Végzet - 3. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Nagyon szépen köszönöm a támogatást és az új olvasókat!

Eléggé össze-vissza érkeznek a részek, nem úgy, ahogy megszokhattátok, viszont ez még határozatlan ideig így lesz. Mindenesetre igyekszem két hetente hozni a részeket pár napos eltéréssel, amikor épp időm engedi. Hamarosan lemennek a szóbeli érettségik is - egész pontosan két hét múlva -, így a következő résztől talán már visszaállhat valamiféle rendszer, de nem garantálok semmit.

Addig is jó olvasást a történethez!
Várom a visszajelzéseket!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Nem csak minket hívtak be. Ott ült az egész Sullivan család és a személyzet is, ráadásul a srác, aki este a hotel recepcióján volt, és a kövér őrt is felismertem. Gondolom a többi ismeretlen férfi is a hotel biztonsági őrei lehettek. Éreztem a csontjaimban, hogy erről lesz szó. Nate-tel összenéztünk, és megnyugtatóan rám mosolygott. Én viszonoztam, majd a tekintetem találkozott Damienével. Felvont szemöldökkel vizslatott és a homlokát ráncolta. Nem is akartam inkább tudni, mire gondolt. Leültem inkább Danny mellé, és a többiekkel együtt feszült csendben vártam a fejleményeket. Érezni lehetett a levegőben a nyugtalanság szikráit. Mindenki megfeszült, idegesen fújták ki páran a levegőt, tanácstalanul pislogtak egymásra. Senki nem tudta miről van szó, esetleg a biztonsági őrök gondolhatták, hogy a felvételek miatt van ez az egész cirkusz.

Órákig tartott a kihallgatás, persze mi maradtunk utoljára, és érdekes módon, aki eddig bement, nem jött ki. Vagy legalábbis nem ugyanazon az ajtón távozott. Többször is elmentem kávéért a közeli automatához. Egyszerűen nem bírtam már idegekkel. Az a szürkeség a folyosón, az emlékek áradata, a feszült csend… mintha kötéltáncosok ugráltak volna az idegeimen. A fekete lötty is valami borzalmas volt. Hiába kértem hozzá dupla cukrot, így is ugyanolyan kátrány íze volt. És ahogy elnéztem, a pohár aljában egy ki zacc is maradt. Legszívesebben kiugrottam volna a sarki kis pékségbe, ahol egész finom Lattet lehet kapni, viszont úgysem engednének ki.

Fokozatosan fogytak az emberek, míg végül már csak én maradtam. Linda fáradtan szólt ki, hogy mehetek. Ismerős látvány fogadott. Helyet foglaltam a már jól ismert széken a más jól ismert asztalnál. Úgy hangzik, mintha valami bűnöző lennék. Bár most annak is érzem magam.

- Miért kellett mindenkinek bejönnie?- tettem fel a kérdést, mielőtt a vörös ciklon belekezdhetett volna a faggatózásába.

- Éjjel feltörték a Legendák nyomában stáb kisbuszát, és ellopták az összes felvételt.

- Tényleg?- Azt hiszem, sikerült kellően meglepett képet vágnom.

- Igen. És ki kell derítenünk, hogy ki volt az.

- És miért miket hallgatnak ki?- vontam fel a szemöldököm, mire mintha egy kis izom a szeme környékén megrándult volna.

- Azért, mert nektek lehetett indítékotok. Szóval az első kérdésem: Hol voltál éjjel három és öt óra között?

- A szobámban?- kérdeztem vissza cinikusan.

- És mit csináltál?- folytatta a faggatózást, miközben az előtte tartott mappába firkált valamit.

- Talán azt, amit a legtöbb diák, amikor másnap tanítás van…aludtam.

- Igazán nagyra értékelem a cinizmusod –jegyezte meg. Bár teljesen hétköznapi hangnemet ütött meg, szavai mögül mégis hallottam a csöpögő gúnyt. Ezek szerint az óta sem sikerült megkedvelnie.

- Hazamehetnék?- kérdeztem fáradtan.

- Úgy ismersz, mint aki ennyivel lerendezi?- Lesújtóan nézett rám a dosszié fölött.

- A remény hal meg utoljára –sóhajtottam.

- Volt bármi olyan a felvételeken, amiről nem akartad, hogy kikerüljön?

- Nem hinném. Tekintve, hogy nem vették fel, ahogy zuhanyozom, nem hiszem, hogy lenne bármi is.

- És mi a helyzet azzal, amit megtudtál a legendáról?- vonta fel a szemöldökét.

- Ugyan, Scott nyomozó!- kínomban felnevettem. –Csak nem hiszi el ezt a zagyvaságot?

- Dollivanban nőttem fel –felelte egyszerűen, mintha ezzel meg is válaszolta volna a kérdést.

- Én pedig Londonban. És nem hiszek a tündérmesékben.

- Ez korántsem tündérmese, Elena.

- Ilyenkor örülnék, ha Miss Tisdalenek szólítana. Sokkal hivatalosabban hangzik. Mintha lenne értelme vagy oka annak, hogy itt vagyok. – Talán nem kellett volna ezt mondanom, de nagyon jól esett. A bal szeme kissé tikkelni kezdett, láttam, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Tekintve, hogy sosem kedveltem ezt a nőt, örömmel töltött el, hogy képes vagyok kihozni a sodrából.

- Nos, Miss Tisdale, ha talán nem ismernéd a történetet…

- Dehogynem ismerem –szakítottam félbe. –Ha kiselőadást kíván tartani a Danken családból, erre nem tartok igényt. Ugyanis nem érdekel különösebben. Hiszen már elég régen történt, a gyilkos biztosan nem él már. A Kiválasztott pedig nem létezik. Ez ilyen egyszerű. Ez egy örökre megoldatlan rejtély marad, amennyiben tőlem várják a megváltást.

- Akkor vajon miért lopták el a felvételeket, mit gondolsz?

- Nem tudom –vontam vállat. –Csupán annyi biztos, hogy nem én voltam.

- Lana említette, hogy te voltál az egyetlen, aki tiltakozott a kamerák beszerelése ellen. Még mindig azt állítod, hogy nincs semmi rejtegetnivalód?

- Mondja csak, maga örülne, ha minden lépését kamerák figyelnék? Ha behatolna valaki a magánszférájába, hogy aztán viszontlássa azt a tévéképernyőn?

- Nem –ismerte be vonakodva.

- Itt a válasz a kérdésére.

- Mára végeztünk –közölte ingerülten. Nem kellett kétszer mondani. Egy zsaru kinyitotta a másik folyosóra vezető ajtót, amit bentről észre sem lehetett venni, azon távoztam.

A harmadik órára értünk csak be az iskolába. Persze a rendőrség igazolta a hiányzásunkat. Mia és Reachel azonnal letámadtak, kíváncsi természetüknek köszönhetően mindenről tudni akartak. Az éjjel történtekről persze nem számoltam be nekik, nem akarom őket egy rendőrségi ügybe keverni. Csupán annyit mondtam el, amennyit feltétlenül szükségesnek ítélnem. A többit megtartottam magamnak. Bár zavart, hogy titkolóznom kell a legjobb barátaim előtt, kénytelen voltam.  Elvégre, ha a fél életem elrejtem a szemük elől, akkor egy újabb aprócska elhallgatás már mit számít, nem? A kínkeserves fizika után a negyedik óránk az osztályfőnökkel volt, Mr. Handersonnal. A bizonyítványok… már előre rettegtem.

- Elena Tisdale –olvasta fel a nevem, mire kibattyogtam a kis füzetért. – Tudom, hogy ez a félév itt különösen nehéz volt számodra. Új ország, új iskola, új tanárok, és a tragédiák sorozata, de bízom abban, hogy a következő félév szerencsésebben alakul és összeszeded magad. Hozzám nyugodtan fordulhatsz bármikor. –Bátorítóan mosolygott rám, ugyanakkor sajnálkozást is láttam a tekintetében. Nem szeretem, ha sajnálnak az emberek, hiszen semmivel sem juttat előbbre, sőt.

Meglepetten tapasztaltam, hogy a jegyeim jobbak lettek, mint amire számítottam. Amiből kétesre álltam, minden tanár megajánlotta a jobb jegyet. Biztos vagyok benne, hogy a történtek fényében, különben biztosan vizsgáznom kellett volna. Legalább anya nem lesz olyan mérges az iskola miatt. Így is épp elég dühösnek tűnt reggel, főleg, ha megtudja, hogy bevittek minket a kapitányságra. Azt a kirohanását még most sem tudtam hova tenni. Egyszerűen nem fért a fejembe, miből gondolhatta, hogy én ügyvéd leszek valaha is. Sosem említettem neki. Mindig arról álmodtam, hogy művész legyek, és ezzel Ő is teljes mértékben tisztában volt. És ma reggel mégis…

- Elena, figyelsz te rám?- Mia szakított ki a gondolataimból.

- Persze, ne haragudj.

- Azt kérdeztem, hogy nézted-e este a Legendák nyomában-t?

- Nem. Mert kellett volna?- Igazából talán az első kivételével egyet sem volt idegzetem végigülni. Lana alapból irritált, amikor csak tehetem, elkerülöm. Akkor minek nézném, ahogy egy órán keresztül bájolog a kamerák előtt?

- Igen!- kiáltott fel. –Lana rájött valamire!- mesélte izgatottan, mire bennem megállt az ütő.

- Tényleg? Mégis mire?

- Állítólag van egy ősi bűnszervezet, ami a Kiválasztott meggyilkolására esküdött fel.

- Tessék? És ezt csak így bejelentette a tévében? - Reachel aggodalmasan szólalt meg. Az én agyamban azonban ennél fontosabb kérdések cikáztak.

- Ugyan már!- jelent meg mellettünk hirtelen Alex. –Az egész legenda egy mese. Biztos csak azért találta ki, hogy ne veszítse el a nézőit. Már majdnem letelt az egy hónap, amit itt tölthet a kameráival. Ha nem talál semmit és a szerződést sem tudja meghosszabbítani, akkor az egész a semmibe vész, és a rajongói nagy része elpártol tőle.

- Szóval te nem hiszel ebben az egészben?- Reachel kételkedve méregette.

- Miért hinnék?

- Dollivanban mindenki hisz az ilyesmiben. És a te családod érintett benne.

- Hát én nem hiszek –vont vállat egyszerűen. –És nektek sem kéne –tette még hozzá, és indulni készült.

- És mivel magyarázod a gyilkosságokat?- szólt utána Mia. Alex megtorpant, majd felénk fordult, de nem lépett közelebb. Mivel nem szólt semmit, Mia folytatta. –Nora, Kirk, Cindy, Sandra…

- Szerintem egy sorozatgyilkos.

- És mi alapján választja ki az áldozatokat?

- Ide járnak a mi évfolyamunkra? Nem tudom. És nem is érdekel - rántotta meg a vállát.

- Akkor is mondd ezt, amikor te kerülsz sorra –förmedt rá Mia könnyekkel küszködve, majd felkapta a táskáját és kirohant a teremből. Mi Reachellel azonnal utána eredtünk.

A női mosdó egyik fülkéjében találtunk rá. Nora miatt pityergett. Szerencsére hamar sikerült lenyugtatnunk, és pár perces késéssel még a tanár előtt beértünk a következő órára.

Egész nap nem hagyott nyugodni, amit Mia mondott, álmatlanul feküdtem az ágyamban. Lana tudomást szerzett a Mester szervezetéről. És ezt a műsorában is közölte a világgal. Ez a nő elmebeteg, ehhez kétség sem fér. Hiszen Reach jól mondta: ha ez a Mester vagy az egyik csatlósa fülébe jut, akkor meg is van a következő áldozat. És tekintve, hogy Alex tud róla, és Davinnek dolgozik, hamarosan ez be is következik. Nem mondom azt, hogy kár lenne érte, de nem kívánom senki halálát. Ezen kívül pedig a rendőr főkapitányság zord épületét és pocsék kávéját is szívesen elkerülném.

A telefonom csörgése és rezgése váratlanul ért. A kijelzőn anya neve villogott, így azonnal rányomtam a zöld Fogad gombra.

- Anya, hajnali két óra! Mi ilyen sürgős? Még dolgozol?

- Sajnálom, kicsim. Nem akartalak felébreszteni. – Zaklatott volt a hangja.

- Nem számít, amúgy sem tudtam aludni. –Idegesen ültem fel az ágyon, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát, ami halvány fénnyel töltötte be a szobát. –Az irodában vagy?

- Voltam. Most épp úton vagyok haza. Öltözz fel, tíz perc és ott vagyok.

- De mi történt?- Kérdésemet már nem hallotta, ugyanis monoton pityegés ütötte meg a fülem: letette.

Elképzelésem sem volt, mi történhetett, így hát tettem, amit kért. Egy egyszerű szürke farmert és egy lila pólót vettem fel: az elsőt, ami a kezem ügyébe akadt. A sminkeléssel nem vacakoltam, mindössze megmostam az arcom, hogy ne tűnjek olyan nyúzottnak. Még fogat mosni sem volt időm, amikor hallottam a dudát, ami azt jelezte, hogy mennem kell. Szerencsére a táskámban, amit magamhoz vettem volt egy csomag rágó, így azzal frissítettem fel a leheletem. Aggódva szálltam be a szürke BMW-be.

- Elárulnád végre, mi folyik itt?

- Újabb gyilkosság történt. –Hangja teljesen közömbös volt, én azonban riadtan rezzentem össze.

- Ki halt meg?- halkan kérdeztem, szinte már suttogva. Összevetve az eddigi gyilkosságokkal valószínűnek tartottam, hogy valaki az évfolyamról, akit jól ismertem. Azonban Lana Moore szőkeségét figyelembe véve akár Ő is lehetett az áldozat, ha már nem tudta tartani a száját.

- Azt még én sem tudom.

- Tessék?! Akkor mit keresek én itt?

- Scott nyomozó kérte, hogy mindenképp hozzalak magammal.

- Mégis miért? Azonnal be akar vinni kihallgatni?- Teljesen kikeltem magamból. Az a nő nem normális, ha már előre elkönyvelte magában, hogy én követtem el a bűntényt.

- Nem tudom, kicsim. De azt nem fogom hagyni, hogy bevigyen. Viszont nem hiszem, hogy erről lenne szó.

- Tényleg nem tudod, ki az áldozat?

- Nem. Hiába kérdeztem, nem akarta elárulni. Állítása szerint a saját szememmel kell látnom a történteket. Ahogy neked is.

- Ez a nő morbid? Egy tizenhét éves lánynak szerinte feltétlenül látnia kell egy gyilkosságot?

- Nézd, én sem értek vele egyet, de… Nagyon nyomós ok kell, hogy ilyet kérjen tőled.

- És hol történt?

- A Sötét Erdőben –felelte, ahogy leparkolt a Sullivan birtok határánál, az ösvény mellett.

- Hogy hol?- megijedtem. Ez a Mester tanyája.

- A Sötét Erdőben –ismételte meg, holott csak költői kérdésnek szántam.  

- De hisz ott élnek azok a furcsa lények, amiktől mindenki retteg… Állítólag Cindyvel is azok a vérebek végeztek!

- A nyomozók úgy vélik, hogy csupán farkas támadásnak próbálták álcázni a gyilkosságot. Elvégre a farkasok nem keresték volna meg Sandrát, hogy végezzenek vele is, amiért látta az eseményeket.

- De…

- Elena, odamegyünk. A rendőrség is kivonult. Nincs mitől tartani.

Csendben haladtunk a ropogó hóban egyre beljebb a fákkal szegélyezett ösvényen. Sötét volt és hideg. Vérfagyasztó kombináció. Amikor az ösvény elkanyarodott úgy húsz méterrel a két erőrész határától, mi letértünk róla, s egyenesen haladtunk. Halványan már látni lehetett a rendőrautók piros-kék villogó fényeit és a zseblámpákat. Scott nyomozó már várt ránk.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. – A hangja feszült volt, mint aki fél a reakciónktól.

- Én viszont annak örülnék, ha elárulná végre, mi folyik itt, Linda. Tudtommal nem szokás ügyvédeket és tizenéves gyerekeket belevonni a helyszínelésbe.

- Valóban, igaza van, Grace, sajnálom. De ezt muszáj látniuk –mondta, majd elindult a sárga szalagokkal lezárt hatalmas terület felé.

Vagy tíz rendőr mászkált össze-vissza, gesztikuláltak, fényképeztek, bizonyítékokat gyűjtöttek. Először csak egy hatalmas fekete lovat pillantottam meg holtan. Ez nagyon nem festett jól. Aztán pár méterrel odébb feltűnt egy fehér ruhás alak. Ahogy közelebb értünk, azonnal felismertem: Lana Moore. A jelenet kísértetiesen festett. A sötét kanca nyergén aranyozott betűkkel állt a Darknight név. Lana pedig a szőke hajával ebben a fehér ruhában pont úgy festett, mint Katherine a halála éjszakáján. Holtsápadt arc, üvegesen égnek meredő szemek, nyílt ajkak, mintha épp kiáltott volna, és a mellkasán egy tátongó szúrt seb, mely körül a fehér anyagot nagy foltban itatta át a skarlát színű vér.

Nem bírtam tovább nézni. A hányinger kerülgetett. Ezzel azonban még nem volt vége. Scott nyomozó a kezembe nyomott egy vérrel átitatott, nyomtatott papírt.

„Remélem tetszett a kis bemutató. Csak hogy ne feledd, ki is vagy valójában, kedves Kiválasztott. Számodra egy százszor borzalmasabb halált tartogatok. Öröm lesz nézni, ahogy szenvedsz. De addig is még pár élet kioltásra vár. Hacsak nem adod át magad nekem önként.

Mester”