Katherine nyomában - 27. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is mindenkinek kellemes szünetet szeretnék kívánni - igen, végre elkezdődött! :)
Pihenjetek sokat, legyetek sokat a szeretteitekkel, és élvezzétek ki ezt a kis tanulásmentes időt, ugyanis a tavaszi szünet messze van.

Most pedig jöjjön a fejezet! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn

A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott a helyéről. Lana smaragdzöld szeme szinte már égetett, ahogy kíváncsian fürkészte a reakciómat. Belelapozott a könyvbe, majd megmutatott nekem egy oldalt.

- A borító szerint ez Clark Danken elveszett naplója. Amit megtaláltunk a szobádban, és bizonyítékunk van rá, hogy olvastad. Még most is azt állítod, hogy nem tudsz semmit? – vont kérdőre. Nagyot nyeltem, majd jól megfontoltan, nyugalmat erőltetve magamra válaszoltam.

- Nos, ez csupán a napló másolata, egy rekonstrukció – hazudtam szemrebbenés nélkül. – A Donovan könyvtárból kaptam kölcsön, mivel amikor megjelentek nálunk ezzel a legendás dologgal elkezdett érdekelni a történet. Szóval odaadták nekem, de figyelmeztettek, hogy ezt senki sem tudja elolvasni. Még nem sikerült megfejteni a kódot, ráadásul ez nem az eredeti napló. Néhány részlet ebből a változatból állítólag kimaradt. Még az egykori Harold Donovan készítette majdnem száz éve. A kulcs az óta sincs meg.

- Szóval azt akarod mondani, hogy ez nem is az eredeti, hanem a Donovan könyvtárban található másolat? – vonta fel ívelt szemöldökét.

- Pontosan – bólintottam.

- Én úgy tudtam, hogy van egy másolat a Danken könyvtárban is, sőt, hogy az az egyetlen létező másolat.

- Már kerestem, de a mi könyvtárunkban nincsen semmiféle napló –mondtam, és ez valóba igaz is volt. – Mr. O’Dannel azt állította, hogy húsz éve még megvolt, és hogy az óta nem is nyúlt hozzá senki. Ezek szerint azonban mégis.

- Nem lehetséges, hogy a Donovanok lopták el, és ez az a másolat?

- Nem tudom. Ők azt állították, hogy ez mindig is a Donovanok tulajdonában állt. 

- Érdekes – dőlt hátra a széken elgondolkozva. – Holnap meglátogatom a Donovan családot, kíváncsi vagyok, ők mit mondanak erre.

- Szóval, végeztünk? – kérdeztem, majd készültem felállni, azonban intett, hogy még maradjak.

- Szóval azt állítod, hogy nem tudod, mi van a lapokra írva – kezdte, mire összeráncolt homlokkal bólintottam. – Akkor miért olvastad olyan sokáig? Az arckifejezésedből ítélve a felvételen, mintha értetted volna, mi van a lapokon.

- Próbáltam megfejteni az írást; sikertelenül. 

- Ez esetben mivel magyarázod a jegyzetek hiányát? Sem a könyvben, sem a szobádban nem találtunk ilyesmit, és a videón sem látni, hogy jegyzeteltél volna.

- Átkutatták a szobámat? – kérdeztem felháborodva. Reméltem, hogy ezzel sikerül elterelnem a témát.

- Ez most mellékes – legyintett, ám a szemében halvány árnyékot fedeztem fel. Láthatóan zavarja, hogy ez a számára mellékesnek tűnő dolog felkeltette a figyelmem, és igyekszem felhasználni ellene. Csakhogy nagyon is jól tudja, hogy ezzel az információval hatalmas előnyhöz juttatott ebben a helyzetben.

- Nem, nem az! – szakítottam félbe. – Azt mondták, hogy nem ártják bele magukat a magánéletünkbe, hogy tiszteletben tartják a privát szféránkat. Erre most kiderül, hogy átkutatták a szobámat!

- Elena, kérlek. A nyomozás érdekében cselekedtünk – próbált magyarázkodni. 

- Én nem ezekkel a feltételekkel egyeztem bele a forgatásba.

- Lehet – állt fel, majd rátenyerelt az asztalra, úgy hajolt közelebb hozzám. Ahogy szőke haja előrehullott, sokkal fenyegetőbbnek hatott. – Azonban az csak a saját házatokra vonatkozik. Ez pedig a Sullivan kastély, nem pedig a Danken – mosolyodott el ravaszul.

- Szóval kihasználja a kiskapukat – bólintottam. Ravasz nőszemély, annyi szent. 

- Minden jó nyomozó ezt teszi.

- Akkor maga intézte el, hogy el kelljen költöznünk? – kérdeztem, mire felegyenesedett egy rejtélyes mosoly kíséretében. 

- Ennyire alattomosnak nézel?

- Legyen őszinte vagy hazudjak? – kérdeztem vissza negédes, gúnyos mosollyal.

- Szóval igen – állapította meg. – Viszont nem én vagyok az ellenséged. Azok az ellenségeid, akik a Kiválasztott ellen szervezkednek. Én csak segíteni szeretnék.

- Valóban? Mert nekem nem úgy tűnik – vágtam rá azonnal.

- Elena! Neked és nekem ugyanaz a célunk. Az, hogy megfejtsük ezt a legendát minél előbb. Hidd el, ha beavatnál a részletekbe, akkor tudnék neked segíteni. Nem ez lenne az első eset, hogy megoldok egy rejtélyt. 

- Milyen részletet mondjak el, ha egyszer nem tudok semmit? – kérdeztem már szinte hisztérikusan. Gyűlölök hazudni, de mégsem tehettem mást. Bármennyire is legyen csábító az ajánlata, egyszerűen nem tehetem meg, hogy elfogadjam. Nem maradt tehát más, mint a hazugság. Az a baj, hogy amióta ideköltöztünk ez az életem szerves részévé vált. Már nagyon el szeretném mondani valakinek, de nem tehetem. Nem tudom, kiben is bízhatnék meg. Bármikor hátba döfhetnek. Lehet, hogy ha elmondanám Lanának az igazat abban a reményben, hogy segít, a végén kiderül, hogy végig a Mester kémje volt, és a kezére játszottunk. Ezt nem merem megkockáztatni. 

- Azért majd gondold át – sóhajtott végül. Vagy beletörődött a vereségbe, vagy csupán belefáradt egy makacs tizenéves lány hisztériájába.

- Mehetek? – kérdeztem, mire csukott szemmel bólintott miközben a halántékát masszírozta. Nem kellett kétszer mondani, azonnal kirohantam onnan.

Amint bezárult az ajtó mögöttem, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Felrohantam a szobámba, megragadtam a telefonom és a dzsekim, majd kirohantam a házból, el a kamerák hada elől, amik minden lépésemet rögzítik. Az erdőben sétálgattam, közben pedig tárcsáztam Damien számát. Öt, hat, hét csörgés, de semmi. Kinyomtam, majd újra megpróbáltam. Hat, hét, nyolc, megint semmi. Dühösen a zsebembe csúsztattam a készüléket, majd a faház felé indultam. Kopogás nélkül berontottam. 

- Hahó! – kiáltottam a semmibe.

- Pillanat! – hallottam egy hangot kiszűrődni a szobából, viszont nem tudtam volna megmondani, kié. Leültem a kanapéra, és vártam, hogy az a valaki kilépjen a szobából. – Már itt is vagyok. Ó, te vagy az.

- Én is örülök, hogy látlak Michael. – Amint kiderült, hogy én vagyok az, látványosan alábbhagyott a lelkesedése. – Mit gondolsz, ki lenne az, ha nem én? Más lányok is járnak ide? 

- Sose lehet tudni – vont vállat. Kivételesen nem feketében volt, viszont ez a méregzöld kötött pulcsi sem nevezhető vidám, élénk színnek. És persze a jó öreg fekete koptatott farmer, és se zokni, se cipő idebent. A faházban és a kastélyban még sosem láttam cipőben. Furcsa, de hát maga a srác is nagyon fura. Ami viszont nagyon szokatlan volt, az a szemüvege. Nem is tudtam, hogy hordania kell. Viszont határozottan jól áll neki.

- Persze. Mind egy, nem ezért vagyok itt. Damien? – érdeklődtem.

- Nincs itt – felelte miután leült az egyik karosszékbe, és a kezébe vette a kisasztalon heverő könyvet. 

- Na és Tom?

- Ő sincs – felelte miközben fellapozta a megfelelő oldalnál.

- Nate? – faggattam tovább.

- Se Nate, se Max nincs itt. Én nem vagyok jó? – vonta fel a szemöldökét.

- A semminél azért jobb vagy.

- Köszönöm kedvességed – felelte fel sem nézve az olvasmányából.

- Mellesleg mióta vagy szemüveges?

- Két éve. Csak általában kontaktlencsét hordok, vagy azt se. 

- Pedig jól áll.

- Elmondod, hogy miért jöttél? – kérdezte végre felnézve a papírkötegből.

- Persze. Egy szívességet szeretnék kérni – válaszoltam, mire becsukta a könyvet, és minden figyelmét nekem szentelte. 

- Miről lenne szó?

- Ma nálunk járt a kis oknyomozó nőcske. Megtalálta a naplót.

- Mi van?! – kérdezte pár oktávval magasabb és erőteljesebb hangon. Még a székből is felpattant. – Mi az, hogy megtalálta? Mit tud?!

- Nyugodj le, Michael. Ülj le, akkor folytatom – Nyugodt volt a hangom, a tekintetem pedig hideg. Ez hatott, ugyanis visszaült a helyére, s feszülten figyelt.

- Szóval, a helyzet az, hogy nem tud semmit. A napló titkos írással van írva, amihez csak én ismerem a kódot. Damien is látta, de kétlem, hogy emlékezne rá. És most jön a rátok vonatkozó része. Azt mondtam, hogy ez a napló hiányos másolata, amit a ti könyvtáratokból kaptam kölcsön, és senki nem tudja megfejteni. Szóval, ha rákérdez, akkor falazzatok nekem.

- Szóval a szöszi nem tud semmit?

- Nem. Viszont közel jár.

- De ha elég jók vagyunk, nem jut közelebb.

- Akkor jónak kell lennünk – bólintottam. – Szóval segítetek, igaz?

- Persze – bólintott –, falazunk neked. De ha lehet, ne kövess el több ilyen hibát.

- Igyekszem –motyogtam sértődötten. – Mellesleg itt nincsenek kamerák?

- A faházban eredetileg is vannak kamerák, vagyis itt, kívül, a fegyverszobában és ott, ahol a kulcsot őriztük. A stáb csak a kintiről és arról tud ott – mutatott a sarokra. – Azonban nem vagyunk kötelesek átadni a felvételeket, csak ha valami rendelleneset észlelünk. És nem is fogják ellenőrizni, mivel nincs benne a szerződésben.

- Szóval ez a beszélgetés…?

- A biztonság kedvéért megbütykölöm a felvételt. Mintha itt se lettél volna – szakított félbe, majd ismét kinyitotta a könyvét. – Még valamit?

- Nem. Csak ezért jöttem – feleltem miközben feltápászkodtam.

- Remek. Akkor akár mehetsz is – intett a titkos ajtó felé.

- Jó. Megyek – feleltem sértődötten. Tudom, hogy nem kedvel, de attól még nem kellene ilyen undoknak és lekezelőnek lennie velem. Mindenféle köszönés nélkül indultam vissza a házunkba. Sosem fogom megérteni, hogy Michael miért ilyen ellenszenves velem. Nagyobb titok ez számomra, mint a Katherine – dolog.

Megkönnyebbültem a beszélgetésünk után. Csak remélni tudom, hogy Michael nem felejti el, amit megbeszéltünk. Otthon a szobámban rajzolgattam, és azon töprengtem, hogy mégis miképp szerezhetném vissza a naplót. Talán az is megteszi, ha egyszerűen visszakérem. Vagy ha nem, akkor majd ki kell eszelni valami hatásosabbat. A sok agyalásba belefáradtam, így nehezen aludtam el, de végül csak rám talált az álmom manó.

Éreztem, hogy húz lefelé a sötétség. Mintha egy több tonnás ólomgolyót láncoltak volna a lábamra. Aztán valami hideget éreztem. Lenéztem, s láttam, hogy alattam az óceán feneketlen, kék mélysége terül el. A bokáim már véresek a durva fémtől. A víz hűsítő, bár csípős is egyben. Egyre lejjebb ereszkedem a mélybe. Körülöttem sehol senki és semmi, hiába kiabálok segítségért. Nem hall senki. Nem segít senki. Hiába próbálok szabadulni, egyszerűen nem megy. A golyó súlya egyre csak húz és húz lefelé. Egyenesen a halál torkába. Tudom, hogy itt a vég. Egy utolsó mély lélegzet miközben behunyom a szemem. A szeretteim, a családom, a barátaim képe jelenik meg előttem. Aztán érzem, ahogy a hideg víz az arcomat csiklandozza, majd lassan teljesen bekebelez. Elfogyott a levegő. Kétségbeesetten próbáltam lélegzethez jutni, de csak víz áramlott a tüdőmbe. Egyre nagyobb gombóc fojtogatott a torkomban, majd végül elnyelt a sötétség.

Mikor már azt hittem, mindennek vége, halvány fény kezdett pislákolni a szemem előtt. Ez a furcsa vörös fénycsóva lassacskán emberi alakot öltött. Először csupán egy fehér árny volt, majd lassan színek jeletek meg. Vörös, zöld és fekete. Az egész alak teljesen fekete volt, csupán a vörös haj és a zöld szem törte meg az ijesztő hatást, bár ettől szerintem csak még hátborzongatóbb lett. Bár már ennyiből is rájöttem, ki az. A Mester.

- Hm. Hát újra találkozunk – hallottam a hangját. Ahogy beszélni próbáltam, égető érzés lett úrrá a tüdőmben és torkomban. – Ne is próbálkozz, nem fog sikerülni. Elvégre meghaltál. Vízbe fulladtál, és még mindig itt vagyunk. Ha beszélni próbálsz, csak rosszabb lesz a fájdalom –mondta, majd egy hatalmas kék villanást láttam. Aztán csak sötétséget. Már nem húzta a lában az ólomgolyó súly, nem égetett minden lélegzetvétel. – Itt már tudunk beszélni. Azonban a szemedet nem tudod kinyitni, hiába is próbálkozol.

- Mi folyik itt? Hol vagyunk? – kérdeztem kétségbeesetten. És igaza volt. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kinyitni a szemem. Vagy talán mégis, csak egyszerűen nem láttam semmit.  

- Áthoztalak egy másik álomba.

- Egy másik álomba?

- Igen. Itt kivájták a szemed, ezért nem láthatsz engem. Ami részemről csak jó – nevetett fel. 

- Szóval ezek az álmok is hatással vannak a való életemre?

- Jó kérdés. Látom nem felejtetted el az átkot – mondta. Átok? Ez egy átok volna? Ezt eddig még nem hallottam. – Mivel ezeket az álmokat én hoztam létre, így nincsenek rád hatással. Álmodban közvetlenül nem tudlak megölni. Kínozhatlak persze, de ettől még nem halsz meg.

- Hogy értette azt, hogy átok?

- Miért szerinted nem az? – kérdezett vissza. – Elvégre, ha álmodban meghalsz, a való világban is véged van. Nekem ez nagyon is átoknak tűnik. A Kiválasztott lét nem csak előnyökkel jár. 

- Mert vannak előnyei is? – horkantam fel.

- Nos, ott a látásod, a hallásod, amik ha akarod emberfelettiek is lehetnek. Én erre nem vagyok képes.

- És akkor magának mik a képességei?

- Megkérhetlek, hogy ne magázz? – mordult fel. – Bár hangomból öregnek ítélhetsz, nem vagyok sokkal idősebb nálad, aranyom.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- És nem is fogok. Ez az én titkom marad.

- És az úgy szerinted igazságos, hogy te tisztában vagy az én képességeimmel én viszont a tiéddel nem?

- Senki sem mondta, hogy az élet igazságos. Törődj bele. És nem is azért jöttem, hogy erről csevegjünk.

- Akkor mégis miért? Kínozni akarsz?

- Ó, ugyan! Az a való életben sokkal élvezetesebb lesz – simította meg az arcomat. Undorodva fordítottam el a fejem tőle. – Így is játszhatunk –mondta könnyed hangsúllyal, majd csípős érzés égette az arcom egy hatalmas csattanás kíséretében. Pofonvágott. 

- Nem azt mondtad, hogy nem kínozni akarsz?

- De igen. Viszont ha te így játszol, kénytelen leszek alkalmazkodni.

- Inkább áruld el, mit akarsz tőlem! – mordultam fel. Fel akarok ébredni! Már most elegem van belőle!

- Ó, az nagyon egyszerű. Két dolgot szeretnék. 

- És mégis miféle két dolgot?

- Az első az, hogy szólj a csinos kis szöszi műsorvezető barátnődnek, hogy hagyjon fel a kutatással. 

- Nem a barátnőm – vetettem oda. – És miért kéne szólnom neki? Nem mintha hallgatna rám.

- Azért, mert olyanba üti az orrát, ami nem az ő dolga. Mások is megtették már, és nem lett jó vége.

- Meg akarod ölni?

- Nem. Még nem jár közel, csak egyszerűen zavar. Olyan, mint egy pióca. Idegesít. Bár be kell hogy valljam, igen csinos. Ha veszélyt jelent, lehet, hogy elrabolom, hogy szórakoztasson. Vagy jó üzletet csinálok belőle –mondta elgondolkodva.

- Undorító féreg! – köptem a szavakat, mire csak jóízűen felnevetett.

- Imádom, hogy ellenkezel. Teljesen felizgat.

- Tessék? – kérdeztem kicsit magasabb hangon, mint szerettem volna.

- Tudod, senki nem mer velem ellenkezni. Elvégre én vagyok a Mester. Egy szavamba kerül, és az illető meghal. Vagy valaki, aki fontos neki.

- És ez miért jó neked?

- Élvezem nézni mások szenvedését. Üdítő a vér látványa.

- Te beteg vagy!

- Mondták már – szinte láttam magam előtt, ahogy hanyagul vállat von, ajkai félmosolyra húzódnak. 

- És mi lenne a másik dolog? – kérdeztem inkább. Hánynom kell ettől az alaktól.

- Ja, igen! – csapta össze a tenyerét, mintha meg is feledkezett volna róla. –Add át a naplót! 

- Tessék? – kérdeztem értetlenül.

- Add át a naplót, amit elloptál tőlem! – ismételte meg agresszívabb hangnemben. 

- És mire mennél vele? 

- Most, hogy a Kiválasztott felfedte az írást, nagyon is hasznos lesz számomra.

- Főleg, hogy nem ismered a titkos írást – jegyeztem meg önelégülten.

- Igazad van. A kulcsot is add át!

- Persze. Még mit nem – horkantam fel. Komolyan azt hiszi, hogy átadom neki? Ne legyen nevetséges!

- Meglátjuk mekkora lesz a szád, amikor választanod kell.

- Választanom?

- Viszlát hamarosan, Kiválasztott – mondta, majd ismét éreztem az ólomsúlyt a lábamon, és a vizet körülöttem. Fojtogatott még néhány pillanatig, majd mintha csak a kádból kihúzták volna a dugót; eltűnt. 

Felébredtem.

Előzetes: Katherine nyomában - 27. fejezet

Sziasztok!

Meg is érkezett a következő előzetes! :) Maga a fejezet még a szünet elején érkezik, ha minden jól megy.

Ami az írást illeti, még nagyjából 8 rész van hátra, és a minap írtam meg az egyik számomra nagyon kedves szereplő halálát. Remélem, olyan szívszorítóra sikerült, amilyenre terveztem.

További kellemes hétvégét mindenkinek! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

- Elena, kérlek. A nyomozás érdekében cselekedtünk.

- Én nem ezekkel a feltételekkel egyeztem bele a forgatásba.

- Lehet – állt fel, majd rátenyerelt az asztalra, úgy hajolt közelebb hozzám. Ahogy szőke haja előrehullott, sokkal fenyegetőbbnek hatott. – Azonban az csak a saját házatokra vonatkozik. Ez pedig a Sullivan kastély, nem pedig a Danken – mosolyodott el ravaszul.

- Szóval kihasználja a kiskapukat – bólintottam.

- Minden jó nyomozó ezt teszi.

- Akkor maga intézte el, hogy el kelljen költöznünk?- kérdeztem, mire felegyenesedett egy rejtélyes mosoly kíséretében. 

- Ennyire alattomosnak nézel?

- Legyen őszinte vagy hazudjak?- kérdeztem vissza.

Abian, avagy a TSF után

Sziasztok, drágáim!

Ezúttal nem a TSF legújabb részével vagy előzetessel érkeztem, hanem egy különleges versenyeredménnyel. Ez a verseny pedig azért különleges, mert ezúttal nem a TSF-fel, hanem a készülőben lévő új történetem egy átalakított részletével vettem részt rajta.

Tehát a Write Your Dreams nevezetű blog által megrendezett My Demon kihíváson az Abian című részletem (nem ez lesz a történet címe) második helyezést ért el! :)

Ez úton is szeretném megköszönni a blog szerkesztőjének, Babu Mirielnek a megtisztelő helyezést! :)

Most pedig szeretném veletek is megosztani a TSF utáni világ egy darabkáját. Remélem, tetszeni fog!:)

Abian

Alaiza tudta, érezte, hogy nem kellett volna ott lenniük. Az egész helyet átitta a baljós, sötét energia. Úgy érezte, minél tovább szívja a tüdejébe az árulók tetemének bűzét, az ő lelke is annál mérgezettebbé válik. Nem véletlen, hogy a Holtak barlangjába tilos belépni. Mégis kénytelen volt elviselni, ha vissza akarja szerezni, ami az övé, ha bosszút akar állni. Így hát követte Deriant a sötétségbe, aki céltudatosan lépdelt előre, mint aki nem először teszi meg ezt az utat. Az ilyen pillanatok tudatosítják benne, hogy bár egész életében ismerte a fiút, mégsem tud róla az égvilágon semmit. Korábban nem is érdekelte, most viszont, hogy már csak ő maradt neki – bármennyire is gyűlölte –, a szívét jeges marok szorította össze, amikor napról napra, újra és újra ráébredt, mennyire idegen is ő valójában.

A légzés egyre nehézkesebbé vált, ahogy közeledtek a barlang mélye felé. Mintha az itt eltemetett lelkek beitták volna magukat a sziklába, a talajba, megmérgezve ezzel a levegőt, az idetévedőket. Azonban az igazi veszély odabent várt rájuk. A célállomást elérve megálltak, majd Derian lassú léptekkel körbejárva felmérte a terepet.

- Nálad van a kréta? – kérdezte a fiú. Fattyúkra jellemző sárga szeme elszántságot és mérhetetlen vakmerőséget türközött, ahogy megcsillant a fáklya halvány fényében. A lány előkotorta a Maiza varázzsal átitatott krétát, majd átnyújtotta a fiúnak.

Derian gyorsan és precízen rajzolta fel a különös jeleket a földre. Amint befejezte, a szellemkör halványkéken felizzott egy pillanatra. Egy figyelmeztető pillantással a lány tudtára adta, hogy tartsa magát távolt a körtől, majd ő maga belépett annak közepébe. Egy ősi nyelven kezdett kántálni, amit bár Alaiza maga is ismert, mindig is meggyűlt a baja a kiejtésével. Vele ellentétben a fiú azonban tökéletesen ejtett minden hangot, teljesen beleélte magát, az arckifejezése szikla szilárd erőt és magabiztosságot sugallt. Kénytelen volt megbízni benne.

Halvány köd kezdett derengeni a kör széleinél, ám ez Deriant nem zavarta, csak folytatta tovább a monoton verset. Újra és újra elmondta, egészen addig folytatta, míg a köd teljesen el nem lepte a kört. Ekkor kilépett, s a helyén a ködből egy alak kezdett el körvonalazódni, ám csupán fekete szemét lehetett kivenni, amiben mintha a pokol ezer tüze égett volna. Ő volt az. Maga a megtestesült gonosz, az ő fajtájuk legnagyobb ellenségeinek a vezére. Abian.

- Ki merészelt megidézni? – harsant fel. Hangja éles volt, akár a szellemkard, hátborzongató. Mintha jeges szél süvített volna keresztül a testükön. – Ah. Ti ketten, Kero ivadékai! Volt képetek a négy birodalom leghatalmasabb erejét magatok ellen hívni?

- Ugye tisztában vagy vele, hogy a körben tehetetlen vagy? – szólalt meg Derian szemtelen mosollyal az arcán. Nyeregben érezte magát, holott valóban a birodalmak egyik leghatalmasabb démonával állt szemben. Erre a kérdésre a köd felkavarodott, majd emberi alakot öltött. Csakhogy nem akármilyen emberét. Rövidre nyírt szőke haj, magas, izmos termet. Csupán a szeme maradt sötét és gonosz, akárcsak a Pokol maga. Barron Maizawya képében állt előttük. Alaizában megfagyott a vér, még levegőt venni is elfelejtett. Mellette Derian testtartása megfeszült, fogait összeszorítva nézett farkasszemet a Malakas jelenlegi uralkodójának bőrébe bújt lénnyel. 

- Vigyázz a szádra, fiacskám – vigyorgott öntelten Abian. – Csak nem Alaiza Maizawyához van szerencsém? – nevetett fel. – Malakas trónfosztott hercegnője, aki bosszúra szomjazik. És ezért képes lennél elárulni a saját fajtádat is? – nevetett tovább. – Mellette pedig Derian Zaldayewa. Vagy használjam inkább az igazi neved, fiam? – Baljós mosollyal nézett a fiúra, láthatóan nagyon is élvezte a helyzetet.

- Nem ezért jöttünk ide – szűrte a szavakat a fogai között Derian. Az egész lényéből áradt a feszültség. Alaiza az előbbi beszélgetést azonban nem tudta mire vélni. – Megtennéd, hogy saját formádban mutatkozol előttünk?

- Miért? Azt gondoltam, értékelni fogjátok az emlékeitekből kölcsönzött alakomat. Elvégre a kicsi lány élete szerelméről és egy hozzád is nagyon közel álló személyről van szó. 

- Mi idéztünk meg, tehát teljesítened kell egy követelésünket! – szakította félbe Derian indulatosan. Tisztában volt vele, hogy ez a szörnyeteg tudja a titkát, és csak idő kérdése, hogy elszólja magát. 

- Talán ez egyszerűbb társaimmal így szokás, azonban ne felejtsd el, hogy én minden rossz teremtője vagyok. Magasabban állok, mint bármi más a világok között, magasabban, mint maga Kero, a fajtátok teremtője. Egyetlen kézmozdulattal elintézhetnélek benneteket, még innen, a védelmi körből is. Csakhogy túlságosan izgalmasak vagytok számomra. Az a sok titok! Hihetetlenül érdekes csemege számomra. Erős késztetést érzek, hogy mindet felfedjem. Azt hiszem, akkor nélkülem is elintéznétek egymást – nevetett hátravetett fejjel. Hangja a fiatalok csontjáig hatolt. Kérdőn néztek egymásra, ám nem szóltak semmit. Muszáj, hogy megbízzanak egymásban. Jelenleg másra nem számíthatnak. – Oh, hát ez fergeteges! Ha látnátok az arcotokat! – nevetett tovább.

- Ha befejezted, akkor elmondanák, amiért jöttünk – nyögte a lány. Egyre nehezebbnek érezte a testét, a tüdejét egyre kevesebb oxigén járta át, látása homályosult, de tartotta magát.

- Micsoda ünneprontó! – sóhajtott Abian. – Ám legyen. Ne fáradjatok, tudom miért jöttetek. Csakhogy a segítségemnek ára van. Hajlandóak vagytok megfizetni?

- Bármit megteszek – szólalt meg a lány anélkül, hogy átgondolta volna. Derian riadt tekintete elárulta, hogy ezt nem kellett volna, ám akkor már késő volt. A lény ajka baljós félmosolyra húzódott, ami Alaizában fájdalmas sebeket tépett fel. Bár nem Barron volt az valójában, mégis elhitte, hogy egykori szerelme áll előtte. 

- Ahogy óhajtod, hercegnő! – A vigyora még szélesebb lett, majd egy legyintés, s a lányt immár teljesen magával ragadta a sötétség.

Katherine nyomában - 26. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Köszönöm szépen a jókívánságokat, nagyon jól sikerült a hétvégi szalagavató! :) Sajnos nem tudtam előbb jelentkezni, ugyanis a buli kipihenése mellett készülnöm kellett a mai nyelvvizsgámra, amin szerencsére már túl vagyok, szóval most van időm a blogra.:) A pótlás ráér :3

Várom a visszajelzéseket, mint mindig! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Alex szó szerint beesett a szobámba. Ijedten rejtettem a könyvet a párnám alá, majd gyorsan felsegítettem. 

- Te jó ég! Alex!

- Elena, baj van!

- Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten. A hanghordozása alapján komoly dologról lehet szó.

- Sandra meghalt a kórházban – mondta, szemében a harag és a kétségbeesés viaskodott egymással.

- Hogy mi?!- kérdeztem sokkos állapotban. – Az nem lehet. Hogy érted, hogy meghalt?

- Hogy lehet ezt másképp érteni? Volt, nincs. Nem él, meghalt, eltávozott, feldobta a talpát…

- De mégis hogyan? – szakítottam meg a szinonimák sorolásában.  

- Apa annyit mondott, hogy rohamot kapott. 

- Mégis milyen rohamot?

- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Most vizsgálják a boncmesterek. Viszont szerintem ez nem volt véletlen.

- Arra gondolsz, hogy valaki megölte? – kérdeztem. Őszintén szólva ebben még én is láttam lehetőséget.

- Igen – bólintott magabiztosan. – De persze nem tudok semmi biztosat, ez csak egy elmélet. Az sem biztos, hogy ha kiderül valami, arról nekünk is szólnak.

- Nem lesz ebből nagy botrány?

- De. Valószínűleg igen. Hiszen már hárman is meghaltak. Kettő osztálytársunk és egy évfolyamtársunk. Ebből kettőt száz százalék, hogy megöltek, a harmadik kétséges. Csak az a kérdés, hogy ki és miért.

- És hogy ki a következő – tettem hozzá elgondolkodva. Pár másodpercig egyikünk sem szólt, igyekeztük megemészteni a szavaim súlyát.  

- Pontosan – felelte végül. – Rá kéne jönni, mi alapján választja ki az áldozatokat a gyilkos – gondolkozott. – Azt tudjuk, hogy mindannyian a mi iskolánkba járnak, és egy évfolyamba. Ezen kívül mindannyian lányok. És a haláluk előtt az erdőben voltak. És mind a hárman szőkék voltak. Ezek szerint a csávó a szőke tizenhat éves gimis csajokra vadászik? – meredt maga elé összeráncolt homlokkal.

- Nem is tudom… - gondolkoztam el. Igazából ezek valós összefüggések, de mégsem láttam értelmét az egésznek. Főleg, mivel nagy valószínűséggel a Mester áll a dolgok hátterében. – Szerintem nem ez lesz a kulcs.

- Akkor mégis mi? Van ötleted?

- Mit kereshettek mindannyian az erdőben? Ez nem áll össze –gondolkoztam.

- Nálam Sandra története egész hihető volt. Kinézem belőlük, hogy vannak olyan hülyék, hogy bemerészkedjenek a területünkre – vont vállat. Ezzel még én sem vitatkoztam.

- És Nora? – kérdeztem. Ez itt az igazi kérdés. Mit keresett ott?

- Na, látod, ez egy olyan kérdés, ami még az én nagyszerű elmémen is kifog. 

- Hát, pedig nem ártana, hogy a te állítólagos nagyszerű elméd kitalálna valamit.

- Te jobban ismerted őt, mint én. Inkább neked kellene tudnod, hogy mit kereshetett ott.

- A probléma az, hogy tényleg nem tudom. Sosem beszélt az erdőről, vagy, hogy bármi dolga lenne ott. Nem tudom, miért mehetett oda.

- Esetleg Reachelnek említhetett valamit – vetette fel.

- De hiszen őt is kihallgatták, mivel a legjobb barátnője volt. De nem tudott mondani semmi hasznosat.

- Lehet, hogy csak a sokkhatás miatt. Olyankor nem emlékeznek úgy az emberek, ahogy kellene, és sokszor nem jutnak eszükbe apróbb információk, amik esetleg előrevihetnék a nyomozást.

- Ezeket apukádtól tanultad? – kérdeztem, mert meglepett, hogy úgy mondja, mintha szakértő lenne benne.

- Mindig is hazahozta a munkáját – vont vállat hanyagul. – Holnap beszélnünk kellene Reach-csel. 

- Ez nem inkább a rendőrség dolga lenne?

- De igen. Viszont őket jelenleg más foglalkoztatja.

- Szóval azt mondod, hogy keressük meg mi magunk Nora gyilkosát?

- Pontosan.

- Komolyan gondolod? – meredtem rá. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Ezzel a titok közelébe is kerülne. Az pedig sem nekem, sem a Donovanoknak, sem Neki nem lenne jó.

- Igen, teljesen komolyan.

- De ez nem veszélyes?

- Az, hogy kérdezősködünk nem fog megölni minket, Elena – nevetett fel.

- Biztos vagy ebben?

- Ne csináld már!

- De igen, csinálom! Én ebben nem akarok részt venni – közöltem.

- Talán te nem akarod megtalálni?

- Dehogynem akarom. Mindenkinél jobban. De ez akkor sem a mi feladatunk, Alex!

- De hát, ha senki más nem foglalkozik vele?! – kiabálta. 

- És miért vállalnád a felelősséget? – Ez a kérdésem eléggé meglepte, ugyanis úgy nézett rám, mintha most ébredt volna fel egy furcsa álomból.

- Nem vagyok az a fajta ember, aki a puha kis masszázsszékben pihenteti a fenekét, miközben emberek halnak meg a városban. Ráadásul olyanok, akiket ismerek, akik egy idősek velem, akikkel valamilyen kapcsolatban álltam. Ha senki nem veszi kézbe az ügyet, akkor majd én magam fogom.

- Nagyra becsülöm ezt a hősies hozzáállásodat, de ez akkor is veszélyes. –Igazából kicsit meghatott, amit mondott. Nem hittem volna róla, hogy így gondolkozik. Én tényleg azt hittem, hogy épp az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel várja a sült galambot.

- Csak nem féltesz? – vigyorodott el. Szerencsére a válaszadástól megmentett a szobám nyíló ajtaja. Mrs. Sullivan állt a küszöbön.

- Ó, remek! Mindketten itt vagytok. Gyertek, vendégünk van – intett, hogy kövessük. 

Kérdőn néztünk össze, majd elindultunk utána lefelé a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Nem várt társaság fogadott bennünket: a Legendák nyomában stábja, a szőke cicababával együtt.

- Örülök, hogy mindenki itt van – kezdett bele a nő a mondókájába. Már most elegem van. – Nos, a mai napon három emberrel fogok interjút készíteni a heti anyaghoz, holnap pedig megmutatom az anyagot. Még mielőtt elkezdenénk, megkérdezhetem, hogy melyik helyiséget használhatnánk a beszélgetések felvételére? – fordult Mr. Sullivanhez.

- Az irodámat nyugodtan használhatjátok. 

- Rendben, köszönjük.

- És ki az a három ember? – szólalt meg Liz.

- Igen, a három alanyunk – mosolyodott el vészjóslóan. –Azt a három embert választottuk ki erre a hétre, akikről talán a legtöbb használható anyag készült, és akiket fontosnak találtunk kikérdezni. Az első Alexander Sullivan.

- Remek! Szeretem a reflektorfényt – kacsintott a szőkeségre önelégülten.

- Ennek örülök. A következő Logan Sullivan.

- Én? – kérdezte az említett meglepetten. – Miért én? Nincs bennem semmi érdekes.

- Sokkal érdekesebb vagy, mint hinnéd.

- De jó nekem – mormogta, de ügyet sem vetett rá senki.

- Az utolsó pedig Elena Tisdale.

- Valahogy számítottam rá – vallottam be kelletlenül.

- Helyes – bólintott Lana. – Kérünk fél órát, mire mindent előkészítünk. Majd szólunk, amikor be kell jönnötök az irodába.

- Remek! Megmutatom, merre találjátok! – lelkesedett Mr. Sullivan, majd a stáb elvonult.

- Már csak ez hiányzott – sóhajtottam. 

- Ugyan már, húgi. Híres leszel! – lökött oldalba Danny. 

- Éljek én! – feleltem ironikus lelkesedéssel. 

- Nos, mivel a bandatagokra senki sem kíváncsi, nem megyünk próbálni? – fordult Liz és Josh felé.

- De, mehetünk – bólintottak rá, majd ők is elvonultak a garázs felé.

- Igazából, én teljesen megfeledkeztem a kamerákról – vallottam be Alexnek, miközben a kanapén ülve várakoztunk.

- Én is. Szerinted felvették a beszélgetésünket? – nézett rám félve.

- Valószínű. Szerintem benne lesz az eheti műsorban is. 

- Az is benne lehet a pakliban, hogy erről kérdezget minket?

- Igen – húztam el a számat. – Remek! Már előre félte ettől az egésztől, de ezek szerint rosszabb lesz, mint gondoltam. 

- Nyugi, nem lesz semmi baj. A felvételekre leszek nagyon kíváncsi.

- Igen, én is. Minden benne lesz, ami kettőnk közt történt ebben a pár napban? – néztem rá aggodalmasan.

- Nos, ha nem is minden, de a többség igen. Legalábbis szerintem. Na, nem mintha történt volna köztünk bármi korhatáros.

- Még szerencse – nevettem fel kínosan.

- Így, hogy kamerák vannak a házban, egyetértek.

- Ezzel mit akarsz mondani? – vontam fel a szemöldököm. 

- Semmit. Csak azt, hogy egyetértek. Damien Donovan így is meg fog ölni – vigyorodott el.

- És te ennek örülsz? Talán mazochista vagy?

- Nem vagyok az. De te bármikor elfenekelhetsz – kacsintott, mire a szemeim forgattam. 

- Még mindig egy seggfej vagy –jelentettem ki.

- Azt mondtad, amit hiszek, hogy mondtál?

- Kamerák – emlékeztettem.

- Attól még megbüntethetlek – suttogta a fülembe. Odébb húzódtam, hogy ismét tisztes távolságba kerüljünk.

- Nem, nem büntethetsz meg.

- Ó, dehogynem. A kérdés csak az, hogy mivel. Valami olyan kell, ami miatt nem lépnek fel félreértések… vagy majd elintézzük akkor, amikor nem lesznek kamerák a közelben.

- Álmaidban.

- Ó, legutóbb álmomban fekete domina szerkóban, vörös rúzzsal a szádon, ostorral „büntettél” a szobámban. És élveztem – mondta, mire szörnyülködve néztem rá.

- Te beteg vagy. Ez már orvosi kezelésre szorul. De komolyan.

- Már mondták páran, hogy kissé beteges képzeteim vannak – vont vállat.

- Igazuk van!

- Lehet. Viszont eddig sosem mentem el álmomban – gondolkozott el, mire újabb pár métert távolodtam tőle, és úgy néztem rá, mintha földönkívüli lenne. Egy perverz földönkívüli. 

- Na, akkor mostantól öt méter távolság, oké? – kérdeztem mire felnevetett.

- Hé, nem kell ezt csinálnod! Ez is csak azt bizonyítja, hogy mit érzek irántad.

- Szerintem meg azt bizonyítja, hogy egy mazochista perverz földönkívüli vagy, akinek súlyos elmezavara van – javítottam ki.

- Alex, bejönnél, kérlek! – jelent meg Lana.

- Persze – állt fel Alex a kanapéról, majd eltűnt az apja dolgozószobájában a szöszivel.

A kanapén ülve vártam a soromra. Logant nem láttam sehol, biztos elvonult a szobájába, vissza a találmányaihoz. Nagyon fura srác. Mintha egy másik univerzumban élne. Szerintem semmiféle társasági élte nincs, hiszen folyton bezárkózik a szobája magányába. Teljesen más, mint a testvérei. Nem igazán találtam meg vele a közös hangot, amióta itt vagyok. Ahogy Garreth-del sem igazán. Amikor először találkoztunk egész kedvesnek tűnt, most viszont sokkal inkább zárkózottnak látom. Nem igazán beszélünk, bár engem Alex és Liz általában lefoglalnak. Viszont ami a kocsiban is történt pár nappal ezelőtt… valamit rejteget. És nem csak ő. Logannek is vannak titkai abban a szobában. Ahogy az egész családnak. Akárcsak nekem. Komolyan, szerintem ebben a városban nem találni egy olyan embert sem, akinek nincs valami egetverően nagy, hátborzongató titka. Ez a város maga a titok.

Nem tudom, milyen sokáig ülhettem a kanapén, de azt tudom, hogy elaludtam. Halványan eljutott a tudatomig, hogy valaki rázogat, és a nevemen szólongat, de nem akartam felkelni.

- Kelj fel, Csipkerózsika!

- Alex? – pislogtam. A csillár sárga fénye bántotta a szemem. Lassan ültem fel miközben a szememet dörzsölgettem.

- Logan nemsokára végez a vallatószobában, és akkor te jössz.

- Miket kérdezett tőled? – kérdeztem idegesen. Most, hogy eszembe jutott, mi vár rám, máris megbántam, hogy felkeltem.

- Sokat faggatóztak kettőnkről, hogy mégis mi van köztünk.

- És te mit mondtál?

- Azt, hogy barátok vagyunk – vont vállat. – Nem fogok hazudni, elvégre a felvételekből is ki lehet szűrni, hogy semmi komoly nincs köztünk.

- Azért volt pár félreérthető helyzetünk mióta itt vagyok – emlékeztettem az első napokra.

- Az lehet. De azt is be lehet tudni baráti gesztusnak. Az csak egy dolog, hogy én többet érzek irántad, attól függetlenül nem vagyunk együtt.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy így állsz majd hozzá a dolgokhoz –vallottam be őszinte csodálattal. Tud még kellemes meglepetéseket okozni.

- Egyikünknek sem jó, ha kellemetlen helyzeteket teremtünk – vont vállat.

- Elena, te jössz – lépett ki Logan a szobából, majd el is indult a lépcső felé. Gondolom, megy vissza a barlangjába a mechanikus barátnőjén dolgozni.

- Sok sikert hozzá – simította meg Alex a karom. Csak bólintottam köszönetképpen, majd elindultam a „vallatószobába”, ahogy a szöszi barátom nevezte.  

A szobába belépve hunyorognom kellett, olyan vakító volt a fény a sok lámpától és reflektortól. A nyolcfős stáb 4 tagja állt egy-egy kamera mögött, amik különböző szögből vették az íróasztalt, aminek két felén egy-egy bőrszék állt, az egyikben Lanával. A maradék emberek a világítással és a hangosítással voltak elfoglalva.

- Foglalj helyet, Elena – mutatott az előttem álló ülőalkalmatosságra. Szó nélkül leültem rá, és feszülten vártam a beszélgetés kezdetét. – Nos, kérdéseket fogok neked feltenni, amire örülnék, ha őszintén válaszolnál. Ezt követően megmutatunk néhány felvételt, amikkel kapcsolatban szintén lenne néhány kérdésem. Eddig világos?

- Persze.

- Remek, akkor kezdhetjük.

- Felvétel…indul! – hallottam egy erőteljes férfihangot a hátam mögül, majd a csapó hangját. Kezdődik.

- Szóval, Elena – kezdett bele –, először is az érdekelne, hogy hogyan kerültél ebbe a városba. Ha jól tudom, idén költöztetek ide a családoddal.

- Igen, ez így igaz – feleltem. Meglepett, hogy milyen normális kérdés. – Júliusig Londonban éltük az édesanyámmal és a bátyámmal. Ez a kastély a dédnagyapánké volt, akit mi a testvéremmel nem ismertünk. Nem is hallottunk erről a helyről korábban. Amikor egy éve meghalt, a Danken birtokot édesanyánkra hagyta. Viszont a régi otthonunkból nem tudta volna gondozni, és túl sok emlék fűzi ide, hogy csak úgy eladja. Szóval ideköltöztünk. 

- És édesapád? – vonta fel a szemöldökét.

- Édesapánk tizenegy éve hunyt el egy autóbalesetben – feleltem szemrebbenés nélkül, mire a nő sajnálkozva nézett rám. Nem kérek senki sajnálatából, főleg nem az övéből!

- Igazán sajnálom. Biztosan nehéz lehet.

- Régen történt – feleltem komoran és tömören. Remélem vette a lapot, és témát vált. 

- Mióta ismered a Donovanokat és a Sullivaneket?

- A Donovanokat nagyjából azóta, hogy beköltöztünk. A Sullivanek többségét kicsivel később ismertem meg.

- És milyen kapcsolatot ápolsz a családokkal?

- Hogy érted pontosan?

- Észrevettem, hogy kivételesen jó a viszonyod mindkét család bizonyos tagjaival – felelte, majd kissé fenyegetően előrehajolt. – És ez alatt egész pontosan Damien Donovant és Alexander Sullivant értem. 

- Barátok vagyunk – vontam vállat.

- Barátok? – vonta fel a szemöldökét, mire bólintottam. –És az egyikőtöket sem zavarja, hogy ők kicsit sem kedvelik egymást?

- Attól, hogy ők ketten nincsenek jóban egymással, nekem nem muszáj választani.

- És erre ők sem kérnek Téged?

- Nem. És ha megkérnének sem tenném meg. Nem ők döntik el, hogy kivel barátkozom és kivel nem.

- Értem. A következő kérdésem: hallottál Katherine legendájáról?

- Szerintem erről mindenki hallott, aki ebben a városban él.

- Tehát igen – bólintott mosolyogva. – És mi a véleményed róla?

- Eléggé valószínűtlennek tartom ez az egész Kiválasztott-dolgot.

- És ez azért van, mert a te családodból fog kikerülni? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét.

- Nem. Egyszerűen csak abszurdnak tartom ezt az egészet.

- És abban is kételkedsz, hogy esetleg te lehetsz az a bizonyos Kiválasztott?

- Igen – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Szerintem arról már tudnék.

- Az nem olyan biztos, bár lehet. Csakhogy a kutatásaim során volt szerencsém látni néhány festményt és fényképet Katherine Dankenről. Meglepően nagy a hasonlóság kettőtök között – mondta, majd elém tolt egy szerkesztett képet. Az egyik felén Katherine látható, a másikon pedig én – Ugyanolyan, kék szemek, hosszúkás arc, mosoly, kissé kiálló arccsont, pici orr, és még sorolhatnám. A hajatok tér el csupán néhány árnyalattal. Mintha újjászületett volna a személyedben. Szerinted ez nem különös?

- Így jobban megnézve valóban kissé ijesztő – vallottam be, mivel csakugyan az volt. – Viszont ettől a képtől még nem fogom elhinni ezt a mesét.

- És mi van az utalásokkal?

- Miféle utalások?

- Például ott van a Kiválasztott hege. Megmutatnád a jobb bokádat? – kérdezte, mire megállt bennem az ütő.

- Mégis miért?

- Ha jól tudom abban a balesetben tizenegy éve szereztél egy maradandó sérülést. Csak kíváncsi lennék rá.

- Miből gondolja, hogy ott van?

- Csupán nyomozok, Elena – vigyorgott vészjóslóan, majd felállt és a magas sarkú szandáljában megkerülte az asztal, majd megállt előttem. –Megmutatnád a bokádat?

- Ha nagyon muszáj – feleltem, majd felhúztam a nadrágom szárát, láthatóvá téve a hosszú csíkot, ami a bokámat keresztezi.

- Szóval a heg megvan. Kiköpött mása vagy a Danken lánynak, ráadásul egyenes ági leszármazottja, és még a két háborúskodó családdal is jó viszonyt ápolsz. Ezen kívül fennáll még a szerelmi négyszög közted, Alex Sullivan, Damien és Nate Donovan között. Még most is azt állítod, hogy nem te vagy a Kiválasztott? – Úgy kérdezte, mint aki teljesen biztos abban, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok birtokában van.

- Ha én vagyok, nekem erről nem szólt senki – vontam vállat. Nem szólt semmit, de láttam, ahogy megfeszül az álla, és az ér kidagad a halántékánál. – Mellesleg pedig nem tudok semmiféle szerelmi négyszögről. Barátok vagyunk.

- Szóval nem segítesz nekünk, igaz? – ült vissza a székébe.

- Mivel nem tudok miben… - kezdtem, de dühösen félbeszakított. 

- Jól van. Akkor most lássuk a felvételeket – mondta majd a kisasztalon álló tévére mutatott mellettünk. Előre félek, miket vehettek fel azok az átkozott kamerák. – Az első videó.

Érdeklődve, ugyanakkor félelemtől és szorongástól összeszűkült gyomorral szegeztem a monitorra a tekintetem. Elindult az első felvétel. A beköltözésünk napja, amikor Alex, Liz és én a nappaliban beszélgetünk.

- Most jön majd az érdekes rész – mosolygott Lana, majd kényelmesen hátradőlt a széken.

Visszanéztük az „elrablásom” jelenetét, ahogy a horrorfilm előtt Alex a vállán felvitt a szobájába, majd az ott lezajlott beszélgetésünket (20. rész). Érdekes volt látni az arcomat, miközben Alex képeit néztem. Így visszaemlékezve valóban eléggé lesokkoltak. Ezután egy rövid kis ugrás következett, s máris a nappaliban ültünk a horrorfilmet nézve. Liz épp felállt és elment, majd következett az a jelenet, amikor én kiborulok, a szőkeség pedig engem vigasztal. A felvétel Liz érkezésével ért véget.

- Mit gondolsz a felvétel láttán?

- Azt, hogy Alexszel kissé megváltozott a viszonyunk a kezdetek óta –feleltem őszintén. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Én a felvétel alapján azt gondolom, hogy ez a kapcsolat több mint puszta barátság.

- Erre két dolgot mondanék. Az első az, hogy téved. Nincs köztünk semmi „több”. A másik dolog pedig… Nem azt mondta, hogy ez nem valóságshow? Hogy a magánéletünket békén hagyják? Mert nekem jelen állás szerint nem úgy tűnik.

- Okos lány vagy – bólintott elismerően – Ezt már első ránézésre megállapítottam. És te is tudod ezt magadról. Azonban örülnék, ha nem becsülnél alá engem. Szőke vagyok, nem ostoba.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Nézzük meg a következő felvételt, rendben?

- Rendben – vontam vállat, mire elindított egy újabb felvételt.

Az előbbi mondatai eléggé megijesztettek. Fészkelődni kezdtem a székben, az ujjaimat tördeltem, és vártam, hogy elinduljon a videó.

És végre elindult a felvétel. Az ideiglenes szobámban ülök az ágyon és… és a naplót olvasom. Szemből vesz a kamera, ahogy a homlokom ráncolom olvasás közben, vagy fennakadt a tekintetem egy-egy soron. Aztán hirtelen ráközelítenek a könyvre, s látszik egy részlet a borítóból: „Cl…ank…D…ry” Aztán a kép átváltott a sarokkamerára, ami már ráfókuszált a lapokra, a titkos írásra. Kopognak az ajtón, a naplót a párna alá rejtem, majd kimegyek. Lana felemeli a távirányítót, majd megállítja a felvételt. Dermedten meredtem a képernyőre.

- Nincs valami mondanivalód ezzel kapcsolatban? – kérdezte, majd meglengette előttem a kis bőrkötéses könyvet. 

Ebből hogy magyarázom ki magam?