Katherine nyomában - 22. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Mivel a kvíz miatt sokáig nem volt rész, így most az előzetes után rekordsebességgel érkeztem vele. Elöljáróban csupán annyit, hogy ez egy nagyobb átkötő rész, ami akár egy önálló novellaként is megállná a helyét a történeten kívül (kicsit homályos lenne, de lehetne), mégis valahogyan fontos részét képezi az egésznek. Visszatekintünk Elena múltjába, a Kiválasztott lát egy kulcsfontosságú eseményére. 

Nekem személy szerint ez az egyik legkedvesebb fejezetem, talán ennek az írását élveztem a legjobban. Remélem, nektek is elnyeri a tetszésetek! :)

Kérlek Benneteket, hagyjatok magatok után nyomot, pötyögjetek pár sort, hiszen nektek csak pár perc, nekem viszont annál többet jelentenek a visszajelzések, ezekből tanulok, fejlődök, bearanyozzák a napom, és nem utolsó sorban rengeteg ihletet adnak! :)

Ui.: A Blogger valamiért nem engedte a szokásos módon megformázni a párbeszédeket, de nem hinném, hogy ez túl zavaró lenne.

Egy autóban találtam magam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, hogy álom-e vagy valóság. Aztán ahogy szép lassan feleszméltem rájöttem. Ez itt a múlt. Az én múltam. A múltam legsötétebb napja. Ahol minden elkezdődött anélkül, hogy tudtam volna róla.

Szabadulni akartam. Azonnal. Csakhogy sehogy sem tudtam felébredni. Kénytelen leszek elviselni, ami most következik.

A hátsó ülésen ültem az ismerős járműben. A bal oldalamon egy ötéves barna hajú, kék szemű kislány kémlelte a nagyváros villódzó fényeit az ablaküvegen keresztül, a jobbomon pedig egy nyolcéves kisfiú ült, aki megszólalásig hasonlított a húgára kék szemével, barna hajával és a szája vonalával. Éppen a kislányt figyelte mosolyogva, azon gondolkozva, hogyan vegye el tőle a kezében szorongatott játék babát. Elöl az anyósülésen, a baloldalon, egy harmincas éveiben járó gyönyörű nő ült, és lelkesen magyarázott valamit a kormány mögött ülő férfinak, aki mosolyogva hallgatta egyik kezével a kormányt, másik kezével a felesége kezét fogva. Sokáig bámultam Őt. Világosbarna haj, amiben még nem jelentek meg az ősz hajszálak, világoskék szem, ami a pupilla körül inkább zöldes árnyalatú volt, hajához hasonló árnyalatú borosta az arcán és az állán, egyenes orr, erős áll, barátságos mosoly az ajkain, a szeme körül összefutottak a nevetőráncok. A mellettem ülő kislány hangja szakított ki a bámulásból.

-     Danny! Add vissza! Az nem a tiéd!- szólt rá a bátyjára csilingelő, vékony hangján, ugyanakkor fenyegetően, karba font kézzel.

-     Nem adom!- nyújtotta ki a nyelvét a kisfiú.

-     Anya, apa! Danny nem adja vissza Skylert! –sipította.

-     Daniel, add vissza a húgod babáját!- fordult hátra a nő, éles pillantást vetve fiára.

-     De hiszen Elli elvette az autómat!- szólt vissza a durcás kislányra mutatva.

-     Nem is igaz!- csattant fel dühösen. –Add vissza Skylert!

-     Amint visszaadod a kisautómat!

-     De nem én vettem el!

-     Akkor ki?

-     Biztos Skyler volt.

-     De Skyler csak egy baba, Elli! Add vissza az autómat, és visszakapod a babádat.

-     Nem!- kiáltotta a kis makacs, és el is fordult az ablak felé.

-     Elena, drágám, add vissza a bátyád játékát. Neki is ugyanannyira hiányzik, mint neked Skyler –szólalt meg a férfi meleg hangon. Könnyek szöktek a szemembe.

-     De nem akarom visszaadni –szólt a lány halkan.

-     És miért nem?- kérdezte a férfi a visszapillantó tükörből pillantva a kislányra.

-     Mert én akarok vele játszani.

-   De kincsem, az nem a tiéd. És biztos vagyok benne, hogyha megkéred, akkor Danny megengedi, hogy játssz vele. – A kislány aprócska kezében szorongatta a piros játékautót, miközben apja arcát nézte a tükörben. Az ránézett a tükrön keresztül, és egy aprót biccentett.

-    Ne haragudj, hogy elvettem –nyújtotta a fiú felé a gurulós játékot.

-    Semmi gond. Csak legközelebb kérd el, rendben?- vette át tőle a kisfiú csillogó szemekkel. A kislány hevesen bólogatott, a két copf a feje tetején ide-oda himbálózott közben.

-     Most már visszaadod Skylert?

-   Tessék –nyújtotta oda neki, s a tulajdonosa hatalmas mosollyal az arcán átvette tőle, majd szorosan magához ölelte. Furcsa volt, hogy a csere közben átnyúltak rajtam, mintha ott sem lennék. Hiszen nem is vagyok ott valójában, csak egy szellem vagyok, semmi több.

-     Ügyesen elintézted –mosolygott a nő a férfira.

-     Igyekszem –villantott egy szégyenlős mosolyt.

A felnőttek tovább beszélgettek, viszont a kimondott szavak nem nyertek értelmet a fülemben, éreztem, ahogy hirtelen minden lelassul. A kislány a fejét lehajtva alszik, a kisfiú az autójával játszik közben. És ekkor kinéztem a szélvédőn. A piros lámpa előbb sárgára, majd zöldre váltott. A szívem egyre hevesebben vert a mellkasomban, a tenyerem izzadni kezdett. Kiabálni kezdtem, bár tudtam, hogy hasztalan.

-     Apa, ne! Kérlek, ne indulj el! Állj meg! Még nem késő!- de persze nem hallotta.

A kocsi elindult, én pedig balra néztem. Furcsa volt ismét jobbkormányos kocsiban „utazni”. Láttam, hogy az a fekte, rendszámnélküli kocsi mit sem törődve a piros lámpákkal tovább hajt, egyenesen felénk. A nő egy pillanatra meglátta a veszélyt.

-   David, vigyázz!- kiáltotta kétségbeesetten, félelemtől elkerekedett szemekkel. Tudtam, mi következik. Szorosan behunytam a szemem, a kezemet ökölbe szorítottam, a körmöm mélyen a bőrömbe vájt. Nem akarom látni. Nem akarom hallani. Nem akarom ismét átélni.

Amikor percek múltán sem érzékeltem semmit, ami az ütközésre utalna, a szorításom engedett, és lassan kinyitottam a szemem.

Egy másik, idegen autó hátsó ülésén találtam magam. Az ablakok sötétítettek voltak, a kocsiban is a fekete szív uralkodott. Elöl két fekete ruhába öltözött maszkos alak ült. Az út szélén álltunk, vártunk valamire. A szélvédőn kinézve láttam, hogy közel voltak a lámpák, amik most zöldet mutattak. Azonnal felismertem a helyet, a gyomrom összezsugorodott. Nagyon rossz érzés fogott el. A kezeimet az ablakra tapasztottam, közel hajoltam, hogy lássam, mi van körülöttünk. És akkor megláttam azt a kék Porsche-t, amiben nem sokkal ezelőtt utaztam. Egyre közelebb ért a lámpákhoz.

-     Már jönnek –szólalt meg az egyik maszkos.

-     Biztos, hogy ők azok?- kérdezte a másik bizonytalanul.

-     Nos, a rendszám stimmel.

-     Jól van. Akkor készüljünk az akcióra.

-    Amint meg van, amilyen gyorsan csak tudsz, hajts el, a város szélén pedig átszállunk a másik kocsiba.

-    Érettem.

-   Helyes. Ezt nem hibázhatjuk el. A lány úgysem halhat még meg, de attól még elintézhetjük, hogy minden családtagja odavesszem. Az apja testvére Ausztráliában él a családjával, konkrétan egyszer találkoztak, erősen kétlem, hogy befogadnák, még azt is, hogy hallana a balesetről, hiszen a nagyszülei mind halottak már. Az anyja pedig egyke, arról az ágról nincs már hozzátartozója. Biztosan árvaházba kerül, ott könnyen elkapjuk, vagy majd ha kikerül. És még csak nem is fogja tudni, miért kell meghalnia. –Ezek rólam beszélnek. Szóval az egész családot meg akarták ölni? Apát, Anyát és még Dannyt is? Felfordul a gyomrom, ha belegondolok, hogy ebben a kocsiban ülök.  

-    Nem tudja megvédeni senki, amikor felnő, sosem jön rá, kicsoda Ő valójában, és megnyerjük ezt a harcot.

-  Ahogy mondod. A lényeg, hogy előkészítsük a terepet a Mesternek. Ő az egyetlen, aki megölheti a Kiválasztottat. Egyszerű terv, csak végre kell hajtani. Az öreg mindent gondosan megrendezett.

-     Furcsa belegondolni, hogy egy ötéves kislány romba döntheti az életünket.   

-   Nem lesz mindig ilyen ártatlan. –Ekkor a Porsche előtt a lámpa fénye sárgára váltott; hamarosan elindul.

-    Indulhat a buli –sóhajtott a vezető, majd a gázra taposott. Mérhetetlenül hatalmas harag gyűlt össze bennem. Ezek az emberek el akarják venni tőlem a családomat. Engem is meg akarnak ölni, ha nem is most. Tennem kell valamit! Áthajoltam az ülésen, majd a kormányért nyúltam, hogy elrántsam azt. Csakhogy a kezem egyszerűen átment rajta, nem tudtam megfogni. A semmit markolásztam. Dühösen, tehetetlenül ültem vissza a helyemre, és az ülés kezdtem el ütni az öklömmel. Persze ebben is eltűntem könyékig, de jó érzés volt. Az viszont már kevésbé, hogy tudtam, mi következik ezután.

A kék kocsi éppen elindult, előttünk a lámpa pirosra váltott, de nem álltunk meg. Egyre közelebb és közelebb értünk, padlóig nyomta a gázt a sofőrünk. Miért olyan biztosak abban, hogy Ők nem halnak bele az ütközésbe?

Teljes sebességgel hajtottunk bele a kocsiba, fékezés nélkül. Semmit nem érzetem. Lehet, hogy azért, mert valójában nem is vagyok itt. Csak annyit láttam, hogy az autó, aminek szánt szándékkal nekimentünk felrepült a levegőbe, átpördült, majd hatalmas reccsenéssel földet ért. Romokban hevert az egész. De ahogy látom, a gonosz duónak nem lett semmi baja. Rekedtes, kárörvendő nevetésüktől visszhangzott a jármű. Szinte rögtön továbbhajtottak, azonban mire egyet is pislogtam, ismét egy újabb helyszínen találtam magam.

A főutcán sétáltam, a járdán. Immár a harmadik szemszögből nézhettem újra a borzalmas jelenetet. Lecövekelve álltam a kereszteződésnél, az emberek siettek, mit sem sejtve tették a dolgukat. Néhányan áthaladtak rajtam, olyankor olyan volt, mintha belülről hullámzana a testem, szinte vibrált. Idegesítő volt, úgyhogy inkább leléptem az útra, ahol még a kocsik nem érnek el, viszont a gyalogosok már nem lépnek le, így érintetlen maradtam. Előttem állt az autó a négy ismerős utassal, szemben a járdaszegélynél pedig a fekete terepjáró várakozott. Nagyot nyeltem. A kezemet az első ablakra tapasztottam, úgy néztem be rajta. Ugyanaz az idilli kép fogadott, mint amikor én is bent ültem. Attól a szeretetteljes pillantástól, ahogy a házaspár egymásra nézett, az a barátságos, szerető mosoly, és ahogy egymás kezét fogják. Nem csodálom, hogy olyan nagyon nehezen dolgozta fel, hogy elveszítette Őt. Hiszen annyira szerették egymást! Sosem talál még egy ilyen férfit. Soha. És én is csak abban reménykedem, hogy ilyen szerelmet találok. Ami ennyire őszinte, feltételnélküli és odaadó.

Narancssárga fény világított be a szélvédőn. Hátraléptem.

Zöld. Elindultak.

A fekete kocsi mintha kétszázzal jött volna, egyenesen a kéknek ütközött. Mindenki megállt körülöttem, csend honolt az utcán. Aztán pár másodperc múlva mindenki feldolgozta mi is történt: kiabáltak, sikítoztak, menekültek, mentőt hívtak, odarohantak a roncshoz. A terepjáró elhajtott, majdnem elgázolt egy férfit, aki azért sietett, hogy megnézze, megsérült-e valaki, de még időben félreugrott. Szitkozódva nézett a balesetet okozó jármű után, és csalódottan állapította meg, hogy nem tartozik hozzá azonosító. Idő közben nagy tömeg gyűlt a már égő roncs köré, a távolból szirénák hangját hallottam: mentő-, tűzoltó- és rendőrautók érkeztek a helyszínre. Észre sem vettem, hogy a lábaim életre keltek, de már én is az autó mellett álltam. A tűzoltók hamar eloltották a tűzet, majd megkezdték az emberek kimentését a mentőkkel karöltve. A rendőrök távol tartották az embereket, közben megkezdték a tanúk kikérdezését. Engem nem láttak, így árgus szemmel figyeltem a mentés minden mozzanatát. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, nem hallottam mást csak a vér zubogását a fülemben, a kezeimmel pedig magamat öleltem. De nem sírtam. Nem tudtam. Eleget sírtam az elmúlt tizenegy évben emiatt. És a mostani időszakban annyi szörnyűség történt velem, körülöttem, hogy szerintem már kiszáradtak a könnycsatornáim.

És mindeközben rájöttem valamire: gyenge vagyok. Igen, gyenge. És törékeny. Egy síró kisbaba. Körülöttem minden szép lassan összeomlik, és én mást se teszek, csak sírok és vigaszt keresek. Azt várom, hogy mások legyenek erősek helyettem is, de ez nem így megy. Tudom, hogy nagy rajtam a nyomás, a teher, hatalmas az elvárás velem szemben, és lehetetlen akadályok elé állítanak, de nekem kell őket leküzdeni; nem másnak. Nem háríthatom az összes felelősséget a körülöttem élőkre. Nem tehetem. Nem lehetek ennyire önző. Hiszen rajtuk is nagy a nyomás, hiszen értem is felelnek, de én ahelyett, hogy megkönnyíteném a dolgukat, épp hogy megnehezítem. És minderre most ébredtem rá. Most, ahogy a totálkáros kocsit néztem, az össze-visszaszaladgáló emberek tömegét, az egymással kiabáló mentőket, miközben a roncs alá szorult embereket mentik. A múltam egy darabja. Ahogy lepergettem az elmúlt tizenegy évet a fejemben ráébredtem, hogy több volt benne a könny, mint a nevetés. Mindenki erősnek mutatta magát, hogy nekem jobb legyen, pedig legbelül ugyanúgy szenvedtek, mint én, ha nem jobban. Mégis erősek maradtak, mert volt miért, volt kiért annak lenniük. De én? Én rájuk zúdítottam az érzelmeim sokaságát, holott fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Én nem fogtam vissza magam, nem maradtam erős az ő kedvükért. Nem csak akkor, ötéves kislányként, hanem később, szinte már felnőttként sem. És most már nem csak anyáról és a bátyámról van szó. Most már sokkal többen számítanak rám, hogy erős legyek, hogy kitartsak. Nem hagyhatom őket cserben. És magamat sem. Lehet, hogy testileg sokat erősödtem az elmúlt hónapban, viszont lelkileg semmit. Pedig a lelkemnek sokkal többet kell erősödnie. Hiszen mit ér a fizikai erőm, ha lélekben nem tudom megállni a helyem? Na, igen. Semmit.

Mindeközben persze az események zajlottak körülöttem. Először a két kisgyereket mentették ki. Megkönnyebbülten állapították meg, hogy bár elájultak, és pár csontjuk eltört, nem esett komolyabb bajuk. Csak a fiú sérült meg súlyosabban, de túl fogja élni. Két mentős látta el őket egy kocsiban, addig a tűzoltók az anya mentésével voltak elfoglalva. És ekkor meghallottam egy kétségbeesett mentős hangját:

-  Gyorsan! Ide! Nagyon gyenge a pulzusa! Ha nem húzzuk ki azonnal, és nem látjuk el a sérüléseit, meghal!- kiáltotta a férfi, mire egy csapat újonnan érkezett tűzoltó érkezett mellé egy kollégájával egyetemben, és a roncsot vágták át.

Idő közben az utastársát már sikerült kiszabadítani, viszont az elkapott hangfoszlányok alapján ő is halál közeli állapotban volt.

-     Mindjárt elveszítjük!- kiáltotta egy nő, aki éppen a defibrillátorral élesztették újra. Bár tudtam, hogy túl fogja élni, mégis összeszorult a gyomrom, ahogy véres, összetört testére néztem, amiből infúzió lógott, és csöveket kötöttek rá.

-    Megvan! Kint van!- hallottam egy erőteljes férfihangot mellőlem: kiszedték a sofőrt a roncsból.

-   A pulzusa egyre gyengül. Defibrillátort, gyorsan!- kiáltotta az orvos, miközben kolléganője infúziót kötött be, egy másik pedig a sérüléseket vizsgálta, és látta el. –Túl sok vért veszített. Ha nem sietünk, biztosan nem éli túl. Hívjátok a mentőhelikoptert!

Ideges kiáltások visszhangoztak mindenhol, alig tudtam kivenni valami értelmeset. Láttam, ahogy megérkezik az újraélesztő műszer, és az orvos megkezdi a műveletet. Összedörzsöli, majd a mellkasára nyomja. Semmi. Magasabbra állítják. Összedörzsöli, majd ismét a mellkasára nyomja. Semmi. Megismétli. Újra és újra, néhány próbálkozás után egyre magasabb Voltra állítják, egyre elkeseredettebben próbálkoznak. Semmi haszna. Közelebb mentem, hogy a hatalmas hangzavarban jobban halljam őket.

-  Gyerünk már, David! gyerünk!- egyre kétségbeesettebbé vált az orvos arca. És ekkor felismertem. Ronald bácsi volt, apa legjobb barátja. Mindig csak Ronnak hívta, mi pedig a bácsikánknak tekintettük, ezért bácsiztuk. Ron sokkal inkább volt apa testvére, mint Bob, aki Ausztráliában élt, és évente egyszer karácsonykor látogattak haza pár órát eltölteni velünk. –Nem halhatsz meg, David! Gondolj a családodra! Ott van neked Grace, az életed! Danny, a kisherceg, és Elli a te hercegnőd! Értük tarts ki! Ki kell tartanod! Hallod?

Egyre erősebben nyomta a csupasz bőrre a műszert, azonban még mindig nem mutatott javulást. A lélegeztető maszk az arcán sem párásodott be, ami egyértelműen azt jelentette, hogy nem lélegzik. Ronald bácsi megfogta a pulzusát, majd könnyek gördültek le az arcán. Ütlegelni kezdte barátját, mintha ettől csodás módon életre kelne.

-    David, nem hallod?!- ordította. –Nem teheted meg, hogy meghalsz! Értetted?! Nem! Halhatsz! Meg!

-     Ron, elég!- szedte le róla a kollégája együtt érzően.

-   De nem halhat meg! Tenni kell valamit! Talán még van esély!- tiltakozott, és ismét a defibrillátorért nyúlt, a nő azonban lefogta a kezét.

-     Sajnálom, Ron. Vége. –A hangja mély együttérzést tükrözött.

-   Nem! Még nincs! Még talán a kórházban lehet esély megmenteni! Hol van már az a helikopter?!

-     Ron, állj le, kérlek!- meleg volt a hangja, ugyanakkor határozott is. –David elvérzett, súlyos égési sérüléseket szenvedett, és több csontja is szilánkokra tört. Közvetlenül érintette az ütközés. Már nem lehetett megmenteni. Sajnálom.

-     Nem! Nem! Az nem lehet! Ő olyan, mint a bátyám, nem veszíthetem el! Ott a családja! Mihez kezdenek nélküle?!

-   Sajnálom. Te mindent megtettél –gyengéden végigsimított a férfi karján, akinek véres arcán könnyek szánkáztak. Közben megérkeztek a bizonyos fekete zsákkal, amibe a holttestet helyezték. Ron egy utolsó pillantást vetett még rá, mielőtt behúzták volna a cipzárt, és elvitték volna.

-    Ezek után nem tudok majd a családja szemébe nézni. Egyszerűen képtelen leszek elmondani nekik –szólt meggyötörten. Rettenetesen sajnáltam. Ismerem az érzést, én is átéltem egy barátnőm halálát, de neki rosszabb volt. A kezei közt vérzett el, és nem tudott rajta segíteni.

-     Pedig neked kell megtenned. Senkiben sem bíznak jobban. Ez a te feladatod.

-     Ne, kérlek. Mondd el nekik te –esdekelt, de a nő csak a fejét rázta.

-     Te meg tudod őket vigasztalni.

-     Képtelen leszek rá, amikor én is ugyanúgy össze vagyok törve.

-     Menni fog.

-    Persze, hiszen már annyi halálhírt közöltem. Ez sem lehet nehezebb, igaz?- kérdezte keserű mosollyal.

-     Ott leszek melletted, rendben?

-     Köszönöm –nézett rá hálásan, majd megölelték egymást. Szívszorító látvány volt.     

Persze tudtam, hogy később valóban Ron mondta el anyának a hírt, velünk pedig ő maga közölte kíméletesen. Ronald bácsi végig mellettünk állt apa halála után. Szinte hozzánk költözött. Persze anyával mindig is amolyan sógor-sógornő viszonyban voltak, semmi több. Mi pedig imádtuk Őt. Aztán egy napon bejelentette, hogy visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott Bostonban, pár héttel később pedig ki is lépett az életünkből. Persze tartottuk a kapcsolatot, sokszor beszéltünk, szülinapunkra küldött ajándékot is. De mindez megszűnt, amikor saját családot alapított, így megfeledkezett a fogadott gyermekeiről. Nem hibáztatom érte. Habár szeretett minket, a szomorúság mindig ott volt a szemében, ahogy ránk nézett. Mindig mondta, hogy apánk legjellegzetesebb vonása az orra volt, és azt tőle örököltem. Folyton rá emlékeztettem, pedig nem sok vonásom hasonlít az övére. És mégis. Persze, hiszen a kezei közt halt meg. Mindig is magát hibáztatta, s bár ezt sosem hangoztatta, látszott rajta; tudtuk. És Ő tudta, hogy tudjuk.

Csak álltam ott, és néztem, ahogy a mentőhelikopter leszáll, és anyát berakják, mivel ő sérült meg a legsúlyosabban, de még megmenthető, majd elviszik. Aztán a mentőautók sorban hajtottak el a helyszínről villogtatva, szirénázva, az egyikben velünk. A tűzoltók már korábban visszavonultak. Most pedig, hogy tiszta a terep a rendőrök egy csoportja is megkezdte a helyszínelést. Fényképeztek, krétával jelöltek meg bizonyítékokat, miközben egy másik csoport továbbra is a szemtanúk kihallgatásával volt elfoglalva.

Meredten bámultam a roncsot pár percig, majd inkább elfordultam, és elindultam az utcán valamerre, teljesen céltalanul. Végül valami csoda folytán a kórháznál kötöttem ki. Megálltam a nagy fehér épület előtt, vettem egy nagy levegőt, majd beléptem. Nem tudtam hogyan, mi vezértelt, de itt kötöttem ki. Valami vonzott, mint a mágnes a vasat, így ezt a vonzást követtem. A 359-es kórterem előtt álltam meg. A bőröm bizseregni kezdett, valami van itt. Vagy inkább valaki. Átnyúltam az ajtón kísérletképpen, hogy át tudok-e rajta menni. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy igen, beléptem a kórterembe. Itt valamivel kellemesebb szag terjengett, mint az épület többi részében. A kórházszagot elnyomta a rózsaillat, ami egy légfrissítőből áradt szét a szekrény tetején. Maga a szoba nem hasonlított a hétköznapi kórteremre. A falakat élénksárga színnel festették ki, és különféle mesefigurák, állatok díszítették. Azonnal rájöttem, hogy a gyermekosztályon vagyok. Két ágy volt a terem közepén. Ahogy közelebb léptem, felismertem az ötéves énemet, és a nyolcéves Dannyt. Vörös sebek, apróbb vágások, kék, lila foltok borították a testünket, Danny gipszben feküdt, én bekötözött fejjel. Megnéztem a kórlapokat, de csupa orvosi szakkifejezést láttam, így inkább visszafordultam az ágyam felé. Felhúztam a hercegnőmintás takarót-ami nem az enyém volt, gondolom, ezen az osztályon ilyesmiket tartanak, mivel a bátyámon autós pokróc volt-, és megnéztem a jobb bokámat. Friss varrat látszott, ami szinte körbeérte az aprócska testrészt. Ma már persze kisebb helyet foglal el, de így visszanézve ezen a pici testen nagyon nagynak tűnik. Olyan, mintha visszavarrták volna a bokámat. Inkább visszaigazítottam a puha rózsaszín anyagot. Hirtelen hasított belém a tudat, hogy ezt meg tudtam fogni. Megijedtem. El kellett tűnnöm innen. Ahogy át akartam rohanni az ajtón, nekiütköztem. A fenébe! Gyorsan résnyire nyitottam, majd miután megállapítottam, hogy tiszta a levegő, kislisszoltam. Amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem onnan. Néhányan furcsa szemmel méregettek, de senki nem szólt semmit. Talán csak észrevették, hogy ideges vagyok, és nagyon sietek. Amint kiértem az épületből, és megcsapott a hűvös levegő, felébredtem. Izzadtam, a végtagjaim a takaróba gabalyodtak. Furcsa érzés volt újra ott lenni. És még furcsább volt három szemszögből látni az eseményeket. Túl valósághű volt. Ez nem csupán egy egyszerű álom volt. Tudom, hogy tényleg így történt. Sokkal inkább olyan volt, mintha visszamentem volna az időben. Egy múltbéli látomás. Az életem egy darabkája, amit mélyen el akarok temetni az elmémben, de mindig visszatér. Itt kezdődött minden. Ezzel a balesettel. Ettől a billogtól, a baleset terhétől a szívemen sosem szabadulhatok.