Végzet - 4. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Végre valahára túl vagyok az érettségin, el se hiszem! Hihetetlenül görcsöltem a dolgon pedig jó néhány vizsga van már a hátam mögött, de az ember egyszerűen nem képes hozzászokni - különösen, ha ekkora a tét. De szerencsére minden jól ment, úgyhogy nyugodt szívvel és elégedetten kezdhetem a nyarat.
Hamarosan érkezem majd egy díjas bejegyzéssel is, ugyanis igyekeztem összegyűjteni az elmaradásaimat és bepótolni őket, szóval eléggé ömlesztett lesz. Valószínűleg nem is sikerült mindent visszakeresnem, de így is elég hosszú lett.

Emellett pedig a nemrég történt szörnyűségről szeretnék itt is megemlékezni. Nyilván sokan közületek hallották, mi történt a fiatal és tehetséges Christina Grimmie-vel. Tragédia, el sem hiszem, hogyan lehetséges ilyen borzalom, de úgy tűnik, ilyen világban élünk. Már azelőtt imádtam Christina zenéjét, feldolgozásait mielőtt indult volna a The Voice-ban, így rendkívül lesújtott a hír. Egy nagyon tehetséges, csupa szív, életvidám tehetséget veszített el a világ. #RIPChristina #PrayForChristina

A sokk szó enyhe kifejezés volt arra, amit ez a levél kiváltott belőlem. Az egészben csupán egy dolog nem állt össze: honnan tudta Scott nyomozó, hogy nekem kell megmutatnia a levelet? A magamban feltett kérdés végül anyám szájából hangzott el. Csak kicsit másképp.

- Mi közünk van nekünk ehhez?

- Nos, Mrs. Tisdale, a hatóságnak minden lehetséges nyomot felül kell vizsgálnia, így…

- Elég a kertelésből, Linda. Ügyvéd vagyok, ismerem a dolgok menetét. A kérdésemre válaszoljon. – Anya kezdte elveszíteni a türelmét.

- Elsősorban a legendából indulunk ki. Eszerint a Kiválasztott Elena. Vagy legalábbis ez a bizonyos „Mester” azt hiszi, Ő az.

- Szóval egy teória miatt rángattál ide minket.

- Nézd, ez az elsődleges nyom, amin el tudunk indulni. Be kell vinnünk Elenát kihallgatni – nyújtott át anyának egy adag papírköteget.

- Ez meg mi?- kérdeztem.

- Egy beleegyező nyilatkozat. Mivel kiskorú vagy, ügyvédi vagy szülői felügyelet, vagy szülői beleegyezés nélkül nem hallgathatunk ki –magyarázta Linda

- Eddig csakis azért voltam hajlandó aláírni ezeket a papírokat, mert a többi érintett szülővel beegyeztünk, és mert a lányom barátai érintettek voltak. Viszont akkor is ott voltam hátul, mint megfigyelő. Ezúttal csakis Elena érintett. – Ezzel szignó nélkül visszanyomta a nyomozó kezébe. –Épp ezért nem írom alá.

- De…- Linda szabadkozott volna, de anya közbeszólt.

- Jelen leszek a kihallgatáson. Mint szülő, mint pedig hivatalos ügyvéd –jelentette ki. Megkönnyebbültem, hogy velem lesz. Legalább tartózkodik valaki a teremben, akitől még Linda Scott, a nagy dollivani nyomozó is tart.

- Rendben. Szálljanak be –intett a rendőrautó felé.

- Van saját kocsink, így azzal mennénk –közölte anya rezzenéstelenül.

- Ahogy akarja –adta meg magát Linda, majd intett egy fiatal tisztnek, hogy kísérjen minket vissza a kocsinkig.

Szerencsére anya nem engedte, hogy velünk utazzon a kocsiban, valami jogi szöveggel állt elő, amire a fiatal srác mekegett-makogott valamit, majd távozott.

- Ha a térdemmel óvatosan meglököm a tiédet, az annak a jele, hogy ne válaszolj a kérdésre, majd én megteszem helyetted.

- Nem értem, mi ez az egész – ráztam meg a fejem. – Miért van ennyire rám szállva a Dollivani Rendőr Főkapitányság? Élükön Linda Scottal. 

- Amikor kicsi voltam, én is sokat hallottam erről a legendáról. Mindenki azt mondogatta, hogy majd az én lányom lesz a Kiválasztott… Az itteni emberek hisznek ebben a legendában. Már egy évszázada kering a mese, és most van ideje, hogy beteljesüljön. És pont most költöztünk ide. Megjelent a Danken leszármazott… Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam arra, hogy ha történik valami a legendával kapcsolatban, ne rajtad keresnék először. Viszont remélem, hogy ha igaz lenne, elmondanád nekem. – Óvatosan rám pillantott a szeme sarkából.

- Persze. – Megszeppenten bólintottam. Nem vagyok benne biztos, hogy elég meggyőző voltam. 

- Jól van. – Ideges volt. Az ujjaival dobolt a kormányon miközben vezetett. Nem tudta, mire számíthat. Kivételesen én sem.

Nem volt túl nagy a nyüzsgés az őrsön, a legtöbben kint nyomoztak a helyszínen, vagy otthon nyomták az ágyat. Ezúttal nem kellett a szürke folyosón várni, azonnal betereltek minket a kihallgatóba. Linda fáradtan ült le velünk szembe, láthatóan feszült volt. Biztos vagyok benne, hogy az anyám jelenléte feszélyezte, elvégre amikor csak ketten ültünk ebben a szobában mindig rendkívül magabiztos volt, sőt még lenéző is. Most úgy nézett ki, mint egy meghunyászkodott kiskutya. Bevallom, öröm volt így látni, egyáltalán nem sajnáltam. Talán gonosznak tűnök, de azt hiszem, senki sem róhatja fel nekem az ellenszenvem iránta. Összerendezgette az előtte heverő papírköteget, bekapcsolta a diktafont az asztal közepén, majd elkezdte a kihallgatást.

- Elena Destiny Tisdale. Az elő kérdésem az lenne, milyen kapcsolatban áll a legendával.

- Mint azt már számtalanszor elmondtam önnek, nyomozó: ez csupán egy legenda. Nem hiszek benne, és nem hinném, hogy bármi közöm lenne hozzá. Nem tehetek arról, hogy az itteni emberek beveszik ezt a száz éves maszlagot.

- Értem –bólintott, miközben jegyzetelt valamit. – Gondolom azt is állítja, hogy nem tudja, ki ez a bizonyos „Mester”, igaz?

- Ahogy mondja –bólintottam. – Elképzelésem sincs. 

- Mit gondol, miért pont Lana Moore-on keresztül üzent?

- Nem tudom. – Vállat vontam, azonban ez a kérdés elgondolkoztatott. – Szerintem ugyanaz tette, aki megölte Norát, Kirköt és a többieket.

- Úgy gondolod?- kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

- Igen, úgy. Szerintem egy sorozatgyilkost keresnek.

- Akkor mivel magyarázod, hogy ez a gyilkosság más volt, mint a többi?

- Nem tudom. Bár vannak ötletek, amik megfordulnak a fejemben, egyikben sem vagyok biztos.

- Megosztanál velünk egyet?- Anyára pillantottam, mire ő csak bólintott, jelezvén, hogy folytassam. Gondolom, ő is kíváncsi az elméletemre.

- Lana gyilkossága alapján feltételezem, hogy bárki is a tettes, megszállottja a legendának. Az eddigi gyilkosságok jelek voltak, üzenetek. Lana a műsorában azt állította, hogy ráakadt egy bűnszervezetre, ami felesküdött a „Kiválasztott” megölésére. És ezt bejelentette a médiában. Tekintettel arra, hogy mindenki azt hiszi, én vagyok az, akiről a Katherine-legenda szól, nyilván ezzel a „Mester” is így van. És Lana közel került ahhoz, hogy rács mögé juttassa, így el kellett távolítania. Mondhatnám úgy is, hogy hadat üzent azzal, hogy Katherine Danken halálát másolta le. Csupán azt nem értem, kinek szólt az üzenet. A rendőrségnek? Nekem, az állítólagos Kiválasztottnak? Vagy van odakint valaki, aki valóban az, akinek engem hisznek, és ő a célpont?- Lana figyelmesen hallgatott végig, látszott rajta, hogy gondolkozik, emészti a hallottakat. Szinte látom, ahogy a fogaskerekek forognak az agyában. Egész jó festményt készíthetnék erről…

- Érdekes látásmód. Nem mondom, hogy nincs valami abban, amit mondasz. Viszont elég sok mozaik hiányzik még a mesédből.

- Mesémből?

- Ha jól tudom, te és Lana nem jöttetek ki valami jól egymással. – Hirtelen szegezte nekem a tényt. Ez nagyon nem tetszik. És anyának sem, ugyanis ebben a pillanatban lökte meg a térdem, így hallgattam.

- Mi köze van ennek az egészhez a lányom és az áldozat kapcsolatának?- tette fel a jogos kérdést. 

- Mint mondtam, Grace…- anyám szúrós tekintetét látva rögtön kijavította magát – vagyis Mrs. Tisdale. Mint mondtam, az összes lehetséges nyomot ki kell vizsgálni. Ez előírás.

- Valóban. Csakhogy ez nagyon úgy hangzott, mintha a lányomat vádolná valamivel, nyomozó.

- Erről szó sincs, asszonyom. Csupán…

- Csupán elmegyünk –vágott a szavába keményen, majd fel is állt, így én is hasonlóképp cselekedtem.

- De még nem végeztünk – állt fel a vörös boszorka is, gyenge próbálkozás jelét adva, hogy még lenne kérdése számomra.

- Márpedig végeztünk. A lányom nem gyanúsított, így szabadon távozhat, amikor csak akar. Nézzen utána a törvénykönyvben, nyomozó. –Eleresztett egy gúnyos vigyort, mire a nő földbegyökerezett lábakkal, némát állt előttünk, mi pedig diadalittasan távoztunk.

Mindig is tisztában voltam vele, hogy Grace Tisdale jó ügyvéd, de sosem gondoltam, hogy ennyire… kemény. Még sosem láttam „akció” közben, de nagyon lebilincselő volt. Teljesen más, mint a való életben. Ügyvédként annyira magabiztos, határozott, tekintélyt parancsoló, nem tűr ellentmondást, annyira… félelmetes. Igen, talán ez a legjobb szó. Félelmetes azok számára, akik szemben állnak vele. Akik azonban vele vannak, azoknak a legnagyobb biztonságérzetet nyújtja. Nagy szükségem volt rá odabent. Ha nem lép közbe, ki tudja, mi történt volna. Csupán azon csodálkozom, hogy az eddigi alkalmak során nem mutatta meg ezt az énjét. Háttérben maradt, mintha láthatatlan kívülállóként szemlélné az eseményeket, hiába a lányáról volt szó. Ráadásul meg sem említette, hogy ha az üveg mögött is, de ott volt a kihallgatásokon. De miért nem?

- Köszönöm, hogy bent voltál velem –törtem meg a csendet a kocsiban. –És, hogy leállítottad.

- Ez természetes. Tudom, mire képes ez a nő. Nem egyszer láttam már, hogyan bánik veled az elbeszélgetések során. Csak akkor nem tehettem meg, hogy közbelépek. 

- Miért nem?

- A beleegyező szerződés miatt – válaszolta miközben leállította a motort a háznál. – De sosem értettem, miért csak veled viselkedik így. Mintha személyes ellenségének tekintene.

- Nem titkolja valami jól, hogy ki nem állhat…

- Elli! Anya!- Amint beléptünk a Danken kastélyba, Danny hangját hallottam a kanapéról. –Mi történt? Hol voltatok?

- Daniel! Mit keresel itt?

- Hallottam, amikor elmentetek, és egyikőtök sem vette fel a telefont. Aggódtam. Szóval eláruljátok, mi folyik itt?

- Lana Moore-t meggyilkolták – közölte anya fáradt sóhajjal kísérve mondandóját. A bátyámnak szó szerint leesett az álla.

- Tessék?

- Jól hallottad.

- De… ez miért is érint titeket?

- Majd én elmagyarázom neki a szobánkban. Anya, te inkább pihenj le. Nagyon fáradtnak tűnsz –javasoltam, miközben végigsimítottam a karját. Az az erős, magabiztos diktátor, aki a kihallgatóban nézett farkasszemet Linda Scottal egy szempillantás alatt semmivé lett. Helyette most egy fáradt, nyúzott, törékeny anya pislogott rám vissza.

- Jól van. De ne tartson sokáig –figyelmeztetett. –Holnap… vagyis ma, pár óra múlva tanítás. Neked is szükséged van egy kis pihenésre.

- Nem tart sokáig –biztosítottam.

Részletesen beszámoltam Dannynek a történtekről, ő pedig hol figyelmesen bólogatott, hol elkezdett a kérdéseivel bombázni. Abban egyetértettünk, hogy Scott nyomozó valami rejtélyes oknál fogva nem kedvel, és minden alkalmat kihasznál, hogy –ahogy Dan fogalmazott- megkínozzon lelkileg. Csak tudnám miért. Már az is megfordult a fejemben, hogy a Mester szervezetének a tagja, hogy egy csicska, egy tégla a rendőrségen, aki eltökélte, hogy rács mögé juttat. Ha így halad, a végén még el is éri a célját. Ahogy halad előre az idő csak egyre biztosabb leszek a megérzésemben. Csak ne legyen igazam, könyörgöm!

Álmomban zuhantam, lefelé egy feneketlennek tűnő szakadék mélye felé. Egyre csak sötétség és még több sötétség. Olyan volt, mintha repültem volna, holott tisztában voltam vele, hogy nem így van, csupán a gravitáció húz lefelé a semmibe. Csakhogy nem akartam földet érni. Valamiért nem féltem. És nem azért, mert tudtam, hogy ez egy álom. Különösen, ha azt vesszük, hogy az álmaim kihatnak a való életemre. Talán rettegnem kellett volna. Ha most földet érek és meghalok, akkor örökre vége. Vége mindennek. Mégsem volt bennem egy szemernyi félelemérzet sem. Nem. Valami különleges érzés kerített hatalmába. Azt hiszem, ilyen lehet a drogfüggőknek is, amikor be vannak lőve. Mámorító érzés volt. Nem akartam, hogy vége legyen. Semmilyen módon. Sem földet érni, sem megállni a semmiben, sem felébredni nem akartam. Lebegni akartam, szárnyalni, zuhanni tovább. Ki tudja mi vár rám végül? Talán én is olyan leszek, mint Alíz, és Csodaországban érek földet valamikor éveknek tűnő percek múltán. Addig viszont élvezem ezt a különös érzést, ami átjárja a csontjaim, lezsibbasztja az agyam, amitől hevesebben ver a szívem. Mintha adrenalin löketet kaptam volna.

Aztán mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna az arcomba. Hirtelen minden abbamaradt, én pedig egy üveglapon feküdtem elterülve. Mindenütt sötétség. Nem fájt az esés, meg sem éreztem. Csupán hideg volt. Én voltam az egyetlen világos pont a fehér ruhámban, amit valami oknál fogva láttam. Pár pillanatig azt hittem, a szemem káprázik az egyre közeledő fehér folt láttán, ám ahogy egész közel ért, már láttam mi az. Vagyis inkább ki.