Katherine nyomában - 30. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, míg végre ki tudom rakni a fejezetet, de meglehetősen zsúfolt napjaim voltak (nyelvvizsga, ami ha minden igaz, sikerült, szóval egy jó darabig nem lesz több; kis érettségi magyarból és töriből; illetve egyetemi nyílt napok hajnali keléssel, és késői hazaéréssel). De ma végre itt vagyok, van időm és energiám, szóval itt a várva várt fejezet!

Szeretném megköszönni a visszajelzéseket, igazán jól estek!

További kellemes hétvégét Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

Kimondtam. Innen nincs hátraarc. Végig kell vinnem.  Szerencse, hogy a kamerámon még mindig ott van a pulcsim. Ha minden igaz, a mikrofon is azon van, amit tompít, szóval Alexnek finoman jeleztem a szememmel, hogy halkan kell beszélnünk, mire egyetértően bólintott.

- Beszélgessünk kicsit – javasoltam.

- Egyetértek – felelte, majd leültem a székre, ő pedig velem szemben az ágyra. – Mióta tudod?

- Egy ideje. Nem sokkal az után derült ki, hogy ideköltöztem.

- Ki tud róla?

- A Donovanok – feleltem némi töprengés után, hogy belekeverjem-e őket is. Ha már kitálalok, akkor nem fog megelégedni részinformációkkal.

- Melyikük a Testőr? Damien?- kérdezte, mire bólintottam. Kár lenne tagadni, elvégre nem túl nehéz feladat innen kitalálni. – Tudtam! Akkor… azon az estén, amikor az éjszaka közepén a birtokon voltál… És megjelent Damien… Amikor megcsókoltalak…

- Épp „küldetésen” voltunk – magyaráztam félbeszakítva a makogását. –Tom is velünk volt. Csak Ő épp meghúzódott a háttérben.

- Miféle küldetés?- húzta össze résnyire a szemét.

- A naplót kerestük. Azt a naplót, amin most az a kódfejtő dolgozik.

- Szóval megtaláltátok – állapította meg. A szeme mintha csodálatot tükrözött volna. Mintha. – És igen könnyen ki is került a kezed közül.

- Az egész emiatt a hülye műsor miatt van! - csattantam fel, mire figyelmeztető pillantást lövellt felém. Lejjebb vettem a hangom. – Ha Lana nem tipegett volna be az éltünkbe a tíz centis magas sarkújában, akkor már talán meglenne a holttest! 

- Talán – bólintott. - És most miért mondtad ezt az egészet el nekem? – vonta fel a szemöldökét.

- Érdekelne, hogy a Te családodnak mégis mi köze van ehhez az egészhez.

- Lanához? – vonta fel a szemöldökét mosolyogva. Ezek szerint jól szórakozik. Nos, legalább egyikünk.

- Ne szórakozz velem Alex! Te is tudod, hogy miről beszélek – förmedtem rá.

- Igen, tudom. De… miből gondolod, hogy nem vagyok rosszfiú? 

- Semmiből – feleltem az igazságnak megfelelően. Ha Katherine nem tanácsolta volna, sosem árultam volna el neked.

- Akkor? Miért bízol bennem? Mégis viszonzod az érzéseim, így a feltétel nélküli bizalmadat élvezhetem?

- Azért árultam el neked, és azért bízom meg benned, mert Katherine azt mondta, Te segítesz nekem.

- Szóval Katherine miatt – nyugtázta csalódottan. – Mit mondott neked a vénlány?

- A vénlány?

- Tekintve, hogy körülbelül száztizenhét éves, vénlány – közölte a tény, mire csak a fejemet csóváltam. – Szóval, mit mondott? Miért bízik bennem?

- Csak annyit mondott, hogy Damienen és Naten kívül te vagy az egyetlen, aki biztosan segítene nekem bármiben. 

- És akkor miért pont hozzám fordultál? – nézett rám kérdőn. Teljesen jogos kérdés.

- Damiennel mostanság a beszélgetéseink mindig vitába torkollanak. És Katherine szerint Te tudsz valamit, amit Nate nem.

- Mégis mi lenne az?

- Azt nem tudom – vontam vállat. – Viszont azt szeretném most leginkább tudni, hogy a családodnak mi köze van vagy volt Katherine-hez. 

- Nem tudok erről túl sok mindent – kezdte elgondolkozva. – Szerintem, amit én tudok, azt már te is hallottad. Ez az egész Harold Donovan- Katherine Danken- Edward Sullivan szerelmi háromszög sztori. Azzal ellentétben, ami a nagy könyvben le van írva, nem volt olyan szép és jó a Katherine és Steve közötti kapcsolat. Miután Caroline megszületett Steve dühöngött.

- Mert nem tudta elfogadni, hogy nem fia született, és Katherine-t okolta. Igen, eddig megvan – vágtam közbe.

- Igen. Szóval ezek után megromlott a kapcsolatuk és Katherine teherbe esett, míg a férje a fővárosban volt.

- Igen, Harold Donovantól – vágtam közbe ismét, mire mosolyogva megrázta a fejét.

- A helyzet ennél komplikáltabb.

- Valóban? – vontam fel a szemöldököm. 

- Katherine nem Harold Donovannal feküdt le. Vele csak eljátszadozott, találkozgattak. Akitől a házasságon kívüli gyereket várta, az Edward Sullivan volt.

- Tessék? – kérdeztem kissé hisztérikus állapotban. Kicsit nehéz feldolgozni, hogy a tizenhét éves bájos, ártatlan arcú ősöm ekkora ribanc lett volna.

- Jól hallottad.

- De akkor miért Haroldot hívta ki Steve? És a Sullivanek miért álltak Steve mellé? Ezt nem értem.

- Haroldot és Katherine-t rajtakapták egy találkozójuk alkalmával. Steve és Edward éppen együtt voltak, amikor meglátták őket. Steve kérdőre vonta, Edward pedig később, amikor kettesben voltak. De Katherine csak sírt és arról beszélt, hogy Steve most már biztosan elhagyja. De persze Edwardot nem érdekelte, csak az, hogy miért volt a Donovannal. Ekkor vette elő Katherine az aduászt, a gyereket. Persze Edward nem hitt neki. Biztosra vette, hogy a gyerek Haroldé, de Katherine emlékeztette egy bizonyos éjszakára, amikor mind a ketten eléggé illuminált állapotban voltak, hogy úgy fogalmazzak. Főleg Edward. De mire átgondolta, és úgy határozott, hogy felvállalja a gyermeket, amint az megszületik, eljött a párbaj napja. Ahogy Katherine Haroldot védte, mintha tényleg szeretné… eléggé szíven ütötte. És ugye a Donovan fiú meghalt. És akkor értette meg, hogy ha felvállalná a gyermeket, akkor ő is erre a sorsa jutna, ezt pedig nem akarta. Katherine könyörgött neki, hogy szöktesse el, és kezdjenek új életet, mert mindenképp meg akarta tartani a gyereket, viszont a családja és a férje nem engedték neki. Azonban Edward túl büszke volt, hogy megszégyenítse a családját és a nevét. Meg persze egy gyáva nyúl volt. Aztán pár nap múlva Katherine meghalt.

- Hűha – ez volt az első reakcióm miután valamelyest sikerült feldolgoznom a hallottakat. – Ez teljesen komoly?

- Igen. Akik ismerték a dolgok állását, mármint hogy mi történt, míg Steve nem volt itthon, azok azt hiszem, joggal hihették, hogy Edward ölte meg Katherine-t. Elvégre ez a nő mindkét férfit átejtette. Mindkettőnek azt mondta, hogy Ő a gyermeke apja. Csakhogy Harold meghalt, így egyetlen gyanúsított maradt, mégpedig Edward Sullivan.

- De várj! Sokan azt állították, hogy Harold Donovan ölte meg. De ez hogy lehetséges, amikor Ő meghalt napokkal az előtt?

- Keringett egy pletyka, miszerint egy boszorkány magához vette, és meggyógyította annak fejében, hogy örökre őt fogja szolgálni. Voltak páran, akik szentül állították, hogy látták Harold Donovant élve a városban. Ezért kezdett el terjengeni a szóbeszéd, miszerint ő tért vissza bosszút állni rajta.

- És te mit hiszel?

- Őszintén szólva egyik változatban sem hiszek. Nem tudom, de nekem mind a két történet sántít. De persze Sullivan vagyok, így azt kell hinnem, hogy a „Harold Donovan visszatért a halálból és bosszút állt, majd örökre eltűnt”-sztori az igaz történet. 

- Eléggé hihetetlen egy történet. 

- Nos, igen. De tekintve, hogy a Kiválasztott tényleg létezik, és Katherine szelleme is, már nem is tűnik akkora marhaságnak az egész. 

- Én egyikben sem hiszek – jelentettem ki.

- Miért nem?

- Mert van egy tőr, ami a gyilkos családi ereklyéje. És az nem a tiétek, és nem is a Donovanoké.

- Egy tőr? – kérdezett vissza, majd elgondolkozva összehúzta a szemöldökét. –Az, amit lerajzoltál?

- Igen – bólintottam, mire előkereste a rajzot. 

- Szóval ez lenne a gyilkos fegyver?

- Ez. Nem ismerős véletlenül?

- Nem – válaszolta végül hosszas gondolkozás után. 

- Oh – nyugtáztam csalódottan.

- De segítek Neked – szólt hirtelen, mire felkaptam a fejem. 

- Hogyan?

- Nem tudom, miért mondtad el Nekem, hogy mit akartál elérni. De segítek bármiben.

- Bármiben? – kérdeztem, mire komoly arccal bólintott. – Akkor segíts Nekem megszerezni a naplót.

- A naplót? Az öreg kódfejtőtől?

- Pontosan. Nos? Segítesz?

- Segítek – egyezett bele. –Viszont szerintem inkább Lanától kellene megkaparintani.

- Miért tőle?

- Egyrészt azért, mert tőle könnyebb. Másrészt pedig az öreggel szerintem vigyázni kell. Szerintem rafináltabb, mint azt mi hinnénk. 

- Az éjjel sikerült tőle megszereznem – cáfoltam meg ezzel az előbbi kijelentését, és egyben orbitálisan nagy hülyeséget is tetten.

- Hogy mondod? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem érdekes. Szóval, Lana…

- Nem, nem! Hogy érted, hogy megszerezted tőle? Akkor hol van most?

- Összefutottam apáddal, aki észrevette, és elkobozta tőlem – vallottam be sóhajtva. Már nincs értelme titkolózni.

- Szóval ezért nem voltál meglepődve. Tudtad, hogy kihívták egy ügyhöz –nyugtázta, szerintem inkább magának.

- Akkor segítesz visszaszerezni?

- Azzal remélem tisztában vagy, hogy ezúttal nehezebb lesz.

- Nehezebb?

- Szerintem most már számítanak rá.

- Talán nem. De muszáj visszaszerezni.  

- Találtál már benne valamit?

- Fogjuk rá – feleltem, de mivel továbbra is kíváncsian szegezte rám szürkéskék szemét, folytattam. –Volt pár érdekes dolog Katherine-ről, hogy mi történt miután megtalálta. De egyelőre nem találtam még nyomot a holttesthez.

- De hogy tudod elolvasni azt az írást?

- Van hozzá egy kulcs. De már fejből is tudom a jeleket – vontam vállat.

- És van valami terved, hogyan szerezhetnénk vissza? – kérdezte kíváncsian fürkészve a tekintetem.

- Nem igazán – húztam el a számat – Neked van valamid?

- Ha Lanától kell visszaszerezni, akkor lenne ötletem – vigyorgott.

- Édesapád azt mondta, hogy neki fogja visszaadni. Szóval előfordulhat, hogy még mindig nála van.

- Mielőtt idejöttem volna, a kertben kerestelek. Épp ott ücsörgött és valamit nézegetett. Gondolod, hogy a naplót?

- Nem tudom. Nézzük meg.

- Én megyek, te maradsz – állt fel ellentmondást nem tűrve. De én mégis ellentmondtam.

- Na, azt már nem! - álltam fel felháborodva. – Már a napló megszerzésénél is diszkrimináció volt, pedig én fél lábbal elintéztem a maszkos alakot, akivel ők percekig bunyóztak eredménytelenül!

- Egy maszkos alakkal verekedtetek? És fél lábbal elintézted? - meredt rám kikerekedett szemekkel, majd hitetlenül megcsóválta a fejét.

- Igen. De nem fogok neked elmesélni mindent, ami azóta történt, hogy megtudtam ki is vagyok valójában – szögeztem le még mielőtt faggatózni kezdene.

- Rendben, velem jöhetsz. Viszont Lana nem kedvel túlzottan.

- Ez az érzés kölcsönös – jegyeztem meg fintorogva. 

- Szóval az lenne a legjobb, ha elbújnál valahol a közelben. Tudok egy jó helyet – ragyogott fel a tekintete, majd megragadta a karom és maga után húzott.

Nem kérdeztem semmit. Megbíztam benne. Meg kellett bíznom benne. És hinnem, hogy nem fog elárulni. Először Alex felmérte a terepet. Lana még mindig kint ült az egyik padon a szépen gondozott kertben, nekünk háttal. 

- Ott van az a bokor. Mögötte fogsz várni – mutatott egy kis zöld sövényre, ami szabályos kör alakúra volt nyírva, és nem volt épp a legközelebb a padhoz.

- Miért nem egy közelebbi bokornál? - néztem rá kérdőn.

- Mert az nem lenne biztonságos – felelte, majd odalökdösött a búvóhelyemhez. – Itt vársz, világos?

- Igen, főnök – vigyorogtam rá gúnyosan.

- Ne gúnyolódj velem, Cukorfalat – motyogta, majd a fejemnél fogva lenyomott a bokor mögé. – Csak maradj itt – utasított, majd felvette a leglazább stílusát, kigombolt még két gombot az ingjén, ami olyan kék volt, hogy a szeme színtiszta kéknek hatott, teljesen eltűnt a szürkés árnyalata. A mellkasa nagy része szabadon látható volt, a nyakában lógó ezüstlánca csillogott, pedig baljós viharfelhők tarkították az eget, nem volt nap ami visszatükröződhetett volna róla. Hó az elmúlt pár napban nem esett, az a kevés ami volt is hamar elolvad, szinte egyik napról a másikra. Nemsokára karácsony, de már most tavaszi időjárás érződik a levegőben. Bár gyanítom, hogy ez csak átmeneti időszak. A jeges szél még mindig eszünkbe juttatja, hogy tél van. Vihar közeleg.

A bokor mögül leskelődtem, onnan pont ráláttam a padra, ők viszont nem láttak engem. Alex sármos mosollyal sétált oda a cicababához, aki széles mosollyal fogadta a szőke szépfiú érkezését. Nem hallottam, mit mondanak, túl messze vagyok hozzá. Alex leült mellé, és ahogy láttam, könnyed csevegésbe kezdtek, a plázacica pedig párszor felvihogott, néha megérintve közben Alex karját. Undorító. És ezt nem azért mondom, mert féltékeny vagyok vagy ilyesmi, mert nem vagyok. Csak szimplán az, hogy ez a nő vagy tíz évvel idősebb nálunk, és mégis elég átlátszóan flörtöl Alexszel. Máris utolérte volna a kapuzárási pánik? Általában olyankor kezdenek a nők náluk sokkal fiatalabb pasikkal. De Ő még nem olyan öreg, hogy ez a veszély fenyegesse. Vagy csak szimplán szereti az ártatlan, tudatlan kisfiúkat. Bár Alexről egyiket sem merném kijelenteni.

Aztán hirtelen beugrott valami. Ha akarnám, hallhatnám őket. Szóval akartam. Egyre közelebbinek éreztem a hangjukat, végül pedig olyan volt, mintha én is ott ülnék a padon.

- Igen, itt a napló. Bár még mindig nem értek belőle semmit, de valamiért megnyugtató érzés nézegetni a különös jeleket – mondta Lana mosolyogva, majd elnevette magát. – Tudom, biztos furcsának tartasz emiatt.

- Egyáltalán nem – mosolygott Alex. – Én is így érzek, miközben a függvénytáblázatot lapozgatom. Nem értek belőle semmit, de megnyugtat a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen – mondta teljesen komoly hangsúllyal, mire a nő ismét nevetésben tört ki. A reakcióra Alex is elnevette magát, nekem pedig felfordult a gyomrom. Ez a nő szánalmas.

- Tetszik a humorérzéked – szólalt meg. 

- Hogyhogy nálad van, és nem a nagyapádnál?- kérdezte, miközben kivette a könyvet a nő öléből, és fellapozta.

- Édesapád behívott az őrsre, hogy nála van a napló. 

- És mondta, hogy hogyan került hozzá?

- Nem. Odaadta, és még mielőtt megkérdezhettem volna, vissza kellett mennie a kihallgató szobába.

- Értem – nyugtázta Alex. Én is megkönnyebbültem, hogy nem adtam még egy okot a csitrinek, hogy utáljon. – És nem tudod véletlenül, hogy milyen ügyben nyomoznak éppen?

- Nem. Csak annyit mondott még, hogy amint hazaér mindenkivel beszélnie kell.

- Gondolom ismét a sorozatgyilkos az. Kíváncsi vagyok, ki a legújabb áldozata – felelte elgondolkozva.

- Sajnálom, ami a barátaiddal történt –nézett rá szánakozó tekintettel miközben végigsimított a karján, majd a kézfejénél megállapodott. Ez a nő valamit akar. –Biztosan nehéz lehet.

- Eléggé –vette Alex drámaira a figurát. Na azért ennyire nem érintette meg egyik haláleset sem. Elvégre egyik lányhoz sem fűzte túl közeli kapcsolat. Mármint érzelmi alapon. Másfajta kapcsolata volt Norával és Cindyvel is, de egyik sem az érzelmeken alapult. Legalábbis Ő ezt állítja.

- Ha van valami, bármi, amiben a segítségedre lehetek, csak szólj.

- Köszönöm. De azt hiszem, ezen tényleg csak az idő segíthet – sóhajtott fájdalmasan.

- Mit szólnál ahhoz, ha este meginnánk valamit? - vetette fel az ötletet Lana. Most komolyan randira hívta? Nevetséges.

- Tessék?- vonta fel Alex a szemöldökét. Nem tudta leplezni, hogy mennyire meglepte ez az ajánlat. 

- Jól hallottad. Nekem is szükségem van egy kis kikapcsolódásra, és neked sem ártana egy kis pihenés. Nos? Mit mondasz?

- Legyen – felelte végül, hosszas gondolkozás és mérlegelés után.

- Helyes. Este tíz megfelel?

- Persze – felelte, majd felállt. A napló még mindig a kezében volt, mintha megfeledkezett volna arról, hogy nála van. – Akkor este – küldött az újdonsült randipartnere felé egy ezer wattos mosolyt, majd megfordult, és elindult visszafelé. Már majdnem elért hozzám, mikor a nő utána szólt.

- Alex!- kiáltotta, mire ő visszafordult. Arra gondosan ügyelt, hogy a napló ne látszódjon a kezében.

- Igen?- fordult vissza.

- A naplót visszakaphatom?- kérdezte sunyi, mindent tudó mosollyal. Alex összeráncolta a homlokát, majd lenézett a kezére, és mint aki hirtelen megvilágosodott, a homlokára csapott.

- Persze, ne haragudj. El is felejtettem, hogy még nálam van – felelte, majd visszasétált, és átadta a „jogos tulajdonosának”. 

- Semmi gond – mosolygott rá negédesen. Direkt úgy vette el a naplót, hogy az ujjaik összeértek pár másodpercig. – Ha szeretnéd, este elhozom, és együtt megnézhetjük.

- Tényleg?- csillant fel a szeme.

- Persze –nevetett fel a nő. 

- Az jó lenne –eresztett meg egy félmosolyt.

- Akkor este –intett a nő, majd megfordult, és elindult a nagy kovácsoltvas kapu felé, ami kivezetett a birtokról.

A fenébe! Pedig már a kezében volt! Az az átkozott nőszemély!

Alex elért a bokorhoz, majd megállt mellettem, és a kezét nyújtotta. Nem fogadtam el, felálltam magamtól.

- Tudom, hogy mérges vagy – kezdte.

- Úgy gondolod?

- De még van egy esélyem megszerezni. Felajánlotta, hogy…- kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Ó, tudom. Felajánlotta, hogy este tízkor iszogassatok egy kicsit, és magával hozza a naplót, hogy együtt nézegessétek – bólintottam, mire elkerekedett szemmel nézett rám. 

- Ezt meg honnan tudod?

- Kiválasztottként különlegesen éles hallással áldott meg a sors –vontam vállat.

- Aha –nyugtázta. –De este mindenképp megszerzem, ne aggódj.

- Abban biztos vagyok –feleltem. – És van egy olyan érzésem, hogy nem csak a naplót fogod megszerezni.

- Ezzel meg mire célzol?

- Okos fiú vagy te. Csak észrevetted.

- Mégis mit?- adta az értetlent.

- Lana konkrétan randira hívott. És nem hiszem, hogy csak iszogatni akar veled – mutattam rá, mire felnevetett.

- Csak nem féltékeny vagy?- nézett rám széles vigyorral.

- Ne álmodozz. Egyszerűen csak felfordul a nőtől a gyomrom. Hiszen kábé tíz évvel idősebb nálunk!

- Te féltékeny vagy – jelentette ki önelégülten.

- Azt gondolsz, amit akarsz –feleltem, mert nem volt kedvem ezen veszekedni. Nem vagyok féltékeny, mivel nem vagyok szerelmes Alexbe. Én még mindig Damient szeretem.

- Mint mindig –jegyezte meg, de oda sem figyeltem rá. – Mellesleg le kéne venni azt a pulcsit a kamerádról, még mielőtt gyanús lenne.

- Nem érdekel. Most, hogy az a hülye nyomozó is együttműködik a hülye műsorral, a szerződés számomra érvénytelen –kezdtem el hisztizni.

- Milyen hülye nyomozóról beszélsz? –vont kérdőre. A fenébe!

- Ne érdekes –morogtam, majd gyorsabbra vettem a tempót, de a karomnál fogva visszarántott.

- Bökd ki, mit tudsz!

- Linda Scott nyomozó és a rendőrség mostantól együttműködik Lana Moore-ral és a hülye műsorával. – Most már tényleg semmi értelme titkolózni. Előbb-utóbb úgyis mindenki megtudja.

- O, szóval az én kedvenc nyomozóm is beszáll a buliba –nyugtázta kitörő lelkesedéssel.

- Legalább az egyikünk örül neki –morogtam, majd kitéptem a kezem a szorításából, és visszamentem a házba. Kezdtem fázni, és az ég is egyre baljósabb odafent. Túl sűrű a felhő, szürke színe már szinte feketévé vált, a nap sugarai nem tudtak utat törni maguknak, elnyelte őket a sötétség. És minderre még rátett a jéghideg szél, ami hol nem fújt, hol majdnem elrepített mindent.

- Miért nem bírod őket? Hiszen tök jó fejek. Nem értelek, komolyan –loholt utánam Alex.  

- Azért nem bírom őket, mert beleavatkoznak az életembe. Lana kikészít ezzel a műsorral, a végén még kitalálja, hogy én vagyok az a hülye Kiválasztott. Pedig ez csak egy mese –mondtam, mire Alex furán nézett rám, én pedig próbáltam szugerálni, hogy értse meg. Láttam, hogy szólásra nyitná a száját, így inkább beléfojtottam a szót. –Ezek a hülye kamerák mindenhol ott vannak! Nem tudok a házban senkivel sem beszélni anélkül, hogy azt ne rögzítenék - suttogtam, mire végre leesett neki. 

- És Lindával mi a baj?

- Az, hogy azt gondolja, van valami közöm a gyilkosságokhoz –válaszoltam halkan, szinte suttogva, eltakarva a szám a kamera elől.

- Mi?! Ezt nem mondhatod komolyan!- nézett rám hitetlenkedve.

- Pedig teljesen komolyan mondom –sóhajtottam, majd intettem, hogy hajoljon le, és így is tett. –Norát én találtam meg, Cindyt is, Sandrát pedig én vittem kórházba, ahol később meghalt. Az neki mellékes, hogy minden egyes alkalommal volt velem valaki –súgtam a fülébe.

- De hát nem hiheti tényleg ezt!- akadt ki teljesen, mire a karjára csaptam, hogy ne kiabáljon. –Bocs.

- Legalább a legutóbbi gyilkosság esetében nem mondhatja, hogy bármi közöm lett volna hozzá. 

- Tudod ki halt meg?- kérdezte suttogva, majd besétáltunk az egyik helyiségbe, ahova nem szereltek kamerát, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Igen. Épp a naplót hoztam el, amikor hallottam a telefonbeszélgetést apukád és Linda közt.

- És? Ismerjük?

- Mennyire?

- Elég jól.

- Áruld el, ki az –kérlelt.

- Szerintem jobb lenne, ha apukád mondaná el, amikor már biztosat tud.

- De nekem most kell tudnom! Kérlek, Elena!- nézett rám könyörögve. Még sosem láttam ilyen kétségbeesetten.

- Jól van. Csak ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek –kértem, mire bólintott.

- Ígérem. Nem mondom el, hogy tudom.

- Kirk Green –nyögtem ki. Rengeteg érzelem futott át abban a pillanatban az arcán. Meglepetés, fájdalom, kétségbeesés, bánat, gyász, hitetlenség, bosszúvágy, düh, ismét fájdalom. Végül egyszerűen a földre rogyott, és a kezébe temette az arcát. 

- Az nem lehet –szólalt meg teljesen sokkot kapva. Nem csodálom, hiszen az egyik legjobb barátja volt az osztályon belül. Akárcsak nekem Nora –Kirk… Kirk meghalt?

- Sajnálom –ültem le mellé, és a hátát kezdtem simogatni. –Engem is sokkolt a hír.

- Hogy lehetséges ez? Hiszen Ő nem is egy szőke lány!- hitetlenkedett fájdalmasan a hajába túrva. Ekkor vettem észre az arcán legördülő könnycseppeket. Nem bírtam tovább nézni, közelebb ültem hozzá, és megöleltem. Azonnal magához szorított, majd folytatta.

- Az elméleted mégsem volt éppen helytálló. És én sem tudom, hogy miért éppen Ő.

- Ki ölte meg? És mégis miért? Mi rosszat tett szerencsétlen? Attól eltekintve, hogy lyukas az agya, és minden gondolata a csajok körül forgott, még nem ártott soha senkinek. Még a pókoktól is félt!- szipogott. Aztán hirtelen ököllel minden erejével a fölre csapott. –Ki a francnak ártottak Ők mind?!- fakadt ki teljesen. A reakciója miatt bennem is felkavarogtak az érzelmek, hogy én hogy érzetem magam Nora halálakor, és most. Könnyek gyűltek a szemembe, de igyekeztem visszatartani őket Alex kedvéért. Most neki van szüksége az én segítségemre. 

- Nyugodj le, kérlek –szóltam hozzá melegen, majd eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Te hogy tudsz ilyen nyugodt lenni?- nézett rám könnyes szemmel, az ajkai remegtek a sírástól. Olyan természetellenes volt így látni. Mintha egy kisfiú nézne rám, akinek elveszett a pöttyös labdája. Annyira más… olyan sebezhetőnek látszik. És az is. Ami persze érthető.  Összeszorul a szívem, hogy ilyennek kell látnom. És volt idő, amikor féltem tőle. Most már olyan távolinak tűnik az egész, pedig nem sokkal ez előtt még így volt.

- Túl sokan haltak már meg az életemben, akik fontosak számomra. Olyanok is, akik nem voltak annyira a szívemhez nőve, de mégsem kellett volna meghalniuk. Amióta idejöttem, azóta cipelem a vállamon a titkokat, hazudok mindenkinek, sorra halnak meg a szeretteim, és a szívemet nyomja a fájdalmas igazság. Az elmúlt hónapokban sokat erősödtem lelkileg. Ha nem tudnék erős maradni, akkor megőrülnék előbb-utóbb, ebben biztos vagyok. 

- Olyan igazságtalan –húzta keserű mosolyra a száját. –Olyanok halnak meg, akik semmit sem követtek el. Mind olyanok, akik rengeteg emberhez közel állnak. Épphogy sikerül feldolgoznunk az egyik halálesetet, máris pofoncsapásként ér a következő. Sorra költöznek el a családok a városból, apám nem győzi a munkát, minden rendőr a tettest keresi, Donovan polgármester nem szabadul a sajtótól, mindenki fel van háborodva, mindenki fél, retteg. A város még sosem volt ekkora mélyponton. Még az országos híradó is beszámol a sorozatgyilkosságról. És ami a legrosszabb, hogy nincs gyanúsított. Nincs semmi, amiből ki lehetne indulni. Hány embernek kell még meghalnia, mire végre börtönbe kerül az a vadállat?!

- Alex, nyugodj le, kérlek. Nem akartam elmondani, mert tudtam, hogy rosszul fogadod majd.

- Mert lehet egy ilyen hírt jól fogadni?- szipogott.

- Nem. Nem lehet. De jobb lett volna, ha valaki olyan mondja el, aki tud valamilyen információt adni, hogy mégis mi történt.

- Nem, örülök, hogy elmondtad –mondta. –Apám túl nyersen közölte volna. Mint egy egyszerű tényt, ahogy Sandra halálát is a kórházban.

- Viszont van itt valami –kezdtem kissé bizonytalanul.

- Mi?- törölte le a könnyeit.

- Van egy tippem, hogy ki lehet a gyilkos –böktem ki végül. Hirtelen minden fájdalom eltűnt az arcáról, a szeme sötétebb szürke árnyalatot vett fel. Színtiszta düh és bosszúvágy sugárzott a tekintetéből. Immár nyoma sem volt az ártatlan kisfiúnak, akinek pár másodperce látszott.

- Ki?- kérdezte hideg, dühtől fortyogó hangon. Most már nem vagyok olyan biztos benne, hogy jó döntés volt ezt felhozni.

- Alex nyugodj le, kérlek. Ha ilyen gyilkos tekintettel nézel rám, akkor nem mondok semmit.

- Kérlek, Elena!- könyörgött ismét meggyötörten. –Tudnom kell!

- Pontosan én sem tudom. De… szerintem a Mester áll a dolgok mögött.

- A Mester?- kérdezett vissza értetlenül. 

- Aki meg akar engem akadályozni a titok felderítésében. Nem mellesleg pedig el akar tenni láb alól –világosítottam fel, mire elkerekedtek a szemei, ma már sokadszorra.

- De miért ölné meg őket?

- Nem tudom. Nora és apa voltak azok, akik nagyon közel álltak hozzám. A többiek nem annyira, talán még Kirk úgy ahogy… Épp ezért nem értem én sem.

- Meg kell találnom azt a szemétládát!- állt fel dühösen.

- Alex ne!- fogtam le azonnal. –Le kell nyugodnod. Ez túl veszélyes és nem tudsz semmit.

- De…de…

- Nem!- mondtam ellentmondást nem tűrve.

- Rendben –sóhajtott, viszont a kezei továbbra is ökölbe szorultak.

- Elena kisasszony!- hallottam Paul hangját a szemközti szobából, majd itt is kinyílt az ajtó. – Elena kisasszony! - szólt, majd mikor meglátott minket elhallgatott. Láthatóan meglepődött, hogy együtt látja a sírástól dagadt szemű, ideges Alexet és az őt visszatartó Elenát, akik nem kedvelik egymást túlzottan. Képezelem, milyen verziók futhattak végig az agyán a történtekkel kapcsolatban. - Á, Alexander úrfi. Elnézést a zavarásért.

- Mi az, Paul?- kérdezte Alex.

- Igazából Elena kisasszonyt keresem.

- Miért?- kérdeztem előre félve a választól.

- Kérem, kövessen –mondta egyszerűen, ezzel elindult a lépcsők irányába. Alexszel kérdőn összenéztük, majd követtük. Lent Richard Sullivan és Linda Scott nyomozók vártak rám. –Itt van, ahogy kérték.

- Köszönöm, Paul. Most elmehet –mondta Richard, mire a komornyik meghajolt, majd távozott.

- Mi folyik itt apa?- kérdezte Alex.

- Majd mindent megbeszélünk, fiam. De most Elenához jöttünk.

- Mi folyik itt?- kérdeztem. Rosszat sejtettem. nagyon rosszat.

- Sajnálom, Elena, de velünk kell jönnöd az őrsre – mondta Richard, a szemében megbánást és sajnálatot láttam, ahogy engem nézett.

- Tessék?- kérdeztem értetlenül. –Mégis mért?

- Elena Destiny Tisdale. Letartóztatom Nora Justice, Cindy Rogers, Alexandra Mayer és Kirk Green meggyilkolásának vádjával –lépett elő Scott nyomozó egy bilinccsel a kezében.

- Tessék?!- kérdeztem teljesen sokkot kapva, Alexszel kórusban.

- Jól hallottad. Fordulj meg! Kezeket hátra!- utasított én pedig sokkos állapotban csak tettem, amit mondott. – Jogodban áll hallgatni. Bármi, amit mondasz felhasználható ellened a bíróságon –kezdte mondani a filmekből már jól ismert szöveget, majd kilökdösött az ajtón, egyenesen a rendőrautó felé. Mi a fene folyik itt?!