Katherine nyomában - 29. fejezet

Sziasztok!

Nos, elérkezett 2016 első TSF fejezete is, ami tartogat egy érdekes fordulatot :3
Remélem, mindenki kiélvezte a szünetet, ugyanis holnap visszatérünk a hétköznapok borzalmaiba (vagyis az iskolába).

Ismételten szeretnék sikerekben és szeretetben gazdag, boldog új évet kívánni Mindenkinek!
Köszönöm szépen a támogatásotokat az elmúlt évben (is), hogy egyre többen lettünk, és kitartotok mellettem és a történet mellett! Hatalmas öröm és elismerés ez nekem!

Ráadásul az olvasók és a látogatások számának megkétszereződése mellett, a történet kapott előzetest, illetve elindult Wattpadon is, aminek köszönhetően most már majdnem 100 Kiválasztott követi Elena kalandjait! Szóval csak megköszönni tudom!

Bízom benne, hogy ez az év is hasonlóan alakul a TSF-re nézve, még akkor is, ha egyre közelebb kerülünk a végéhez.

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

- Nos… én csak… kölcsönvettem – makogtam.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét.

- I…igen.

- És mégis miért? - húzta össze sötét szemöldökét. 

- Hátha megtudhatok belőle valamit.

- És a professzor beleegyezett?

- A professzor éppen alszik.

- Nézd, Elena, megértem, hogy ki akarod deríteni ki ölte meg Norát és a többieket. De ez a rendőrség dolga.

- Találtak már valamit? – Ezúttal én vontam kérdőre őt.

- Sajnálom, de folyamatban lévő nyomozásról nem adhatok ki bővebb információkat. Legyen elég annyi, hogy dolgozunk az ügyön.

- És miért nem nézhetem meg a naplót?

- Egy profinál jobb helye van. Vissza is adom neki reggel. Most inkább magammal viszem az őrsre. Lana is ott lesz, majd ő előbb visszajuttatja, mint én.

- Lana? Lana Moore? – kérdeztem zavartan.

- Igen – bólintott miközben leakasztotta a kabátját a fogasról és a kulcsai után kutatott a nadrágzsebében.

- Mit keres ő a rendőrségen?

- Valószínű, hogy ez az ügy is összefüggésben áll a többivel, és gyanúja szerint a legendának is lehet hozzá valami köze. Scott nyomozó is beszáll az ügybe.

- Ezen mit kéne értenem?

- A Legendák nyomában stábjához és a kutatómunkákhoz nyújt segítséget. Más szavakkal… a rendőrség és a műsor együttműködik a hatékonyabb kutatás érdekében. Az interjúkon Linda Scott nyomozó is jelen lesz ezentúl, és felteszi a saját kérdéseit is – ismertette velem az új felállást, mire leesett az állam. Lehet ennél rosszabb? A két legutálatosabb nőszemély egyszerre dolgozik ellenem egy légtérben. Inkább raboljon el ismét a sebhelyes…

- Én nem ebbe egyeztem bele azzal a szerződéssel – tiltakoztam.

- A rendőrségnek bármikor jogában áll behívni téged tanúskodni. Ez nem kívánság műsor – nyitotta ki a bejárati ajtót.

- De… - tiltakoztam volna tovább, de csendre intett.

- Most sietnem kell, majd még megbeszéljük. Menj aludni! – utasított, majd elhagyta a házat.

Magamba roskadva álltam ott a falnak dőlve, a gondolataimba merülve. Ez tényleg velem történik? Biztosan nem csak egy szörnyű rémálom? Már számtalanszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, mióta ebbe a városba költöztünk. De persze a válasz minden egyes alkalommal egy és ugyanaz: Ez nem álom. Ez valóság. Ez az én életem. Pedig mindeddig azt hittem, hogy az ilyesmi csak a könyvekben, filmekben létezik, hogy minden ilyesmi csupán valaki képzelőerejének köszönhetően jöhet létre egy másik univerzumban, egy másik világban, messze innen. Messze, ahova csak az ember képzelete érhet el. De nem a valóságban, nem itt, nem most és nem velem. És hiába, mindig rá kell ébrednem, hogy mégis így van. Ez a valóság, itt és most. Velem történik mindez.

Egyszerűbb lenne elmenekülni, vissza Angliába, vissza Londonba. Már számtalanszor átfutott az agyamon egy a kósza kis gondolat, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mindig hamar tovaszállt. Csak jött és ment, nem időzött sokat a fejemben. Valami ide köt, ide vonzz ehhez a helyhez, ehhez a titokhoz. És ez nem pusztán a kíváncsiságom. Ha csak az vezérelne, már feladtam volna. Nem ér annyit, hogy kockáztassam az életem, s másokét is, olyanokét, akik fontosak számomra. Nem. Van itt valami más is. Valami, ami a véremben van. Valóban átok ez. Egy átok, mellyel az egyik ősöm, maga Clark Danken béklyózott meg. Úgy érzem, azt az embert csakis a saját érdekei, a bosszúvágy hajtotta. Nem gondolt arra az emberre, akinek az életét megnehezíti. Nem gondolt a Kiválasztottra. nem gondolt rám. Vagy talán én vagyok ilyen önző? Nem. Ha önző lennék, akkor már az elrablásom után, de legkésőbb Nora halálával megfutamodtam volna. De nem tettem. Még mindig itt vagyok. És még mindig élek, és kutatok. A kérdés már csak az, hogy meddig bírom mindezt.

A gondolatok a fejemben folyton össze-vissza cikáznak, összezavarodok, lelkileg az összeomlás szélén állok. Érzem, hogy kezdek beleőrülni az egészbe. És ami a legrosszabb, hogy nem tudok erről senkivel sem beszélni. Se anya, se Danny, még Mia sem tudhat róla. Eddig ott volt nekem Damien, de már rá sem számíthatok lelki támogatás terén. Hiszen ő maga mondta, hogy nem bírja tovább. Hogy nem bír a közelemben lenni. És nem hibáztatom érte. Sokszor én sem szeretnék a közelemben lenni. Mindamellett pedig senki sem igyekszik megkönnyíteni a dolgomat. Sőt! Scott nyomozó, Lana, a költözés csak hab a tortán. A legnagyobb veszélyt a Mester és a csatlósai jelentik. Ahogy ezt végiggondolom, még most sem hiszem el, hogy nem egy bugyuta fantasy filmbe csöppentem bele. Néha horrorfilmnek is elmenne.

Minden nap azzal a gondolattal fekszem le, hogy amint reggel kinyitom a szemem ismét Londonban, a régi szobámban ébredek a normális szobában átjárók nélkül, normális házban titkos szobák nélkül, normális szomszédokkal erdő és szörnyek nélkül, normális barátokkal átok és kiképzés nélkül, normális élettel Katherine nélkül. De minden reggel rá kell ébrednem a szomorú valóságra. De megígértem magamnak, hogy erős maradok, és végig csinálom. Ehhez tartom is magam. Végig kell csinálnom. Magamért, apáért, Katherin-ért, a Donovanokért, Sullivanekért, Noráért és a többi áldozatért is. Hiszen ha nem teszem meg, akkor mindenkit cserbenhagyok. Ezzel a tudattal pedig képtelen lennék együtt élni. Próbálok erős maradni, de néha jó érzés az önsajnálat. Elmondom párszor magamnak mennyire rossz az életem, rajzolok pár depressziós képet, majd vidámakat, és feltankolom a mentális energiatáramat. Úgy érzem, most is ebben a fázisban vagyok, hiszen a gondolatbeli önsajnálat megvolt.

Megráztam a fejem, vettem pár mély levegőt, majd elindultam a szobám felé.

- Segíthetek valamiben, kisasszony? – jelent meg hirtelen Paul a semmiből. 

- Jézus! – kiáltottam fel ijedtemben. Imádom, amikor az emberek az árnyékból tűnnek elő, mint egy szellem.

- Nem, kisasszony. Paul vagyok, a komornyik – felelte, mire elnevettem magam. Erre az ő arcán is átfutott egy halvány mosoly. – Segíthetek valamiben? Netán keres valamit?

- Nem, Paul, köszönöm. Csak nem tudtam aludni. De már megyek is vissza a szobámba – feleltem.

- Értem – bólintott. – Jó éjszakát, kisasszony.

- Jó éjszakát – intettem. Zavarba ejtő ez a formaiság. Mintha a tizenkilencedik századba csöppentem volna. De túl fáradt voltam hozzá, hogy megjegyzést tegyek, így csak csendben elvonultam, majd szó szerint bezuhantam az ágyba és álomba merültem.

Régen volt már, hogy Katherine megjelent volna álmomban. Mostanában ezt a szerepet a Mester töltötte be, vagy nagyritkán a normális, emberi álmok. Ezen az éjszakán azonban, a nagy filozofikus gondolataim közepette, valahogyan mégis sikerült utat törnie magának az elmémbe.

Egy rét közepén voltam. Mindenütt színes virágok tömkelege látszott, ameddig csak a szem ellát. Az illatuk keverékét hozta magával a gyenge szellő, ami az arcomat cirógatta. Ennek a közepén állt egy terebélyes fa egymagában, az egyik ágán két hinta lógott a levegőben. Az egyiken ültem én, a másikon pedig Katherine. Kicsit megijedtem, hiszen a legutóbbi találkozásunk nem volt olyan fényes. Elvégre konkrétan meg akart ölni.

- Rég találkoztunk – szólalt meg, majd elrugaszkodott, és hintázni kezdett.

- Ja – feleltem tömören, és egyre idegesebb lettem. Ez most a régi Katherine? Vagy a vámpír?

- Valami baj van? – nézett rám aggódó tekintettel.

- Katherine… - kezdtem, mire megállította a hintát és felém fordult.

- Igen?

- Te… Te most a régi Katherine vagy?

- Hogy érted, hogy a régi? – nevetett fel zavartan.

- Úgy értem… Nem vagy… tudod… vámpír? – néztem fel rá szorongva. Azonnal elkomorodott a tekintete.

- Nem, Elena. Nem vagyok vámpír – felelte. Majd hozzátette – Meddig jutottál a naplóval?

- 1913. november 29. – feleltem, az álom emléke azonnal kísérteni kezdett.

- Ó – felelte elgondolkozva. – Így már értem a kérdésedet. Ha kicsit tovább jutottál volna, akkor tudnád, hogy már nem vagyok vámpír. Apám megmentett, a testemet pedig egy boszorkány ismét hibernálta.

- De hiszen Sheila… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- A húga volt, aki Amerikából utazott ide. Bár Európában Sheila volt az utolsó boszorkány, Amerikában még akadtak néhányan, bár nem túl sokan. Pár éven belül azonban ott is kihaltak, ahogy a világ minden más táján is. 

- Aha. – Szóval már nem vámpír. Ez megkönnyebbülés. 

- A napló nincs nálad. Igaz? – kérdezte ismét elrugaszkodva.

- Miből gondolod?

- Lehet, hogy csak álmodban tudok veled beszélni, viszont a nap minden pillanatában látlak – emlékeztetett.

- Valóban nincs nálam.

- Ahogy láttam a testőr nem lesz ezúttal a segítségedre.

- Ezt is láttad?

- Igen, láttam – felelte elgondolkozva. Íves szemöldökét összehúzva meredt maga elé, miközben el-visszalengedezett a vaskos faágon. – Azonban ismerek valakit, aki segíteni fog.

- Valóban? – kérdeztem izgatottan. – És ki az?

- Alexander Sullivan – felelte mosolyogva, mire elkerekedett szemmel néztem rá, mintha egy UFO lenne.

- Tessék?! – kérdeztem, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy jól értettem.

- Jól hallottad – mosolygott tovább, kék szeme csillogott a napfényben.

- De… De miért pont Ő? 

- Sokáig figyeltem Őt is. Damienen és Nate-en kívül még Ő az, aki bármit megtenne érted.

- Akkor inkább szólok Nate-nek! – jutott eszembe a mentőötlet.

- Nem lehet – lombozott le azonnal.

- Miért nem?

- Mert Alex tud valamit, amit Nate nem – válaszolt sejtelmesen.

- És mégis mi lenne az?

- Sajnálom, de erre magadtól kell rájönnöd – hintázott tovább. 

- Miért nem mondhatod el?

- Pontosan ugyanaz az indokom, mint eddig is volt. – Most komolyan! Belehalna, ha egyszer egyenes választ adna? – Most viszont mennem kell. Szerezd vissza minél előbb. Már nem jársz messze – kacsintott, majd a hinta olyan magasra repült vele, hogy amikor visszatért Katherine már nem volt sehol. Egyedül maradtam a réten, egyedül a gondolataimmal.

Alex. Sullivan. Alexander Sullivan. Alexander Perverz Földönkívüli Sullivan. Alexander Perverz Földönkívüli Veszélyes Megbízhatatlan Kiszámíthatatlan Őrült Sullivan. Az Ő segítségét kellene kérnem? Tényleg? Miért? Miért pont Ő? Száz százalék, hogy el kell neki mondanom mindent, ha megkérem. Ebben teljesen biztos vagyok. Viszont Katherine javasolta. Akkor megéri kockáztatni. Igaz?

Másnap maga a horror várt rám. A ház ura nem reggelizett velünk, Paul közölte a hírt mindenkivel, miszerint este behívták egy gyilkossághoz. Ezen kívül nem mondott semmit. Azért pedig külön köszönettel tartozom neki, amiért nem nézett rám, így fel sem merült senkiben, hogy bármit is tudnék a dologról. Pedig nagyon is tudok. És amint Richard hazaér, ők is megtudnak mindent.

Épp a matek házimat írtam, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

- Gyere! – kiáltottam, majd fojtattam az algebrai példa megoldását. Blah.

- Te tudsz valamit – rontott be az a bizonyos valaki. Én persze zavartalanul oldogattam tovább az idegesítő matek példákat.

- Mire gondolsz, Seggfej? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna.

- Ne kezdjük ezt most el, Cukorfalat.

- Mit tudok, inkább azt mondd! Még van két feladat, amit meg kell oldanom – motyogtam miközben a számológépemen pötyögtem.

- Ne játszd itt nekem a hülyét! – mordult rám. 

- Alex, ne kertelj, kérlek. Nem tudom, miről beszélsz. És tanulni próbálok, ha nem vetted volna eddig észre. És szerintem neked sem ártana követni szerény személyem példáját.

- Tudod, hogy milyen esethez hívták ki éjjel apámat – bökte ki végre. Egy pillanatra megállt a tollam a levegőben, majd újra írni kezdtem az idegesítő számok sorozatát.

- Miből gondolod, hogy tudom? – kérdeztem.

- Furcsa voltál, amikor Paul bejelentette reggel.

- Furcsa? – kérdeztem vissza meglepetten. – Szóval az x egyenlő 3.5. Nem! Ez így nem jó – motyogtam magamnak.

- Hagyd már azokat a hülye számokat, és figyelj rám! – lépett mellém, és maga felé fordította a székem. Felvont szemöldökkel néztem rá.

- Három nap múlva dolgozat, és nem értem az algebrát – mondtam a füzetem legyezgetve előtte.

- Használj megoldó képletet – felelete miután jobban szemügyre vette a feladatot. – Ott elrontottál egy gyökvonást, ezzel az egész sor csúszik. X egyenlő 5.8, nem 3.5. 

- Mi? –kérdeztem, majd leellenőriztem, amit mondott. És valóban. –Te okos vagy! –kiáltottam fel megvilágosodva.

- Vágom a matekot. Ennyi – vont vállat.

- Nincs kedved korrepetálni? – néztem rá reménykedve. – Általában értem ezeket a dolgokat, de elég sokat hiányoztam, és a matek kifejezetten az a tantárgy, amit magamtól nem minden esetben értek meg – fejtettem ki.

- Oké, korrepetállak matekból.

- Köszönöm! –ugrottam a nyakába lelkesen, ami láthatólag meglepte.

- Most viszont térjünk vissza az eredeti témához – tolt el magától rövid idő után.

- Már nem is emlékszem, hogy az mi volt – vallottam be.

- Mit tudsz a gyilkosságról? – szegezte nekem ismét a kérdést.

- Még mindig nem értem, miből gondolod, hogy bármit is tudok róla.

- Egyáltalán nem lepett meg a hír.

- A hír?

- Hogy újabb gyilkosság történt. Mindenki felkapta a fejét és kérdezősködött, te viszont csak néztél ki a fejedből.

- Ez még nem jeleni azt, hogy tudok is valamit. Mostanában túl sok a gyilkosság, és még nem kapták el a tettest. És Te akartál nyomozni az ügyben, nem én.

- De semmire sem jutok. Az egyetlen kapcsolat az eddigi áldozatok között az, hogy a mi évfolyamunkba jártak és lányok. Ja meg, hogy szőkék. Ki kéne deríteni, hogy ki volt a legutóbbi – gondolkozott.

- Szerinted megint egy évfolyamtársunk az?

- Ez a tippem, igen. Vagy akár osztálytárs. Nem tudom. Hány szőke lány jár még oda?

- Nem tudom. Nem sok.

- De miért pont fiatal szőke lányok? Lehet, hogy egy pszichopata, akit a tizenhat-tizenhét éves szőke csajok valakire emlékeztetik, ami rossz emlékeket idéz elő benne, így nem is akarja őket látni. Vagy lehet, hogy a halott lányára hasonlítanak, és az az elve, hogy ha ő nem élhet, akkor ők sem – sorolta az elméleteit. – Szerinted?

- Szerintem túl sok detektívfilmet nézel – meredtem rá. Nem rosszak az elméletek. Csakhogy Kirk nem illik bele a képbe. Ráadásul én tudom, mi (vagy inkább ki) áll a dolgok hátterében. Ő viszont nem.

- Miért? Szerinted akkor ki lehet az?

- Nem tudom.

- Elmélet? Összefüggés?

- Nincs – feleltem, mire a győztesek vigyorával nézett rám.

- Na, látod! – kiáltott fel diadalittasan, a hatás kedvéért pedig még össze is csapta a tenyerét.

- Csak azt látom, hogy teljesen megszállottja vagy a dolognak.  

- A rendőrkapitány fia vagyok. Imádom a rejtélyeket – adott (szerinte alapos) magyarázatot.

- Egy pillanatra azt hittem, azt fogod mondani, hogy a gyilkosságokat imádod – ráztam meg a fejem, majd inkább visszafordultam a matekfüzetem felé.

- Segítesz nekem?

- Miben?

- Az ügy felderítésében.

- Ezt egyszer megbeszéltük – feleltem.

- Kérlek!

- Miért pont engem kérsz meg? – tettem fel a kérdést, ami már akkor is foglalkoztatott, amikor először felvetette ezt az őrült ötletet. 

- Mert te is olyan embernek tűnsz, aki vonzódik a rejtélyek iránt.

- Valóban?

- Igen. Láttam a rajzaid egy részét. Nagyon jók, és az összes olyan sötét és titokzatos. Vagyis nem az összes, de nagyon sok.

- Milyen rajzokról beszélsz? – fordultam felé idegesen.

- Megmutatom – felelte, majd az ágyamhoz sétált, felemelte a matracot, és a pokrócok alól (amiket még én tettem oda) előszedte a rajzaimat. A rajzaimat, amiken az álmaim vannak, a látomásaim. A Katherine- féle titok rajzait. Amiket senkinek nem szabadna látnia.

- Te kutattál a szobámban? – pattantam fel azonnal, és szó szerint kitéptem a kezéből a mappát.

- Nem, dehogy! – kérte ki magának.

- Akkor mégis hogyan találtad meg?

- Anya kérte, hogy vigyek egy ágyneműt át, és úgy emlékeztem, hogy ebben a szobában van az ágy alatt. De aztán kiderült, hogy Dannyében –magyarázkodott.

- És miért nézted meg?

- Mondtam, hogy szeretem a rejtélyeket –vont vállat. – De mégis miért rejtegeted? Valami titok? – nézett rám felvont szemöldökkel. Ekkor eszembe jutott, amit Katherine mondott álmomban. Alex segít nekem.

- Igen, titok. És szerintem már sejted, hogy mi lehet az – mondtam, majd felé nyújtottam a fehér mappát. Egy kis ideig még habozott, végül azonban elvette, és kinyitotta. Sorban szemügyre vette az alkotásokat, majd végül visszaadta nekem.

- Szóval mégis Te vagy az – szólalt meg, az arcán egy különös félmosollyal. 

- Igen – feleltem. – Én vagyok az. A Kiválasztott.