8. fejezet

Heyhey, my darlings! <3
Megérkezett a 8. fejezet. Pont úgy jött ki, hogy Mia születésnapja is benne van, az enyém pedig tegnap volt...:D Nem tudtam előre, hogy így lesz, mindenesetre ujjongtam egy sort :DD
Viszont... lenne hozzátok egy kérdésem. Szerintetek jó ez a fejezethosszúság vagy legyenek a részek rövidebbek? Ez azt jelentené, hogy körülbelül a mostani fele, így egy részt két részletben raknék fel. Szavazzatok, hogy szerintetek melyik legyen! :D A szavazás végéig megfelezem a részeket, hogy össze tudjátok hasonlítani őket.
Köszönöm! Puszi :* <3

      - És hogy lehet az, hogy nem tudja, mire való?- kérdeztem.

      - Amióta ez a ház épült, azóta ezt a kulcscsomót használják itt. Még Mr. Danken is ezeket a kulcsokat használta. Ő volt az, aki lecserélte a zárakat, miután David Donovan meghalt. Az összes kulcs le volt rajzolva egy lapra, és ott volt, hogy mit nyitnak. Az összeset kipróbáltam, és mind működött.  Erről a kulcsról viszont nem volt semmi. Ezt is minden zárba belepróbáltam, de egyikbe sem illik. Tessék. –mondta, majd levette a kulcstartótól. –Arra az esetre, ha mégis te lennél a Kiválasztott. –mondta, majd felém nyújtotta a kulcsot.

      - Köszönöm. –feleltem. De mit mondjak? Katherine szerint senkinek sem szabad elmondanom a titkot. –De én sem tudom, hogy mire való. De egyszer talán rájövök. –mondtam végül, miközben elvettem a kulcsot.

      - Tessék. A fiók gond megoldva. –mutatott a kihúzott fiókra.

      - Köszönöm. Melyik kulcs nyitja?

      - Az 57-es. –válaszolta.

      - Rendben. Köszönöm. – mondtam megint, majd Mr. O’Dannel kiment a szobámból.

Ez egész könnyen ment! Azt hittem, nehezebb lesz megszerezni a kulcsot. Arra tényleg nem számítottam, hogy csak úgy odaadja. Szerencsém volt. Már csak az a kérdés, hogy tényleg ez a kulcs nyitja-e a szekrényt.

Hirtelen eszembe jutott, hogy a kulcs nyelén volt valami írás. Á. Meg is van: 

- „A fény kulcsa”. Most már biztos, hogy ez lesz az!- ujjongtam.

Azonnal a könyvtárba akartam menni. Azonban ahogy elhaladtam az ablakom előtt, láttam, hogy valakik beszélgetnek a kertben. Odamentem, hogy jobban szemügyre vegyem az illetőket. Az egyikük háttal állt nekem, viszont rövid ősz hajáról, és a ruhájáról azonnal felismertem Mr. O’Dannelt. A másikuk velem szemben állt, viszont az idős kertész takarta.

- Ki lehet az?- gondolkoztam hangosan. Ekkor Mr. O’Dannel odament a padhoz valamiért. – De hisz ez… Damien!- ismertem fel a másikat. –De mit keres itt? Istenem! Most még jobban néz ki, mint amikor utoljára találkoztunk… – Az ablakon keresztül néztem, amikor hirtelen felnézett, de ekkor visszaért Mr. O’Dannel, ezért visszafordította rá a tekintetét.

Amikor felnézett gyorsan odébb léptem az ablaktól. Nem akarom, hogy megtudja, hogy itt lakom. Akkor arra is rájönne, hogy Katherine leszármazottja vagyok. És nem tudom, hogy akkor mi történne. Főleg, ha az ő családja követte el a bűntényt. De erre egyelőre nem akarok gondolni. Csak abban reménykedem, hogy nem látott meg…

Mielőtt elindultam volna a könyvtárba, a jobb szememmel még óvatosan kinéztem az ablakon. Láttam, hogy Damien mond valamit Mr. O’Dannelnek, majd a férfi elmegy. Damien felnézett az ablakomra, de gondolom nem látott semmit, mert megfordult, aztán ő is távozott.

Felnézett. Akkor ezek szerint megláthatott, amikor először kinéztem? De talán nem ismert fel. Igen. Lehet, hogy nem tudja, hogy engem látott.

Átmenetem a könyvtárba, egyenesen le a titkos szobába. Ott elővettem a kulcsot.

- Kérlek, működj!- könyörögtem.

A kulcs tökéletesen illett a zárba. Elfordítottam, majd hosszas kattogás után magától kinyílódott a fiók. Mikor belenéztem, nem volt más benne, mint egy hosszú csőszerű szerkezet. Viszont nem világított.

- Talán valahol be kell kapcsolni. –gondoltam magamban.

Alaposan átvizsgáltam, többször is, de semmilyen kapcsolót, gombot, zárat nem láttam rajta. Talán lemerült vagy mi van?!

Felegyenesedtem a székemben- eddig a térdemre támasztottam a könyökömet, úgy vizsgáltam a tárgyat -, majd a nyitott könyv fölött tanulmányoztam tovább. Ekkor hirtelen vörösen kezdett izzani. Nem hitem a szememnek!

- Mi a…- csodálkoztam. –Mi történik? A fény!- mondtam, majd észrevettem, hogy a könyv lapjain egyenként kezdenek megjelenni a feketén izzó betűk. –Végre!!!!!!

Végre! Végre! Végre! Végreeeeee! Sikerült felfedni a kódot! Minden itt van!

Itt van a kód a titkosíráshoz a naplóban! Tényleg eléggé érdekes alakzatok. Hogy találta ki ezeket? Magamtól biztosan nem jönnék rá, hogy melyik mit jelent. És szerintem más sem. De ha senki sem ismeri a kódot, akkor miért vitték el a naplót? Hiszen ők sem tudják megfejteni. Meg kell találnom! Már nem járok olyan messze a megoldástól. Csak az a kérdés, hogy hol keressem. Hiszen, ha ellopták, akkor bárki elvihette. Bár Mr. O’Dannel szerint vagy a Donovan vagy a Sullivan család egyik tagja vitte el. Talán Katherine utat mutat. Csak könyörgök, ne megint ilyen sejtelmesen! De erre majd csak éjjel derül fény. Addig is próbálok nem állandóan erre gondolni.

Mikor elvettem a lámpát a könyvtől, a betűk lassan elhomályosodtak, végül teljesen eltűntek. A lámpa fénye is kezdett kialudni. Már majdnem teljesen kialudt, amikor már csak egyetlen helyen világított. A fénypontok betűkké alakultak a csőszerű lámpán. Ez a mondat világított rajta: „A fény csak a Kiválasztottnak izzik fel.”

Ezek szerint a lámpa csak nekem világít? Ha bárki más megfogja, akkor nem történik semmi? Ez érdekes… De nem fogok kockáztatni. Visszazártam a lámpát a fiókba, majd elindultam felfelé. Mielőtt azonban kinyitottam a titkos ajtót, hangokat hallottam. Odanyomtam a fülem az ajtóhoz, viszont mintha nem a könyvtárból jönnének a hangok. De akkor honnan? Biztos, hogy nem Katherine volt. Férfihangok voltak. De vajon kik beszélgetnek?

Amikor már száz százalékosan biztos voltam abban, hogy a hangok nem a könyvtárban vannak, keresni kezdtem a zaj forrását. Mintha jobbról jött volna, ezért elindultam arra. A fülemet a falhoz tapasztottam, és éreztem, hogy közel járok, bár a beszélgetést nem értettem tisztán. Megkopogtattam a falat, és csak reméltem, hogy nem hallják meg… Végre találtam valamit! Ahogy egy ponton megkopogtattam, más volt a hangja. 

- Ez az!- mondtam. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan nyitom ki, bármi is van itt.

Először egy gombot kerestem, de mivel azt nem találtam, már nem igazán tudtam, hogy mit keressek. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Az a pont a könyvespolc mellet volt. Talán, ha kihúzom az egyik könyvet, akkor kinyílik az ajtó, mint a filmekben. Egyesével kihúztam az összes könyvet, míg végül a negyedik polcon megtaláltam a megfelelőt. A könyv címe: A titkok kapuja. Hm, találó. Amint kihúztam, abban a pillanatban kinyílt egy újabb titkos ajtó. Csak azt reméltem, hogy nem találom ott azokat, akikhez a hangok tartoznak. Hiszen, akkor lebuknék. De ebbe eddig bele sem gondoltam. De már késő volt.

Amikor kinyílódott az ajtó, nem állt ott senki. Egy kisebb helyiségbe léptem. Nem volt ott semmi. De tényleg semmi. Egyetlen bútor, kép, festmény, szekrény sem. Mondjuk, olyan kicsi volt, hogy be se fért volna. Amikor jobban körülnéztem, akkor vettem észre egy aprócska lyukat a falon. Mikor közelebb léptem hozzá, már tisztán értettem a két ember közti beszélgetést. Amikor kinéztem a parányi résen, azonnal felismertem őket. Mind a ketten oldalt álltak nekem.

- Biztos vagy benne?- kérdezte Nate.

- Igen. Bár csak egy pillanatra láttam. –felelte Damien.

- Nem keverted össze valakivel?

- Nem hiszem.

Vajon rólam beszélnek? Arról, hogy Damien meglátott? Remélem, hogy nem. Nagyon nem akartam, hogy tudják, hogy hol élek. Amíg ezen kattogott az agyam, észre sem vettem, hogy elhallgattak. Amikor újra kinézem a résen, már nem volt a közelben senki.

De vajon mire jó ez a szoba és ez a rés? Rálátni innen az erdőre, de azt a könyvtárból is lehet. Nem értem, hogy mért építették ez ide. És miért van ez még jobban elrejtve, mit a titkos dolgozószoba? Kell itt lennie valaminek, ami annyira fontos, hogy muszáj volt ennyire elrejteni az emberek elől. De mindegy. Inkább visszamentem a könyvtárba, onnan pedig egyenesen a szobámba.

Egy óra múlva Mia átjött. Elmeséltem neki, hogy lehet, hogy Damien meglátott az ablakban állva.

- De nem tudhatod, hogy tényleg látott-e. –próbált nyugtatni. –És ha látott is, akkor sem biztos, hogy felismert.

- Talán igazad van. De szerinted mit keresett itt? És miről beszélhettek Mr. O’Danellel?- kérdeztem, remélve, hogy Mia tudja a választ.

- Tudod… Damien a nagybátyjának segít a munkában. Mostanában elég sokat betegeskedik, ezért néha be szokott ugrani helyette. Valami kertészettel kapcsolatos cég. Nem tudom pontosan. –felelte.

- Kertészet? Akkor az az érzésem, hogy gyakran meg fog itt Damien fordulni. –sóhajtottam.

- Miből gondolod?- vonta fel a bal szemöldökét.

- Mr. O’Dannel meg van őrülve a kertért! A nap minden percét ott tölti. Rendezgeti, gondozza, vagy csak sétálgat és ücsörög. 

- Akkor biztos, hogy törzsvásárló a fiúk nagybátyjának cégénél.

- Elég valószínű. Túl sokat foglalkozik a kerttel. Tényleg szép, és ahogy elnézem, sok munkája van vele. Viszont amikor nincs semmi dolga, akkor is ott van… - magyaráztam.

- Akkor tényleg gyakran láthatod Damient. –mondta, én pedig hátradőltem az ágyamon, és az arcomat a tenyerembe temettem.

Bár próbáltam magam dühösnek mutatni, igazából mosolyogtam. Persze, még mindig nem akarom, hogy megtudja, hogy a Danken kastélyban élek, viszont annak örülök, hogy minél többet láthatom. Tényleg nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor csak meglátom, a gyomromban ezernyi pillangó kel életre, és a szíven gyorsabban ver.

- Dannyről van hír?- váltott témát hirtelen. Tudja, hogy mennyire fontos nekem a bátyám, és már ő is nagyon kíváncsi rá.

- Semmi. –feleltem csalódottan. –Még mindig rendszeresen telefonál, de nem olyan, mintha itt lenne. Már tényleg nagyon hiányzik. 

- Tudom. –mondta Mia együtt érzően, miközben megszorította a kezemet.

Mia este nyolcig nálunk volt. Nagyon sokat nevettünk, beszélgettünk és sokat mesélt az osztályról is. Hallás alapján nagyon jó osztályközösségnek tűnik. A kérdés az, hogy mennyi időbe telik majd, amíg befogadnak. Hát… Már csak egy hét és kiderül.

Az éjszaka közepe van, és én a szobámban mászkálok össze-vissza. Hogy mi történt?

- Elena!- szólított egy női hang. –Elena!

- Katherine?- kérdeztem bizonytalanul. A hangja… más volt, mint azelőtt.

- Segíts!- kérlelt, majd megjelent. Eddig mindig elegáns ruhában jelent meg, gondosan elkészített frizurával. Most viszont… vizes –vagy inkább verítékes- haja a vállára omlott és a bőréhez tapadt, ruhái pedig cafatokban lógtak rajta.

- Katherine! Te jó ég! Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten. Nagyon megrémisztett a halálra rémült arckifejezése és hangja.

- Segíts! Kérlek!- könyörgött sírva. Hirtelen a titkos szobában találtam magam, méghozzá az üres helyiségben, amit ma fedeztem fel. Ahogy megfordultam Katherine állt előttem rémülten. A szoba viszont máshogy festett. Katherine mögött egy hosszú, üres folyosó tátongott.

- Jönnek!- mondta rémülten, majd futni kezdett.

- De kik jönnek?- kérdeztem kétségbeesetten, majd én is futni kezdtem. Mi a fene folyik itt?

- Csak kövess! –suttogta. Hátrapillantottam, hátha meglátom, hogy mi elől menekülünk. Ekkor fáklyák fényét pillantottam meg, viszont az üldözőinket nem láttam. –Ne nézz hátra!

- Mi folyik itt Katherine?- kérdeztem rémülten.

Hirtelen a folyosónak vége lett. Nem vezetett út semerre. Ekkor Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat, mire az kinyílt előttünk, majd közvetlenül mögöttem bezáródott. Onnan egy hosszú lépcsősoron vezetett fel utunk, majd ugyanazzal a módszerrel, mint korábban, ezt a falat is megnyitotta előttünk. A futástól levegőért kapkodva álltunk meg.

- Itt biztonságban vagyunk. –mondta szaggatottan.

- Mi volt ez az egész?- kérdeztem két mély levegővétel között. –Kik üldöztek minket?

- A napló!- mondta. –Találd meg a naplót! Ott minden kérdésedre választ kapsz. 

- Rendben, de hol keressem?- kérdeztem idegesen. –Hiszen ellopták!

- Nem lopták el. Apám rejtette el itt. –mondta.

- Itt?- kérdeztem, majd körbenéztem, hogy egyáltalán hol is vagyunk. –De hát ez… - kezdtem, mikor felismertem a helyet, majd Katherinre pillantottam.

- Találd meg!- könyörgött elhaló hangon, azután eltűnt.

Hideg verítékben fürödve ébredtem az összegyűrt lepedőn a takaróba gabalyodva. Azonnal kikeltem az ágyból, elővettem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem, amíg el nem felejtem a részleteket. Ekkor hajnali három óra volt. Rajzolás közben végig az álmon járt az eszem. Kik üldöztek minket? És miért? Hogy nyílik az a titkos folyosó abból a pici kis helyiségből? És miért oda rejtette el Clark Danken a naplót? De hát Mr. O’Dannel azt mondta, hogy a napló a könyvárban van. Vagyis húsz éve még ott volt… De akkor az mégsem az igazi napló volt? Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy egyszerűen hiába próbáltam, nem tudtam visszaaludni. Órákig mászkáltam fel-alá a szobámban, miközben a történteken gondolkoztam, de csak még jobban összezavarodtam. Ha ez egyáltalán lehetséges… Reggel hat órakor, aztán sikerült ismét álomba merülnöm, de nem tartott sokáig. Két óra múlva anya kopogott a szobámba, úgyhogy bármennyire is egy zombinak éreztem magam, muszáj volt felkelnem.

Reggeli után visszasiettem a szobámba, és azonnal visszazuhantam a hívogató ágyba. Ismét anya kopogására ébredtem, csak ezúttal már dél volt.

A délután nagy részét ismét lent töltöttem a titkos szobában. A kis helyiségben megpróbáltam kitalálni, hogy hogyan nyithatom meg a folyosót. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy éjszaka Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat. Már épp megpróbáltam volna, amikor a résen keresztül egy ismerős hangot hallottam. Kinéztem az aprócska lyukon, és megpillantottam Miát, amint a ház felé igyekszik. Nem maradhattam tovább. Becsuktam magam mögött az összes titkos ajtót, majd barátnőm elé siettem.

Mia ma viszonylag korán hazament, miután kibeszélgettük magunkat, mivel a rokonai mentek hozzájuk, hogy felköszöntsék. Bár csak holnap lesz a szülinapja, már ma elkezdődik az ünneplés. Megemlítette, hogy holnap délután a szülei meglepetést szerveznek neki, ezért megígértem, hogy még délelőtt átmegyek, hogy én is felköszöntsem. Miután elment, gyorsan elvégeztem az utolsó simításokat a rajzomon, majd becsomagoltam.

Este lefekvés előtt már előre rettegtem attól, hogy megint ugyanazt álmodom, mint tegnap. Viszont minden félelmem hiábavaló volt, ugyanis teljesen nyugodt éjszakám volt.

Reggel korán keltem, hogy még időben át tudjak menni Miához, hogy felköszöntsem. Egy gyors reggeli után már futottam is. Mikor odaértem, becsengettem, de senki nem nyitott ajtót. Még egyszer megpróbáltam, de megint semmi. A harmadik csengetésre végre Mia apukája nyitott ajtót.

- Jó reggelt, Mr. Jones!- köszöntöttem. –Miát keresem.

- Jó reggelt, Elena!- köszönt mosolyogva, majd kinyitotta a kaput. –Elnézést, hogy megvárakoztattunk. Mia az emeleten van.

- Köszönöm. –mondtam, majd miután köszöntem Mrs. Jonesnak, elindultam fel a lépcsőn.

- Jó reggelt szülinapos!- mondtam, amikor beléptem barátnőm szobájába.

- Szia!- mondta, miközben a nyakamba ugrott. 

- Boldog szülinapot!- mondtam, miután elengedett.

- Köszönöm!- mondta, miközben kibontotta az ajándékot. –Te jó ég! Ez nagyon jó lett! Köszönöm!!!

- Szívesen. Örülök, hogy tetszik. –mondtam mosolyogva. Az alkotáson azt a képet örökítettem meg, melyiken mind a ketten idióta fejet vágva meredünk a kamerába.

- Mia, szívem! Lassan indulunk. –nyitott be Anna a szobába.

- Jól van. Mindjárt megyek. –mondta Mia, majd Anna kiment a szobából.

- És, tudod már, hogy hova mentek?

- Nem. Még mindig nem mondják el. De már nagyon kíváncsi vagyok. –mondta izgatottan.

- Gondolom. Akkor hagylak is készülődni. –mondtam, majd megöleltem.

- Oké. Majd még beszélünk. És még egyszer köszi az ajándékot. Nagyon tetszik. –mondta, majd elindultunk a bejárat felé.

- Szívesen. –mondtam, majd kinyitottam a bejárati ajtót. –Még egyszer boldog szülinapot. Majd hívj, ha tudsz.

- Köszi. Oké, majd hívlak. Szia!

- Szia!- intettem, majd elindultam haza.

Most, hogy szabad a délutánom, és még volt pár órám ebédig is, lementem a titkos szobába, hogy feltárjam a folyosót. Mikor bementem az üres szobába, odamentem a jobboldali falhoz. Lehajoltam, majd a jobb alsó sarokban benyomtam a falat. Ekkor elém tárult a folyosó, amin keresztül tegnap éjjel menekültünk. Elindultam a végtelennek tűnő sötétségbe.

7. fejezet

Heyhey, everybody! :)
Adrenalintól túltengve, egy nagyon izgalmas kosármeccsről hazaérve (1 ponttal nyert a mi csapatunk :D ) hozom nektek az új fejezetet. Ismét elég hosszúra sikeredett, és nagy valószínűséggel, ezentúl ilyen terjedelműek lesznek a részek ;) Remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha igen, pipáljatok, komizzatok, iratkozzatok fel! Nagyon sokat jelentene pár szó is! :D
Jó olvasást! <3

Már esteledett, amikor hazaértem. Viszonylag hamar lefeküdtem aludni, mivel eléggé fárasztó napom volt. Álmomban ismét megjelent Katherine. Nagyon nagy szükségem volt a kódnál a segítségére.

- Elena!- hallottam a hangját.

- Katherine!- hirtelen megint a testemen kívül álltam. –Segíts! Kérlek! Nem tudom felfedni a kódot. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud.

- Hogy felfedd, mit tudnod kell,

Csak nézz a fénybe, s jegyezd meg,

Mit rejtenek a titkos lapok

Mellyel titkomat feltárhatod. – mondta, majd eltűnt.

- Mi? Mégis mit jelent ez? Katherine!!!- de az alakja nem tért vissza. Csak egy hangot hallottam, ami azt suttogta: „Nézz a fénybe!”

Ekkor felébredtem. Le kellett írnom, amit mondott még mielőtt elfelejtem. 

- Mégis mit akar ez jelenteni?- gondolkodtam hangosan, miközben a verset írtam. - Ha a Napba nézek, attól még nem fogom látni az írást! Miért nem tudta rendesen megmondani, hogy mit tegyek? Miért kell ilyen titokzatosnak lennie? Így csak még tovább fog tartani a kód megfejtése… Na mindegy, majd reggel kipihent fejjel talán többre megyek. –gondoltam, majd visszafeküdtem aludni.

Nem ment könnyen, de végül sikerült álomba merülnöm.

Reggel, mikor felkeltem teljesen megfeledkeztem a nyomról, amit Katherine mondott. Az első gondolatom az volt, hogy Mia ma végre haza jön! Már nagyon hiányzott!

Este tízkor landolt a gépe, szóval éjfélre már biztosan otthon volt. Remélem, nyolc óra alvás elég volt neki… Reggeli után már indultam is barátnőhöz. Mikor odaértem, becsengettem a kaputelefonon.

- Igen?- hallottam Mrs. Jones hangját.

- Jó napot! Elena vagyok. Mia ébren van már?- érdeklődtem.

- Szia, Elena! Igen, persze. Már várt réged. Nyitom a kaput. –mondta, majd kinyílódott előttem a kovácsoltvas kapu. Mrs. Jones nyitott nekem ajtót.

- Hogy sikerült a nyaralás?- érdeklődtem, miközben beléptem a házba.

- Nagyon jó volt! Spanyolország egyszerűen gyönyörű!- áradozott. –Egyszer nektek is el kell oda utaznotok!

- Biztos vagyok benne. Majd beszélek anyával ez ügyben. –feleltem mosolyogva.

- Mia a szobájában van. 

- Köszönöm. –mondtam, majd elindultam felfele a lépcsőn. Mia szobája a folyosó végén van, a jobb oldalon. Mikor az ajtó elé értem, bekopogtam az ajtón.

- Gyere!- mondta Mia.

- Szia!- mondtam, mikor benyitottam a szobába. Körülbelül akkora a szobája, mint nekem. A falak sötétlilák, teleragasztva poszterekkel, középen egy franciaágy van, amin a fehér alapon lévő fekete Eiffel-torony mintás ágytakarója van szépen elrendezve, lila díszpárnákkal. Az ággyal szemközti falon lóg a plazmatévé, amivel szemben van két babzsák fotel, mellette pedig két könyvespolc sorakozik, roskadásig megpakolva könyvekkel. Az ajtóval szemközti falból nyílik egy ajtó a gardróbba. Az ajtó mellett jobbra még van egy nagy szekrény, aminek az ajtaján egy hatalmas tükör található. Az ajtótól balra van az ablak, amin fehér függöny és sötétlila sötétítőfüggöny lóg. Az ablak alatt van a hosszú tölgyfa íróasztala, tele füzetekkel, tankönyvekkel, tollakkal és lila papír fecnikkel. Gondolom, nem nehéz kitalálni a kedvenc színét. Mia az íróasztalánál ült. Amint beléptem, rögtön felém fordult.

- Elena!!!!- ugrott fel azonnal a székéből, hogy megöleljen. –Már nagyon hiányoztál!

- Te is nekem. –mondtam, miközben próbáltam levegőhöz jutni, olyan erősen szorított. –De attól félek, most látsz utoljára.

- De miért?- kérdezte, de még mindig nem engedett el.

- Mert ha így folytatod, itt fulladok meg. –mondtam, mire elengedett.

- Bocsi. –mondta nevetve.

- Semmi gond. És… mesélj! Milyen volt?

- Nagyon jó!- lelkesedett. –Azt leszámítva, amikor az öcsém és az apám bejelentették, hogy ha már Barcelonában vagyunk, akkor mindenképp el kell mennünk egy Barca meccsre. –mondta már kevésbé lelkesen.

- És elmentetek?

- El! Elveszítettem négy értékes órát az életemből!- kezdett siránkozni.

- Négy óra? Egy focimeccs nem csak kilencven perces?- kérdeztem. Nem vagyok egy nagy focirajongó, de ennyit még én is tudok.

- De igen, annyi. De egy órás volt az út oda meg vissza. A stadion előtt csak percenként tudtunk egy centit megtenni. És persze már fél órával a meccs kezdete előtt ott kellett lennünk… De inkább váltsunk témát. –mondta, miközben leültünk a babzsák fotelekbe.

- És milyen volt a szálloda?- érdeklődtem.

- Nagyon szuper! Megmutatom a képeket. –mondta, majd felállt és odament az íróasztalához, hogy odahozza a kamerát. Hozzákötötte a tévéhez, majd kezdődhetett a vetítés.

Az első képek még a reptéren készültek, majd van pár kép róluk, amint a repülőben ülnek. Készültek még képek a kilátásról a levegőben, ahogy a városok fényeit látták. A következő képek már a szállodában készültek. Tényleg gyönyörű volt! Már kívülről is nagyon szép volt és hatalmas. Az előcsarnok hatalmas volt! Márványpadló, bőr ülőgarnitúrák, asztalok, bár, és hatalmas gömb alakú lámpák világították meg a helyiséget. A szobáik is nagyon jól néztek ki. A fehér falakat aranyszínű festékkel díszítették. Ugyanolyan lámpák voltak a szobában, mint az előcsarnokban. Hatalmas franciaágy, vele szemben egy szekrény, ami fölött a falon lógott a plazmatévé. A fürdőszobában volt kád és zuhanykabin is. A kádnak ráadásul volt masszázs és pezsgőfürdő funkciója is! A fürdőszoba utca felé néző falán hatalmas ablak volt, ami szinte kitette az egész falat, de senki sem látott be, viszont ők kiláttak. A Földközi-tengerre nyílt a kilátás. A szállodának saját elkülönített strandja volt. Az étterem is nagyon jól nézett ki. Ebédnél és vacsoránál, amikor az emberek beléptek zöldségekből és gyümölcsökből készült faragványok fogadták őket. Svédasztalos volt a kiszolgálás, de mindig volt valami, amit akkor, ott helyben sütöttek… A városról is rengeteg kép volt. Tényleg gyönyörű hely! Mia mindig mondta, hogy épp mit látunk a képen, és elmesélte azt is, ha történt ott valami vicces vagy érdekes. Ilyen volt például, amikor a diadalívnél voltak. Megkértek egy másik turistát, hogy fényképezze le őket az építmény alatt. Amikor beálltak a képhez, egy madár repült el fölöttük, aki Mia öccsére, Nicolas vállára ürített. És ezt a pillanatot örökítette meg a kép. Mindannyian undorodva néznek, és elhátrálnak a fiútól, aki még észre sem vette, hogy mi történt, és mosolyog a kamerába. Mindketten szakadtunk a nevetéstől! Ez volt a kedvenc képem! De Miának is. Nicolasnak már nem annyira…

Mire végigértünk a képeken meg a jobbnál jobb történeteken, már delet ütött az óra. Anna megkérdezte, hogy ottmaradok-e ebédre, és mivel Mia ragaszkodott hozzá, ezért igent mondtam. Küldtem egy sms-t anyának, hogy maradok, még mielőtt aggódni kezdene, vagy felhívna, hogy hol vagyok.

Ebéd után –nem tudom mi volt az, Mia azt mondta, hogy valami spanyol kaja, amit az anyukája megtanult és rajtunk próbálta ki. De szerintem jól sikerült. – visszamentünk barátnőm szobájába.

- És te mivel ütötted el az időt, míg távol voltam. Azt már tudom, hogy találkoztál a Donovanokkal. –mondta. Ekkor eszembe jutott, amit Nate mondott tegnap.

- Hát… tegnap elmentem sétálni az erdőbe délután, ahol találkoztam Nate-tel. És…- kezdtem, majd elhallgattam. –mondott valamit… rólad.

- Tényleg?- húzta fel a szemöldökét.

- Igen. Azt mondta, hogy régen ti barátok voltatok, és… hogy ő beléd volt esve. És amikor ezt elmondta neked… azután megromlott a viszonyotok… Mennyi igaz ebből?- tettem fel a kérdést, ami már azóta foglakoztat, hogy Nate elmondta.

Mia nem válaszolt azonnal. Kezébe vette egyik hosszú, egyenes szőke tincsét, és tekergetni kezdte.

- Minden. –mondta, majd nagyot sóhajtott és a szemembe nézett világoskék szemeivel. –Minden igaz. Kiskorunk óta barátok voltunk, de ő többet érzett irántam. Viszont én csak barátként tekintettem rá. Aztán amikor elmondta, hogy mit érez, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ezért elkezdtem kerülni. Egyre jobban eltávolodtunk, ma pedig már alig beszélünk.

- De miért kerülted?

- Nem tudtam, mit mondhatnék neki.

- És egy kicsit sem tetszett?- kérdeztem. Hiszen egész helyes… vagy régen nem így nézett ki? Mintha olvasott volna a gondolataimban…

- Régen is ugyanilyen jóképű volt, de nekem…- mondta, majd hirtelen elhallgatott.

- Neked…? Neked más tetszett?- vontam fel a szemöldököm.

- Igen. –vallotta be. 

- És mi lett abból?

- Semmi. És nem hiszem, hogy valaha is lenne… Kissé kényelmetlenül éreznénk magunkat Nate miatt.

- Miért? Közel áll hozzá?- kérdeztem. –Talán a testvére vagy mi?- mikor nem felelt, azonnal tudtam, ki tetszik neki. –Max az, igaz? Max Donovanba vagy szerelmes?!- kérdeztem döbbenten.

- Kérlek, nem mond el senkinek!- kérlelt könyörgő hangon.

- Mióta vagy belezúgva?

- Túl régóta. –felelte tömören.

- Már akkor is tetszett, amikor Nate szerelmet vallott?

- Igen. Már akkor is. Ezért kezdtem el kerülni. Mert nem tudtam, mit mondjak neki. Azt azért mégsem mondhattam, hogy „Bocs, de nekem Max tetszik. Igen, az öcséd. Bocsi. Amúgy nem tudnál összehozni vele?”

- Ez azért tényleg fura lett volna. –ismertem be. –De valahogy biztos meg lehetett volna menteni a barátságotokat.

- Nem hiszem. Te voltál már valaha ilyen helyzetben?

- Nem. Pont ilyenben nem.

- Most már mindegy. Túl késő helyrehozni, amit elrontottunk.

- Talán igazad van. –sóhajtottam. –De lehet, hogy nem.

- Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian.

- Szerintem még nem késő megbeszélni a történteket. És ki tudja? Lehet, hogy megint jó barátok lesztek! Akár még Maxnél is segíthet…

- Miért segítene?- vágott a szavamba. –Hiszen, az a lány, aki régen tetszett neki a testvéréért van oda.

- Nem tudom. Talán igazad van. –adtam meg magam. Tényleg nem tudom, hogy mit szólna Nate…nem ismerem túl jól.

Ezután inkább hanyagoltuk a Donovan témát. Nem akartam rákérdezni Alexre sem, és azt sem akartam már megemlíteni, hogy Nate elvitt a faházba. Estig náluk voltam. Mindenféléről beszélgettünk, fényképezgettük magunkat stb. stb. Nemsokára itt van Mia szülinapja, és mivel már megkért, hogy valamikor rajzoljak neki valamit, úgy döntöttem, az egyik képünket rajzolom le, és adom neki szülinapjára.

Egyszer csak Anna kopogott az ajtón.

- Mindjárt kész a vacsora. –közölte. –Elena nagyon szívesen látunk téged is.

- Köszönöm, de azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. –mondtam.

- Ahogy gondolod. –mondta Mrs. Jones, majd kiment a szobából.

- Biztos, hogy nem maradsz?- kérdezte barátnőm reménykedve.

- Biztos. Már reggel óta itt vagyok. Ha még maradnék, anya tuti, hogy kiakad. –mondtam, miközben felálltam a babzsák fotelból, és elindultam kifelé.

- Igen, igazad van. –mondta, majd lekísért a kapuhoz.

- Holnap találkozunk!- mondtam, majd megöleltem.

- Mindenképp! –mondta, majd elindultam haza.

Pont vacsoraidő volt, mikor hazaértem.

- Szia, anya!- köszöntem, amikor beléptem a házba.

- Elena te vagy?- kérdezte. A hangja az ebédlőből jött.

- Igen. –mondtam, majd bementem az étkezőbe.

- Milyen volt Miánál?- érdeklődött.

- Nagyon jó! Már nagyon hiányzott. –válaszoltam. Azért részletezni nem fogom a napot.

- Igen, gondolom. –bólintott. –Kész a vacsora.

- Rendben. Mindjárt jövök, csak kezet mosok.

- Jól van. –mondta.

- Már itt is vagyok. –mondtam, amikor visszaértem. A vacsora már tálalva volt.

Mint mindig, Mrs. O’Dannel isteni vacsorát készített. A bolonyai spagettije verhetetlen!

Fürdés után sokáig nem tudtam elaludni. Este eszembe jutott ugyanis a nyom. Sehogy sem tudtam rájönni, mit jelenthet az, hogy „Nézz a fénybe!”  Talán, ha a lapokat a Nap vagy a lámpa fényéhez tartanám, látnám az írást? Majd holnap reggel megpróbálom. Először a Nappal fogok próbálkozni, csak az a kérdés, hogy hogyan. Hiszen nem sétálhatok ki csak úgy a könyvvel a kezemben. A kertbe nem mehetek, mert Mr. O’Dannel minden nap ott üldögél, sétálgat, vagy épp dolgozik. Az utcára szintén veszélyes lenne kivinnem, mert bárki megláthatja. Más helyet viszont még nem nagyon ismerek. Csak az erdőt –úgy ahogy-, de ott nem tudom a Nap felé tartani. A kert az egyetlen megoldás. Csak ügyelnem kell rá, hogy Mr. O’Dannel ne lássa meg a könyvet. Bár nem gondolom, hogy valaha is látta volna. Ha talán mégis meglátná, majd kitalálok valamit, hogy mi az. Aztán, ha ez nem működik, akkor visszavonulok a titkos szobába, és ellenőrzöm az összes lámpát. Ha pedig az sem működik… nos… akkor majd kitalálok valamit. De egyelőre nincs több ötletem.

Miután ezt így szépen elterveztem magamban végre sikerült elaludnom. Katherine most nem jelent meg álmomban, viszont mielőtt felébredtem volna, hallottam a hangját. Ismét ugyanazt suttogta: „Nézz a fénybe Elena! Nézz a fénybe!”

Mikor felébredtem, ránéztem az ágyam melletti éjjeliszekrényen álló órára, aminek számlapja a sötétben pirosan világított. Hajnali fél hat. A Nap már felkelt, és én hiába próbáltam visszaaludni, egyszerűen nem sikerült. Végül reggel hatkor kikeltem az ágyból, csináltam magamnak reggelit, felöltöztem stb. A házban még nem láttam senkit. Vagy már ébren voltak, és elmentek valahova vagy pedig még aludtak. Gyorsan benéztem anya szobájába. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd bedugtam rajta a fejem. Elég sötét volt, de láttam, hogy anya még az ágyban fekszik. Majd csak egy óra múlva kel fel. Halkan lesettenkedtem a jobb oldali tölgyfalépcsőn, és egyenesen az O’Dannel házaspár szobája fele vettem az irányt. Először bal fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam, nem-e beszélnek vagy mozgolódnak odabenn. Mikor biztos voltam abban, hogy nem hallok zajt a szobából, lassan, hang nélkül kinyitottam az ajtót. Mikor óvatosan benéztem, azt láttam, hogy a szobát elárasztja a fény. Ekkor kicsit beljebb hajoltam, és ekkor észrevettem, hogy a redőny fel van húzva, és az ágy üres. Mivel a házban nem találtam senkit, megnéztem az udvart és a kertet is, de sehol egy lélek sem. Talán ez a megfelelő pillanat. Gyorsan felmentem a könyvtárba, megnyomtam a kis gombot a kandalló belsejében, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kinyíljon a titkos ajtó. Első alkalommal még nagy zajt csapott, de már annyiszor használtam, hogy már alig lehet hallani, ahogy kinyílódik. Viszont a síri csendben olyan volt, mintha egy hatalmas hangszóróból jönne a hang teljes hangerőn. Mikor végre szabad volt az út, lefutottam a lépcsőn, nem kapcsoltam fel a villanyt, nehogy bezáródjon az ajtó. Odarohantam az íróasztalhoz, megragadtam a könyvet. Mikor visszaértem a könyvtárba, megvártam, míg a rejtett ajtó bezárult mögöttem. Ezután még nem mentem le a kertbe, hanem először visszamentem a szobámba, és az ablakon keresztül ellenőriztem, hogy a kert még mindig üres e. Mivel nem láttam senkit, lassan lelopakodtam a lépcsőn, majd kisurrantam a hátsó ajtón egyenesen a kertbe. Mikor kiértem ismét körülnéztem, hogy ott van-e Arthur, de senkit sem láttam. A biztonság érdekében mégis elvonultam a kert egy kicsit eldugottabb zugába.

Mikor odaértem, felnéztem az égre. nagyon jól lehetett látni a napot, és kellemes idő volt. Még nem volt túl meleg. Kinyitottam a könyvet azon az oldalon, ahol már nincs- látható- írás. Felemeltem, majd a Nap felé tartottam, de nem történt semmi. Több szögből is próbálkoztam, de eredménytelenül. Ezek szerint nem a Napba kell néznem.

Miután első próbálkozásom kudarcba fulladt, visszamentem a titkos szobába. Ha nem a Nap, akkor talán valamelyik lámpa. De melyik? Őszintén szólva, erősen kétlem, hogy egy olyan lámpa fénye fedi fel az írást, ami nem ebben a szobában van.

Az összes lámát végigpróbáltam, de egyik sem fedte fel a kódot. Tényleg mindet megnéztem, de semmi. Már kezdtem feladni. Leültem az íróasztal mögötti bőrszékbe, és a könyv fölé görnyedtem. Hiába törtem a fejem, semmire sem jutottam.

- Mi van, ha valahova elrejtette a lámpát?- jutott hirtelen eszembe.

Felálltam, majd odasiettem a könyvespolc előtt álló ládához. Kinyitottam, majd minden tárgyat megvizsgáltam, hátha fényt bocsát ki magából. Volt ott minden: kisautó, könyvek, szépen megmunkált falovak, sakktábla, sakkbábuk, régi levelek - amik elég érdekesnek tűntek, úgyhogy félreraktam őket, hogy majd elolvassam-, és még hasonló dolgok. Minden, csak lámpa nem. Másik láda nem volt a szobában. Viszont ott voltak még az íróasztali fiókok. Amikor azonban megpróbáltam kihúzni azokat, nem akartak mozdulni. 

- Nagyszerű! Zárva van. –mondtam bosszúsan, miután többször megpróbáltam kihúzni őket. –De hol lehet a kulcs?

Lassan komolyan kezd elegem lenni ebből! Mindig valamilyen akadályba ütközök. Mondjuk nem is gondoltam, hogy egyszerű lesz… Segítség kell! Remélem Katherine tud segíteni a kulcs megtalálásában. Egyelőre azon kell gondolkodnom, hogy hol lehet a fiókok kulcsa. Mr. O’Dannelnél láttam egy hatalmas kulcscsomót, de azon van vagy száz kulcs! Azt se tudom, hogy tudja megjegyezni, hogy melyik mit nyit. Majd rákérdezek, hátha van köztük olyan darab, amiről nem tudja, hogy mire való. De mi van, ha megkérdezi, hogy miért érdekel? Akkor mit mondjak neki? Majd improvizálok valamit. Csak az a kérdés, hogy ha megtalálom a megfelelőt, akkor hogy szerzem meg? Ezen majd gondolkozom akkor, amikor megvan a kulcs…

Miután ezt így megbeszéltem magammal, kimentem a szobából, és egyenesen a szobámba indultam. Ott elkezdtem rajzolni Mia szülinapi ajándékát.

Délben anya kopogott az ajtómon, hogy kész az ebéd. Hamar végeztem vele. Már épp készültem visszamenni a szobámba, hogy ismét belevessem magam a munkába, de amikor elhaladtam a nyitott bejárati ajtó előtt, megláttam Mr. O’Dannelt, amint a kertben ténykedett.

- Mr. O’Dannel!- kiabáltam oda neki, miközben leszaladtam a lépcsőn.

- Szervusz, Elena!- köszöntött kedvesen, mosolyogva. –Szép időnk van, nem igaz?

- Igen, valóban. –válaszoltam, majd azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan kérdezzek rá a kulcsra, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Igazából azért jöttem, mert van egy fiók a szobámban, amit nem tudok kinyitni. Szerintem be van zárva, de nincs hozzá kulcsom. –mondtam. És nem is hazudtam. Tényleg van egy ilyen fiók a szobámban, de eddig nem foglalkoztam vele. Sosem hittem volna, hogy még kapóra jöhet!

- Megyek, és megnézem. A ház összes zárjához van kulcsom, valamelyik biztosan nyitja. –mondta, majd elindult a ház felé.

- Köszönöm. –mondtam, majd követtem a szobámba. 

- Akkor lássuk!- mondta Arthur, miután jobban szemügyre vette a kulcs helyét, majd belenyúlt a mély zsebébe- leért a térdéig!-, és elővette belőle a hatalmas kulcscsomóját. De vajon hogy fér rá ennyi kulcs?!

- Mindegyiket végig fogja próbálni?- kérdeztem kétségbeesetten, mert akkor jövő hétig itt lesz.

- Nem, dehogy. –nyugtatott meg. – A zárat elnézve körülbelül tizenöt kulcs nyithatja.

- Tizenöt?- kérdeztem. – És ezt honnan tudja?

- Nagyon régóta dolgozom itt. Az összes kulcsról tudom, hogy mit nyit. –felelte, miközben már a harmadik kulcsot próbálta a zárba. 

- A összesről?- vontam fel a szemöldököm. Akkor talán még sincs nála az a kulcs, ami nekem kell.

- Igen…- mondta, majd elfordította a megfelelő kulcsot a zárban. –Kivéve ezt itt. –mutatott felém egy réginek látszó kulcsot, aminek nyelén volt valami felirat. Ez lesz az! 

6. fejezet

Heyhey, Darlings!<3
Megérkezett a következő fejezet!:) Nem nagyon fűznék semmit ehhez a részhez, remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Pipálni, komizni, feliratkozni ér! :D

Azt mondtam anyunak, hogy elmegyek egy kicsit sétálni, jobban körülnézni a környéken. Először arra gondoltam, hogy azt mondom, kocogni megyek, de aztán rájöttem, hogy kicsit fura lenne, ha megint futni mennék… És anya még örült is, hogy ismerkedem a környékkel. Mivel az erdő itt van gyakorlatilag a szomszédban, nem kellett messze mennem. És valószínűleg még sötétedés előtt hazaérek.

Amikor délelőtt betévedtem a rengetegbe, nem vettem észre semmi különöset a fa környékén, mivel másra nem nagyon figyeltem oda.

Már az erdőben sétáltam, amikor rájöttem, hogy nem is tudom, hogy mit is keresek egyáltalán.

- Most komolyan! Mit is keresek pontosan?- kérdeztem, inkább csak magamtól. Ezért lepődtem meg, amikor válasz érkezett.

- Tényleg! Mit keresel szépségem?- szólt valaki a hátam mögül, mire összerezzentem.

- Nate! Te jó ég! Halálra rémítettél!!!- kiabáltam rá, mikor megfordultam és szembetaláltam magam vele.

- Ne haragudj. Nem állt szándékomban. –mondta pimasz fél mosollyal. –Szóval… mit csinálsz az erdőben egyedül?

- Csak sétálgatok. –vágtam rá azonnal. –És te?

- Én is csak sétálgattam. –vonta meg a vállát. –Te mindig magadban beszélsz, amikor egyedül sétálgatsz?

- És te mindig halálra rémiszted az egyedül sétáló, védtelen lányokat?- vontam fel a szemöldököm.

- Nem szokásom. –mondta. –Te kivétel vagy. –villantott felém egy szexi mosolyt.

- Most nagyon különlegesnek érzem magam. –mondtam cinikusan.

- Az is vagy. –mondta, majd fél karral átkarolt. Az érintésétől kirázott a hideg.

- De most komolyan. Mit csinálsz itt egyedül? Az agyadra mentek az öccseid?- kérdeztem vigyorogva, majd elindultam.

- Mindig ide jövök, ha egy kis magányra vágyom. Otthon túl nagy a tömeg. Itt meg sosincs senki. Legalábbis… mostanáig nem találkoztam errefelé senkivel. –mondta, miközben jött velem. A karját még mindig nem vette le a vállamról. Inkább közelebb húzott magához. –És te mit csinálsz itt? Te is egy kis magányra vágytál?

- Azt otthon is találok. –mondta komoran. 

- Nincs testvéred?- kérdezte kíváncsian, mintha sajnálna egy kicsit.

- De. Van egy bátyám, Danny. De még nem tudott ideutazni Londonból. Már nagyon hiányzik. –sóhajtottam egy nagyot.

- Hát… ameddig nincs itt, szívesen elszórakoztatlak. Vagy még utána is, ha szeretnéd… - kacsintott rám. Mit akar ez tőlem?

- Kösz. –mondtam, miközben lelöktem a karját a vállamról. Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam így. –De majdcsak kibírom valahogy. És… Mia holnap jön haza.

- Mia Jones?- kérdezte.

- Igen. Miért? Ismered?

- Igen. Ismerem. Kedves lány. –vonta meg a vállát.

- De…?- kérdeztem. Úgy éreztem, elhallgat valamit.

- Nincs de. Kedves lány. Ennyi. –válaszolta.

- Most mi bajod van?- álltam meg, és szembefordultam vele, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Semmi. –mondta erőltetetten nevetve. –Csak… mindegy. –mondta, majd kikerült, és továbbment.

- Nem!- mondtam, majd megragadtam a karját és visszahúztam. –Ha már elkezdted, fejezd is be!

- Tudod…- kezdte, majd nagyot sóhajtott. –Kiskorunkban nagyon jóban voltunk. Szinte velünk együtt nőtt fel, és velem volt a legjobb viszonyban. Barátok voltunk. De én többet éreztem iránta. Az első barátnőimet csak arra használtam, hogy féltékennyé tegyem. Aztán, amikor már nem bírtam tovább és elmondtam neki, hogy mit érzek… Nos… kikosarazott. És utána megromlott a viszonyunk. Már nem találkoztunk annyit. Mindkettőnknek kínos volt, amikor kettesben voltunk… És az óta alig beszélünk. –vallotta be. Komolynak tűnt, de valamiért azt éreztem, hogy csak szórakozik.

- Ez komoly?- kérdeztem elképedve, miközben haladtunk tovább. –Vagy csak hülyítesz?

- Sajnos tényleg komoly. –sóhajtott fájdalmasan. –De már régen volt. És hamar túl lettem rajta. Csak… néha visszagondolok, hogy milyen jóban voltunk régen… és kicsit elszomorít. De már rég feldolgoztam, túl vagyok rajta. –bizonygatta egyre hangosabban.

- Mikor volt ez?- kérdeztem meg végül.

- Régen. Talán 12 lehettem. –töprengett. –Igen. 12 éves voltam.

- Gyerekszerelem?- kérdeztem elhaló hangon. Kicsit ismerős volt a szitu… de az nem egészen így ért véget…

- Igen. Mondhatni. –mondta, majd megint átkarolt, és közelebb húzott magához. –Mi a baj szívem? Olyan szomorú lettél hirtelen.

- Semmi, tényleg. –villantottam felé egy erőltetett mosolyt, de látszólag nem győztem meg.

- Én is elmondtam. Most rajtad a sor!- nézett a szemembe. Azok a zöld szemek… Elég Elena! Lehet, hogy helyes, de nem való hozzád!

- Csak… - sóhajtottam egy nagyot – eszembe jutott… hogy velem is történt már hasonló. –mondtam ki nagy nehezen, de nem akartam elmerülni a témában.

- Viszonzatlan szerelem? Nem hiszek neked!

- És miért nem?- kérdeztem érdeklődve.

- Ugyan már! Melyik srác ne akarna veled járni?- kérdezte hitetlenkedve. Azért… ez a válasz kissé meglepett. Akkor ő járna velem? Lehet. De én nem járnék vele… Vagy mégis…? Nem! Elena, nem!

- Ő volt az egyik legjobb barátom. Még most is az. De barátnője volt, és még mindig vele van. De én is hamar túlléptem rajta. Sosem mondtam el neki, mert attól féltem, hogy akkor már nem leszünk ilyen jó barátok. És, azok alapján, amit elmondtál, azt hiszem, jól döntöttem. –mégis bele kellett mennem egy kicsit a részletekbe, de reméltem, hogy ennyi elég lesz neki.

- Talán igazad van. De mi van, ha elmondod el neki, és ő is így érez? Ha nem kockáztatsz, sosem tudod meg, és lehet, hogy elveszíted.

- Lehet. De ha kockáztatsz, akkor is elveszítheted. –érveltem.

- Ahogy én is tettem. –mondta. –De lehet, hogy nálad nem így lett volna. 

- Ezt már sosem tudom meg. De jobb nekem így. Amúgy, te tudod, hogy hová megyünk, vagy csak megyünk?- kérdeztem, mert a beszélgetés alatt nem is figyeltem, merre megyünk. És így témát tudtam váltani. Csak azt reméltem, hogy nem tévedtünk el…

- Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj. –mondta mosolyogva.

- De hol?

- Majd meglátod. –felelte. Úgy tűnik, nem fogom kiszedni belőle. Akkor várok…

- Hát jó. –egyeztem bele nagy sóhajjal.

Még kb. húsz percig sétáltunk és beszélgettünk, mire megérkeztünk egy aranyos faházhoz.

- Megérkeztünk. –mondta Nate megállva a ház előtt.

- Ide jöttünk?- kérdeztem hitetlenül. –És ez kié?

- A családomé. –válaszolta, miközben kinyitotta előttem az ajtót. –Menj csak!

- A családodé?- kérdeztem, miközben bementem a házba. –És miért van házatok az erdő közepén?

- Azért, mert itt olyan nyugodt és békés minden. Sok időt töltünk itt a testvéreimmel. Ha egy kis magányra vágyunk, ide szoktunk jönni. Főleg télen szép itt. –mondta, miközben a nappaliba vezetett. A nappali viszonylag tágas, két kisebb sötétkék vászonhuzatos kanapé, három ugyanilyen karosszék, két világoskék szőnyeg a kanapék előtt, egy kisasztal, pár kép a falon és egy kandalló a bejárattal szemben a berendezés.  

- Ha te mondod. –mondtam mosolyogva. Tényleg aranyos kis házikó.

- Ha mázlid van, talán majd láthatod. –mondta pimasz mosollyal, miközben leültünk két karosszékbe egymással szemben.

- Ha mázlim lesz?- húztam fel a szemöldököm.

- Ha mázlid lesz. –ismételte meg.

- És mikor lesz mázlim?- kíváncsiskodtam.

- Akkor, ha jóban leszel velünk.

- Hát… nem lesz könnyű…- kezdtem teátrális sóhajjal. –De talán addig kibírom.

- Nagyon vicces. –mondta, miközben előredőlt a székében. –Kérsz valamit inni?- jutott hirtelen eszébe.

- Nem, köszi. Jó nekem így. –mondtam. –Miért van házatok az erdőben?

- Már elég régóta megvan. Még a dédnagyapánk építette. 

- Akkor jó régi lehet…

- Igen, eléggé. Körülbelül száz éves. – 100 éves? Ha valahol errefele halt meg Katherine, akkor lehet, hogy itt várt rá a gyilkosa? Lehet, hogy Harold Donovan volt a gyilkos?! 

- Akkor tényleg elég régi.

- Igen. De hagyjuk most a házat. Inkább mesélj! Hogy tetszik Dollivan?- váltott témát.

- Hát… még nem láttam túl sokat a városból, de eddig tetszik. Szép a környék. És elég hamar találtam egy barátnőt, aki majd segít eligazodni a városban. És tényleg mindenki kedves volt velem, akivel eddig találkoztam. Teljesen más, mint London. Nincs akkora nyüzsgés és tömeg. –mosolyogva hallgatott.

- És melyik suliba fogsz járni?- kérdezte érdeklődve.

- Abba, amelyikbe Mia. Osztálytársak leszünk. –feleltem mosolyogva. –Ha jól tudom, ti is oda jártok.

- Igen- felelte vidáman -, és Damien az osztálytársad lesz. –Ezt már nem mondta olyan boldogan. De vajon miért?

- Az jó. –mondtam, nem annyira lelkesen, mint amilyen belül voltam, mert úgy éreztem, ha nagyon lelkesednék, akkor elárulom, hogy tetszik. –És Mia említett valami Sullivanokat is. Ők kicsodák?- kérdeztem. Nem mintha nem tudnám, hogy a családjaik ősi ellenségek… De azért érdekel, hogy ő mit mond róluk.

- Jobb, ha őket messziről elkerülöd!- mondta komoly arccal, parancsoló hangon. – Veszélyes alakok. Bár Alexet nem tudod majd elkerülni, mivel ő is az osztálytársad lesz. De amennyire lehet, őt is kerüld el!

- De miért?- kérdeztem. Vajon tud ésszerű magyarázattal is szolgálni? Vagy talán lerendezi annyival, hogy „Mert én azt mondtam.” vagy „Mert rossz emberek. Nem tudod, mire képesek.” Vagy elmondja a legendát? 

- Tudod… - kezdte, majd nagyot sóhajtott. – a Sullivanok kihasználják az embereket. Tavaly jött a suliba egy új lány. Ha jól tudom, azt apja eléggé befolyásos volt. Alex behálózta. Addig járt vele, amíg szükségük volt az apja kapcsolataira. Azután minden előre látható ok nélkül dobta. A lány hiába próbálta helyrehozni a dolgokat, Alex egyre durvább módon tartotta magától távol. Képzelheted! A csaj totál összeomlott, de a Sullivaneket ez sem hatja meg. Kihasználták, utána eldobták. A csaj annyira összeomlott, hogy egy idő után már suliba sem jött. Állítólag drogozni kezdett. A szülei elküldték egy elvonóba, és az egész család elköltözött az ország másik felébe. –komolynak tűnt, de nem voltam biztos abban, hogy nem csak kitalálta az egészet…

- Ezt most komolyan mondtad, vagy csak kitaláltad, hogy megijessz?- vontam fel a szemöldököm egy kis hallgatás után.

- Ez komoly, Elena. –nézett a szemembe aggodalmasan. Ennyire féltene Alextől?

Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani. Ehelyett a szemébe néztem, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, de csak aggodalmat láttam a tekintetében. Ő volt az, aki először elfordította a tekintetét.

- Jól van. –törtem meg a csendet. –Hiszek neked. De nem kell aggódnod. Az én családomnak nincsenek különösebb kapcsolatai. Nem hiszem, hogy nagy hasznomat vennék.

- Attól még ugyanúgy rád szállhat. Hiszen te leszel a „dögös új csaj”. – az ujjaival rajzolta a macskakörmöket a levegőbe. – Ki fogják használni, hogy még nem ismered őket.

- Majd meglátjuk. –mondtam, mire ő elmosolyodott. –Nekem azt hiszem, indulnom kéne. – néztem rá az órámra. 

- Akkor menjünk. Elkísérlek. Egyedül amúgy sem találnál ki az erdőből. –mondta, majd felállt és elindult utánam.

- Valószínű. –erősítettem meg.

Már nem igazán emlékszem, hogy miről beszélgettünk az erdőből kifele, mert az utat próbáltam memorizálni.

- Köszi, de innen már egyedül is boldogulok. –mondtam, mikor kiértünk az erdőből.

- Biztos?- kérdezte. Csalódottnak látszott, de nem akartam, hogy elkísérjen és megtudja, hol lakom. –Szívesen elkísérlek.

- Biztos, de azért köszi. –próbáltam kedvesen hárítani. 

- Hát jó. –mondta, majd megragadott, magához húzott és szorosan megölelt. Először meglepődtem, de aztán viszonoztam az ölelését.–Ne feledd, amit mondtam. 

- Nem fogom. –ígértem meg.

- Jó kislány. – mondta, majd elengedett és kicsit összeborzolta a hajamat.

- Én mindig jó kislány vagyok. –jegyeztem meg, miközben a kezemmel fésültem dús, sötétbarna loboncomat. Mosolyogva nézte, ahogy szenvedek. –Akkor… szia. –mondtam, miután végeztem a „fésülködéssel”.

- Szia. –mondta még mindig mosolyogva, én megfordultam és elindultam haza.

Ennyire gonoszak lennének a Sullivanok? Bár, még nem találkoztam velük… Valahogy nem hiszem, hogy tényleg minden igaz lenne. Lehet, hogy Nate csak felnagyítja a dolgokat. Vagy mégsem? Tényleg nem tudom, de… valamiért úgy érzem, megbízhatok Nate-ben. De miért vitt el engem a faházba? Lehet, hogy csak azért, mert ő oda tartott, és mivel összeakadt velem, és nem akart otthagyni. Bár úgy tűnt, nem is gondolt arra, hogy ott hagyjon. Inkább örült, hogy találkoztunk…

A faházról hirtelen eszembe jutott, Katherine. A ház több mint száz éves. Lehet, hogy Harold Donovan volt a tettes, hiszen elég jól el van rejtve a házikó, és nyugodtan elrejtőzhetett ott a gyilkos. De vajon honnan tudhatta volna, hogy Katherine odamegy? – Inkább elvetettem a faházban rejtőző gyilkos ötletét. Hiszen ha ott volt, akkor nem tudhatta, hogy Katherine oda megy.

És a kóddal sem jutottam előbbre. Talán valami láthatatlan tintával írta le? De akkor mivel tehetném láthatóvá? Az biztos, hogy Clark Danken nagyon ügyelt a biztonságra. Talán túlságosan is. Ha ennyire titkos, akkor valami fontos dolognak kell abban a naplóban lennie. Különben miért védené ennyire? Nagyon remélem, hogy Katherine tud nekem segíteni. Nem biztos, hogy egyedül rá fogok jönni arra, hogyan fedhetném fel az írást…