Katherine nyomában - 21. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is szeretném tudatni Veletek, hogy a TSF kvíz kezdeti időpontja: szeptember 29. (kedd), ami nem más, mint a blog második évfordulója! :) Már összeállítottam a kérdéseket, de lehet, hogy változtatok benne pár dolgon, majd meglátom addig még.

Ennyit szerettem volna így elöljáróban, illetve, kérek mindenkit, az alábbi szöveget olvassa el!
Várom a véleményeket! :) Szerintetek mennyire őszinte Alex kedvessége?

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

FIGYELEM! Ez a rész egy általam elképzelt horrorfilm részleteit is tartalmazza, tehát aki nem bírja a +18-as véres jeleneteket, pörgessen tovább! A történet megértésében az a rész nem fog akadályozni. Piros +/- jelekkel fogom behatárolni a kezdetét (+) és a végét (-).

Szinte lerohantam a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol barátnőm a kanapén ülve várt, az óráját nézve.

- Hmm. Huszonnyolc perc –füttyentett elismerően. –Mi dolgotok volt ennyi ideig?

- Csak beszélgettünk –feleltük tökéletes szinkronban. Ijesztő.

- Valóban?- vonta fel kétkedve íves fekete szemöldökét.

- Igen –vágtam rá. –Mégis mi mást csináltunk volna?

- Nem is tudom –gondolkodott el, miközben szürke szeme ide-oda cikázott köztem és a bátyja között. –Alexet ismerem, és tudom, miket művelne veled szívesen. –Erre az említett csak horkantott egyet, de azért halványan elmosolyodott. –Viszont Elenát is ismerem, és tudom, hogy kemény csaj. Ki nem állhat, és nem adja magát könnyen. És nem hallottam sikoltozást. 

- Akkor elhiszed, hogy csak beszélgettünk? –kérdezte Alex, miközben én leültem a húga mellé a kanapéra.

- Csak azért, mert Elenáról van szó. Csupán azt nem tudom, hogy bírta ki veled egy légtérben ilyen sokáig –tette hozzá, miközben összemosolyogtunk.

- Hé!- tiltakozott a sértett felháborodottan. –Nem is vagyok ennyire szörnyű. És ezt pont a húgom mondja nekem?

- Jaj, ugyan már! Tudod, hogy szeretlek –meresztett kiskutyaszemeket, mire Alex is megenyhült, és megölelte a húgát a kanapé támláján keresztül. 

- Ugye nem gond, ha én is csatlakozom a mozizáshoz?

- Nos, ez Elenától függ –nézett rám Liz barátságosan, azt sugallva, hogy ha nem akarom, akkor nem kell. Azonban egy kis reménykedést is láttam a szemében. 

- Csak akkor, ha tőlem a lehető legtávolabb ülsz –feleltem Alexnek.

- Jaj, ne csináld már!- nevetett fel kínosan. –Ezt nem mondhatod komolyan! Azt hittem, fent jól kijöttünk.

- Addig az utolsó dologig, valóban. 

- Ugyan már, ne csináld! Te akartad megnézni, én pedig megmutattam.

- Tudom, hogy én akartam, de nem gondoltam, hogy ez lesz!- csattantam fel. Közben Lizzy ide-oda kapkodta a fejét.

- Ti meg mi a fenéről beszéltek?- kérdezte ijesztően magas és vékony hangon, szinte már sipákolt. 

- Valami baj van? Vagy mi volt ez a hang?- nézett Alex egy szerető báty aggodalmával.

- Mit mutattál meg neki, ami nem úgy sült el, ahogy vártad?- kérdezte immár normális hangon.

- A képregény rajzaim – felelte Alex tág szemmel, értetlenül bámulva a fekete hajú lányra, aki megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.

- Miért? Mit hittél?- néztem rá ugyanúgy, ahogyan a testvére.

- Semmit, nem érdekes –hessegette el a témát, miközben halványrózsaszín árnyalatot vett fel az arca és az alsó ajkát rágcsálta. 

- Liiiz –nógattam, dallamosan elnyújtva az „i” betűt.

- Tényleg nem érdekes, inkább nézzük a filmet, oké?

- Várj!- szólalt meg Alex, mint aki hirtelen megvilágosodott. –Mondd, hogy nem arra gondoltál, amire gondolok, hogy gondoltál!

- Nem tudom, mire gondolsz, és nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tudni –hajolt hátrébb Liz, megjátszva a félelmet.

- Szerintem sejted.

- Oké, tudod, mire gondolok, de nem az, amire te gondolsz - tiltakozott Liz a fejével és a mutatóujjával nagy kört írt le.

- Úgy, hogy én is értsem –szóltam közbe.

- Nem történt semmi olyan –folytatta Alex, minta én ott sem lennék.

- Oké, oké. Csak tudod, ismerlek már. 

- Te pedig tudod, hogy az emberek változnak –ezzel le is zárta a témát. És bár nagyjából sejtettem, miről folyt a társalgás, nem voltam benne biztos. Azonban inkább nem akartam megbizonyosodni róla.

- Akkor filmezzünk!- törtem meg a vagy fél perce fennálló kínos csendet.

- Oké –lelkesültek fel azonnal. Liz odaszaladt a lejátszóhoz, és berakta a DVD-t. Mindig csodáltam, hogy a magassága ellenére milyen kecsesen képes mozogni. Mindeközben Alex mindenféle kecsesség nélkül levetette magát mellém a kanapéra.

- Nem emlékszel, miben állapodtunk meg?- kérdeztem halkan, szinte suttogva.

- Ugyan már!- kezdett tiltakozni ugyanolyan halkan. –Figyelj, ha ennyire zavarlak, akkor majd féken tartom a kezemet, rendben?

- Nem bízom benned –feleltem összehúzott szemekkel.

- Pedig lassan ideje lenne, ugyanis együtt fogunk élni.

- Ezzel nem győztél meg.

- Legalább adj egy esélyt –komolynak tűnt. Talán ideje lenne nyitnom felé most, hogy egy fedél alatt kell élnünk, ki tudja meddig.

- Legyen –sóhajtottam, mire elmosolyodott, és kicsit odébb húzódott, hogy bebizonyítsa: komolyan gondolja.

A film elindult, a helyiségben teljes sötétség uralkodott, csak a tévé néha-néha felvillanó fénye világította meg az arcunkat nagyritkán.

Maga a film eléggé ijesztő volt, bár a címe valahogy nem maradt meg bennem. Lizzel sokszor sikítottunk, és volt, hogy egymást öleltük félelmünkben. Párszor közben persze Alexre is rápillantottam a túloldalamon, aki csak nevetett rajtunk, hogy mennyire félünk.

- Nekem ki kell mennem a mosdóba –jelentette be Lizzy.

- Akkor addig megállítom –már nyúltam a távkapcsolóért, de megfogta a kezem.

- Nem kell. Nézzétek csak, egy perc és itt vagyok –kissé remegve bólintottam. Ha megint jön egy nagyon durva rész, akkor vagy egy díszpárna vagy pedig Alex. És sajnos az utóbbi sokkal közelebb volt hozzám. És azért egy ilyen hatalmas méretű tévén, mint ez talán még félelmetesebbnek hat az egész.

+ Felbukkant a késes, eszelős tekintetű, kisebesedett arcú alak. A szemei vérben forogtak, és csak vigyorgott, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Újabb áldozata egy fiatal lány volt, aki mit sem sejtve hallgatott zenét a szobájában. A házban rajta és az öccsén kívül senki nem tartózkodott. A támadó a lány mögé osont, majd megkocogtatta a vállát. Mit sem sejtve fordult meg, miközben az öccse nevét morogta, majd amint meglátta ki is áll mögötte valójában, teli torokból sikított. A férfi csak vigyorgott, nem szólalt meg. Eszelős tekintetével végigmérte a lányt, aki el akart szaladni, ő azonban nem hagyta. Hiába motyogtam, hogy meneküljön, fusson innen, és imádkoztam, hogy az öccse ne jelenjen meg, ők ott nem hallhatták, és ezt én is tudtam. Felemelte a kést, aminek az éle vörösen csillogott a lámpa fényében. Többnapos, rászáradt vér. És akkor egyetlen vágással hatalmas, mély sebet ejtett a fiatal lány nyakán. Átvágta a torkát. Én persze sikítottam. Hiába mondogattam, hogy ez csak egy film, nem a valóság, nem használt. Az őrült a lány holtteste fölé térdelt, és kivágta a szívét, amit egy befőttesüvegbe rakott, azt egy táskába a többi belső szerv közé, amiket eddig összegyűjtött. Hirtelen hányingerem lett. És, ha eddig nem lett volna bőven elég, ekkor elkezdte megcsonkítani. Minden csupa vér volt körülötte, a vörös tócsa egyre nagyobb és nagyobb lett a szoba közepén. Sorban levagdosta az ujjait a kezén, majd a lábán, aztán egyre nagyobb darabkákat vágott le belőle: a csuklóját, a lábfejét, az alkarját, a lábszárát és így haladt egyre feljebb. Egyre rosszabbul lettem. A díszpárnáért nyúltam és magamhoz szorítottam. Legutoljára az áldozata fejét választotta el a testétől. Hirtelen éreztem az epét felszökni a torkomba, de sikerült leküzdenem a hányingert. - 

Hiába próbáltam behunyni a szemem, eltakarni a párnával, az izmaim egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem, nem bírtam elfordítani a tekintetem. És tudtam is az okát: ez a lány túlságosan is hasonlított Norára. Hullámos szőke fürtök, nagy sötét szemek, amik üresen merednek előre, és a csonka test. Előbb csordultak ki a könnyeim, minthogy megállíthattam volna őket. Halkan sírtam, viszont az egész testem beleremegett. Ismét felszínre törtek a borzalmas emlékek arról a rettenetes napról. A gombóc a torkomban egyre nagyobb és nagyobb lett, alig kaptam levegőt. A szívemen egy hatalmas űr tátongott, csordultig töltve szomorúsággal, kétségbeeséssel, félelemmel, bűntudattal. 

- Hé!- szólított meg Alex kedvesen, miközben gyengéden végigsimított a hátamon. –Miért sírsz? Ez csak egy film. Semmi baj.

Nem szóltam semmit. Továbbra is a hátamat simogatta, de nekem ennél most sokkal többre volt szükségem. Becsültem, amiért tartotta magát a megállapodásunkhoz, de ebben a helyzetben ne tegye. Mindennél jobban vágytam a vigasztaló szavakra, hogy valaki megöleljen, hogy érezzem a szívverését, ne engedjen el, és azt mondja: Semmi baj. Minden rendben lesz. Csak erre vágytam. Félredobtam a párnát, és magamhoz húztam. Szorosan a karjába zárt, és megnyugtató szavakat suttogott. Közben a filmet is leállította, én viszont csak sírtam és sírtam egyre keservesebben. Olyan erővel markoltam a pólóját, hogy az ujjaim már elfehéredtek. Amikor jobban remegni kezdtem még erősebben szorított magához, talán ennél közelebb már nem is nagyon kerülhettünk volna egymáshoz. Éreztem a testéből áradó meleget, a kölnije kellemes illatát, mély hangja lassacskán megnyugtatott. A sírásom kezdett alábbhagyni, az emlékképek kezdtek elhomályosulni előttem. Alex még mindig a hajamat és a hátamat simogatta.

- Mi történt, Elena? Ennyire nem ijesztő ez a film –szólalt meg halkan, és kicsit eltolt magától, hogy rám nézhessen, én azonban lehajtottam a fejem, a hajam az arcomba hullott.

- No…Nora. –nyögtem erőtlenül az ölemben pihenő kezeimet bámulva, ahogy egy sokkal nagyobb kéz közelít feléjük, majd gyengéden megszorítja.

- Tudom, hogy te találtad meg –szólt együttérzéssel a hangjában. persze, hogy tudja. Hiszen mindenki hallott róla. –De… miért törtek így elő ezek az érzések vagy a rémképek?

- N…nézd meg jobban a…azt a lányt –szipogtam, mire a képernyőre fordította a tekintetét, és hang nélkül visszapörgetett pár képkockát. Élesen kifújta a levegőt, majd inkább kinyomta a készüléket.

- Igazad van, tényleg hasonlít. Viszont Ő nem Nora –nyomta meg a „nem” szócskát.

- Igazad van, de… de egyszerűen annyira hasonlít, és én… én… - ismét fuldokolni kezdtem a könnyeimtől.

- Mi történt?- jelent meg Liz mellettünk. –Alex, mit műveltél?!

- Én? Semmit –tiltakozott, de a feketeség máris távolabb húzott tőle, és magához vont.

- Mi a baj?- kérdezte tőlem gyengéden.

- A…Alex… - kezdtem, azonban dühösen közbeszólt.

- Tudtam! Mit műveltél vele?- kiabált a bátyjára.

- Nem –szólaltam meg fáradtan. –A…azt akartam kérdezni, hogy elmondanád-e helyettem.

- Persze –felelte gyengéden. –Menj fel, és aludj inkább, rendben?- kábán bólintottam, majd felálltam.

- Jó éjszakát!- köszöntem el egy halvány mosollyal az arcán, amit biztatón és szokatlanul őszintén hatott.

- Nektek is –intettem bágyadtam. Liz aggodalmasan fürkészett, ám végül ő is elmotyogott egy „aludj jól” féleséget.

- Majd később még benézek, rendben?- Alex kérdésére csak kábán bólintottam, majd felsétáltam a lépcsőn egyenesen a szobámba.

A zuhany alatt próbáltam megtisztítani a fejem a sötét gondolatoktól, a fájdalmas emlékektől, azonban nem ment könnyen. Végül inkább igyekeztem nem gondolni semmire, teljesen kiürítettem az elmémet, és csak a forró víz megnyugtató csobogására gondoltam. Sokáig masszíroztam a bőrömet a vanília illatú tusfürdőmmel, majd még tovább verettem magam a gőzölgő vízzel. Aztán hirtelen arra eszméltem fel, hogy nem kéne ennyire pazarolnom a vizet, főleg, hogy nem is otthon vagyok. Elzártam hát a csapot, majd egy puha törölközőbe csavarva a testem, visszamentem a szobámba, és belebújtam a meleg pizsamámba. Felkötöttem a hajam a fejem tetejére, mert zavart, majd bevackoltam magam az új ágyamba. Furcsa volt, és ismeretlen. A paplan nem a megszokott illatot árasztotta; liliomos öblítő és enyhe vanília aroma. Ez esetben inkább rózsa és enyhe jellegzetes szekrényszagot hordozott magával a narancssárga szövet. A villanyokat leoltottam, azonban sehogy sem akart álom jönni a szememre. Csak feküdtem, és bámultam a plafont, ki tudja meddig.

Halk kopogás hasított a csendbe, majd hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Mikor odafordultam, csak egy sötét sziluettet láttam, ez alapján nem tudtam volna megmondani ki az. Viszont nem is kellett volna odanéznem, hiszen nagyon is jól tudtam, az illető kilétét.

- Hahó!- suttogta. –Alszol már?

- Nem –nyögtem fel, és inkább lehunytam a szemem.

- Minden rendben?- éreztem, ahogy a matrac mellettem besüpped a súlya alatt.

- Nem –ismételtem magam.

- Jobban vagy egy kicsit?

- Talán… nem. Nem igazán.

- Mindenre nemmel fogsz válaszolni?

- Nem –feleltem, mire halkan elnevettük magunkat. –Hány óra?

- Éjfél múlt –felelte, miután megnyomta az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő telefonom gombját, így pár másodpercre kivilágosodott a képernyő.

- Hogyhogy most jöttél?

- Miért? Talán eddig azért nem aludtál, mert rám vártál?- kérdezte, és bár nem láttam az arcát, a hangja arra utalt, hogy mosolyog.

- Persze. Ennyire ne szállj el!- nevettem fel. –Figyelj… Szeretnék bocsánatot kérni a korábbi kitörésemért. 

- Szeretnél beszélni róla?- kérdezte óvatosan.

- Nem is tudom. Már elmeséltem párszor a dolgot a rendőrségnek, a családomnak, és még másoknak is, de sosem lett könnyebb. Mindig, amikor visszaemlékezek olyan, mintha visszamennék az időben és újra átélném a történteket. 

- Nem kell elmondanod. Csak felajánlottam, ha esetleg ki akarod önteni a lelkedet. De ha ez neked tényleg ekkora traumát okoz, akkor nem erőltetem, ne aggódj –nyugtatott meg, nyomatékként pedig gyengéd csókot lehelt a homlokomra. Talán egy kicsit tovább időzött ott az ajka a szükségesnél, de kivételesen nem zavart, hogy hozzám ért. Szükségem volt az ilyen gesztusokra. Nem pont rá, mint emberre, csupán egy kis törődésre. Ugyanakkor azok után, ami korábban történt, és hogy most itt van mellettem, talán fordulatot hoz a kapcsolatunkba. Legalábbis én ezt érzem. 

- Köszönöm –szóltam hálásan. –És azt is, hogy itt vagy mellettem. Most is, és a filmnél is. –Eddig csukva volt a szemem, most azonban kinyitottam, és ránéztem.

- Ugyan már –mosolyodott el, és elsimított egy kósza hajtincset, ami kiszabadult a lófarkamból. –Ez csak természetes.

- Nos, az eddigi kapcsolatunkat tekintve nem tűnik olyan természetesnek –jegyeztem meg. –Vagy ezzel próbálsz bevágódni nálam?

- Nos, az tény, hogy azt szeretném, hogy jobban kedvelj, viszont akkor és ott nem ez vezérelt –felelte miközben én felültem az ágyon, hogy azonos szinten legyünk. Felkapcsoltam az olvasólámpát, ami halvány sárgás fénnyel borította be a szoba kis részét.

- Valóban?

- Nagyon rám ijesztettél –vallotta be. –Csak meg akartalak vigasztalni, de féltem, hogy ha megölellek, akkor eljátszom az esélyemet. Először csak egy próbának hittem. De aztán amikor megöleltél, és észrevettem, hogy tényleg sírsz, csak azt akartam, hogy neked a legjobb legyen –bizonygatta, és megszorította a kezem.

- Köszönöm.

- Nincs mit köszönni ezen –vont vállat. – Megpróbálsz aludni? Szerintem jót tenne.

- Az elmúlt órákban is ezt próbáltam, de nem igazán jött össze.

- Az segít, ha itt maradok?- kérdezte kaján vigyorral az arcán.

- Úgy végképp nem tudok aludni, ha néznek. És melletted nem is biztos, hogy lenne bátorságom elaludni. 

- Most miért?- nézett rám ártatlan arccal, viszont a szemében láttam a játékos csillogást.

- Szerintem ezzel te is tisztában vagy.

- Vannak tippjeim –vigyorodott el. –Ez esetben viszont, akkor visszamegyek a birodalmamba.

- Birodalom alatt a szomszéd szobára gondolsz?

- Pontosan. Ha kellek, tudod, hol találsz – kacsintott majd feltápászkodott az ágyról.

- Persze. Jó éjszakát - intettem. 

- Jó éjszakát. Aludj jól!- lehajolt és adott egy puszit az arcomra, majd elhagyta a helyiséget.

Leoltottam a villanyt, majd kényelmesen elhelyezkedtem. A szemeim lecsukódtak, és bár sokáig ismét csak forgolódtam, végül csak sikerült elaludnom. Persze ha tudtam volna, hogy a szellemvilágban mi vár rám, talán nem is kíséreltem volna meg, hogy az álmok erdejébe lépjek.