Katherine nyomában - 20. fejezet + a TSF játék infói

Sziasztok, drága Kiválasztottak!

Még mielőtt elkezdődne a fejezet, szeretném megköszönni, hogy ennyien kitöltöttétek eddig a kérdőívet, tényleg nagyon sokat segítetek! :) Nagyon sok pozitív visszajelzést is kaptam, amikért külön köszönet, illetve igyekszem megfogadni a tanácsaitokat is (pl kevésbé elhanyagolni a blogot, amennyire az időm engedi, gyakrabban próbálok részeket hozni, bár ez szintén idő függő stb.). Továbbra is van erre lehetőség, akinek kedve és ideje van, nyugodtan mondja el a véleményét! :)

Nyugi, ez a kérdőív talán egy "Író kérdez - Olvasó válaszol" dolognak tűnhetett, ám nem ez a 70 feliratkozós játék. Sokan szavaztatok a Facebook csoportban, és a többség döntése alapján a TSF játék nem más, mint a TSF kvíz *taps taps taps* Köszönöm, hogy voksoltatok!:)

Azoknak, akik nem hinnék el az eredményt, íme a szavazás:

A játék menetéről, illetve a díjazásról majd az ezzel kapcsolatos posztban olvashattok, ami már konkrétan a kvíz lesz. Már dolgozom rajta, ám nem tudom megmondani pontosan mikor érkezik.

Addig is jó szórakozást a fejezethez! Várom a véleményeket!:)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Ahogy láttam, a felnőtteken kívül mindenki meglepődött vendégünk kilétén, pedig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki nem tudta, hogy ma idejön. Nos, tévedtem.

- Jó estét mindenkinek!- sétált oda az asztalhoz elegáns léptekkel, majd lerakott rá egy vaskos mappát. –Tudom, hogy valamennyi jelenlévőt meglepte az érkezésem, azonban fontos dolog miatt vagyok itt –kezdett bele, mi pedig csendben figyeltünk. Még mindig nem tértem teljesen magamhoz a meglepetéstől. –Értesültem a betörésekről a Danken birtokon, ahogy arról is, hogy a család határozatlan ideig a Sullivan birtokban fog élni. Azonban, szívből remélem, hogy ez az aprócska változás nem fogja befolyásolni a műsor készítését.

- Természetesen azon leszünk–bólintott Mr. Sullivan. 

- Nos, mindazonáltal, Mrs. Tisdale engedélyével felszereljük a kamerákat az ő birtokukon is, és talán ez a nyomozást is elősegítheti. A felvételeket a rendőrség rendelkezésére bocsátjuk –erre a kijelentésre házigazdánk csak bólintott. –Természetesen ez továbbra sem egy valóságshow. Nem áll szándékunkban a képernyőre vinni az esetleges közelebbi kapcsolatokat a két család között most, hogy egy fedél alatt élnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben nem teszünk kivételt. Ha lassan halad a nyomozás, ez esetben is kénytelenek vagyunk kitölteni a műsoridőt. 

- Viszont ezeket a felvételeket sem hozzák nyilvánosságra a beleegyezésünk nélkül, igaz?- kérdeztem. A nő olyan tekintettel nézett rám, mintha számított volna arra, hogy akadékoskodni fogok.

- Természetesen. Ez áll a szerződésben –bólintott egy műmosoly kíséretében. –Most pedig azért vagyok itt, hogy mindenkivel ismertessem a műsor menetét. Ugyanis nem csak annyiból fog állni az egész, hogy felszereltük a kamerákat, rögzítünk mindent, megvágjuk, közvetítjük és ennyi.

- Mert mi van még?- kérdezte Alex unottan, mire az anyja egy rosszalló pillantást vetett rá. Kivételesen viszont egyetértettem Seggfejjel. Mi lehet még? Ennyi nem elég?

- Kutatni is fogunk, és ebben lehet, hogy majd a segítségeteket kérjük, esetleg igénybe vesszük a könyvtárat. És bizonyos esetekben interjút is kell majd adnotok –az utolsó mondatánál mindenkinek fennakadt a szeme.

- Hogy interjút?- kérdezte Liz sápadtan. 

- Igen. De nem kell aggódni, nem biztos, hogy mindenki sorra fog kerülni. Csak néhány ember és nem olyan gyakran. És persze a legendáról lesz szó. Csak semmi személyes –ezúttal barátságos mosolyt küldött Liz felé. Hm. Ezek szerint csak engem nem kedvel? Lehet. Viszont én sem kedvelem őt.

- Én örömmel adok interjút akár a magánéletemről is –kacsintott Alex Lanára egy csábító mosoly keretében.

- Mindjárt gondoltam, Alexander –mosolygott vissza rá. Én persze csak kapkodtam köztük a tekintetem. Ez nekem új.

- És akkor pontosan hol is vannak ezek a kamerák?- kérdezte Logan, mire Miss Festettszőke kénytelen volt elszakítani a tekintetét Alextől, aki ezt követően azonnal rám pillantott. Felvont szemöldökkel meredtem rá, mire szélesen elvigyorodott. Bárcsak tudnám, mi jár ilyenkor a fejében!

- Nos, igen. Ez lett volna a következő napirendi pont. Most körbejárjuk a házat, és megmutatom az összes titkos kamerát. A legtöbb el van rejtve, így ha nem keresi az ember, biztosan nem veszi észre –magyarázta, majd elindult kifelé a házból, intve, hogy kövessük.

A ház minden oldalán volt egy-egy kamera, és a kert különböző pontjain is, így az egész területet nyomon tudják követni. A házban is szinte minden helyiség fel volt szerelve egy vagy két kamerával: az előszoba, a nappali, a faburkolatú lépcsőkorlátok, a két kanyarodó falépcsősorral szemközti fal, az étkező, mindenki szobája, a könyvtár, a folyosók… Még szerencse, hogy a fürdőszobákban nem üzemeltek be egyet sem. Vagyis remélem… A kis túra végén még mondott pár dolgot ezzel az egésszel kapcsolatban, majd végre távozott.

- Azt hittem, már sosem megy el –feküdtem el a fekete bőrkanapén a nappaliban. Liz a fotelben ült és a tévét kapcsolgatta, majd végül az MTV-n állapodott meg, és kicsit lehalkította a zenét.

- Nekem mondod? Már nagyon idegesít ezzel a művigyorral meg a plázacica külsejével.

- Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki nem kedveli –jegyeztem meg mosolyogva.

- Ki nem állhatom már az első pillanattól fogva.

- Pedig szerintem Ő kedvel téged. Legalábbis nekem úgy tűnik, ugyanis engem eléggé látványosan utál.

- Szerintem egyedül Alex kedveli. Szinte csorog a nyála –forgatta a szemeit.

- Még hogy felhagyott a csajozással –vetettem rá egy „én megmondtam” mosolyt.

- Vagy csak féltékennyé akar téged tenni.

- Azt kétlem. De még ha ezzel is próbálkozna, akkor sem válna be, ugyanis nem érdekelnek a nőügyei.

- Nem tudom, mit akar ezzel. Én csak elmondom, amit gondolok –vont vállat. - Az is lehet, hogy több vasat akar tartani a tűzben. –Erre a kijelentésre felhorkantam.

- Na, ezt viszont már el tudom róla képzelni. És ahogy észrevettem, a szöszi nagyon vevő rá.

- Ez nekem is feltűnt. Meg sem lepődnék, ha egyik reggel a bátyám szobájából jönne ki –nevetett fel. 

- Tényleg? És mi van a kamerákkal? Vagy egy kis műsort akarnak?- nevettem vele.

- Ki tudja. De szerintem a nő el tudná intézni, hogy kikapcsolják a kamerát a szobában pár órácskára.

- Inkább ne, ugyanis én vagyok a szomszédban –húztam el a számat. –Nem igazán vagyok kíváncsi az átszűrődő hangokra.

- Hát, pedig sosem lehet tudni, mi vár rád éjszakánként a szomszédjaként.

- Inkább váltsunk témát, oké?

- Hát jó. Nézünk filmet?- csillant fel a szeme az ötlettől.

- Oké. Mit javasolsz?

- Horror?- kérdezte vigyorogva.

- Benne vagyok. –Nem rajongok kimondottan a horrorfilmekért, viszont társasággal szívesen megnézek egyet néha-néha.

- Nagyszerű! Akkor csinálok nassolnivalót –állt fel, majd elsietett a konyhába. Én addig csukott szemmel pihengettem. Hirtelen megéreztem, ahogy a bőrülő besüpped Liz alatt.

- Ez gyorsan ment. Akkor mit nézünk? –kérdeztem, mire megéreztem az arcát közel az enyémhez. Ez biztosan nem Liz, felismerem a kölnit. A szemeim azonnal kipattantak.

- Én épp azt nézem, amire már hónapok óta a legjobban vágyom –suttogta a fülembe.

- Már megmondtam, hogy ne gyere a személyes terembe –megpróbáltam eltolni a mellkasánál fogva, viszont nem hagyta magát. 

- Ugyan már, Cukorfalat. Csak azt ne mondd, hogy nem szeretsz a közelemben lenni –simított végig a combomon. Még szerencse, hogy a farmerem anyagán keresztül nem éreztem annyira az érintését.

- Pedig ezt mondom –toltam kicsit erőszakosabban, s ezúttal engedett is.

- Miért néztél rám olyan ferde szemmel korábban?- kérdezte hirtelen.

- Mikor?

- Amikor itt volt Miss. Moore.

- Nem néztem rád ferde szemmel.

- Dehogynem. Talán nem féltékeny vagy?- vigyorodott el.

- Ne álmodozz –feleltem flegmán. Hol van már Liz? Mentsen ki innen! Most!

- Pedig le merném fogadni, hogy az vagy –folytatta.

- Hát akkor ezt a fogadást elvesztenéd.

- A szád lehet, hogy ezt mondja, viszont a szemed nem.

- A szemem nem mondd semmit.

- Számomra viszont igen. Ez a mély tengerkék tekintet…

- Mindig ilyen a szemem, nem értem mi bajod van vele.

- Ó, nekem semmi bajom sincs vele. Csak arra akartam kilyukadni, hogy látom bennük a vágyat, amikor hozzád érek –mondta, majd végigsimított az oldalamon. Elhúzódtam, amennyire a kanapé engedte. Belepréselődtem a bőrbe. –Mint most.

- Miféle vágyat?- horkantam fel. –Alex! Mostantól ez lesz mindig, amikor találkozunk, mialatt itt élünk?

- Mit értesz az „ez” alatt?

- Azt, hogy bepróbálkozol, holott én már nemegyszer a tudtodra adtam, hogy nem akarok tőled semmit.

- Korábban a szobádban nem éppen így láttam.

- Mert szerinted azt komolyan gondoltam?

- Nem vagy te ilyen jó színész, Cukorfalat.

- Azt te csak hiszed, Seggfej. 

- Mivel büntesselek most meg?- vigyorodott el, mire szemforgatva a plafonra meredtem.

- Nem kell semmivel sem büntetned.

- Ó, dehogynem. A fizikaóráink mostanában unalmasak, mivel rám sem nézel.

- Talán nem véletlenül.

- Viszont ezúttal dupla büntetés jár, aranyom –jelentette be.

- Mégis miért?- kérdeztem értetlenül.

- A Seggfej megnevezés miatt az egyik, a másik pedig a korábbi kis akciód miatt –felelte miközben felállt mellőlem, majd hirtelen mozdulattal felkapott a vállára. Sikítva kapálózni kezdtem.

- Mit művelsz?! Tegyél le azonnal!- kapálóztam össze-vissza, mire lefogta a lábaim.

- Megjöttem a… poprconnal?- érkezett meg Liz egy nagy tál rágcsálnivalóval, a szeme azonban fennakadt a mi kis jelenetünkön.

- Liz! Végre! Segíts!- kérleltem, miközben a bátyja elindult velem az emelet felé.

- Alex, hagyd már békén szegény lányt!- szólt rá, viszont ezen kívül nem igazán tett semmit a szabadulásom érdekében.

- Sajnálom húgi, de a barátnőddel vagy egy kis befejezetlen ügyünk –közölte vele immár a lépcsőn felfelé tartva.

- Alex, ne csináld! Hozd vissza most azonnal!- kiáltotta a lépcsősor aljáról.

- Nem, nem, nem. Ő most határozatlan ideig az enyém.

- Liz! Csinálj már valamit!- sipákoltam tovább. Hiába ütöttem a hátát teljes erőből, meg sem rezzent. A lábamat pedig túl szorosan fogta ahhoz, hogy megrúghassam. 

- Sajnálom! Mondtam már, hogy ez egy hímsoviniszta birodalom!- kiáltotta utánam, viszont a hangjából azt hallottam ki, hogy szórakoztatja a dolog.

- Kösz a semmit!- kiáltottam még, miközben már elrablóm az ajtót nyitotta. Amint beléptünk, észrevettem, hogy ez bizony nem az én szobám. Az övé. Halványzöld falak, zenekarok, filmek és hiányos öltözetű nők plakátjai, egy rendetlen íróasztal, hatalmas ruhásszekrény tükörrel az oldalán –miért nem lep meg? -, plazmatévé a falra függesztve, néhány családi és baráti fotó, és persze a szoba közepén elhelyezkedő franciaágy. Még a vállán voltam, amikor megfordult, hogy bezárja az ajtót, így volt időm szemügyre venni a helyet. Ahogy elindult velem beljebb a szobába, az egyik falon képregény rajzokat pillantottam meg. Nem azokat a képregényekből kitépett lapokat, vagy nyomtatottakat, hanem saját készítésűeket.

- Te rajzolsz?- kérdeztem el is feledkezve arról, hogy szabadulni akarok innen. 

- Hát…néha szoktam. Képregényeket –láthatóan meglepte a kérdésem.

- Megnézhetem esetleg?- kérdeztem. Nagyon sóhajtott, de végül letett a földre. Odaléptem a falhoz, majd tanulmányozni kezdtem a műveit.

- Ezeket is te csináltad, igaz?

- Igen –bólintott, és kissé elpirult. Még sosem láttam ilyennek. Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, hogy kisfiúsan szégyenlős. Ilyenkor olyan imádnivaló, hogy ha nem utálnám, talán hajlandó lennék megfontolni, hogy jó viszonyban legyünk. Azonban sajnos a másik éne dominál, amit egyszerűen ki nem állhatok.

- Nagyon jók.

- Tényleg? Tetszik?

- Igen –bólintottam mosolyogva. –Miért, ez olyan hihetetlen?

- Inkább csak meglepő - mosolyodott el Ő is, majd kócos fürtjeit átszántotta az ujjaival. 

- Mégis miért?

- Azt hittem, nem kedvelsz.

- Ez a tény még nem zárja ki, hogy a rajzaid tetszenek, nem igaz?

- Jogos.

- Most rád sem ismerek –vallottam be.

- Ezt hogy érted?- nézett rám értetlenül, az arcába pedig még több vér szökött.

- Most olyan szerény vagy. Pedig általában eldicsekedsz, hogy milyen tehetséges vagy ebben meg abban…

- Nem tartom magam olyan tehetséges rajzosnak –vallotta be.

- Miért mondod ezt? Hiszek ezek tényleg nagyon jók - nyomtam meg a „tényleg” szócskát.

- Komolyan mondod?

- Igen. Hidd el, én az ilyenekkel nem szoktam viccelni. Elvégre én is rajzolok. És ami jó, az jó.

- Viszont mást nem tudok rajzolni. Csak képregény- és mangafigurákat –vont vállat.

- Ugyan már. Tehetséged van hozzá, innen már csak gyakorlás kérdése –biztattam. Tényleg nagyon tehetségesnek tartom. Ahogy tovább nézegettem a falat, a szemem megakadt egy képregény borítónak szánt alkotáson. „The Chosen one”, azaz „A Kiválasztott”. Egy lány látható a képen egy erdőben, amint egy tőrt szorongat a markában, és könnyes szemmel mered előre. Azonban ez a lány megszólalásig hasonlított rám. Még a lélegzetem is elakadt, és ezt Alex is észrevett, mivel gyorsan elém lépett.

- Az… az semmi. Ne is törődj vele… Én csak… - próbált magyarázatot találni, viszont nem igazán akart sikerülni.

- Te lerajzoltál engem egy képregényhősnek?- kérdeztem halvány mosollyal az ajkamon. Nem láthatja rajtam, hogy ettől most megrémültem. A legenda, az erdő, a tőr, ami a hiányzó bizonyíték, ez a cím, és én… Ez nem jelent jót. Ezek szerint sejti, hogy én lehet az. Persze minden lehetséges dolog összejátszik ellenem. Onnantól kezdve, hogy rájött, a Danken kastélyban élek, minden nyíl rám mutatott.

- Hát… mondhatjuk. 

- Tényleg hasonlít rám. De… miért pont így rajzoltad meg?

- Ismered Katherine legendáját, nem igaz?- kérdezte, mire bólintottam. –Ugyebár a legendát csak a bizonyos „Kiválasztott” fejtheti meg, és te eléggé hasonlítasz Katherine-re, ráadásul a kastélyban élsz.

- És miért sírok? Mi az a tőr a kezemben?

- Nos, ez már a saját képzeletem szüleménye – nevette el magát erőtlenül.

- Ezt hogy érted?

- A Kiválasztottnak meg kell ölnie a Mestert, aki úgymond a gonosz ebben a történetben. És… Hát tudod, hogy nem kedvelem a Donovanokat, főleg Damient nem…

- És a képzeletedben őt állítottad be a Mesternek?

- Hát tulajdonképpen igen. 

- És miért sírok?

- Ahogy megfigyeltem eléggé odavagy a Donovan gyerekért. Viszont nem azért, mert megölted a szerelmedet. Azért sírsz, mert egy szörnyetegbe szerettél bele, és mert rossz érzés volt megölni egy embert, még akkor is, ha az az ember éppen a te életed akarta kioltani.

- Érdekes gondolatmenet. És van jófiú is a történetben? Ha jól emlékszem a legendára, említ egy bizonyos „Testőr”-t is.

- Mit gondolsz, ki lehet?- mosolygott le rám.

- Tudhattam volna, hogy magadra vállalod a hős megmentő szerepét.

- Én már csak ilyen szerény vagyok –vigyorodott el.

- És ebből a sztoriból rendes képregényt is csináltál?

- Nem –csóválta a fejét. –Csak néhány jelenetet rajzoltam meg, amihez éppen kedvem volt.

- És megmutatod?- kíváncsiskodtam.

- Talán később –felelte némi hezitálás után.

- Miért nem?- kérdeztem.

- Mert ki kell válogatnom amiket láthatsz, és amiket nem láthatsz.

- Tessék?- nevettem fel kínosan.

- Jól hallottad.

- Oké, én látni akarom az összeset. Miket rajzoltál, hogy nem láthatom?

- Addig örülj, amíg nem tudod –villantott felém egy mindet tudó vigyort.

- Alexander Seggfej Sullivan, azonnal megmutatod, miket képzelegtél rá azokra a lapokra!- parancsoltam rá.  

- Ahogy óhajtod –sóhajtott, majd közelebb lépett hozzám, és gyengéden végigsimított az arcomon a kézfejével.

- Most mégis mit csinálsz?

- Megmutatom az egyik jelenetet –felelte egyre közelebb hajolva hozzám, miközben a szemei is lecsukódtak. Csak pár milliméter választottam el az ajkainkat, mikor megállítottam.

- Pontosan milyen jelentet rajzoltál meg kettőnk között?- húztam fel a szemöldököm.

- Éppen azon vagyok, hogy ismertessem –válaszolta, majd ismét közeledni kezdett, azonban megint megállítottam.

- Alex. A rajzot mutasd meg. –Nehezen álltam meg, hogy ne vágjam pofon.

- Pedig reméltem, hogy érdekesebbé tehetjük a dolgot –húzódott el csalódottan.

- Pedig nem fogjuk –jelentettem ki határozottan.

- Azt majd még meglátjuk –kacsintott, majd megfordult és az íróasztalához ment. Ott kihúzott egy fiókot, majd rövid kutatás után egy fekete mappát húzott elő. –Ülj csak le, nyugodtan –mutatott az ágya felé.

- Szóval megmutatod az összeset?- kérdeztem, miközben helyet foglaltam mellette a sötétzöld ágytakarón.

- Parancsolj –nyújtotta át az egész mappát a tartalmával.

- Ebben csak ebből vannak jelenetek?

- Igen. Most viszont kíváncsi leszek a reakcióidra –mosolyodott el gazfickó módra.

- Akkor lássuk –sóhajtottam, majd kiemeltem a lapokat.

Az első néhány képpel még semmi bajom nem volt. Találkozásokat ábrázoltak az egyes szereplőkkel, utána pedig egy verekedés Alex és Damien között. Erre a valóságban is volt már példa. Nos, ezután következtek azok a képek, amelyeket szívesen demonstrált volna… Alex és én kéz a kézben sétálunk, végigsimít az arcomon a holdfényben, csókolózunk. Ezután újból viszonylag normális jelenetek jöttek: Damiennel összemosolygunk, miközben Alex féltékenyen figyel minket a háttérben; amint éppen egy maszkos alakkal küzdök; ahogy egy naplót olvasok; és egy kép, amin azt a tőrt vizsgálom, ami a borítóterven is látható. Bár az álombélire kicsit sem hasonlít a markolata. És persze ez után következett az, amitől elkerekedtek a szemeim, az alkotó pedig önelégülten mosolygott rám. Az első képen egy asztalon ülök, egy fekete, csipkézett ruhában, aminek a szoknyarésze merészen rövid,emellett eléggé fel van húzva. Előttem Alex áll kigombolt ingben, a keze a csupasz combomon, és csókolózunk. A következőn már egy hálószobában állunk, mindkettőnkön csak fehérnemű van, és a nyakamat csókolgatja. Csak azt tudnám, hogyan tudta úgy megrajzolni az arcomat képregényként, hogy ilyen jól kifejezze, hogy mennyire élvezem a dolgot. Bár ez a valóságban nem lenne így, természetesen. És az utolsó kép verte ki nálam a biztosítékot. Az még rendben van, hogy semmi olyat nem ábrázol a kép, viszont a kettőnk közti ágyjelenet sok! Még akkor is, ha takaró takarja a konkrét testrészeket, vagy az én esetemben éppen Ő. 

- Ezt nem gondolhattad komolyan!- lóbáltam meg előtte az utolsó „alkotását”.

- Pedig de –vigyorgott. És ennyit a szégyenlős énjéről. 

- És feltételezem, épp ezt készültél demonstrálni –meredtem rá dühösen.

- Hé! Azért nem készültelek megerőszakolni –kezdett el tiltakozni. - A csókig szerettem volna elmenni, és csak ha te is tényleg akarod, akkor tovább. Nem vagyok vadállat! És mélyen bánt, hogy ilyesmit feltételeztél rólam. –Teljesen komoly volt, és őszintének, csalódottnak látszott. Most ezek szerint megbántottam?

- Jó, oké ne haragudj. De azért, ezek a rajzok… megleptek. És tudod, nem éppen olyannak ismertelek meg, aki nem lenne képes lefeküdni velem.

- Hát képes is lennék rá, de mint már mondtam, csak akkor, ha te is akarod. Vagy legalábbis nem ellenkezel.

- Jobb, ha előre szólok, hogy ilyen nem lesz.

- Azt majd még meglátjuk –kacsintott. Ez a védjegye? –Van egy olyan érzésem, hogy hosszú ideig élünk egy fedél alatt mi ketten.

- Én is attól tartok –sóhajtottam fájdalmasan.

- Kicsi lelkesedést azért igazán színlelhetnél a kedvemért –jegyezte meg sértetten.

- Ne haragudj. Annyira örülök, hogy együtt fogunk élni. Komolyan. Amióta csak ideköltöztem erről álmodtam!- gúnyolódtam, túljátszott lelkesedéssel előadva a dolgot.

- Én is így gondoltam –helyeselt. 

- És ha most megbocsátasz, Lizzel filmezést terveztünk…- kezdtem mire a szemei felcsillantak.

- Horror?- kérdezte lelkesen.

- Nem, romantikus –vágtam rá azonnal. Ha a horrornak úgy örül, mint egy kisgyerek, akkor biztosan csatlakozni akar majd. És a fiúk utálják a romantikus filmeket.

- Ügyes próbálkozás, de Liz olyat nem néz. Még akkor sem, ha megkínoznák. Szóval csatlakozom a mozizáshoz.

- És mi van, ha csak ketten akarunk filmezni?

- El kell halasztanotok –felelte, majd az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, majd intett, hogy menjek ki. A fiúk nem éppen a horrorokon vetik be a hülye csajozós taktikájukat? Dehogynem! Remélem, Liz ül középen.