31. fejezet

Heyhey!:)

Egy újabb idegőrlő kéthetes várakozás után meghoztam a (remélem) izgalmas új fejezetet! :D
Még fontosnak tartom előtte elmondani, hogy egész jól haladok a második évaddal, és reményeim szerint a következő 3 részben sikerül majd lezárnom, ami azt jelentené, hogy kb 2 résszel lenne hosszabb a tervezettnél, és 3 résszel rövidebb az első évadnál.:D Minél előbb befejezem, annál rövidebb lesz a szünet :D
És ami a szünetet illeti, nemsokára készül a második meglepetés is, szóval addig se maradtok majd olvasnivaló nélkül! :D
A gimisek élvezzék ki még ezt a következő 4 nap szünetet, akárcsak én! Az érettségiző olvasóimnak pedig sok sikert kívánok a vizsgához! :D <3

Tom is mutogatni kezdett, hogy menjek már. Tényleg komolyan gondolják. Akkor nincs más választásom. Hajrá, Elli!

Hirtelen kiugrottam a fa mögül.

- Bú!- kiáltottam, miközben szinte ráugrottam. Iszonyatosan közel voltunk a lebukáshoz. Így legalább csak én lepleződöm le, és nekem még ő maga adott bejárási engedélyt a birtokra. 

- Áááá!- kiáltott fel ijedtében, még meg is ugrott, mire én nevetni kezdtem. –Cukorfalat?

- Helló, Seggfej!- köszöntem vigyorogva. –Mit keresel itt ilyenkor?

- Ezt én akartam kérdezni tőled.

- Nem tudtam elaludni, és gondoltam sétálok egy kicsit. –Oké. Ez a kifogás még nekem is sántítana. De hirtelen nem jutott jobb az eszembe.

- Egy lány, egyedül az erdőben az éjszaka közepén. –hitetlenkedett.

- Miért olyan meglepő ez? Nem vagyok ijedős típus. Egyesekkel ellentétben. –utaltam itt az előbbi lányos sikolyára.

- Ezzel most célozni akartál valamire?- vonta fel a szemöldökét.

- Nem. –feleltem megnyújtva a szót, a fejemet rázva.

- És most az igazat. Mit keresel itt? Csak nem hiányoztam?

- Ne álmodozz!- veregettem vállon.

- Még megfázol. Menjünk be a házba. –mondta. Akkor mi lesz Damiennel és Tommal?

- Oké. Csak ott hagytam a zseblámpám. –mutattam a fára. –Menj előre, mindjárt utánad megyek.

- Oké. De ne szökj el! –mondta, majd elindult visszafelé. –Ha nem jössz, visszajövök érted!

- Mindjárt megyek!- kiáltottam vissza. Visszamentem a rejtekhelyhez. –Most mégis mit csináljak?!

- Nem szívesen mondom ezt, de… - kezdte Damien kissé idegesen. –De menj be, mert a végén még gyanút fog.

- De mi lesz veletek?

- Mi itt várunk kint. Most van 12:33. Legkésőbb egykor gyere ki. Lehet, hogy felajánlja, hogy hazakísér, de utasítsd vissza. Indulj el, majd megyünk utánad, és egy kisebb kerülővel folytatjuk az akciót. De jobb lenne, ha előbb elszabadulnál.

- Megpróbálok. –mondtam, majd eszembe jutott, hogy kellene egy zseblámpa. –Viszont kéne egy lámpa, mert azt mondtam, azért jövök vissza…

- Tessék. –nyomta a kezembe Tom.

- Akkor legkésőbb egykor itt vagyok. –mondtam, majd elindultam a faház felé. 

- Már azt hittem, elszöktél. –mondta Alex, mikor beléptem. A ház nagyon hasonlított a Donovan-faházra, csak ez sötétebb volt. Sötétkék és fekete bútorok voltak elrendezve a nappaliban, a falakat pedig különféle festmények borították. 

- De nem szöktem el. –mondtam, majd helyet foglaltam mellette a kanapén.

- Ismét megkérdezem, de most az igazat mondd!- fordult velem szembe, hogy a szemembe tudjon nézni. –Mit keresel ilyenkor az erőben, egyedül?

- Már mondtam. Nem tudtam aludni, úgyhogy kijöttem levegőzni. És valamiért itt kötöttem ki. Igazából csak mentem egyenesen, nem is figyeltem merre sétálok. 

- Aha. –felelte. Ezek szerint nem hisz nekem. Bár ezt nem is csodálom.

- Nem hiszel nekem, igaz?

- Eltaláltad.

- Ha nem, hát nem. –vontam vállat. –És te mit csinálsz itt egyedül? Nem bírtak elviselni a tesóid, és kiraktak ide éjszakára?

- Nem. –nevetett. –Elvégre imádnak engem, mint mindenki más is. –kacsintott.

- Gondolom, nem a szerénységedért szeretnek. –mondtam gunyorosan.

- Sok mindenért lehet engem szeretni. A lányok már attól elolvadnak, ha csak rám néznek!- mosolygott. Kicsit sem volt nagyképű. Ááá, dehogy!

- Érdekes. Amennyire én tudom, én is lány vagyok. És még nem fekszek a padlón olvadtan…

- Ez csak idő kérdése, Cukorfalat. –kacsintott vigyorogva.

- Én a helyedben erre nem vennék mérget, Seggfej. –villantottam meg a „Nem érdekelsz, fogd fel végre!” vigyoromat.

- Majd meglátjuk. –dőlt hátra a kanapén. Az órámra pillantottam. 12:52. Lassan nem ártana elszabadulnom innen. 

- Nekem viszont vissza kéne mennem. Kezdek elálmosodni. Inkább lefekszem aludni. –álltam fel, mire ő is felpattant a helyéről.

- Elkísérlek. –ajánlotta fel.

- Kösz, de nem kell. Boldogulok.

- De én ragaszkodom hozzá. –erősködött.

- De tényleg visszatalálok. –hárítottam, miközben az ajtó felé indultam.

- Akkor legalább a Donovan birtokig. Tovább én úgyse mehetnék. –nyitotta ki előttem az ajtót.

- Odatalálok. Nincs messze. De azért köszi.

- A birtokhatárig akkor is elkísérlek, nehogy eltévedj. –indult el.

- Ha ragaszkodsz hozzá. –adtam meg magam sóhajtva. 

- Igen. Ragaszkodom hozzá. –indultunk el. Damien kidugta a fejét a fa mögül, és a kezével intett, hogy jönnek utánunk.

Csendben haladtunk egymás mellett, míg elértük a két birtok határát. 

- Hát… köszi, hogy elkísértél. –fordultam felé.

- Nincs mit. –vont vállat mosolyogva. Azt hiszem, ez a „csábító, csajozós mosolya”. Pár másodpercig még néztük egymást, majd én törtem meg a csendet.

- Akkor… Jó éjszakát. –mondtam, majd indulni akartam, de a csuklómnál fogva visszahúzott. –Mi az?

Nem szólt semmit, csak nézett a szemembe. Hirtelen közeledni kezdett felém, majd… megcsókolt! Már megint! Időm sem volt ellökni magamtól, máris megjelent Damien.

- Mi a fenét képzelsz magadról, Sullivan?!- jött oda Damien dühösen, Alexszel pedig elléptünk egymástól.

- Ezt most miért csináltad?!- kértem számon dühösen. Persze Alexet.

- Már egyszer elmondtam. Szeretlek. És addig nem nyugszom, amíg az enyém nem leszel!- felelte, majd Damienhez fordult, aki az ő területük felől jött, és a határnál megtorpant. –Te meg mit keresel itt? 

- Csak azt, amit te. De mit képzelsz magadról?! Nem bírod felfogni a lepkepöcsnyi agyaddal, hogy Őt nem tudod megkapni?!

- Valóban?- kérdezett vissza.

- Valóban!- ordítottam rá. –Mikor jut el az agyadig, hogy nem érdekelsz?!

- Megmondtam. –lépett közelebb hozzám. –Nem nyugszom addig, amíg meg nem szerzem, amit akarok! És jelen pillanatban, amit akarok, az te vagy. –mondta a szemembe nézve. Most kivételesen nem idiótának találtam. Most… féltem tőle. 

- De engem nem fogsz megkapni. 

- Azt majd még meglátjuk. –lépett hátrébb. –Viszont… azt nem értem, hogy miért jelensz meg mindig a legrosszabb pillanatban. –nézett Damienre. –Talán követed?

- Nem követem. Csak jókor vagyok jó helyen. 

- Nekem ez gyanús. Vagy… talán… azt ne mondd, hogy Ő… - mutatott rám kétségbeesett tekintettel.

- Nem. Nem Ő. –felelte Damien. Gondolom, arról van szó, hogy én vagyok-e a Kiválasztott.

- Mi nem vagyok én?

- Nem érdekes. –hárított Alex. –Szép álmokat, Cukorfalat!- köszönt el, majd elindult visszafelé.

- Mégis mi volt ez?- nézett rám Damien dühösen, mikor Alex már eltűnt a fák között. 

- Mi?- kérdeztem vissza ártatlan arccal, bár tudtam, hogy mire gondolt.

- Mi volt ez a csók?!

- Semmi sem volt. Hirtelen megcsókolt, én pedig sokkot kaptam. Nem csókoltam vissza vagy ilyesmi. És még azelőtt értél ide, hogy ellökhettem volna. –magyarázkodtam.

- Nem úgy néztél ki, mint aki azt akarja, hogy vége legyen.

- Ezt mégis hogy érted?

- Úgy, hogy csak álltál ott, és hagytad magad!- emelte fel még jobban a hangját.

- Mondtam már, hogy lesokkolt! De te is nagyon jól tudod, hogy nem érzek iránta semmit! Én téged szeretlek!- simítottam meg az arcát, de elfordította a fejét. –Damien, ne csináld ezt!

- Inkább folytassuk az akciót. –mondta ridegen, majd megjelent Tom.

- Itt a lámpád. –adtam neki vissza.

- Akkor megyünk tovább?- kérdezte, miután elvette.

- Menjünk!- adta ki az utasítást Damien, majd a képességemet használva egy kisebb kerülővel mentünk keresztül a birtokon.

Egyelőre félretettem az Alex-ügyet és hogy Damien haragszik rám. Most csak a napló megtalálására szabad koncentrálnom. Elvégre nem tudjuk, hogy miféle veszély leselkedik ránk a Sötét Erdőben. Még a fiúk sem jártak ott. És eddig senki sem tért vissza onnan élve. Ott vannak a vérebek… és az Ötök, akikről csak annyit tudok, hogy megpróbálnak megakadályozni abban, hogy megtaláljam Katherine gyilkosát, és közülük került ki a Mester. Akkor a sebhelyes is az ő emberük. Ebbe eddig bele sem gondoltam. Mi van, ha ott lesz? Elvégre… szabadon kószál. Bárhol lehet. De most nem vagyok egyedül, mint akkor. Most itt van velem Damien és Tom. Akkor nem eshet bajom. Igaz? Remélem. Innen már nincs visszaút.

- Ez lenne az a hely?- kérdeztem alig hallhatóan.

- Igen. Ez… a Sötét Erdő. –felelte Damien drámaian. Más helyzetben talán még nevettem is volna a túlzott hangsúlyon, de nem most.

- Innen már nincs visszaút. –szólalt meg Tom.

- Tudom. –sóhajtottam. –Akkor menjünk.

Átléptük a Sullivan birtok és a Sötét Erdő határát. Innen már nincs messze az a hely, ahova Clark Danken a naplót rejtette. Halk léptekkel haladtunk előre. Itt már a fiúk is elővették a zseblámpáikat, így nem volt szükség a különleges látásomra. Hirtelen a lámpák villogni kezdtek.

- Mi a fene…?- kérdezte Damien, miközben a lámpát ütögette, hogy rendesen működjön. Egyszer csak mindkettő kialudt. Teljes sötétség telepedett körénk. Még a Hold és a csillagok fénye sem jutott át a fák lombján.

- Miért aludtak ki?- kérdeztem ijedten.

- Gőzöm sincs. –felelte Damien. Nem láttam, őket sem. Csak a hangok alapján tudtam megállapítani, hogy merre vannak. 

- Akkor megint ideje bevetni a képességemet, igaz?

- Nem ártana. –értett egyet Tom.

- Oké. Én látlak titeket, de gondolom, ti nem láttok semmit… 

- Én csak a jelenléted érzem, semmi mást nem.

- Én meg se nem látom, se nem érzem, hogy itt vagytok-e vagy sem. Ember! Én vagyok az első szülött, nekem miért nincs semmilyen képességem?!

- Én tudjam, ember?- kérdezett vissza Damien. 

- Inkább menjünk tovább. –zavartam meg a hihetetlenül fontos és halaszthatatlan eszmecseréjüket.

- Igazad van. –mondta Tom, majd elindultunk egyenesen.

- Áú!- kiáltott fel Damien bosszúsan.

- Mi az?- kérdeztem.

- Neki mentem egy fának. –bosszankodott.

- Nem mondom, hogy nézz a lábad elé, mert nem látsz semmit. –mondta Tom, majd abban a pillanatban láttam, hogy ő is neki megy egynek. Most már muszáj volt nevetnem. Oké, nekem könnyű, mert én látok. 

- Fogjuk egymás kezét? Úgy könnyebb nektek?- kérdeztem még mindig kuncogva.

- Megoldjuk. - vágta rá egyből Tom.

- Hát jó. –vontam vállat, majd indultunk tovább. Pár perc múlva megint mind a ketten nekimentek egy-egy fának.

- Oké. Talán mégis jobb lenne, ha kicsit közvetlenebbül vezetnél minket. –mondta Damien a homlokát fogva.

- Szerintem is. –bólintottam, majd megragadtam a kezét, majd Tomét is.

Mindkettőjüknek a csuklóját fogtam, és úgy húztam őket magam után. Damien ekkor feljebb húzta a kezét, majd az ujjait rákulcsolta az enyéimre. Ezek szerint már nem is mérges? Remélem, hogy ezt jelenti. Így haladtunk tovább az erdő mélye felé. Hirtelen Tom keze kicsúszott az enyémből. Mire hátrafordultam, már nem volt sehol.

- Damien!- szóltam ijedtem.

- Mi a baj?- kérdezte aggodalmasan.

- Hol van Tom?

- Hogy érted azt, hogy hol van Tom? Őt nem húztad magaddal?

- De igen! De kicsúszott a keze az enyémből, és most nem látom sehol!- hadartam kétségbeesetten. Vajon hol lehet? Mi történt?

- Jól van, nyugi. Ne pánikolj!- szorította meg a kezem. –Koncentrálj erősen, és keresd meg. Képes vagy rá!

- Oké. –fújtam ki élesen a levegőt, majd lehunytam a szemem.

Mikor újra kinyitottam, átnéztem a fákon, emberi lény után kutatva. Előre semmi. Jobbra semmi. Balra megint semmi. Hiába kerestem, egyre kijjebb visszafelé az erdőből, nem volt sehol. Már elláttam a Sullivan faházig, de nem volt arra sem.

- Nem látom sehol. Már a Sullivan birtokon járok, de semmi. –mondtam aggodalmasan.

- Valami itt nem stimmel. 

- Mire gondolsz?

- Nem tűnhetett el csak úgy! Hacsak nem nyelte el a föld, akkor látnod kéne.

- A föld. Mi van, ha van valahol egy titkos ajtó vagy valami a földön, és oda vitte le valaki? Vagy egy gödör, amibe beleesett vagy mit tudom én!- jutott eszembe az ötlet.

- Nem tudom. Valahol itt tűnt el. Szerintem, ha leesett volna, akkor hallottuk volna a hangját. Valószínűbbnek tartom, hogy valaki elrabolta.

- De mégis hogyan, amikor ketten is itt vagyunk?!

- Sötét van, és nem látunk semmit. Ha profik ebben, akkor könnyedén elvihették még őt is.

- De akkor hol keressük? A föld alá nem látok be. 

- Nem tudom. Én nem látok az égvilágon semmit! Úgyhogy nem tudok sok mindenben segíteni neked…

- De valamit tennünk kell!

- Tudom. De mégis mit? Van ötleted?

- Nem tudom, talán, ha… - kezdtem, majd valaki hátulról megragadott és befogta a számat. Megfagyott a vér az ereimben. Ki lehet az?

- Elena?- kérdezte Damien ijedten. A kezemet kirántotta az a valaki az övéből. –Elena?! Elena, ne csi… - Mi? Őt is elkapták?! Ne! Nem lehet! Most mihez kezdjek?

Vonszolni kezdtek minket az erdőben egyre beljebb, a közepe felé. Majd egy idő után megálltak velünk, az avart elsöpörték a lábukkal, s felnyitották a csapóajtót. Azon keresztül vonszoltak minket lefelé. Egy üres, sivár szobába vezettek minket, ahol ott feküdt Tom ájultan, megkötözve. Minket is lelöktek mellé a földre, és megkötöztek, a szánkat pedig szikszalaggal betapasztották. Ugyanazt éreztem, mint amikor a sebhelyes rabolt el, és kötözött meg. Itt csak annyi a különbség, hogy nem egyedül engem raboltak el, és így nem hinném, hogy meg akarnak majd erőszakolni. Vagyis… remélem…

- Mmmm….mmm… - nyöszörögtem, miközben megpróbáltam kiszabadulni.

- Nyugalom, szépségem. –halottam egy ismerős hangot. Ugye… ugye nem? Nem! Az képtelenség! Nem lehet Ő! –Remélem, emlékszel még rám. –letépte a ragasztószalagot a számról, mire felsikítottam. –Csak nem fájt?

- Nem igaz, hogy nem tudok tőled megszabadulni. Te pedofil állat!- morogtam rá.

- Hála a drága Testőrödnek majdnem odavesztem az első találkánk után. –mondta Damienre nézve, mintha csak valami gusztustalan állat teteme lenne.

- Bárcsak ott rohadtál volna meg!- ordítottam a képébe.

- De nem így történt. És még nem fejeztem be, amit elkezdtem. –simította meg a karomat, amit elrántottam, már amennyire megkötözött kézzel tudtam. 

- És nem is fogod!

- Majd meglátjuk. –mosolygott perverzül, majd a társa felkapcsolta a lámpát.

- Nem látunk meg mi semmit! –hunyorogtam a lámpafénytől.

- Így végre nem kell használnod a különleges látásodat. –állt fel, és a társához sétált az asztalhoz.

- Honnan tudsz te arról?- kérdeztem kíváncsian. Mindent tud rólam, vagy mi van?

- Izzik a szemed. Alig észrevehető, de én látom. –felelte rám sem nézve. Valamit sutyorogtak a másik pasassal, akin símaszk volt, így még ijesztőbbnek tűnt.

- Damien! Mit tegyek?- suttogtam, mire a fejével a keze felé biccentett. Mit akar? Hogy szabadítsam ki?

Elég közel ültünk egymáshoz, így sikerült elérnem a kezét. Megkerestem a csomót, és megpróbáltam eloldozni, de nem akart összejönni. Hű! Az a símaszkos aztán ért a csomókhoz! Viszont… én jártam cserkésztáborba. Miközben azok ketten nekünk háttal beszéltek valamiről, nekem addig sikerült eloldoznom Damient, majd ugyanúgy visszaültünk a helyünkre, mintha mi sem történt volna.

- Akkor majd hozd az árut!- mondta a másik alak, majd lelépett.

- Hol is tartottam?- fordult vissza hozzám a sebhelyes. –Ja, igen! Amit nem tudtam befejezni a barátocskádnak hála… Most a szeme láttára fogom véghezvinni. –nevetett gonoszul, majd Damienre pillantott. Megijesztett, de így, hogy tudom, hogy Damien szabad, azt hiszem, nincs mitől tartanom.

- Nem fogsz te véghezvinni semmit!- köptem a képébe. Szó szerint.

- De büdös ribanc!- ragadott meg a hajamnál fogva, és felrángatott. Én csak gúnyosan mosolyogtam rá. –Mi olyan vicces?

- Az, hogy azt hiszed, hogy félek tőled.

- Talán nem így van?

- Nem. Nem félek.

- Pedig jobban tennéd. –morogta, majd a hajamnál fogva a falnak taszított. –Még most sem félsz?- kérdezte fölém tornyosulva.

- És ha azt mondom, hogy nem?- játszadoztam. Élveztem, hogy felidegesítem. Azt már kevésbé, hogy rajtam vezeti le, de én diplomás idiótaként folytattam. 

- Akkor majd teszek róla!- vigyorgott. Vagy inkább vicsorgott.

Nekinyomott a falnak, majd csókolgatni, harapni kezdte a nyakam. Undorító. Damienre pillantottam, aki dühtől elsötétedett szemekkel nézett ránk. Felállt, félredobta a kötelet, és erőszakosan letépte a szikszalagot a szájáról, majd megindult felénk.