Katherine nyomában - 23. fejezet

Drága kiválasztottak!

Ismételten nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket az előző fejezethez, hihetetlenül sokat jelentenek! Nagyon boldoggá tettetek vele, bearanyoztátok a napjaim, ihletet adtatok (igaz, hogy nem a TSF-hez, az új résszel eléggé meg vagyok akadva, hanem a következő blognak szánt történetemhez). Külön örömöt jelentett, hogy az én egyik személyes kedvenc fejezetem Nektek is ennyire tetszett! :)

Remélem, ehhez a fejezethez is szép számmal érkeznek kommentek, vélemények. :)

A Skyscraper Blogdesign által megrendezett blogversenyen elért helyezésemnek köszönhetően M. Gin egy blogajánlóval kedveskedett nekem, amit ezen a linket megtekinthettek! :)

Ui.: Elnézést a hatalmas betűméretért lentebb, de hiába állítottam be, a szerkesztőfelületen jól mutatja, viszont valamiért rendes blogger nézetben nem olyan, mint kellene lennie...:(

Furcsamód kipihenten ébredtem reggel. Lecsaptam az ébresztőórám, majd nagyot sóhajtva felültem az ágyon. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hol is vagyok. A Sullivan birtokon. Pedig egészen eddig csak reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt: az, hogy ideköltözünk, az újabb találkozás a szőke cicababával, Alex bizarr témájú rajzai, a horrorfilm, és ami utána történt. Még csak egy napja vagyok itt, de mégis olyan, mintha egy év telt volna el az események óta.

Egy lila pulcsiban és fekete csőfarmerban lépkedtem lefelé a lépcsőn, egyenesen az étkező felé. Mikor beléptem, már szinte mindenki ott volt, a tegnapi helyén. Már csak Logan és Liz hiányoztak, ám nemsokára ők is csatlakoztak hozzánk. Mindenki beszélgetett körülöttem, csak én ücsörögtem csendben, a gondolataimba mélyedve. Néha-néha bólogattam, helyeseltem, de nem zaklattak. Végig éreztem magamon vagy Alex, vagy Liz aggódó tekintetét. Azért pedig mérhetetlenül hálás voltam, amiért nem hozták fel a tegnap este történteket. Gondolom Alex beszámolt húgának mindenről, miután magamra hagyott a szobámban. Azt viszont nem szeretném, hogy mások is megtudják. Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy kérdezősködjenek, hogy szomorú, együtt érző pillantásokkal bombázzanak. Nem akarom. Elegem van.

- Indulhatunk a suliba?- nézett rám Liz halvány mosollyal. Válaszul csak bólintottam, majd felmentem a szobámba a bőrdzsekimért és a táskámért. Már november közepe van, viszont még egész kellemes, kora őszi az időjárás. Na meg persze nagyon ködös.

Furcsa volt ekkora társasággal iskolába menni. Mind az öt Sullivan, a bátyám és én. Mint egy banda, úgy vonultunk be az épületbe. Persze minden szempár azonnal ránk szegeződött. Ahhoz már mindenki hozzászokott, hogy a testvérek együtt jönnek, viszont minket is velük látni meglepő volt mindenki számára.

Az aulában feloszlott a csapat, mindenki a saját terme felé igyekezett, így ketten maradtunk Alexszel. Zsebre tett kézzel jött szorosan mellettem, a karunk összeért, a nyüzsgő folyosón esélyem sem lett volna eltávolodni tőle. Megkockáztattam egy oldalpillantást felé: szőkés haja kissé kócosan meredt az ég felé, fáradt, komor tekintettel nézett maga elé, a szeme alatt sötét karikák jelezték a kialvatlanságát. Miért nem tudott aludni? Inkább nekem kéne így kinéznem az éjszaka eseményeit tekintve.

- Minden oké?- kérdeztem hirtelen, viszont nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy egy pillanatra felém néz, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg neki szóltam-e. 

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem –mosolygott keserűen.

- Nem ezt kérdeztem.

- Miért ne lennék jól?- kérdezett vissza. Kerüli a témát.

- Hát nem úgy festesz, mint aki jól van –jegyeztem meg.

- Csak… fáradt vagyok –nyögte ki. –Ennyi az egész. De te? Veled minden rendben?

- Persze. Miért ne lenne?

- Tudod te azt.

- Jól vagyok –bizonygattam, és így is gondoltam. A maradék pár métert csendben tettük meg az osztályteremig. Köszöntünk, mire a legtöbben ránk sem nézve visszaköszöntek, akik azonban mégis felén fordultak, úgy is maradtak. Nem törődtem velük, egyenesen Miához és Reach-hez mentem.

- Sziasztok!

- Szia!- köszöntek kórusban, közben furcsán méregettek.

- Miért néztek így?

- Te és Alex…?- kezdett bele Reachel, de egy intéssel félbeszakítottam.

- Jelenleg együtt élünk. Ezen nem kellett volna így meglepődnötök, hiszen tudtok róla.  

- Igaz –bólintottak.

- Társadalomismeret lesz?- kérdeztem homlokráncolva, amikor az osztály kifelé kezdett áramlani a teremből.

- Igen. Menjünk, mindjárt csengetnek –ragadott karon Mia, és maga után húzott. Ahogy visszanéztem, láttam Damien kérdő és dühös tekintetét, úgyhogy inkább elfordultam. Nincs kedvem vele megint összeveszni.

Csengőszóra értünk be, Mr. Howard már a teremben volt, és türelmetlenül terelte be a maradék osztályt az előadóba. Igen, a fizika tanárunk tartja ezt az órát is. Mire végre a mindig késő Kirk és Chris is megérkeztek, belekezdett a mondandójába:

- Nos, gyerekek egy kis csoportmunka következik –jelentette be, mire a teremben zúgolódás támadt. Mindenki szervezkedett, hogy kivel legyen egy csoportban, a feladatokat latolgatták. Hangos csattanás hallatszott, mire mindenki elhallgatott. – Örülök, hogy ismét rém figyelnek. Ha így folytatják, ez a szekrényajtó hamarosan letörik. Igen, Mr. Green?

- Lou bácsi! Én Miát akarom társamnak!- jelentette be Kirk, miközben az említettre mutatott. Felvont szemöldökkel meredt rá mindenki, de csak vigyorgott.  Az ehhez hasonló gyerekes megnyilvánulásaival sokszor az agyamra megy. Újabb mániája, hogy a tanárokat a keresztnevükön szólítja bácsi vagy néni jelzővel, mint most is. Mr. Howard, teljes nevén Louis Howard, de neki csak „Lou bácsi”. 

- Hogy mondta Mr. Green?- kérdezte ingerülten. Nos, igen. Ő nem az a tanár, aki értékeli a poénokat.

- Úgy értem, hogy Miss. Jonest szeretném partnerül választani a feladathoz, Mr. Howard. Tanár úr –javította ki magát.

- Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy a párokat én szabom meg –mondta a tanár, mire az egész osztály egy emberként mordult fel, kifejezve nem tetszését. –Mindenkinek a padtársával kell együtt dolgoznia. 

- Na, erre kíváncsi leszek – morogta Alex előre meredve. Már engem is nagyon érdekelt, milyen témát kapunk Seggfejjel.

- Most pedig kiosztom a feladatokat –feltette a szemüvegét es egy lapról olvasni kezdte a beosztást. Ezek szerint az emberi kapcsolatokról lesz szó. Vajon mi jut nekünk?

- Sullivan – Tisdale páros. A maguk témája nem más, mint a nemi szerepek a családban és a társadalomban, a szerepek átalakulása, a házasság –közölte, mire Alexszel összenéztünk. Komolyan a házasságot kellett nekünk kapni?

- Tökéletes –dörmögte a partnerem. –Már most olyanok vagyunk, mint a húsz éves házasok.

- Valóban?- kérdeztem.

- Valóban –bólintott. –Veszekszünk olyan sokat, ráadásul együtt is élünk. Ennél jobb téma már csak a nemi kapcsolatok lehetne.

- El tudom képzelni, hogy azt mennyire élveznéd.

- Miss. Tisdale, Mr. Sullivan! Van valami problémájuk netán a feladattal?- szólt ránk éles hangon Mr. Howard.

- Nem, tanár úr!- feleltük egyszerre.

- Helyes –bólintott, majd folytatta. – Minden párostól öt perces prezentációt várok el, amit itt az osztály előtt kell előadniuk egy hét múlva. Remélem, ennyi idő elég lesz, mert nem kapnak többet. Kérdések?- nézett körbe a teremben, mire néhány kéz azonnal a magasban lendült. –Nincs? Helyes –Ezt már megszokhattuk volna. Viszont ha úgysem hallgatja meg a kérdéseket, miért kérdezi meg, hogy van-e egyáltalán? Sosem fogom megérteni ezt az embert. Ahogy azt sem, hogy miért nem rúgják már ki innen. Hiszen már rég nyugdíjba ment! Persze az is igaz, hogy az igazgató nagy kosárlabda rajongó, ennek a vénembernek pedig a fia az edző, így elintézi neki a jegyet.

- De tanár úr!- hallottam Sandra bántóan magas hangját.

- Igen, Miss. Mayer?- sóhajtott fáradtan, a szemüvegét feljebb tolta az orrán.

- Én nem akarok vele lenni!- mutatott dühösen a mellette ülő fiúra. Ő Mason McGruder, egy igazi balfék. Az osztály sereghajtója a tanulást illetően, viszont az iskola focicsapatának egyik oszlopos tagja. Persze, ez mindig így van mindenhol, akárcsak a filmekben. Az igazi klisé élő példánya.

- Most mér’?- kérdezte Mason intelligensen.

- Sajnálom, Miss. Mayer, de kénytelen lesz megbirkózni a helyzettel. Nem áll szándékomban megváltoztatni a párokat. 

- Na, de…- visította ismét, azonban a szekrényajtónk és a fülünk bánta.

- Leülni!- ordította a tanár. Duzzogva, csapkodva és pufogva ugyan, de Sandra lenyugodott, és az óra a szokásos nyugalmában és unalmában folytatódott. A csengő szokás szerint a megváltást hozta el. Mindenki egy emberként állt fel, és rohamozta meg az ajtót.

Tanítás után Alexszel ketten indultunk haza, ugyanis a többiek vagy már korábban végeznek, vagy majd utánunk fognak.

Nem éreztem kínosnak a köztünk fennálló csendet. Mindketten elmerültünk a saját gondolatainkban, akárcsak reggel.

Szokás szerint az éjszaka történtek töltötték be a gondolataim. Amikor megpróbáltam valami másra gondolni, valami furcsa módon végül mégis annál az éjszakánál kötöttem ki. Minden út Rómába vezet. Az én esetemben a gondolatok és emlékek pókhálójában minden szál egy helyre futott. A tizenegy évvel ezelőtti éjszakára, ahol minden elkezdődött. Oda, ahova álmomban visszatértem. Sok minden értelmet nyert ezzel az „álommal”. A baj csak az, hogy ahány dolog helyre került a fejemben, ugyanannyi új kérdés fogalmazódott meg bennem. Ki mutatta meg nekem ezeket a képeket? Katherine? És miért? Vagy miért éppen most? Miben segít ez most nekem? Persze ezzel csupán az eddigi feltételezések igazolódtak be. Meg akarnak ölni, csakhogy ezt akkor még nem tudták megtenni. El akarják mellőlem távolítani azokat, akik meg tudnak védeni, ezzel szabad utat engedve a Mesternek. „A lány úgysem halhat még meg, de attól még elintézhetjük, hogy minden családtagja meghaljon. Biztosan árvaházba kerül, ott könnyen elkapjuk, vagy majd ha kikerül… És még csak nem is fogja tudni, miért kell meghalnia”. Ez a három mondat visszhangzott a fejemben megállás nélkül. Azt akarták, hogy mindenki meghaljon. Nem csak apa, hanem Danny és anya is. Azt akarták, hogy egyedül nőjek fel egy csapat másik árvával. El akartak venni tőlem mindenkit. El akartak venni tőlem mindent. Mindkét kezem ökölbe szorítottam az oldalam mellett, az állkapcsom megfeszült. Szerintem még a szemem is szikrákat szórt a dühtől. Éreztem, ahogy a harag szikrája végigáramlik az egész testemen. Még szerencse, hogy nem sikerült a tervük. Épp elég az, hogy apa nélkül kellett felnőnöm. Ha a másik két családtagomat is elveszítettem volna, akkor most biztosan nem menekülne senki sem a haragom elől. Tudom, mit terveznek. Fel vagyok készülve. Nem tudtak olyan ártalmatlan kis madárkává tenni, mint azt eltervezték.

- Minden rendben?- szólalt meg Alex halkan. Ezek szerint még ő is érezte a belőlem áradó negatív energiát.

- Persze –préseltem ki magamból a szót, azonban a testtartásomon nem tudtam változtatni.

- Biztos?- nézett rám összeráncolt szemöldökkel. – Olyan merev vagy. És ideges.

- Jól vagyok –feleltem a szememet az úton tartva.

- Akkor miért van ökölbe szorítva a kezed?- kérdezte, és megfogta a jobb csuklómat, elfehéredett ujjaimat kifeszítette. –Mi a baj?

- Nem érdekes. Csak eszembe jutott valami. 

- Biztos, nincs semmi baj?- gyanakvóan méregetett.

- Persze –magamra erőltettem egy mosolyt, amit egy sóhajjal nyugtázott.

- Megértem, ha nem bízol meg bennem annyira, hogy elmondd. Ha nem akarod megosztani velem, hát én nem fogom erőltetni.

- Nem arról van szó, hogy nem bízom…- kezdtem, de félbeszakított.

- Nem kell szabadkoznod –rázta a fejét. –A helyedben én sem bíznék magamban.

- Alex, én…

- Elena. Semmi gond. Tényleg –ezzel a határozott mondatával le is zárta a témát. Persze valóban nem akartam elmondani, abban azonban nem vagyok teljesen biztos, hogy nem is bízom meg benne. A tegnapi után nem.

Halkan fütyörészett mellettem, ahogy tovább haladtunk. Elértük az erdő szélét, ami egyet jelentett azzal, hogy nemsokára „hazaérünk”.

Éles kiáltás hasított a levegőbe, mire azonnal megtorpantunk. Alex is elhallgatott, figyeltünk, hátha ismét felhangzik a sikoly. Pár pillanatig semmi, de a néma csendben sokkal többnek tűnt az eltelt idő. Aztán meghallottuk.

- Segítség!- magas, vékony női hang volt.

- Az erdő felől jön –állapítottam meg ingerülten.

- Mintha Sandra lenne –gondolkozott Alex.

- Segítség!- hallottuk ismét, ezúttal hangosabban. Közelebb került.

- Ez Sandra. Mit keres az erdőben?- kérdeztem szemöldök ráncolva a fák közé meredve. Senki. Még mindig nem látni, pedig már a fákról mind lehulltak a levelek, így a lobkoronák sem zárták a látóteret.

- Nem tudom, de kiderítem. Te addig itt maradsz!- jelentette ki határozottan, majd futva a hang irányába eredt. Ez a Sullivan terület, itt nem kerül bajba.

- Szó sincs róla!- jelentettem ki - inkább magamnak -, majd utána rohantam.

- Nem megmondtam, hogy maradj ott?- kérdezte ingerülten, amikor beértem. 

- Nem fogok tétlenül álldogálni egyedül az erdő szélén –feleltem, majd megálltam, a kezemmel pedig Őt is maradásra kényszerítettem.

- Mi az?

- Csend. Hallgasd!- utasítottam halkan. A hangosan zörgő avar futó lépteket tükrözött. Egyre közeledett.

- Segítség!- hallatszott ismét a könyörgés. Mert az volt ez, mintsem segélykiáltás vagy hisztérikus roham. Sírásba fulladt könyörgés.

- Onnan jön a hang –mutattam balra, majd elindultam.

- Se…segítsen val…valaki!- egyre kétségbeesettebbé vált a hang. 

- Sandra!- kiáltotta Alex. –Sandra, te vagy az?

- A…Alex? Segíts!- kérlelte szipogva. Már láttuk, nem volt messze. 

- Sandra?! Sandra, jól vagy? Mi történt?- kérdezte Alex, amint odaértünk mellé. Teljesen fehér volt az arca, alig állt a lábán, a szeme tágra nyílt a rémülettől.

- Alex, holtsápadt, ültessük le!- adtam ki az utasítást, majd egy farönkre óvatosan leültettük. –Mi történt?

- Ci…Cindy…- nyögte erőtlenül.

- Mi van Cindyvel?- sürgette Alex.

- A…az erdőben voltunk, és ott… és ott…- nem tudta befejezni a mondatot. Előre dőlt, és hányni kezdett. Gyorsan felfogtam a haját, hogy legalább az ne lógjon bele. Nem volt valami szép látvány. Mikor végzett, még öklendezett párat, de amikor nem jött már semmi, kiegyenesedett, a száját a pulcsija ujjába törölte. Lett volna zsebkendőm, de hát megoldotta.

- Most mondd el nekünk, hogy mi történt –guggolt le elé Alex, kicsit távolabb a hányadéktól.

- Cindy-vel az ösvényen sétáltunk, amikor hirtelen letért az útról…- kezdte mesélni az eseményeket. – Nem akartam utána menni, de nem hagyhattam egyedül. Végül követtem. A Sullivan birtok felőli oldalon sétáltuk. Azt mondta, nem érti, miért nem jöhetünk ide, amikor nincs is itt semmi. Próbáltam rávenni, hogy menjünk inkább vissza az ösvényre, mielőtt még eltévedünk. De persze nem hallgatott rá, hiszen ismeritek. Egyre beljebb mentünk, egyre sűrűbbek voltak a fák körülöttünk. Szerintem elértük a Sötét Erdőt is, de nem tudhatom biztosan, elvégre semmilyen tábla nem jelzi. Aztán… aztán valami hirtelen ráugrott. Mintha egy veszett kutya lett volna, vagy egy farkas. Leteperte a fölre, és harapdálni kezdte. Én teljesen lefagytam, csak sikítani tudtam. Aztán a hangomra az az izé megfordult, és… és a szájában Cindy leszakadt karja volt!- fakadt ki sírva. A hátát kezdtem simogatni nyugtatásképpen, de ebben a helyzetben kétlem, hogy bármi is segítene. – Ő még élt, de teljesen sokkos állapotba került, azt sem tudta, mi történt vele. Annyira megijedtem attól a mutánstól, hogy elhallgattam, az pedig azonnal visszafordult Cindy felé, és tovább marcangolta. Nem tudtam neki egyedül segíteni, mert engem is összetépett volna! Nem találtam az utat vissza az ösvény felé, ezért csak előre futottam, és itt kötöttem ki –szipogta, fekete szemfestéke teljesen elkenődött, a könnyei fekete csíkot hagytak az arcán.

- Jól van, Sandra, nyugodj meg! Oda tudsz minket vezetni?- kérdeztem, mire Alex ingerülten pillantott rám.

- Olyan nincs, hogy minket. Én megyek, te maradsz!

- Alex! Nem tudsz egyszerre mindkét lánnyal foglalkozni, főleg ha az az izé még ott lesz!- érveltem emelt hangon.

- De…- kezdett tiltakozni, azonban nem hagytam magam.

- Én találtam meg Norát. Nem kell félteni. Kétlem, hogy annál rosszabb lenne –a hallottakon elgondolkozott, szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában. Végül egy sóhaj kíséretében megadóan bólintott.

- Rendben. Menjünk!- mondta, majd felállította Sandrát.

- Odatalálsz?- kérdeztem, mire kábán bólintott, majd futva elindultunk.

- Azt mondtad, hogy mutáns támadta meg. Hogy értetted ezt?- kérdezte az egyetlen fiú a társaságban egy kis idő után.

- Ahogy mondtam. Nem tudnám behatárolni, hogy pontosan milyen állat lehetett. Valami kutyaszerű medve szerűség.

- Hogy mi?- kérdezett vissza értetlenül.

- Kutyánál vagy farkasnál jóval nagyobb volt, akár egy medve. Viszont a teste szinte teljesen olyan volt, mint egy farkasé. A feje pedig inkább egy kutyára emlékeztetett. Még sosem láttam hasonlót!

- Különös. Nem tudtam, hogy ilyen lények élnek az erdőben –gondolkodott el Alex.

- De a Sötét Erdőről keringenek pletykák és történetek különös állatokról –szúrtam közbe.

- Igaz. Viszont ezeket még senki sem látta, vagy ha igen, az… -. Nem fejezte a mondatod, bár mindannyian tudtuk, mire gondolt. Helyette az pár lépéssel előttünk haladó Sandrára pillantott. Ő is hallotta minden szavát, így jó döntés volt hagyni a mondat végét, hadd lebegjen köztünk a levegőben. Már ahogy a lány vállai megfeszültek, érezhetően nőtt a feszültség körülötte.

Csendben tettük meg a maradék távot. A Sullivan birtok és a Sötét Erdő határán azonban megtorpantunk. Sandra ismét lefehéredett, és nagyon úgy tűnt, hogy ismét hányni fog. Bár szerencsére ez nem történt meg, nem akart megmozdulni.

- Mi a baj? Jól vagy?- Alex lépett elé, fürkésző tekintettel méregette, ő azonban nem reagált. Miután gyengéden megrázta a vállát, égre megszólalt.

- Ne…nem akarok odamenni – nyögte.

- De nélküled nem találjuk meg –próbáltam biztatóan mondani, bár ez kétlem, hogy sikerült. –Ha segíteni akarsz, csak így tudsz. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hol történt a dolog. 

- De már úgyis késő. Biztosan meghalt –suttogta, és ha ez lehetséges, még fehérebbé vált az arca.

- Még semmi sem biztos. Vezess minket oda. Ha nem akarod, akkor nem kell megnézned, hogy van. Majd mi odamegyünk.

- Nem hiszem, hogy képes vagyok rá, Elena. Még a leszakadt keze látványától is kis híján elájultam. Mostanra biztosan több darabban van. Talán inkább szólni kéne egy felnőttnek, vagy…

- Azzal csak az időnket vesztegetnénk –szólalt meg Alex. –Errefelé nincs térerő, telefonálni nem tudunk. Ha pedig visszamegyünk segítségért, biztosra vehetjük, hogy meghalt. Most még lehet esélyünk arra, hogy életben találjuk. És minden gondolkozással, tétovázással eltöltött perccel csökken ennek az esélye –érvelt. Meglepett a határozottsága, és hogy ilyen tisztán képes gondolkozni egy ilyen helyzetben. Persze én sem pánikoltam, mivel sejtem, hogy mi vár rám, és sajnos már láttam ilyet. Vagy legalábbis hasonlót.

- Igaza van, Sandra. Nincs elég időnk. Meg kell mutatnod, merre találjuk.

- Jól van –bólintott. – Jobbra történt, nem messze innen.

Innen már nem rohantunk, bár mi Alexszel bírtuk volna, Sandra így is alig állt a lábán, és még mindig rettentő sápadt volt.

- Itt lesz, nem messze. Menjetek előre, nekem le kell ülnöm –állt meg egy kidőlt fánál, majd letelepedett rá.  

- Itt kéne vele maradnod –szólt Alex halkan. –Nem szívesen hagynám egyedül.

- Nem!- tiltakozott a fejét a tenyerébe temetve. –Keressétek meg! Egyedül kell lennem egy kis ideig. Minden rendben, itt leszek, amikor visszaértek.

- Én sem szívesen hagylak magadra. Nem hinném, hogy ez jó ötlet –tiltakoztam.

- Kedves vagy, hogy így aggódsz értem, pedig nem is kedvelsz. És mivel én sem kedvellek túlzottan, nem szívesen maradnék veled egyedül, amíg ilyen állapotban vagyok –jelentette ki élesen. Au. Ez fájt. Pedig én vagyok az, aki idejött segíteni, mindenféle kifogás nélkül. És ez a köszönet? Végül is mi mást vártam egy elkényeztetett libától, akinek a mai napig az volt a legnagyobb baja, hogy letört a körme?

- Biztos ezt akarod?- minden együttérzés hiányzott a hangomból.

- Igen –bólintott.

- Hát jó. Menjünk Alex –szóltam komoran, majd elindultam arra, amerre az imént mondta.

- Mi volt ez a jelenet az előbb?- kérdezte amint Sandra hallótávolságon kívül került.

- Miféle jelent?- adtam az ártatlant.

- Eléggé nagy volt a feszültség kettőtök között.

- Még az ilyen helyzetekben is annyira… Sandra marad!

- Úgy érted, a nagyképű liba?

- Mert szerinted nem?

- Tény, hogy lehetett volna kedvesebb is, de nekem nem tűnt annyira annak. Ez most nehéz neki, teljesen a sokk hatása alatt van az események miatt. El van borulva az agya. Kétségbe van esve. Megértőbbnek kellene vele lenned.

- Mert velem aztán mindenki rohadt megértő!

- Tessék? Most ezt miért mondtad?

- Nem érdekes, keressük meg Cindy-t –feleltem nagyobb sebességre kapcsolva, azonban megragadta a karom és visszahúzott. –Mi az?!

- Minden rendben?

- Alex! Nem érünk rá a bájcsevejre!- kiáltottam rá. – Cindy-t megtámadta valami, lehet, hogy meghalt! Vagy ha még nem, akkor, amíg mi itt beszélgetünk, minden másodperccel közelebb sodródik hozzá! Szóval ezt ráérünk megbeszélni később is, de most keressük meg!

- Igazad van. De ez a téma még nincs lezárva –jelentette ki, a mutatóujját fenntartva nyomatékosította a mondandóját. Csak sürgetőn bólintottam, majd futva kerestük tovább Cidy Rogers-t.

Nem telt el sok idő, mire morgást hallottunk, nem messze előttünk. Egyre közelebb értünk a furcsa hang forrásához, végül megláttam az ismerős bundát a fák között. A medve-farkas szörnyeteg, hideg sárga tekintettel, éles fogakkal vicsorgott felénk. Linda, a véreb.