Katherine nyomában - 12. fejezet

Sziasztok, drága Kiválasztottak!

Gondolom, már sokan láttátok, hogy a blog Leah Hope Eastbrook barátnőm jóvoltából új könyvborítókkal büszkélkedhet! A két évad menüpontjainál (A titkok kulcsa, Katherine nyomában) megtalálhatók, de itt is megosztom veletek. Én imádom őket, de a Ti véleményetek is érdekel. Hogy tetszenek?

Nagyobb méretért katt a képre

Nagyobb méretért katt a képre

Természetesen a fejezettel kapcsolatos gondolataitokat is nagyon várom! ÚJ SZEREPLŐ a láthatáron! Remélem, mindenkinek csodásan telik a nyári szünet! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

Bár a naplóbejegyzés kétségkívül az egyik legizgalmasabb résznél ért véget, mégis inkább úgy döntöttem, hogy később folytatom az olvasását. Pont olyan, mint amikor egy jó könyvet olvasok: teljesen belemerülök, majd az egyes fejezetek végén elkap az alkotási vágy, és inkább elvonulok a műhelyembe, papírra vetni az olvasmány szereplőit, helyszíneit, ahogy én képzelem őket. Ez most sem volt másképp. Leültem a rajztömböm elé, megfogtam a kedvenc ceruzámat, és rajzolni kezdtem. A grafit úgy siklott a papíron, mintha nem is én irányítanám, mintha valami természetfeletti erő mozgatná a kezem. Ahogy lehunytam a szemem, láttam magam előtt Sheilát, ahogy látomás közben eltorzult arccal vonaglik Katherine holtteste fölött. Egész testemben megborzongtam.

Jó néhány óra finomítás után végül két jelenetet vetettem papírra: az első, amikor a boszorkány első látomása történt az erdőben; a második pedig, amikor Sheila feláldozta magát, hogy megmentse Katherine lelkét. Miután elkészültek, elrejtettem őket a matracom alá, a többi legendával kapcsolatsom rajzaim közé.

Odakint már sötét volt, így nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Komótos léptekkel battyogtam lefelé a lépcsőn, és beléptem a nappaliba. Az ódon bútorok, a sötét tölgyfa burkolat, és a plafonon lógó hatalmas csillár jól illett az épület régies külsejéhez. Mindettől a hatalmas, modern plazmatévé a mellette felállított házimozi-rendszerrel nagyon elütött. A tévével szemben elhelyezett kissé kopottas bőrkanapén Danny terpeszkedett, és a csatornákat váltogatta unottan. 

- Mit nézünk?- kérdeztem, miközben átmásztam a háttámlán, és szó szerint leestem Danny mellé-vagyis félig rá.

- Ezt nem –húzta el a száját, amikor épp egy gyerekcsatornára kapcsolt, ahol rózsaszín egyszarvúk csúszkáltak a szivárványon.

- Pedig neked való –veregettem meg a vállát. –Az értelmi szintednek pont megfelel.

- Kedvességed, mint mindig határtalan, drága kishúgom –felelte szarkasztikusan, rám sem nézve.

- Tudom –vigyorogtam. –Na, ezt sem nézzük –böktem a készülékre, amin épp hatalmas szörnyfurgonok versenyeztek egymással a mocsokban.

- Most miért nem?- kérdezte felháborodva. –Inkább néznéd az orrszavúkat, akik a szivárványon csúszdáznak?

- Azok egyszarvúk, és ennél még az is jobb!

- Akkor ne nézzünk Dora-t? Vagy Diego-t?- kérdezte, mire csak a szemem forgattam.

- Inkább add oda azt a távkapcsolót!- kértem, mire idedobta az említett készüléket. –Kösz.

- Most visszamész arra a gyerekcsatornára? Mert engem amúgy tényleg érdekel, mi van a szivárvány túloldalán –szólalt meg hirtelen, mire belőlem kitört a röhögés, és a visszanyomtam az említett csatornára.

- Ez is egy orrszarvú?- kérdezte a tévére mutatva.

- Még mindig egyszarvú, és nem, ez már nem az. Ez egy hercegnő –feleltem, mire megszólalt a kislány a tévében.

- Sziasztok! Sophia hercegnő vagyok!- mutatkozott be vékony hangon.

- Egészen pontosan Sophia hercegnő –pontosítottam. –Attól tartok, hogy az egyszarvús mesédnek vége.

- Neeeee!- kiáltott fel a 18, lassan 19 éves bátyám, mire ijedtemben ugrottam egyet, és még a távkapcsoló is kiesett a kezemből. Pár másodperc múlva mindketten hangos röhögésben törtünk ki.

- Na, nézzünk valami értelmeset. 

- Hello Kitty?- kérdezte, mire megint kuncognom kellett.

- Olyan hülye vagy, tudod?- kérdeztem a távirányító gombját nyomkodva. 

- Tisztában vagyok vele –bólintott.

- Ez milyen műsor?- kérdeztem a képernyőre meredve, ahol éppen valami régi könyvet mutattak, és egy nő olvasott fel belőle egy érdekes történetet.

- Ja, ez az a Jeti-s műsor.

- Jeti-s?- vontam fel a szemöldököm.

- Ja –bólintott. –Múlt héten láttam, hogy a nő Jetire vadászott. Ilyen legenda felderítő műsor, vagy mi a fene. Az egész világon különböző legendákra derít fényt.

- Igazán?- kérdeztem meglepetten.

- Igen. Minden hónapban talál egy-egy legendát, és négy héten keresztül nyomoz utánuk. Ismertebb, és kevésbé ismert legendák is előfordulnak benne. Még Londonban Derek nézte folyton, és néha mi is megnéztünk vele pár részt. Én csak a Jeti-set meg a Dracula-sat láttam.

- Érdekesnek tűnik –néztem vissza a tévére.

- Ja, nem rossz, ha valakit érdekelnek az ilyesmik –vont vállat Danny.

- Mint engem. 

- Mióta érdekelnek a legendák?- kérdezte, és a hangjából ítélve sikerült meglepnem.

- Amióta ideköltöztünk. Persze nem az ilyen Jeti-s marhaságok. Hanem itt vannak például a város legendái.

- A városnak vannak legendái?

- Vannak –bólintottam. –Az egyik például pont a mi családunkhoz kapcsolódik.

- Tényleg?- kérdezte elkerekezett szemekkel. –De hiszen a Tisdale-k…

- Anya családjához, te idióta!- szakítottam félbe.

- Mi köze van a helynek anya családjához?- nézett rám értetlenül.

- Mivel ez a kastély családi örökség…

- Családi örökség?- kérdezte meglepetten.

- Te… te nem tudtad?- kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Eddig nem. 

- Hát… most már tudod.

- Igen –felelte kábán. Gondolom, próbálja feldolgozni ezt az információt.

- Jövő héten egy újabb legendára derítek fényt, ezúttal a ködös Írországban. –mondta a nő a tévében. Úgy a húszas évei vége felé járhat, talán 26 éves. Karcsú, modell alakja és hozzá illő magassága van, már amennyire így képernyőn keresztül ezt meg lehet állapítani. Platinaszőke-valószínűleg festett-haja hullámokban omlik a vállára, smaragdzöld szeme barátságosnak tűnik, de látszik benne az elszántság, a keménység. Vékony ajkait élénkvörös rúzzsal próbálja teltebbnek látszatni, kevés sikerrel. Élesen kiemelkedő arccsontjait pirosítóval emeli ki. Szűk farmert, és egy piros, kockás inget visel a felvételen. –A titokzatos ország egyik legrejtélyesebb városába, Dollivanba látogatunk el, hogy megfejtsük Katherine- legendáját, a száz éves gyilkosságot. Lana Moore vagyok, ez pedig a Legendák nyomában –mondta szélesen mosolyogva, kivillantva tökéletes, hófehér fogsorát.

- Hogy ide jönnek?- kérdeztem, miközben elkerekedett szemekkel meredtem a képernyőre.

- Ezek szerint –vont vállat Danny.

- Azt említettem, hogy Katherine legendája a mi családunk legendája?- néztem rá felvont szemöldökkel, mire majdnem kiköpte a kólát, amit éppen ivott, és heves köhögő roham tört rá.

- Nem –nyögte két köhögés között. –Ezt elfelejtetted.

- Szóval idejönnek. Akkor, gondolom, benne leszünk a tévében –húztam el a számat. Nem vagyok oda a reflektorfényért. Talán ezért nem foglalkozom komolyabban az énekléssel.

- Úgy tűnik. Vajon mikor érkeznek? Csak, hogy felkészült legyek. Szerinted mit kéne felvennem?- lelkesült fel a bátyám azonnal. Igen, kettőnk közül ő az, aki odavan a figyelemért. 

- Danny, állj le!- förmedtem rá.

- Most mi van?

- Ki tudja, mikor jönnek. Talán már itt is vannak. És ki tudja, mikor találnak meg minket. Nem hinném, hogy erre különösebben fel lehet készülni. Hacsak nem akarsz izompólóban, farmerban, cipőben, belőtt hajjal aludni, hogy mindig a legjobb formádat mutasd.

- Ez nem is rossz ötlet –csettintett, majd felpattant, és felrohant az emeletre.

- De nem gondoltam komolyan!- kiáltottam utána, de már nem hallotta. Kikapcsoltam a tévét, majd én is felmentem az emeletre. Amint becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, abban a pillanatban meghallottam a telefonom ismerős csörgését.

„Mia hív”- villogott a kijelzőn. Megnyomtam a fogadás gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket.

- Halló!

- Szia, El!- köszönt vidáman.

- Szia. Mi történt? Mi ez a nagy jókedv?- kérdeztem mosolyogva, bár ő nem látta.

- Nézted az 5-ös csatornát?-Á, helyben vagyunk.

- Igen, láttam. Szóval a városban fognak forgatni. 

- Igen! Hát nem nagyszerű?- lelkendezett.

- Én nem repesek az örömtől –vallottam be.

- Miért nem?- hallottam a hangján, hogy meglepte a reakcióm, kicsit talán le is lombozta.

- Mert biztos vagyok benne, hogy a házban is fognak forgatni. És abban is biztos vagyok, hogy én és a családom nem fogunk kimaradni ebből a hülye műsorból. Ráadásul te is nagyon jól tudod, hogy azt szeretném a legkevésbé, hogy egy tévéstáb belepofátlankodjon az életembe, és ezt még műsorra is vigyék. Ezen kívül, biztosra veszem, hogy ha már a város szerepel benne, akkor minden lakója nézni fogja, így…- ecseteltem, de ennél a pontnál Mia közbevágott.

- Így mindenki megtudja, hogy a Danken kastélyban élsz, és hogy a város legbefolyásosabb családjának a tagja vagy –fejezte be monoton hangon.

- Pontosan.

- Megértelek, de ez akkor is nagy lehetőség a városnak, és a családodnak is. Ráadásul, ha ez a nő megtalálja a gyilkost, az azt jelentené, hogy végre a Donovan és a Sullivan család kibékülhet.

- Hacsak nem az egyik család tette, mert akkor örökre száműzik őket a városból –jegyeztem meg.

- Ugyan már, ez csak mese! Csak az ősi családok hisznek benne, akik itt voltak a város alapításakor.

- Mint például a Donovanok, a Sullivanek…

- Oké, oké. Talán igazad van, de kétlem, hogy száműznék az elkövető családot. Azért ennyire csak nem maradiak!

- Kérdezd meg Max-et, mit gondol erről az egészről. Fogadok, hogy mindkét család benne lesz a műsorban. És… mivel a barátnője vagy, gondolom, te is.

- Hm. Lehet –felelte elgondolkozva. –beszélek Max-szel. Holnap találkozunk?

- Persze –feleltem.

- Okés, szia –köszönt el.

- Szia –mondtam, majd Mia bontotta a vonalat.

Sóhajtva dobtam az ágyra a készüléket. Mindenki nagyon lelkes a dolog iránt, csak én nem. Bár szerintem Damien sincs oda a dologért túlzottan. Tessék! Már megint rá gondolok. Talán beszélnem kéne vele… erről a forgatás-dologról.

Bizonytalanul nyúltam a telefonom után, majd feloldottam a képernyőzárat. Vettem egy mély levegőt, és kikerestem Damien számát. Pár milliméterrel a zöld hívásgomb fölött megállt az ujjam. Jó ötlet ez?- kérdeztem magamtól. Mi van, ha nem akar velem szóba állni? Vajon haragszik? Hiszen nem is beszéltünk, mióta… mióta szakítottunk. De egy próbát megér!

Gyorsan megnyomtam a gombot, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Pár pillanatig csak némán meredtem a kijelzőre: „Damien… Kapcsolódás”. Aztán hirtelen elindult a számláló, ami azt jelentette, hogy felvette. Gyorsan a fülemhez kaptam a telefont.

- Halló! Damien?- még engem is meglepett a bizonytalanság a hangomban.

- Én vagyok. Vagy talán nem engem hívtál?- kérdezte nyersen. Aucs. 

- D… de. Figyelj, beszélnünk kellene.

- Úgy gondolod?

- I… igen –dadogtam. Olyan furcsa volt és idegen. Mintha nem is Ő lenne.

- Nem is tudom. Mára három randim van betervezve. Kétlem, hogy be tudnálak szorítani – színtelen volt a hangja. Ennyire gyűlölne? Képes lenne még több darabkára törni a szívemet?

- Damien, miért csinálod ezt?- kérdeztem szinte suttogva.

- Mire gondolsz? Hiszen, ha jól tudom, már nem vagyunk együtt. Szabadúszó lettem…

- Damien –szakítottam félbe. –Te nem gondolod, hogy ezt rendesen meg kéne beszélnünk?

- Máris megbántad a döntésed?- kérdezte cinikusan. 

- Miért beszélsz így? Mintha nem is te lennél.

- Pedig nagyon is én vagyok. De… ha ennyire szeretnéd, beszélhetünk. A szobádban találkozunk öt perc múlva –ezzel letette.

Könnyeimmel küszködve hallgattam a telefon pityegését, majd dühösen visszahajítottam az ágyra.

- Nem fogok sírni!- mondogattam magamnak. –Akkor sem fogok sírni!

Erősnek kell magam mutatnom. Egyszer már összetörték a szívemet, még egyszer nem hagyom magam! Danny mindig is mondta: „Sose sírj egyetlen fiú után sem. Nem érdemlik meg. Nekik kell, hogy fájjon, hogy elveszítettek, nem neked kell összetörnöd. Mindig erősnek kell maradnod. Így könnyebb lesz továbblépni.” Akkor is az Ő szavai tartották bennem a lelket. Most viszont nem beszélhetek neki erről, hiszen nem is tudott a kapcsolatunkról.

Drága exbarátom tartotta a szavát, ugyanis öt percen belül a titkos ajtó alig hallható nyikorgással kinyílt. És ott állt Ő. Fekete csőfarmert, egyszerű fehér pólót és fehér Convere cipőt viselt. Bal csuklóján egy barna bőrkarkötő volt, amit már többször is láttam rajta, a nyakában pedig az ezüst nyaklánc pihent, amit sosem vett le. Sötétbarna haja kócosan állt, mint aki most kelt ki az ágyból, a szeme alatt pedig halvány karikák ültek. Bár próbál úgy tenni, mintha nem lenne semmi baja, látom rajta, hogy őt is hasonlóképp megviselte a szakítás, mint engem. És ahogy visszaemlékszek az arcára, amikor kimondtam a döntésemet, ebben csak még biztosabb lettem.

- Szóval itt vagyok –szólalt meg, amint bezárta az ajtót maga mögött, majd a szobám ajtajához ment, s ráfordította a kulcsot.

- Miért zárod be?- kérdeztem kissé meglepetten.

- Talán azért, mert mindig be szoktuk? –kérdezett vissza.

- Azért, hogy ne bukjunk le.

- A családodat még most is érdekelné, hogy mikor és hogyan jutottam be vagy, hogy egyáltalán mit keresek itt. Még akkor is, ha már nem vagyunk egy pár –közölte teljesen érzelemmentes hangon, mintha csupán egy egyszerű tényt közölt volna.

- Legyen –sóhajtottam.

- Ha jól sejtem, akkor nem csak kettőnkről szeretnél velem beszélni, igaz?- vonta fel a szemöldökét, miközben a falnak támaszkodott mellettem.

- Valóban –bólintottam. – Igazából a tévés forgatás miatt hívtalak. Gondolom, hallottál róla.

- Igen, hallottam. Nate szokta nézni azt a műsort. Ő mondta, hogy ide jönnek forgatni –felelt közömbösen.

- És te mit gondolsz róla?

- Nem is tudom. Azt a Jeti-s részt nem vágom. Konkrétan semmi újat nem tudott mondani a nő, bár amikor a Greenfieldi manókról…

- Nem a műsorról beszélek –szakítottam félbe. –Úgy értettem, mit gondolsz arról, hogy ide jönnek, és a velünk kapcsolatos legenda után fognak kutatni?

- Hát… maradjunk annyibban, hogy nem szaltóztam a nappali közepén örömömben. Addig jó, ameddig a mi kilétünkre nem derül fény.

- Szóval te sem örülsz neki.

- Nem igazán – bólintott. –Csak akadályozzák majd a munkánkat, mivel biztosra veszem, hogy mindhárom család minden tagjára napi huszonnégy órára kamerát állítanak, így esélyünk sem lesz tréningezni, vagy kutatni.

- És nem tudjuk valahogy távol tartani őket?

- Nem tudom. Semmilyen információnk nincs arról, hogy hányan jönnek, hány kamerával, mik a terveik, vagy egyáltalán mennyit tudnak.

- Akkor mihez kezdjünk?- kérdeztem kissé kétségbeesetten.

- Nem tudom –vont vállat. –Ezen elég akkor parázni, amikor itt lesznek. Főleg, mivel különösebben nem tudunk rájuk felkészülni. A műsor azon részei alapján, amiket láttam, lesznek rejtett kamerák is. Gondolom nálatok is és nálunk is. Abban például biztos vagyok, hogy mindkét házban a hálókba, a nappaliba és a könyvtárna szerelnek egyet-egyet. 

- Ezek szerint, amíg itt vannak, a titkos átjárókat nem tudjuk használni.

- Pontosan –bólintott egyetértően.

- De így találkoznunk is nehezebb lesz, elvégre mindenhova követni fognak, és mindent lehallgatnak. Mintha valami valóságshow-ba csöppennénk –húztam el a számat. Nézni is utálom őket, nemhogy szerepelni egyben!

- Annyi biztos, hogy a legendáról és a titokról nem beszélhetünk, és nem találhatják meg a naplót. Erről jut eszembe!- csillant fel a szeme. –Találtál már valamit a naplóban?

- Nem sokat. Addig a részig még nem jutottam el, hogy hová rejtették el a holttestet. Viszont… - kezdtem, majd felemeltem a matracot, és kihalásztam a rajzokat alóla. –találtam pár érdekes dolgot.

- Mint például?- kérdezte, miközben elvette a lapokat.

- Clark Danken egy Sheila nevű boszorkányt kért meg, hogy segítsen megtalálni a gyilkost. Elég részletesen leírta a látomását, de a lényeg annyi, hogy megjövendölte a Kiválasztottat, vagyis engem. Aztán valami barlangban száztizenegy évig hibernálta a testet, hogy épségben megtalálhassuk –ecseteltem röviden.

- Száztizenegy? Ez valami misztikus szám?- kérdezte, miközben végig a rajzokat tanulmányozta.

- Azért pont ennyi, mert a banya pontosan ennyi idős volt. És a varázslat az ő életerejét szívta el. 

- Érdekes. És erről a bizonyos Sheila-ról tudunk valamit?

- Nem sokat. Csak annyit, hogy az utolsó ír druida leszármazott boszorkány, a korát, és… hogy ő volt Mr. Danken szeretője –a mondat utolsó felére Damien felkapta a fejét, és összeráncolt homlokkal meredt rám.

- Hogy a szeretője?- vonta fel a szemöldökét, mire csak bólintottam.

- Ezt írta a naplójában.

- Hogy milyen nyílt ember volt, ez a Clak Danken –mosolyodott el. –Azért egy boszorkánnyal kezdeni nem semmi! Nem sokan kockáztatják meg. Lehet, hogy gyönyörűek, de állítólag veszélyesek. Egyszer azt hallottam, hogy szex közben elszívják a partnerük minden életenergiáját, aki ebbe belehal. Sőt, olyat is hallottam, hogy aki egyszer egy boszorkánnyal kezd, az többé nem szabadul tőle. A szolgájává válik, a pincsikutyájává. Minden parancsát teljesítik a gazdájuknak. Általában velük végeztették a piszkos munkákat, viszont cserébe ők is örökké élhettek általuk. Bár a legtöbb embernek nem érte meg feláldozni a szabadságát és az önálló gondolatait az örök életért sem. Főleg, mivel így ők is elátkozottá váltak. És ha a gazdájuk meghal, ők is vele pusztulnak.–fejezte be a „mesélést”. A tekintete és a titokzatos hangnem alapján Damien élvezi az efféle történeteket.

- Hát… Clark nem pusztult el, amikor Sheila meghalt, szóval kétlem, hogy a szolgálója lett volna. Az előbbi feltevésedet pedig szintén kizárnám, tekintve, hogy Clark Danken életenergiáját biztosan nem szívta ki.

- Én csak elmondtam, amiket a boszorkány-halandó viszonyokról hallottam –vont vállat.

- Nem hallottál valami mást esetleg?

- Ha csak a drágalátos hűtlen Danken papa nem volt függő, és nem is halt meg a banya haláláig, akkor három lehetőség maradt.

- Éspedig?- vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

- Az első, hogy nem tudok semmi olyat a boszorkányokról, ami igaz lenne. A második, hogy valójában nem is voltak szeretők. A harmadik pedig… hogy Mr. Danken nem volt halandó.