33. fejezet

Heyhey!
Most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bevezetőt írjak, szóval csak annyit mondok, hogy jó olvasást és várom a véleményeket! :D

      - Ebben van valami. –szólalt meg fél perc néma csend után Tom.

      - Ugye?- kérdeztem. Micsoda felfedezés! Csakhogy… ezzel az első számú gyanúsított család kiesett. De legalább egyel kevesebb.

      - De akkor mégis melyik családból valók?- gondolkozott Tom.

      - Babarózsaszín fingom sincs. –mondta Damien, mire elnevettem magam. –Mi olyan vicces?

      - Babarózsaszín? Ez komoly?

      - Ja. Miért ne? –vont vállat.

      - Segítesz nekünk?- fordult vissza Tom a „túszunkhoz”.

      - Ugyan miért segítenék?

      - Mert a hallottak alapján ki nem állhatod az öcséd. És ha segítesz nekünk elkapni, azzal te is jól járhatsz. –próbálta meggyőzni.

      - Miről sutyorogtok ti ott?- ébredezett a „Mester ölebe”.

      - Remek! Már csak te hiányoztál!- sóhajtottam fájdalmasan. 

      - Szóval hiányoltam, szépségem?

      - Persze!- feleltem gúnyosan.

      - Mi az? Téged is elkaptak, Jake?- nézett a símaszkosra.

      - Nem látod? És ne mond ki a nevem, te idióta!

      - Bocsáss meg nekem. –gúnyolódott. –Látod, te sem vagy sebezhetetlen.

      - Még mindig jobban nézek ki, mint te!- vetette oda neki.

      - Ne szemtelenkedj!

      - Mert mit teszel?- hergelte tovább.

      - Mindkettőtöket leütlek, ha nem maradtok kussban!- ordította el magát Damien.

      - Mi van Testőrkém? Idegeskedünk? Talán be kéne venned egy nyugtatót!- pimaszkodott az előbb még félholtan fekvő ürge.

      - Ha megint leütlek, mindjárt lenyugszom. –mondta fenyegetően mosolyogva.

      - Csak rajta!- hergelte, de szerintem ő sem gondolta, hogy Damien tényleg oda megy, és megint behúz neki egyet, amitől újra elájul.

      - Te normális vagy?!- kérdezte Tom dühösen.

      - Most miért? Ő kérte. –mentegetőzött.

      - Te beteg vagy!

      - Tudok róla. –sétált vissza hozzánk.

      - Kikkel vagyok körülvéve?!- tetem fel a költői kérdést.

      - Jobb dolgod lenne az öcsémnél. –szólalt meg a megkötözött emberke.

      - Azt erősen kétlem.

      - Ha nem segítesz nekünk, úgy is jó. Viszont akkor itt fogsz megrohadni. –próbálta meg Tom csatlakozásra bírni. Ismét.

      - Tudod, minden álmom ezen a szemétdombon megkötözve meghalni a legjobb haverommal, aki félholtan fekszik a másik sarokban. –mondta teljesen komoly hangnemben, de éreztem a szavak mögötti gúnyt.

      - Hát, ha neked ez kell, mi nem állunk az utadba. –mondta Tom, majd elindult a nyitva álló ajtó felé. –Ti nem jöttök?

      - Dehogynem!- feleltem, majd Damient magammal rántva az ajtó felé indultam.

      - Innen hogyan tovább?- kérdezte Tom. Elővettem a térképet, és tanulmányozni kezdtem.

      - Először is… Hol vagyunk?- néztem rájuk tanácstalanul.

      - Először is… Fejjel lefelé tartod. –fordította meg Damien. Az asztalról elcsórt zseblámpákkal világították meg a sárgás papírt.

      - Óóó! Így mindjárt jobb.

      - Szóval merre?- kérdezte Tom.

      - Még mindig nem tudom, hogy hol vagyunk pontosan.

      - Szerintem itt. –mutatott Damien egy pontra a térkép közepéhez közel. –Ez itt a Sötét Erdő. –rajzolt egy kört rajta. –Innen jöttünk be, és erre jöttünk. Szóval most valahol itt vagyunk.

      - Nem akarod átvenni?- kérdeztem. –Te jobban értesz hozzá.

      - Oké. –vette át az irányítást. –Akkor arra. –mutatott az erő belseje felé. 

      - Akkor menjünk!- utasított Tom, majd elindultunk az erdő közepe felé.

Csendben sétáltunk, Damient követve. Már nem jártunk messze az „X”-től, amikor morgást hallottam. Azt gondoltam, hogy valami kis állat lehet, így nem foglalkoztam vele. Pár perc múlva ismét ugyanaz a hang. De most közelebbről. Eszembe jutottak a „vérebek”, amik könnyűszerrel szétmarcangolhatnak minket is. A Sötét Erdőben rejtőznek. És mi ott vagyunk. Bármikor összefuthatunk velük. Akár egy ilyen teremtmény is moroghatott az előbb. Ismét egy morgás. Ők nem is hallják?

- Hallottátok?- kérdeztem ijedten.

- A morgást?- kérdezett vissza Damien teljesen nyugodtan.

- Azt. –bólintottam.

- Igen, hallottuk. –felelte Tom, szintén teljesen nyugodtan. Akkor csak én pánikoltam be?

- És akkor miért vagytok ilyen nyugodtak?

- Mert gondoltunk a vérebekre is. –kacsintott Damien.

Abban a pillanatban a semmiből elénk ugrott egy hatalmas állat. Úgy másfél méter magas, szőrös, sárgán izzó szemű valami. Nem is tudom mire hasonlított… Talán egy farkasra, esetleg kutyára vagy medvére… Vagy mindre egyszerre. Mi a franc ez?! Ez lenne a véreb? Megtorpantunk. Morgott egyet, úgy, hogy látszottak hatalmas, éles fogai. Szerintem a csontjainkat is simán átharapja azokkal az izékkel. Be kell vallanom… bepánikoltam. Csoda, hogy nem piszkítottam össze a gatyámat… Piros pont érte! 

- Ez lenne…- kérdeztem, majd nyeltem egy hatalmasat.

- A véreb. Igen. –felelte Tom, de hallottam a hangján, hogy ő sem teljesen nyugodt.

- Mégis milyen állat ez?- suttogtam rémülten.

- Házilag tenyésztett. De nekem olyan medve-farkas keveréknek tűnik… - gondolkozott Damien. Szerinte is? Akkor mégsem vagyok olyan hülye! 

- És mit akartok vele tenni?- kérdeztem még mindig suttogva, miközben lassú, mély levegőket vettem, hogy ne kezdjek el fejvesztve rohanni, miközben teli torokból sikítok.

- Hoztunk csalit. –vigyorgott rám Damien.

- Remek!- könnyebbültem meg. Remélem, be fog válni.

- Tom, elő a csalit! –szólalt meg Damien, és vele egy időben Tom is:

- Damien, elő a csalit!- döbbenten néztek össze, majd ismét egyszerre szólaltak meg: –Mi?

- Azt ne mondjátok, hogy… - estem késégbe.

- Neked kellett volna hoznod!- mutattak egymásra, miközben továbbra is egyszerre beszéltek. –Nekem? Igen, neked!- ez ijesztő…

- Egyikőtök sem hozott csalit?- csaptam a homlokomra. Hogy lehetnek ennyire hülyék! És ŐK akarnak ENGEM megvédeni! Röhej.

- Akkor viszont baj van. –nézett rám Damien. Remek! Idegesíts fel még jobban! Mintha nem paráztam volna be így is eléggé!

- Akkor… most mit fogunk tenni?- kérdeztem, és a hangomon jó lehetett hallani, hogy totál frászt kaptam.

Az a szőrös mutáns pedig még mindig ott állt velünk szemben, és vicsorgatva, nyálcsorgatva meredt ránk. Vajon miért nem támadott még meg minket? Nem mintha azt szeretném, csak furcsállom. Vagy talán valakinek a parancsára vár? Nem tudom, de most inkább örülök annak, hogy meg sem moccan, és nem fekszünk a földön hat darabban…

- Kő- papír- olló?- kérdezte Damien.

- Mi? Te ilyenkor akarsz játszani?!- kérdezte Tom idegesen.

- Így eldönthetnénk, hogy melyikünk legyen a csali… - kezdte magyarázni az ötletét.

- Hogy mi van?- kérdeztem meghökkenve. –Te most komolyan azt akarod, hogy egyikünk legyen a csali?!

- Hát mivel más ötletet nem hallottam…

- Szerintem legyen Elena. –nézett rám Tom.

- Hogy mi?!- visítottam. –Miért pont én?!

- Mert te gyors vagy, mi pedig erősek. Te elmenekülsz, mi meg kiverjük a fogait. –ismertette a tervet.

- Arra befizetek!- fújtattam. –Miért nem vagy inkább te a csali? Ha nekem bajom esik, az a legrosszabb, mert én vagyok a Kiválasztott. Damien pedig a Testőr. Te viszont csak kísérő vagy.

- Szóval én nem érek annyit, mint ti?- kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem ezt mondtam, csak… na jó, ezt mondtam, de ne mondd, hogy nincs igazam.

- Abban igazad van, hogy ha ti ketten megsérültök, az mindenkinek rossz, és akkor nem oldódhat meg a rejtély. Viszont titeket nem olyan könnyű megölni, mint engem, egy átlagos embert…

- Na, jó. Melyikőtök vállalja?- kérdezte Damien türelmetlenül.

- Miért nem vállalod te? A te ötleted volt. –kérdezte Tom. Ez igaz. Ő találta ki, menjen ő!

- Mert nincs kedvem ez elől az izé elől menekülni. –adta az egyértelmű magyarázatot.

- Nekünk sincs!- ordítottuk egyszerre. 

- Akkor valakinek valami ötlet?

- Mit szólnátok a meneküléshez?- kérdeztem.

- Megfutamodnál?- kérdezte Damien.

- Hát vagy megfutamodok, vagy meghalok… Igen, megfutamodnék. 

- Ne legyél már gyáva nyuszi! Kitalálunk valamit. –fogott vissza Damien, pedig már rákészültem a futásra.

Pár percig csendben gondolkoztunk, miközben farkasszemet nézünk a szörnyeteggel, ami bármelyik pillanatban kinyírhat minket. Érdekes szituáció. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülök. Mindig arra vágytam, hogy különleges legyek. Hogy képes legyek valamire, amire mások nem. És ez Kiválasztottként megadatott nekem. De én nem erre gondoltam! Öt éves koromig hercegnő akartam lenni, akiért egy nap majd eljön a szőke herceg fehér lovon. Nos… A szőke hercegem barna, és fehér ló helyett kék kocsin jött el értem. Apa halála után arra vágytam, hogy tudjak kommunikálni a halottakkal. Nos, ez a vágyam is teljesült. De én nem Katherine Dankenre, hanem apára gondoltam. Jelen pillanatban újra az az átlagos 16 - nemsokára 17- éves lány akarok lenni, aki nyár elejéig voltam! Semmi kedvem meghalni! Még túl fiatal vagyok! Nyugi, El, nyugi. Maradj optimista. Idegeskedéssel nem mész semmire! Nem fogtok meghalni. Egyikőtök sem. Hiszen, ez a valami már rég megölhetett volna titeket, ha annyira akart volna…

Gondolatmenetemet Tom hangja zavarta meg.

- Nektek nem furcsa, hogy itt állunk vagy húsz perce, és a véreb még nem támadott meg minket?

- Igazából én is ezen gondolkoztam. –feleltem.  

- Vajon mire vár?- kérdezte Tom.

- Nem tudom, de mindenesetre én örülök, hogy csak ott áll. –vontam vállat.

- Szerintetek… ha elindulunk tovább, megtámad minket?- szólalt meg Damien is.

- Próbáljuk meg!- mondta Tom, majd óvatosan a medve-farkas (?) felé lépett. Nem történt semmi. Damiennel mi is elindultunk.

Már csak fél méter vagy annyi sem választott el minket az állattól, de az nem mozdult. Továbbra is nyálcsorgatva meredt maga elé. El akartunk menni a jobb oldalán, amikor morgott egyet. Bennem megfagyott a vér. Azonnal megtorpantunk, és vártuk, hogy most mit tesz. Továbbra sem nézett ránk, így folytattuk utunkat az erdő felé. Sikeresen elmentünk mellette, így kissé fellélegeztünk. Abban a pillanatban valami rekedtes vonyítás hagyta el a torkát, amitől ijedtemben megugrottam.

- Ott vannak!- hallottam egy kiáltást a hátunk mögött. A fiúk futásnak eredtek, de az én lábaim nem akartak megmozdulni. Damien rántott magával.

- Kik ezek?- kérdeztem miközben rohantunk, és megpróbáltuk kikerülni a fákat.

- Valószínűleg az Ötök csicskái. –felelte Tom.

- Az Ötök csicskái?

- Tudod, rossz fiúk, akik minden parancsukat teljesítik. –magyarázta Damien.

- Kevesebb duma, több futás!- szólt ránk Tom.

Egy idő után már nem hallottunk lépteket a hátuk mögül. Tom rohant legelöl, utána én, végül pedig Damien, szorosan egymás mögött. Az első emberke hirtelen megállt, én pedig nekifutottam, Damien meg nekem, és hátraesett magával rántva engem is.

- Ááá!- sikítottam fel, miközben hátraestünk. Ő a földre, én pedig rá.

- Skacok! Nem ez a legjobb hely és időpont az ilyesmire. –segített fel Tom.

- Nem vagy vicces. –fogadtam el a felém nyújtott kezet. –Hol vagyunk?

- Itt az „X”. –közölte drámaian.

- Szóval valahol itt van a napló?- kérdeztem. Ennél hülyébb kérdést fel sem tehettem volna! Az X, az a hely, ahol a napló van. Ha itt az X, itt a napló. Hülye!

- Igen, Elena. Itt van. –mondta Tom, mintha egy hülyének magyarázna.

- Akkor keressük meg!- indultam volna, de Damien visszafogott. –Mi az?

- Nektek nem furcsa, hogy ilyen könnyen leráztuk őket, és átjutottunk?

- Most hogy mondod, tényleg az. Többet vártam tőlük. –osztotta Damien véleményét Tom.

- Inkább örüljetek neki!- Ó, igen. Én és a naiv optimizmusom.

- Nem lehet, hogy ez egy… - kezdte Damien, de egy rekedtes férfihang félbeszakította.

- Hogy egy csapda?- jött előlünk a hang. –De. Ez egy csapda. –Lépett ki a fák árnyékából az alak. Rajta is símaszk volt, mint azon, akit elfogtunk. Füttyentett egyet, mire még többen jöttek. 

- Körülvettek minket. Itt a vég! –suttogtam rémülten. Ennyit az én híres-neves optimizmusomról.

- Mégis hányan vannak ezek?- suttogta Damien.

- Sokan. Túl sokan. –felelte Tom.

- Bravo! Még senki sem jutott el idáig. De mi mást várhattam volna a Kiválasztottól és a Testőrtől? Csakhogy… innen már ti sem menekülhettek. –nevetett gonoszul. Már most utálom a pasast.

- Mégis ki vagy te?- szólalt meg közülünk elsőként Tom.

- Az most nem fontos. A lényeg az, hogy itt vége a kis játszadozásotoknak. Innen nem tudtok elmenekülni. Sosem találjátok meg, amit kerestek.

- Azt majd meglátjuk!- vetette oda Damien.

- Ti nem fogjátok. –mondta, majd biccentett az embereinek. Egyszer csak hatalmas fájdalom nyilallt a tarkómba. Azonnal a földre rogytam. Még homályosan láttam, ahogy a fiúk is a földre zuhannak, majd minden teljesen elsötétült.

Arra ébredtem, hogy a kezem hozzá van kötve a lábamhoz, a szemem is be van kötve, és a számat valami ruhaanyaggal tömték be, amit a tarkómnál szintén megkötöttek. Nem mozdultam. Ott voltak bent, bárhol is vagyunk most. Talán, ha nem tudják, hogy ébren vagyok, mondanak valamit, ami nyomra vezethet.

- Elkapták őket?- hallottam a beszélgetést.

- Hát itt nincsenek.

- És szerinted hova rejtették őket?

- Vagy ott hagyták őket egy fánál, megkötözve, vagy rég holtan fekszenek valahol az avar alatt. –nevetett gonoszul, mintha örülne a hírnek.

- Jó lenne. Már úgyis elegem volt abból a két nagyképű seggnyalóból! Azt hitték, hogy bármit megtehetnek, és sebezhetetlenek. Hát most rájöttek, hogy mégsem.

- Ja! Bár amennyire őket ismerem, úgyis megússzák. Viszont a Mester nem fog örülni, hogy elszúrták. Mi viszont… Elkaptunk őket. –éreztem az alak hangján, hogy vigyorog.

- Reggel leszállítjuk a zsákmányt.

- Nem kéne előbb… tudod… betörni a kicsikét?

- Mi nem kaptunk rá engedélyt. Pedig hidd el, én is szívesen megtenném!- nevetett fel perverzül. Gusztustalan. És ezek RÓLAM beszélnek így! Mintha egy sarki kurva lennék, aki bárkinek odaadja magát, akinek van egy kis pénze, farok nem is kell… Hányingerem van tőlük!

- Gruppen, haver?- nevetett a másik is.

- Akár. Csakhogy az ilyen feladatokat a Mester mindig Jamesre bízza!

- Csakis azért, mert magától úgyse szed fel senkit. Ha meglátják azt a rusnya, sebhelyes pofáját, mind elmenekül. Így legalább kiélheti magát. Meg aztán… A Mester tartozik neki. És így törleszti.

- Igaz, bár kétlem, hogy bűntudata lenne miatta, elvégre annak az embernek nincs lelkiismerete.

- Mintha nekünk lenne!

- Azért a saját családomat nem bántanám. Már ha lenne.

- Inkább ne is emlegessük, mert még bajba kerülünk. 

- Végtére is nem akarunk úgy járni, mint a tudod kik…

- Ne is emlegesd őket, mert ha meghallják, véged.

- Oké. Szerinted még ki vannak ütve?- gondolom ránk célzott.

- Nagyon úgy látszik. 

- Jó lenne, ha reggelig fel sem ébrednének, de kétlem, hogy akkora ütést kaptak volna.

- Majd meglátjuk. Elvégre, mi itt leszünk egész éjjel. –sóhajtott fájdalmasan. Remek! Szóval egész éjjel ránk fognak „vigyázni”. Így esélyünk sincs megszökni. Valamit akkor is ki kell találnom. De mit? Hát… időm lesz bőven rájönni.

Ezek után már nem igazán érdekelt, hogy miről beszéltek, mivel már nem mi voltunk a téma. Főleg a tegnapi meccsről meg valami új sztriptíz bárról társalogtak hatalmas átéléssel, és eléggé részletesen, főleg az utóbbiról…

Nem számoltam a perceket, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire ásítozni kezdtek, majd elhallgattak. Gondolom elaludtak. Lehet, hogy közben én is bealudtam, olyan szörnyen unalmas alakok. És engem cseppet sem érdekelt, hogy „a tegnapi dögös szöszi hogy rázta a formás seggét a rúdnál”…

Most már legalább elhallgattak. Akkor már csak ki kéne valahogy szabadulnom. Vagy legalább a szememről leszedni ezt a szart!

Lehajtottam a fejem a térdemhez, úgy próbáltam meg leerőszakolni a szemkendőt. Úgy fél perc alatt össze is jött. Először kissé megszédültem a hirtelen fénytől, de pár pislogás után lassan sikerült hozzászoknom. Mikor körbenéztem, láttam, hogy a két alak felrepedt szájjal és vérző orral fekszik a földön. Mi történt itt?!