Katherine nyomában - 19. fejezet

Drága Kiválasztottak!

A "csodálatos" ecetes műanyag (azaz iskola) megkezdésének "örömére" megérkezett a 19. fejezet!

Kérlek Benneteket, hagyjatok nyomot, ha tetszik, iratkozzatok fel! :)

Megcéloztuk a 70 feliratkozót a 21. fejezet posztolása előtt. Vajon sikerül? Legyél te a következő! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

A csodálatos képet nagyon köszönöm Babu Miriel-nek! :)

~*~

Mikor a kocsi begördült a birtokra az összes fiú kint ácsorgott a bejárat előtt, pakolásra készen. Liz mögöttük ücsörgött a lépcsőn. Amint meglátott felkapta a fejét, és mosolyogva felállt. Mire anyával kiszálltunk a hímnemű osztag már a dobozokat cipelte befelé a kastélyba. Liz engem karon ragadott, majd maga után húzott az emeletre.

- El sem hiszed, mennyire örülök, hogy ideköltöztök, ha csak ideiglenesen is!- lelkendezett. Bár én nem osztozom ennyire a lelkesedésén, azért sikerült mosolyt erőltetnem magamra. –Végre lesz rajtam kívül még egy lány ebben a hím soviniszta házban.

- Hím soviniszta?- kérdeztem vissza.

- Mind azt hiszik, hogy jobbak nálam, és hogy bármikor parancsolgathatnak nekem –forgatta a szemeit, miközben beléptünk a szobájába. Nem lepett meg, amit láttam: sötét falak-azért nem feketék, hanem nagyon-nagyon sötétkék, ami már szinte feketének hatott- agyontapétázva különböző bandák posztereivel, amiknek úgy a háromnegyedét nem ismerem, de a külsejük alapján heavy metál bandák. A hatalmas franciaágy fekete ágyneművel a szoba közepén helyezkedett el. Az ajtó melletti falnál egy ruhásszekrény állt, mellette egy könyvespolc. Ezzel szemben állt az íróasztala, ami körül, fölött, mellett a falon különböző feliratok voltak írül, angolul és franciául. A falról színes lampionok lógtak le, lámpa címszó alatt pedig több égősor futott körbe a szobán. Hm, stílusos, bár nekem kissé sötét. Persze Liz is olyan gót stílusú, akárcsak Michael. Vagyis, szerintem ő is gót, olyan sötét egy alak, de aztán ki tudja…

- De téged ismerve úgysem hagyod magad –mondtam, miközben törökülésben leültünk az ágyára.  

- És milyen jól ismersz –nevetett fel. –Ahogy én is ismerlek téged. És te már kevésbé vagy olyan lelkes az ittlétetek miatt, főleg Alex miatt.

- Hát igen –húztam el a számat. –De ameddig nagyjából el tudom kerülni, addig nem lesz gond.

- Nem akarlak elkeseríteni, de erre semmi esélyed.

- Valahogy sejtettem –sóhajtottam fájdalmasan.

- És van egy kis bökkenő –szólalt meg halkan.

- Mi lenne az?- kérdeztem összehúzott szemmel. 

- A szobád az Ő szobája mellett van –felelte, mire a szemeim kikerekedtek.

- Nem lehet!- nyögtem pár másodperc múlva.

- Pedig de –bólintott elhúzott szájjal.

- Hogy történt?

- Hát a három vendégszoba Alex szobája környékén van. Van egy mellette, vele szemben, vagyis Logan mellett, és még egy amellett. Meg a földszinten is van kettő. Anyukád az egyikbe költözik be lent, mivel a szüleink szobája is ott van. 

- És miért pont én kerültem az Alex melletti szobába?- vontam fel kérdőn a szemöldököm. Tuti, hogy Seggfej keze van a dologban. Ebben biztos vagyok.

- A házvezetőnőnk, Dorothea, csak a hozzánk közelebbi két szobát készítette elő nektek. Logan pedig kijelentette, hogy Ő inkább távol maradna tőled, Alex viszont lovagiasan felajánlotta, hogy akár az ő szobájában is aludhatsz –forgatta a szemeit mosolyogva.

- Miért mondta ezt Logan?- leragadtam ennél a pontnál. Bár akkor még nem ismertük egymást. No persze nem mintha most másképp lenne.

- Ne is törődj vele –legyintett. –Magának való egy alak. Egész nap be van zárkózva a szobájába, és a találmányain ügyködik. 

- Miféle találmányokon?

- Mindenféle. Bár a többségük a teszt során felrobban –nevetett fel, s én is csatlakoztam hozzá. –Bár volt néhány, ami működött.

- Mint például?

- Egyszer feltalált egy hibernáló készüléket. Lefagyasztott egy élő madarat, majd egy hónap múlva kiolvasztotta és semmi baja nem volt. Mintha nem is lett volna megfagyasztva –a tekintetében azt láttam, hogy komolyan beszél és büszkeség sugárzott belőle.

- Komolyan?

- Aham –bólintott. – Csak azóta sem használjuk, mert lecsapta a biztosítékot. Túl sok áramot fogyaszt a dolog.

- De hogy tudott ilyet feltalálni? És nem mutatta meg semmilyen tudományos cégnek vagy valami?

- Nem. Szereti megtartani magának a dolgait. Maximum a család használhatja a külön írásos engedélyével –emelte égnek szürke szemeit. –Szerintem azért nem akarta, hogy a közelébe menj, nehogy ellopd az egyik találmányát.

- Minden vágyam –jegyeztem meg nevetve.

- Szóval végül a szobád az enyém mellett lesz kettővel.

- Alex mellett van a szobád?

- Sajnos –bólintott.

- Sajnos? Ha már a saját húga is ezt mondja, van egyáltalán valaki, aki kedveli?

- Szeretem a bátyámat, szó sincs róla. Csak azt nem szeretem, amikor csajokat hoz ide –vallotta be.

- Úgy érted, hogy…?- kérdeztem kidülledt szemekkel.

- Úgy értem, hogy a falak vékonyak –bólintott. –Bár talán július óta nem hozott haza egyet sem –nézett rám felvont szemöldökkel.

- Miért nézel így rám?

- Valamikor akkor költöztetek ide, nem?

- De igen. De nehogy azt mondd, mert szerinted miattam van.

- Pedig pont ezt mondom –vigyorodott el. Az orrpiercingjén megcsillant az égősor fénye.

- Pedig ez nem igaz –erősködtem.

- Figyelj, Elena! Jól ismerem a bátyámat. Tudom, hogy milyen. És amióta itt vagy, határozottan megváltozott. És a jobbik irányba. Komolyan mondom, még a Donovanokat is próbálja elkerülni –mosolygott.

- Most fényezni próbálod?- néztem rá kérdőn.

- Nem próbálom fényezni. Csak elmondom, amit gondolok.

- Pedig nekem úgy tűnik, mintha arra próbálnál rábeszélni, hogy adjam be neki a derekam.

- Nem próbállak rábeszélni semmire –csóválta a fejét. Még mondott volna valamit, azonban hirtelen kopogás hallatszott. –Gyere!

- Elena, bent vannak a dobozok a szobádban. Ha gondolod, akkor el is foglalhatod –nyitott be az emlegetett szamár, vagyis Alex.

- Oké, köszönöm, Seggfej.

- Tudod, egyedül cipeltem fel a dobozaidat Cukorfalat –mosolygott az ajtófélfának támaszkodva. A pólója kicsit felcsúszott az oldalán, megmutatva egy darabot a csípőjéből. Akaratlanul is odatévedt a tekintetem, mire csak még szélesebb lett a vigyora. Nem szívesen mondom, de kétségkívül szexi látvány volt. A legtöbb lány most a nyálát csorgatná, de nem én. Azért kissé elpirultam, de rezzenéstelen tekintettel néztem vissza a szemébe.

- Miért nem kérted meg Dannyt, hogy segítsen?

- El volt foglalva a saját dobozaival –vont vállat, bár a mosolya halványult. Tisztában vagyok vele, hogy nem erre a reakcióra számított tőlem, de nem fogom őt ajnározni.

- Nos, köszönöm Alex. Liz, majd később még benézek, de most megyek és kipakolok –álltam fel az ágyról. 

- Segítsek valamiben?- érdeklődött Liz.

- Nem kell, köszönöm. Boldogulok –mosolyogtam rá. Másra sem vágytam most, csak arra, hogy egyedül lehessek egy kicsit. Mindenhol csak Alex, Alex és Alex. Egy napra ez túl sok volt. Közben persze Ő észrevétlenül eltűnt, vagy legalábbis már nem állt az ajtóban. 

- Ó, el is felejtettem –szólt hirtelen utánam, majd hirtelen átölelt. –Boldog születésnapot!

- Köszönöm!- nevettem el magam. Hirtelen nem tudtam, mire ez a nagy ölelkezés. –Nem is tudtam, hogy tudod, mikor van.

- Pedig tudom –mosolygott rám, majd elengedett. –Na, akkor menj pakolni!

- Megyek, megyek!- intettem, majd elhagytam a szobáját.

Nem kellett keresnem az enyémet sokáig, elvégre a szőke szépfiú épp ott támaszkodott.

- Hát te?- kérdeztem megállva előtte.

- Csak gondoltam, megmutatom a szobád –felelte, majd kinyitotta nekem az ajtót, és intett, hogy lépjek be.

A helyiség nagyon hasonlított azokra a vendégszobákra, amik nálunk vannak. A falak kissé sárgásak, egy régi, nehéz faruhásszekrény, egy íróasztal előtte székkel, néhány polc és egy fakeretes baldachinos franciaágy a szoba közepén az összes bútor. Eléggé régies hatást kelt, ami illik a kastély külleméhez. Akárcsak nálunk, nem alakították át teljesen az összes szobát. Azokban, amiket csak kicsit újítottak fel, sokkal jobban visszaadják a hely régi hangulatát. Ezt a nosztalgikus képet azonban megtörte az a sok feliratos doboz, ami az ágy körül sorakozott. Hm. Kevesebbre emlékeztem.

- Nos, hogy tetszik?- szólalt meg hirtelen Alex.

- Hangulatos –feleltem.

- Az én szobám itt van a szomszédban –mutatott jobbra, majd beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Mire készül?

- Miért csuktad be az ajtót?

- Segítek pakolni –ez inkább kijelentés volt, mintsem felajánlás.

- Nem kell, de azért köszönöm –hárítottam a lehető legkedvesebben, ahogy tőlem telt. Egy pillanatra furcsa fény csillant a szemében, amitől megijedtem, viszont azonnal el is tűnt.

- De én ragaszkodom hozzá –jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

- Nagyon aranyos vagy, tényleg, de megoldom egyedül is.

- Le akarsz rázni?- Igen!

- Nem –válaszoltam. –Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni, gondolkodni, elrendezni a dolgaim, ennyi. Még úgyis látjuk egymást eleget, nemde?

- De mi van, ha én most szeretnék egy kis időt veled tölteni?- kérdezte, miközben tett felém pár lépést. Égető kényszert éreztem, hogy hátralépjek, viszont ezzel gyengének és sebezhetősen látszanék. És ez az, amit a legkevésbé szeretnék. Szóval ugyanott álltam, mint eddig, és egyenesen a szemébe néztem.

- Később nem érne rá?

- Számomra nem –tett még egy lépést előre, így már közvetlenül előttem volt. 

- Számomra viszont igen. És beléptél a személyes terembe –mutattam rá majd magamra, felhívva a figyelmét a kettőnk közt fennálló csekély távolságra. Hirtelen csapott meg a kölnije illata. Férfias. Ha nem Alexről lenne szó, még azt is mondanám, hogy szexi. De mivel róla van szó, így nem teszem. 

- Talán zavar, Cukorfalat?- kérdezte egy szemtelen vigyor kíséretében.

- Igen, zavar.

- Akkor miért nem lépsz hátrébb?- kérdezte még szélesebb vigyorral.

- Arra várok, hogy te lépj hátrébb. 

- Ha rajtam múlik, akkor ennél csak közelebb kerülünk egymáshoz –felelte mélyebb hangon, amibe beleborzongtam, majd közelebb húzott magához.

- Mit csinálsz?! Engedj el!- kiáltottam el magam meglepetésemben.

- Én figyelmeztettelek –súgta a fülembe. A lehelete csiklandozta a cimpámat. Miért csinálja ezt?

- Engedj el!- ismételtem meg, viszont ezúttal tekintélyt parancsolóan.

- Nem kell hazudnod, Édesem. Tudom, hogy már nagyon, nagyon, nagyon…- ismételgette, miközben lassan a falhoz tolt. Nem tudtam ellenkezni, teljesen lefagytam. És, bár nem szívesen mondom ezt, de… nem is igazán akartam ellenkezni. -… nagyon régóta vágytál erre.

- Miből gondolod?- belemegyek a játékba. Kíváncsi vagyok, mit akar. De nem fogok túl messzire menni.

- Csak tudom –simított végig a karomon. Kicsit rájátszottam a dologra. Az tény, hogy libabőrös lettem tőle, viszont az ajkaim nem a vágytól nyíltak szét.

- Valóban?- kérdeztem, majd a szabad karommal-amelyiket nem fogta éppen- végighúztam a vállától a karján egészem a kézfejéig, majd rákulcsoltam az ujjaim az övéire. Nem kicsit lepte meg a dolog. Láttam a tekintetén, hogy összezavarodott, de hamar visszatért a magabiztos csajozógép énje.

- Tudom, hogy te is annyira vágysz rám, mint én rád –ismét azon a mély, rekedt hangon szólalt meg, a szemei pedig elsötétültek. Úristen, Ő komolyan gondolja. És elhiszi, hogy ez nem csak színjáték. Felcsúsztattam a kezem a mellkasán a nyakához, majd lehúztam magamhoz, és a fülébe suttogtam.

- Akkor rosszul tudod –közöltem vele, majd egyetlen taszítással ellöktem magamtól.

- Mi a…?- kérdezte meglepetten, amint sikerült megtalálnia az egyensúlyát. –Te most szórakoztál velem?

- Kész lángész vagy.

- Ugye tudod, hogy most még jobban kívánlak?- küldött felém egy félmosolyt. Arra számítottam, hogy dühös lesz.

- Kívánd a folyosót, mert most odamész –közöltem vele, majd kifelé tereltem. Meglepetésemre nem ellenkezett.

- Ezzel még nem végeztünk –kacsintott, majd átment a saját szobájába. Megkönnyebbült sóhajjal csuktam be az ajtót. Végre elment. Akkor elkezdhetek kipakolni.

Már csak egy doboz marat, amibe a naplót is rejtettem. Úgy döntöttem, ezt még nem pakolom ki. Amúgy is elfáradtam, és még mindig nagy a rendetlenség. Épp a ruhásszekrénybe pakolta be néhány ruhát, amikor megéreztem valamit a kabátom zsebében. Hirtelen beugrott a ma reggel. Damien. Előhalásztam az aprócska dobozt. Nem akartam azonnal kinyitni, kicsit forgattam a kezemben, találgattam, mi lehet benne. Végül belefáradtam majd szinte lélegzetvisszafojtva emeltem fel a tetejét. Egy ezüstláncon függő szív alakú medál lógott, egy kék kövekkel kirakva az egyik oldalán. Meglepetten vizsgáltam az ajándékot. Tény, hogy azt mondta, akkor vette, amikor még együtt voltunk. viszont most, hogy szakítottunk nem lenne helyes viselnem. Nem is értem, miért adta most oda. Jobb lett volna, ha inkább megtartja, esetleg visszaviszi vagy nem is tudom. Bármi, csak ne adta volna nekem. Most nem. Nagyot sóhajtottam, majd visszatettem a láncot a dobozba, azt pedig abba a dobozba, amit nem pakoltam ki. Nem lenne helyes feltennem. Még a végén azt gondolná, hogy érzek iránta valamit. Oké, persze érzek iránta valamit, de neki erről nem kel tudnia. Elvégre én szakítottam, és ez volt a helyes döntés.

Gondolataimat hirtelen szakította félbe a telefonom csörgése.

Damien hív

Vonakodva bár, de végül megnyomtam a Fogdás gombot.

- Azt hittem, már fel sem veszed –szólt bele ingerülten.

- Szia, neked is.

- Miért nem nekem mondtad el?- szegezte nekem a kérdést, mintha nem is mondtam volna neki semmit. Hová tűnt az udvariasság?

- Mit nem mondtam el?

- Ne játszd itt nekem a hülyét, Elena!- förmedt rám. Persze nagyon is tisztában voltam vele, hogy miről beszél.

- Éppen azért nem mondtam el, mert nem akartam veled veszekedni.

- De mégis mit gondoltál?! Hogy majd csendben eltűröm, hogy te egy házban élj azokkal, ki tudja meddig?!- el kellett tartanom a telefont a fülemtől, olyan hangosan kiabált.

- Igen, képzeld! Ezt gondoltam!- vágtam rá.

- Akkor nagyon rosszul hitted.

- De mégis mit akarsz tenni? Áruld már el nekem!

- Nem tudom –szólalt meg lemondóan hosszas hallgatás után.

- Na, látod!

- De egyszerűen nem bírom elviselni, hogy együtt élsz Alexszel –sóhajtott ismét.

- Én sem repesek az örömtől, elhiheted.

- Oké, tudom. 

- És erről nem én döntöttem. Nem volt beleszólásom.  

- Felfogtam. Csak így nem igazán tudlak megvédeni, tudod?

- Tisztában vagyok vele. Viszont itt hat állítólagos hímnemű lény vesz körül, az egyikük pedig a rendőrkapitány. Nem hinném, hogy nagy bajom eshetne. 

- Jogos –ismerte el. –Így az egyetlen veszélyforrás Alex.

- Ne kezdd el, könyörgöm.

- Tudod, hogy ki nem állhatom azt a szoknyavadászt.

- Igen, tudom, az ősellenséged, blah, blah, blah…- mondtam unottan.

- Befejezted?

- Igen –feleltem, majd valaki kopogott kettőt az ajtómon, majd be is nyitott. Mr. Sullivan volt az.

- Elena, ki tudnál jönni? Vendégünk érkezett.

- Persze, egy pillanat –feleltem, viszont nem ment ki, megvárta, míg vele tartok. –Most mennem kell, majd még beszélünk.

- Jól van. Csak kerüld el Alexet, rendben?

- Oké, igyekszem. Szia.

- Szia!- mondta, majd letettem.

Követtem Richardot egyenesen a nappaliba, ahol a ház összes lakója felsorakozott a személyzetet kivéve. Alex végig engem figyelt, miközben Liz és Danny közé álltam, én azonban kerültem a tekintetét. Még Josh is oldalba bökte, mondván, hogy ne bámuljon engem ennyire.

- Miért vagyunk itt?- kérdeztem barátnőmtől suttogva.

- Gőzöm sincs –vont vállat. –Valami fontos vendéget várunk.

- Mégis kit?

- Gőzöm sincs –ismételte meg.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Először a piros magas sarkút pillantottam meg, majd a hosszú lábait, széles, hófehér, irritáló mosolyát, zöld szemeit és hosszú, dús, hullámokba rendezett szőke haját. Lana Moore. Már csak Ő hiányzott a mai napból.