideges vagy? – kérdezte suttogva, hogy az apja ne hallja. Bár szólt a rádió, de azért inkább biztosra ment.

- Eléggé. Ki ráz a hideg attól a nőtől. Az a vörös haj és az a fürkésző zöld tekintet… Még rágondolni is rémes – megborzongtam életem első-és sajnos nem utolsó- rendőrségi kihallgatásának emlékére.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! – próbált biztatni, kevés sikerrel.

- Gondolom, az nem megoldható, hogy velem gyere abba a szürke szobába, igaz?

- Sajnos nem – rázta a fejét. – Szeretnél elsőnek bemenni?

- Meghagyom neked ezt a lehetőséget.

- Valahogy sejtettem – vigyorodott el.

Megérkeztünk. Ahogy ki akartam szállni a járműből éreztem, hogy valami húz vissza. Ez a valami a félelem. Valahogy azonban sikerült erőt venni magamon, így követtem a fiúkat az ismerős épületben. Megálltunk egy kis elkülönített folyosón.

- Itt várjatok – mondta Richard, majd bement az egyik ajtón. Néma csendben vártunk pár percig, mire ismét megjelent. – Jól van, Sandra végzett. Ki kezdi?

- Én – lépett előre Alex. 

- Jól van, gyere fiam. Elena, várj itt – utasított, majd a két Sullivan eltűnt az ajtó mögött.

Lerogytam a kényelmetlen műanyag várószékre, és a gondolataimba mélyedtem. Próbáltam nem Cindy vagy Nora holttestére gondolni. Katherine figyelmeztetett, hogy nem lesz veszélytelen a küldetés, hogy talán áldozatokat követel majd. Eddig ketten haltak meg, bár az utóbbi eset számomra egyáltalán nem világos. Hiszen ez a lány még a fogalom legtágabb értelmezésében sem állt hozzám közel. Bár az is lehet, hogy a véreb ezúttal nem a Mester parancsára cselekedett, csupán a területet védte. Linda a véreb. Vajon lehet valami köze Nora halálához is? Valami szétmarcangolta őt is, ahogyan a mostani áldozatot. Talán Ő volt az. Hirtelen hasított belém a gondolat, hogy Scott nyomozót is Lindának hívják. Milyen ironikus!  Így csak még nyomasztóbb ez a helyzet. Elvégre hamarosan ismét szembe kell néznem a vörös hajú démonnal, aki mindenféle kérdést szegez majd nekem. De hogyan válaszolhatnék rájuk, amikor még magamban sem tisztáztam a dolgokat? Őszintén szólva, még fel sem fogtam teljesen, hogy mi is történt pontosan. Kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Idő, hogy megemésszem. Idő, hogy beszéljek Katherine-nel. Idő, hogy…

Nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, ugyanis az ajtó kinyílt előttem, és a szőke hajú Sullivan fiú lépett ki rajta.

- Te jössz. Nem lesz semmi baj, bízz bennem – mosolygott rám bátorítóan. Nagyot sóhajtottam.

- Köszönöm – feleltem halkan, majd lassú léptekkel beléptem a szürke szobába. Ismét az Oroszlán barlangjában találtam magam.