Végzet - 5. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Múlt héten elértük a bűvös 100-as számot, ami számomra hihetetlenül nagy öröm! Amikor elkezdtem ezt a blogot, nem gondoltam, hogy ennyien fogják olvasni és szeretni ezt a történetet. Nagyon hálás vagyok Mindenkinek, tényleg Ti vagytok a legjobbak! <3

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Sosem láttam még fehéret viselni, bár nem mintha olyan sokszor találkoztunk volna. Valamiért nem illett hozzá. Vörös haja rettenetesen elütött, a szeme akár két nagy fekete tátongó üreg az arcán. Nem, a fehér határozottan nem az ő színe. Hiszen láttam, ahogy végez a saját testvérével, vigyorogva, a megbánás vagy a bűntudat leghalványabb szikráját sem mutatva. A fekete sokkal inkább illene hozzá. Vagy a vörös.

Semmitmondó tekintettel fürkészett, ahogy megállt előttem két méterre. Farkasszemet néztünk egymással az általa kreált dimenzióban. Ő nem ölhet meg álmomban, viszont súlyos károkat tehet bennem, így ügyelnem kell rá, hogy ez a távolság fennmaradjon. Egyre csak nézett, az arcáról semmifajta érzelmet nem lehetett leolvasni. Mellette egy aprócska nyúlnak éreztem magam. Belül remegtem, és bár igyekeztem nem mutatni, nem vagyok benne biztos, hogy nem látott át rajtam.

- Hogy tetszett az üzenetem?

A kérdése váratlanul ért. Az üres térben visszhangzott a hangja, mintha csak a félelmetes hatását szeretné ezzel növelni.

- A fehér nem illik hozzád. – Kijelentésemre csupán egy féloldalas mosollyal válaszolt, majd elindult felém. Egyet lépett előre, én egyet hátra. Felvont szemöldökkel állt meg a harmadik kísérlet után, hogy közelebb kerüljön hozzám.

- Tudod, hogy nem ölhetlek meg. Akkor miért menekülsz?

- Miért megy a maci a málnásba?

- Egyetlen kérdésemre sem vagy hajlandó egyenes választ adni, igaz?

- Vajon milyen lehet az idő a valós dimenzióban? Szerinted eshetett éjjel a hó?- Valójában nem játszadoztam vele, csupán próbáltam elkerülni a komolyabb beszélgetést. Reméltem, hogy ezzel inkább békén hagy. Katherinere sokkal inkább kíváncsi lennék álmomban.

- Nem találtad meg, igaz?- Teljesen lesokkolt ez a kérdés. Elképzelésem sem volt, miről beszélhet. Az arcán játszó szórakozott kifejezést látva gyanítom, hogy élvezte a helyzetet.

- Mégis micsodát?

- Szóval valóban nem –nyugtázta a győztesek vigyorával; a kárörvendő fajtával. – Pedig én ott hagytam neked. 

- Miről beszélsz, Davin?

- Egy aprócska segítségről. Tudod, kezd unalmassá válni, hogy ennyire nyilvánvaló a győzelmem. Nem akarom, hogy ilyen végtelenül könnyű legyen.

- Nem érdekel a körítő szöveged. Azt kérdeztem, miről beszélsz – tettem felé egy határozott, fenyegetőnek szánt lépést, mire a vigyora csak még szélesebb lett. Sokkal inkább hatott vicsorgásnak.  

- A kis cicababa műsorvezető volt eddig a legjobb alkotásom, nem gondolod?- tette fel a kérdést, mire az alakja halványodni kezdett. –Hagytam neked egy kis ajándékot. Remélem, megtalálod.

- Miféle „ajándékot”?

Mire feltettem a kérdést már eltűnt.

Egyedül maradtam a sötétségben.

- Hogy mi?- Tom idegesnek, mégis kíváncsinak tűnt a vonal túlsó végén.

- Azt mondta, „hagytam neked egy kis ajándékot”. Lana testéről beszélt.

- De hisz felboncolták… Ha volt is ott valami, már biztosan megtalálták.

- Nem hinném. Davin nem ilyen egyszerű. Túl tökéletes munka volt, már ha az ilyet annak lehet nevezni… Biztos vagyok benne, hogy nem találták meg.

- Szóval azt mondod, keressük meg?

- Igen. 

- De hisz a test a hullaházban van… lehetetlen oda bejutni. Főleg így, hogy a média megszállta a helyet.

- Akkor is meg kell próbálni. Viszont nem mehetünk mind, az túl feltűnő lenne.

- Te, Damien és én. Holnap éjjel.

Mielőtt kifejezhettem volna tiltakozásomat, már le is tette a kagylót. Nem akartam Damiennel menni, de igaza volt. Ő a Testőr, Tom pedig a legérettebb, és neki vannak a legjobb ötletei. Ez a csapat volt a lehető legjobb választás. Még akkor is, ha ez ellentmond a személyes érzelmeinknek.

Mindenhol ezt látni. A tévében, a rádióban, az összes újságban. Nem csupán a helyi érdekeltségű, de még az országos, sőt nemzetközi lapok címlapján is ez virít: „Mészárlás Dollivanban”.

Eddig nem kerítettek ennek ekkora feneket, azonban amióta egy közismert média személyiség is áldozatul esett, az egész világ felfigyelt a gyanús halálesetekre. Mindenhol riporterek, újságírók, tévéstábok. Az egész város tele van velük. Különösen a kórháznál nagy a tömeg, elvégre annak egy melléképületében van elhelyezve a hullaház. Ráadásul több nemzetközi szervezet is csatlakozott a nyomozáshoz –legalábbis ezt állítják. Lana holtan több bajt okoz, mint életében valaha is. Bár bevallom, meglepett, hogy csak most kapott ekkora hírverést a város. Elvégre amióta idejöttem sorozatosan történnek a hasonló esetek. Ráadásul egyre több pletyka kering arról, hogy a legenda igaz. Sokan elhiszik, hogy létezik, sokan azonban szkeptikusak maradtak. Ők inkább úgy vélik, valami elvetemült sorozatgyilkos vagy szekta használja fel a legenda ürügyét a gyilkolásra. Nem járnak olyan messze az igazságtól. A Mester és a csatlósai valóban inkább egyfajta szektához hasonlítanak.

Davin nem véletlenül választotta Lanát. Nem az volt az oka, hogy rájött valamire, vagyis nem csak az. Ide akarta csalogatni a médiát, hogy megnehezítse a dolgom. Hiába adott segítséget álmomban, nem olyan buta, hogy ilyen könnyedén hagyja magát. Sokkal okosabb, mint gondoltam. Ráadásul igaza volt: nyersére áll. Lana halálával újrajátszani Katherine halálát nem csupán számomra volt üzenet. A városnak, a világnak akarta megmutatni ezzel a legendát, hogy igenis létezik. Azt akarta, hogy az emberek elhiggyék. Ezáltal engem is a középpontba helyezett, mint Danken leszármazottat. Nem csak Linda Idegesítő Scott nyomozó fog rám gyanakodni, hogy valami közöm van hozzá. Csupán idő kérdése, hogy más is rám szálljon. Addig kell cselekedni, amíg nem késő.

- Mi az, amit nem vettem észre?- A rajzot nézegettem, amit a nap hátralévő részében készítettem. Lana halálát ábrázolja. Elmeséltem Nate-nek a történetek, most pedig segít nekem, amennyire tud. 

- Elég nehéz így, hogy azt se tudjuk, mit keressünk. – Fel-alá járkált a szobában miközben gondolkozott. –Egyáltalán igaz, amit mondott? Nem lepne meg, ha át akarna verni, és csapda lenne az egész.

- Nem tudom. – Fáradt sóhajjal tettem le a rajzot az asztalomra, majd ráfeküdtem az ágyamra, és a plafont bámultam kábán. –Nem mondom, hogy nincs realitása annak, amit mondasz. Viszont szerintem nem csapda. Az maga a gyilkosság volt. Inkább tesztnek nevezném. Hogy méltó Kiválasztott vagyok-e. 

- Teszt? 

- Igen, teszt.

- Én nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy tennünk kell valamit, különben előbb vége lesz, minthogy egyet pislognánk. És nem mi fogunk győzni.

Igen. Igaza volt. Nyerésre áll, én pedig előbb-utóbb kifutok az időből. Amíg én a sötétben tapogatózom, ő sorra öli az embereket a városban. Csupán idő kérdése volt, hogy a média is felfigyeljen erre. Lana halála csak felgyorsította ezt. És ez azt jelenti, hogy én is a figyelem középpontjába kerülök, ha a legendáról van szó. Addig kell cselekedni, amíg lehet. Minden lehetséges nyomot figyelembe kell vennünk. Akár csapda akár nem, meg kell próbálni, különben sosem derül ki.

- Max és én kívülről biztosítjuk majd a terepet –szakított ki a gondolatmenetemből.

- Tessék?- Meglepetten ültem fel az ágyon. Azt hittem, ők addig a faházban őrködnek, ahogy szoktak.

- Jól hallottad. Vagy csak nem gondoltad, hogy hagyjuk, hogy hárman menjetek és kihagyjatok minket a buliból?

- Ami azt illeti, de. Pontosan ezt gondoltam.

- Hát akkor tévedtél, szépségem.

Felesleges lett volna tiltakoznom. Nate és Max is túl önfejű, mindenképp utánunk jönnének. Jobb így, hogy tudunk róluk.    

- Legyen –hagytam rá, mire a győztesek vigyorával nézett rám, mire én csak a szemem forgattam. –Ennél nagyobb baj az, hogy tudom, hogy a válasz ott van az orrom előtt. Csak nem veszem észre.

- Nézd, nem láttad olyan jól a holttestet, meg az is lehet, hogy nem pontos a rajzod, elvégre nem emlékezhetsz pontosan minden részletre.

- Amióta Katherine először megjelent, sokkal jobban rajzolok és festek –kezdtem lassan magyarázni, egyrészt Nate miatt, másrészt pedig, mert én sem fogtam fel még teljesen. –Sokkal jobban meg tudom figyelni a tárgyakat, több részletet észreveszek, mint korábban. És ez arra is kiterjed, hogy amikor becsukom a szemem, élesebben előjönnek az egyes képek. Lehet, hogy így is néhány részletet homály fed, de biztos, hogy nem véletlenül történt ez velem. Eddig nem igazán értettem, de a késes eset óta próbálom összerakni a darabkákat, és mintha kezdene összeállni a kép.

- Késes eset?

- Amikor megálmodtam Katherine halálát. Akkor láttam a tőrt, és le is rajzoltam. Ott van valahol a kupacban –mutattam az íróasztalom tetején heverő hatalmas papírhalomra.

- Azt mondod, ezzel ölték meg? – kérdezte mikor megtalálta a kérdéses grafitrajzot.

- Ezt láttam. 

- Ismerős. Csak nem tudom pontosan beazonosítani –ráncolta a homlokát.

- Igen, Damien is ezt mondta –sóhajtottam. Nem jutunk előbbre.

- Damien látta?

- Igen.

- Felhívom.

- Mi?!- Ideges lettem. Nem akartam, hogy idejöjjön. 

- Talán most nagyobb segítség lenne, mint én. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal több dologról tud, mint én. És nem csak a képessége miatt. –Úgy tűnt, mintha csak ennyit akart volna mondani, mégis úgy éreztem, a mondat végét lógva hagyta a levegőben: „…, hanem a kapcsolatotok miatt is”.

- Hallo, Damien? Igen, én. Figyelj, itt vagyok Elenánál és… Mi? Jaj, hagyj már! Figyelj! Kéne egy kis segítség egy üggyel… Nem, nincsenek merevedési problémáim…Sem olyan….Az istenért befejezhetném végre? … Köszönöm. Lana haláláról van szó… Igen… Igen… Te többet tudsz, mint én… Igen…Rendben…Az átjárón gyere…Oké, várunk. – Ezzel letette. –Úton van.

- Aha –nyugtáztam. Nem véletlen, hogy nem őt hívtam, de nem volt mit tenni. Nate sokkal tisztábban gondolkodik, mint én. Bár ez engem is meglep, de ez az igazság. Valóban Damien segítségére van szükségünk.

- Remélem, kihancúroztátok magatok, mielőtt felhívtatok. Tekintve, hogy a volt csajomról és a bátyámról van szó, nem díjaznám a nyalakodásotok. –A hangja csupa gúnytól és rosszindulattal csöpögött, amikor előadta a köszönésnek szánt monológját, miközben belépett a szobába.

- Neked is szép napot –intettem neki.

- Azért nem vagyunk ennyire gátlástalanok. –Míg én lepergettem a megjegyzését, addig Nate láthatóan magára vette. Damien csak egy gúnyos pillantással jutalmazta. Az üzenete szerintem eléggé világos volt: „Ennél gátlástalanabbak nem is lehetnétek”.

- Szóval miért kellek a gerlepárnak?- Ezek szerint nem fogja abbahagyni. Valamilyen szinten megértem, hiszen én sem örülnék, ha az ő helyében lennék. Viszont részben magának köszönheti.

- Nézd meg ezt –adtam oda neki a ma készített rajzot.

- Ez az, amire gondolok?- nézett rám elkerekedett szemekkel. Bólintottam. –És jól vagy? – most először véltem némi aggodalmat kihallani a hangjából, az arckifejezése azonban nem árult el semmit.

- Összehasonlítva azokkal, amiket az elmúlt hónapokban átéltem, a válaszom igen. Jól vagyok.

Ezt követően neki is elmeséltem az álmomat, és hogy mire jutottunk Nate-tel. Természetesen az esti akcióról már tudott, elvégre Tom azonnal értesítette. Az azonban meglepett, hogy az álmomról nem mesélt neki. Talán arra számított, hogy én mondom el neki. Elvégre ő a Testőr. 

- Érdekes –szólalt meg a beszámolómat követően. A képet tanulmányozva gondolkozott. –Nem voltam nyugtalan az éjjel, nem éreztem, hogy veszélyben lettél volna. Pedig korábban, amikor a Mester meglátogatott álmodban, megéreztem. – A homlokát ráncolva nézett rám, nyilván logikus magyarázatot keresett rá, de nem talált.

- Akkor bántani akart. De most nem –gondolkoztam. Szerintem ez lehetett az oka.

- Vagy az, hogy gyengébb köztetek az érzelmi kötelék. –Nate hosszú némaság után most először szólalt meg. Mindketten értetlenül néztünk sötét szemeibe. –Már nem álltok olyan közel egymáshoz, mint korábban… lehet, hogy ez hatással van az egész Kiválasztott-Testőr kötelékre. 

- Nem hinném, hogy…- kezdett volna Damien tiltakozni, ám Nate közbeszólt.

- Mikor kezdted el érezni a köteléket?

- Nem sokkal az után, hogy ideköltöztek.

- És nagyjából azóta áradoztál róla. Pedig biztosra veszem, hogy előtte is került már veszélybe. Attól a pillanattól kezdve, hogy belé szerettél, életre kelt a kötelék. Most, hogy ez az érzelmi kapcsolat megszűnt, a kötelék is gyengült.

- De hisz az lehetetlen. – Egyikünk sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet.

- Ugyan már! Gondolkozzatok!- Nate teljesen lázba jött. Olyan volt, mintha épp feltalálta volt a rák ellenszerét vagy az örök élet eszenciáját. –Vajon miért veszélyes, ha egymásba szerettek? Miért tiltott?

- Annak ehhez semmi köze…

- Nem, várj. Rosszul tettem fel a kérdést. Miért létezik ez a szabály? Miért volt olyan biztos mindenki, hogy ez megtörténhet?

- A kötelék miatt- feleltük egyszerre megvilágosodva.

- De ez a képlet akkor is hiányos – tettem hozzá akadékoskodva.

- Igaza van. Elvégre a kötelék belénk van kódolva. Ha pusztán emiatt szerettünk volna egymásba, akkor még most is együtt lennénk – értett velem egyet Damien. 

- Szerintem a szerelem keltette életre a köteléket. Most, hogy az valamelyest elmúlt, a kötelék is elhalványult vele együtt. –Nate nem hagyta magát.

- De ez a „Nem lehetnek együtt” alaptörvénnyel tökéletesen ellentmond. Ne szeressük egymást, mert tiltott, de szeressük egymást, mert ez tartja fent a köteléket… Nate, ez nevetséges. 

- Akkor kérdezzünk meg valakit, aki talán többet tud puszta találgatásoknál.

- Mégis kit?- Nem értettem, ki lehet az, aki többet tudhatna erről.

- Az Őrzőt- vigyorgott Nate.