32. fejezet

Heyhey!:)
Köszönöm az új feliratkozókat és a biztató kommenteket az előző részhez, remélem ezúttal is olvashatom a soraitokat! :D Nemsokára véget ér ez az évad, de addig még néhány rész hátra van.;) Igyekszem sietni a következővel, ami bővelkedni fog nem várt fordulatokban! :3
Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, ha többet akartok tudni a történetről!
A blogon már elérhető a Chat funkció is, nyugodtan írjatok oda is! :D
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást Mindenkinek!

      - Veszed le róla a mocskos mancsodat!- ütötte le az alakot.

      - Hogy szabadultál ki, te kis pöcs?!- kérdezte dühösen, miközben feltápászkodott a földről, de Damien nem hagyta.

      - Kérsz még? Mert kaphatsz!- mondta, majd azzal a lendülettel ismét a földre küldte.

      - Mi a fasz?- káromkodott, miközben a kezét nézte, ami csupa vér volt az orrától.

Damien megint megütötte. Addig püfölte, amíg el nem ájult. Eközben én csak álltam a fal mellett, mint a cövek. Meg sem mertem moccanni. Nem gondoltam volna Damienről, hogy így ellátja a baját, hogy ilyen agresszív tud lenni. 

- Segíts megkötözni!- zökkentett vissza, felém tartva a kötelet.

- Most… meghalt vagy csak elájult?- kérdeztem félve, miközben erősen összecsomóztam a kötelet a csuklójánál.

- Sajnos még él. Ezért kell megkötöznünk.

- És Tom?- fordultam az említett felé.

- Már ébredezik. –ment oda hozzá. A legidősebb Donovan fiú tényleg lassan kinyitotta a szemét. Öccse letépte a szájáról a ragasztószalagot.

- Áááá!- ordított fel. Kétségtelen. Magához tért. –Mi történt?

- Elraboltak minket, téged le is ütöttek, de már minden oké. –ismertette Damien az elmúlt fél óra történéseit.

- Hogy a fenébe tudtak elrabolni és leütni? És hol vannak?

- Azt nem tudom, hogy hogyan csinálták. Az egyik ott ül megkötözve- mutatott a sebhelyesre-, a másik meg lelépett.

- Hagytátok, hogy elmeneküljön?- kérdezte miközben én leerőszakoltam róla a kötelet.

- Nem hagytuk. Akkor még meg voltunk kötözve. –válaszoltam.

- Oké, mindegy. –állt fel Tom, miközben a csuklóját rázta. –Jussunk ki ebből a putriból, és keressük meg azt az átkozott könyvet!

- Egyetértek!- feleltük kórusban, majd az ajtó felé indultunk. Az azonban zárva volt.

- Ilyen nincs!- kiáltottam, miközben az ajtót ráncigáltam.

- És mégis van!- sóhajtott Damien.

- Hol lehet a kulcs?- kérdezte Tom.

- El, te nézd meg a haverodnál, mi meg keressük mindenhol máshol. –adta ki Damien az utasításokat.

- Nem vagy vicces. –vigyorogtam gúnyosan. Még hogy a haverom! Pff.

Ahogy barátom „parancsolta”, kicsit ódzkodva, de odamentem a penészes falnak támasztott, megkötözött, összevert zaklatómhoz, és elkezdtem átkutatni a ruháit. Addig a fiúk a szobában lévő egyetlen asztalt kutatták át ketten… Nem inkább nekem kellett volna valakinek segíteni?! Á, mindegy. Felejtős. Fiúk…

Az ingben semmi, a nadrágban úgyszintén, legalábbis elöl. Óvatosan benyúltam a farzsebébe, és ott találtam egy kulcsot.

- Hé! Megtaláltam!- kiáltottam fel a győztesek vigyorával az arcomon.

- A kulcsot?- jött oda Damien.

- Neeem. A taknyos zsepijét… Szerinted?!

- Jól van, na! Nyugi. –borzolta össze kicsit a hajam.

- Ne. Nyúlj. A. Hajamhoz. –mondtam lassan, minden szót kihangsúlyozva.

- Miért ne?- kérdezte kiskutyaszemekkel, és megint a fejemhez közelített a kezével, de lefogtam.

- Mert utálom. –adtam az egyértelmű választ.

- De hát Danny is folyton ezt csinálja… 

- Mert ő a bátyám? Neki elnézem. De másnak nem. Még neked sem. Senki sem turkálhat a hajamban! –mondtam határozottan.

- Már párszor beletúrtam, miközben…khm… egyéb dolgokat csináltunk… - kacsintott.

- Te perverz földönkívüli!- jegyeztem meg fejcsóválva.

- Bocs, hogy megzavarom ezt az igazán érdekfeszítő társalgást, de nem kellene nem is tudom… kijutnunk innen?!- emlékeztetett minket Tom az eredeti tervre.

- Bocs. Itt a kulcs. –dobtam oda, és egy gyors mozdulattal a levegőben el is kapta. 

- Hát ez nem az a kulcs. –bosszankodott, miközben megpróbálta belepasszírozni a zárba, de nem akart összejönni.

- Akkor mit nyithat?- kérdeztem, de értelmes válasz nem érkezett.

- Talán az űrhajóját. –gondolkozott Damien.

- Hogy micsodáját?- néztem rá összevont szemöldökkel.

- Űrhajó. Tudod, amivel a földönkívüliek…

- Tudom, hogy mi az űrhajó. –szakítottam félbe. –De miért lenne űrhajója?

- Nem tudom. –vont vállat. –Csak egy ötlet volt. –Tommal elkerekedett szemmel bámultuk vagy húsz másodpercig, majd elnevettük magunkat. Ez most komoly?! Miért pont egy űrhajó? Meg sem próbálom megérteni.

- Értelmes ötlet?- fordultam Tomhoz, aki még mindig a zárral szórakozott.

- Gőzöm sincs. De magunkkal visszük.

- Felőlem. –mondtam, majd hirtelen eszembe jutott valami. –Tudom már!

- Mit? Hogy minek a kulcsa?- nézett rám kérdőn Damien.

- Nem. Hogy hogyan jutunk ki innen!- feleltem vigyorogva, majd kivettem a hajamból a hullámcsatot. –A filmekben általában bejön.

- Egy próbát megér. –vont vállat Tom, majd elvette, és megpróbálta kinyitni a zárat. –Nekem ez nem megy. –adta át öt perc sikertelen próbálkozás után.

- Akkor majd én. –vettem el sóhajtva. Kicsit kettényitottam, majd belehelyeztem a zárba, de nem akart elfordulni. Utána csak a csat forgott, de a zár nem akart kinyílni. –Damien?

- Bízzátok a profira!- állt fel, megropogtatta az ujjait, majd átvette a zárat.

Már vagy két perce ügyetlenkedett vele. Mi Tommal a falnak támaszkodva néztük, de én egy idő után elbóbiskoltam. Damien hangjára ébredtem, Tom vállára hajtva a fejem.

- O-ooo… - mondta aggodalmasan.

- Mi az?- kérdeztem két ásítás között.

- Azt hiszem… ne öljetek meg!- tette fel a kezeit védekezésképp. –De… beletört…

- Hogy mi?!?!- ugrottunk fel mindketten, és felé közeledtünk.

- Eltörtem. –mutatta fel a törött hullámcsatot.

- Te tényleg egy profi vagy. –mondta Tom gúnyosan. –A bénázásban.

- Nem volt elég erős a csatod. – keresett kifogást.

- Most komolyan erre akarod fogni?- hitetlenkedtem.

- Hát… aha. –felelte egyszerűen.

- Inkább arra koncentráljunk, hogy hogyan jussunk ki innen!- emelte fel kissé a hangját Tom.

- Igazad van. –értettem egyet.

- Akkor… valami ötlet?- nézett ránk Damien reménykedve.

- Neked nincs semmid?- kérdeztem vissza.

- Hát sok mindenem van, amit élveznél. –kacsintott, mire én csak a szemem forgattam. –De a kijutással kapcsolatban… nincs. Hármunk közül ti vagytok az… okosabbak.

- Igaza van. –felelte Tom.

- Ponto… héé!- nézett rá Damien sértődötten. 

- Hé! Te mondtad ki. Én csak megerősítettem. –mentegetőzött Tom.

- De akkor is. A saját bátyám…- „szipogott”. Úristen! Kikkel vagyok én összezárva?! Várjunk csak… Ez a pasim… Jézusom... Mibe keveredtem!

- Légy férfi!- ütöttem a fejére.

- Hé! Asszony! 

- Ki az asszony?- kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben közvetlenül elé álltam, és felpipiskedtem, hogy egy vonalban legyen a szemünk.

- Adottságaim alapján kétlem, hogy én lennék. Te sokkal inkább annak tűnsz. –nézett le a melleimre, majd vissza a szemembe pajkos mosolyra húzva a száját.

- Még mielőtt odáig juttok, hogy ledugjátok a nyelvetek egymás torkán, szólnék, hogy én is itt vagyok!- zavart meg minket a harmadik –éberen- jelen lévő személy.

- Ha zavar, ne nézz ide!- mondta Damien, majd ajkaival letámadta az enyéimet. Én persze visszacsókoltam.

- Gyerekek! Fontosabb dolgunk is van!

- Nekem nincs. –felelte Damien két csók között.

- Ne. –toltam el magamtól. – Igaza van.

- Öcsém, felőlem itt helyben elvehetnéd a szüzességét, ha nem lenne más dolgunk. –mondta Tom teljesen komoly arccal, mire vállba bokszoltam.

- Idióta! Nálatok a perverzség családi vonás?

- Ja. –felelték egyszerre.

- Jó tudni. –morogtam az orrom alatt. 

- Csak van, aki jobban tudja titkolni. –mosolygott Tom. 

- Belőled tényleg nem néztem volna ki!- nevettem.

- Sokszor azok a legperverzebbek, akikről a legkevésbé gondolnád. –jegyezte meg Damien.

- Szóval Michael a legperverzebb köztetek?- kérdeztem.

- Igazából Max, de ő áll a második helyen. Csak olyan mogorva, magába forduló sötét alak, hogy csak otthon és a haverokkal éli ki magát. –mondta Damien.

- Aha. –dolgoztam fel az információt.

Hát… Érdekes beszédtémát találtunk bezárva egy barlangba, vagy bármi is legyen ez a Sötét Erdő közepén a föld alatt. Ráadásul egy légtérben van velünk a perverz, pedofil, szadista zaklatóm. Bár ártalmatlanítva van, és hacsak nem színlel, akkor még mindig eszméletlenül fekszik a fal mellett. De, végül is mi másról beszélgethetnénk mi hárman, amikor padhelyzet van, ha nem a Donovan fivérek perverzségi sorrendjéről… 

- Valaki jön. –szólalt meg egy idő után Damien.

- Biztos a símaszkos alak jött vissza. –suttogtam.

- Most kiderül. –suttogta Tom, majd hallottuk, ahogy a kulcs elfordul a zárban, és az ajtó kinyílódik.

- Remélem, végeztél, mert a Mester már… - jött a maszkos alak, de amint meglátott minket, majd a társát, elakadt a szava, és értetlenül nézett minket. –Ti hogy szabadultatok ki?!

- Úgy, hogy nem tudsz csomót kötni. –vetettem oda.

- Mit csináltatok vele?- mutatott a véres képű, ájult bűntársára.

- Kicsit megleckéztettük. –felelte Damien. –És most te jössz!- mondta, majd nekirontott.

A támadás váratlanul érte. Damien egy jól irányzott jobb horoggal azonnal a padlóra küldte, de sikerült feltápászkodnia, és gyomorszájba rúgta. Ekkor már Tom is rohant segíteni, de engem visszatartott. Persze! Csak mert én lány vagyok, már nem verhetek laposra egy símaszkos emberrablót?! Ez diszkrimináció! Akkor mi értelme volt az egész kiképzésnek? Most csak itt állok, tétlenül, és „megfigyelem” őket. Egy rúgás Damientől, egy Tomtól, az ellenfél össze-vissza üt-rúg, néha betalál, sokszor nem, de mégsem bírnak vele. Nem érdekel, hogy nem akarják! Akkor is odamegyek, és elintézem én magam, mert úgy tűnik, ezek ketten nem mennek semmire!

- Menj vissza!- utasított Damien két bevitt ütés között.

- Dehogy megyek!- lépkedtem eltökélten, majd erősen tökön rúgtam az áldozatunkat, aki összerogyott. –Így kell ezt csinálni!- vigyorogtam.

- Szép. –néztek rám elismerően.

- Talán nem ártana megkötözni… - mutattam a földön vonagló emberkére.

- Igaz. –mondta Tom, majd elvett egy kötelet az asztalról, és a „szoba” másik sarkába őt is kikötötte. 

- És… kit rejt az álarc?- kérdeztem, mikor már ártalmatlanítottuk.

- Derítsük ki!- lépett elé Tom, majd lassan lehúzta róla a maszkot.

- Ez meg ki?- fordultam feléjük. –Ti ismeritek?

- Nem. –felelték egyszerre.

Olyan 19 év körüli srác. Barna szemek, fekete haj, kreol bőr, borostás áll… Nem ismerős, elég átlagos külseje van.

- Ki vagy te?- kérdeztem.

- A Mesternek dolgozol?- kérdezte Tom.

- Beszélj!- szólalt meg Damien is. Neki ezek szerint nincs kérdése. A faggatást ránk bízza.

- Miért beszélnék?

- Mert azt mondtam!- förmedt rá Damien.

- Ez aztán a hatásos érv. –mondta a srác gúnyosan.

- Beszélj már, az ég szerelmére!- ordított rá még mindig Damien.

- Mit kapok, ha beszélek?- alkudozott. Ez most szórakozik velünk?!

- Mit kérsz?- kérdezte Tom. A srác vigyorogva rám nézett. Na neeem! Azt már nem! Engem hagyjanak ki ebből!

- Dögös bige. –biccentette felém. 

- Na, a barátnőmet verd ki a fejedből, haver!- förmedt rá dühösen Damien.

- A csajod? Így még jobban akarom. –vigyorgott perverzül. Az összes ír srác ilyen perverz, vagy csak én találom meg őket?

- Még egy ilyen megjegyzés, és úgy végzed, mint a haverod. –fenyegetőzött a barátom. Bátyja eközben teljesen nyugodt maradt. Nem lehet könnyen feldühíteni. Szerintem akkor sem lenne mérges, ha az ő barátnőjéről beszélne így a srác.

- Nagyon megijedtem. –gúnyolódott.

- Ha beszélsz… elengedünk. –kezdett Tom is alkudozni. Elengedni?! Normális?!

- Így is, úgy is kiszabadulok, szóval nekem ez nem éri meg.

- Akkor mégis mi éri meg?- kérdeztem bosszúsan.

- Te. - vigyorgott. Én közelebb hajoltam hozzá, így az arcunkat csak pár centi választotta el. 

- Akkor itt fogsz megrohadni. –vigyorogtam a képébe, majd felegyenesedtem.

- Azt majd meglátjuk. –kacsintott. –Nem is értem, miért ezt a barmot küldték a legjobb melóra. Szerintem nekem el sem kellett volna téged rabolnom. Önként is ráültél volna a farkamra. –pimaszkodott tovább, mire Damien teljes erejéből lekevert neki egy hatalmas pofont.

- Abbahagyod, vagy itt helyben verlek halálra, és még az sem érdekel, ha lecsuknak!

- Szánalmas vagy, haver.

- Miért lennék én szánalmas?- horkantott. –Inkább ti ketten tűntök szánalmas idiótáknak, akik már nem fogják megélni a holnapot!

- Azért vagy szánalmas drága Testőr…, mert hiába akarod megvédeni a Kiválasztottat. Te is nagyon jól tudod, hogy mi lesz, ha beteljesíti a sorsát. És gondolom, Ő is nagyon jól tudja, hogy mire vállalkozott. –Mire gondol? Ugyan ezt mondta Charles is… Mit jelentsen ez? Mi lesz, ha „beteljesítem a sorsom”? Az arcomat látva gúnyos mosolyra húzta a száját. – Nem tudja, mi?

- Mit nem tudok?- kérdeztem kissé ijedten.

- Ne is figyelj rá!- hárított Damien.

- Szóval tényleg nem tud semmit. Hát milyen barát és Testőr vagy te, ha nem mondod el szegény lánynak az igazat?- kérdezte nem kis cinizmussal a hangjában.

- Mégis miről beszél?- kezdtem ideges lenni. Nagyon ideges. Miért nem mondják el? Csak nem lehet olyan szörnyű! Vagy… mégis? Nem. Biztosan nem.

- Mondtam, hogy ne is figyelj rá. Maga sem tudja, miket hord itt össze. –próbált tovább nyugtatni. Tom mindeközben a falnak támaszkodva, teljesen nyugodt arckifejezéssel nézett minket. Ez is idegesített már. Miért nem szólal meg? Miért nem mondja el, hogy mi folyik itt?!

- Most azonnal elmondod, hogy mi folyik itt!- keltem ki magamból.

- Amint megvan, amiért jöttünk, ígérem, hogy elmondom. –nézett a szemembe.

- Megígéred?

- Megígérem. Csak addig bírd ki.

- Megpróbálom. –fújtam ki élesen a levegőt.

- Jaj, micsoda imádnivaló páros!- gúnyolódott egy oktávval magasabb hangon. 

- Te most gúnyolódsz, öcsi?

- Öcsi?!- horkantott. –Szerintem egy kicsivel idősebb vagyok nálad. Damien Donovan.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok?

- Sok mindent tudok rólad és a családodról. Akárcsak Elena Destiny Tisdaleről. –nézett rám.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok?- ismételtem meg Damien kérdését.

- Mint már említettem, sok mindent tudok. Többet, mint szeretnétek.

- Mégis ki vagy te?- szólalt meg Tom hosszú hallgatás után.

- Nem beszélek.

- Honnan tudod, hogy kik vagyunk? Honnan tudsz mindenről?- faggatta tovább.

- Ha olyan magas pozícióban vagy, mint én, akkor sok mindenről tudsz. –felelte titokzatosan.

- Magas pozícióban?- kérdeztem értetlenül. –Mégis milyen pozícióban?

- Olyanban, hogy mindenről tudsz, én megkapsz mindent és mindenkit, akit akarsz.

- A „legjobb feladatot” mégsem te kaptad, hanem a barátocskád. –gúnyolódott Damien.

- Ő a Mester ölebe. Persze, hogy Ő kapja a legszórakoztatóbb melót. Már rohadtul elegem van abból, hogy minden jót Ő kap, én meg csak másodhegedűs vagyok!- fakadt ki. Ó, igen, ez az! Őszinteségi roham. Gyerünk, nem kell magadba fojtanod! Mi meghallgatunk!

- Hogy érted, hogy a Mester ölebe?- kérdezte Tom.

- A Mesterrel régóta barátok. Azt a heget a rusnya pofáján akkor szerezte, amikor Őt védte. Így hálából neki adja a legélvezetesebb feladatokat. Hiába vagyok magas pozícióban, akkor sem érek fel hozzá. –bökött a fejével a még most is ájult társa felé. Talán meghalt? Vagy miért nem ébredt még fel? Mondjuk… kicsit sem bánnám, ha soha többé nem térne magához…

- De miféle magas pozícióban vagy?- kérdeztem.

- A Mester… az öcsém. –felelte. Hogy megnyílt a „kicsike”! 

- Hogy az öcséd?- kérdeztem meglepetten. A saját öccse dirigál neki? Elege lehet belőle.

- Az. –fújtatott. –A saját öcsém parancsolgat nekem. És kötelességem teljesíteni.

- Ismerős. –morogta Tom.

- Ezt hogy kellene értenem?- kérdezte Damien kissé felháborodva.

- Nekem is az öcsém parancsait kell teljesítenem. De nem dirigálsz állandón, szóval még elviselem. –mosolyodott el halványan.

- Na, csak azért!- könnyebbült meg Damien.

- És ha ennyire eleged van belőle, miért nem lépsz le?- kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt, hogy miért nem hagyja ott és áll át a „jó oldalra” vagy mit tudom én.

- Mert nem tehetem.

- Miért nem?

- Mert itt Ő irányít. És képes lenne megölni.

- Megölni?- döbbentem le. - A saját bátyját is képes lenne megölni?

- Ja. –vágta rá. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Félrevontam a fiúkat.

- Mi az?- kérdezte Damien.

- A Mester az Ötök egyik tagja, igaz?- kérdeztem.

- Igaz. –felelték egyszerre.

- És az Ötök Katherine gyilkosának leszármazottai. Igaz?

- Igaz. –bólintottak.

- És azt mondjátok, hogy nem ismeritek a srácot. Jól mondom?

- Igen. –felelték egyre türelmetlenebbül. Gondolom, kíváncsiak, mire akarok kilyukadni. Mindjárt megtudják.

- Akkor nem lehetnek a Sullivanek a gyilkosok!- közöltem a lényeget.