Mindenek előtt szeretném megköszönni a támogatásotok, hiszen nélkületek ez a blog nem létezhetne! <3 Másodszor pedig elnézést szeretnék kérni, amiért csak ritkán hozok részeket, de mint azt már korábban is hangoztattam: nem szeretném magam utolérni. Remélhetőleg nyáron ténylegesen be tudom fejezni a történetet, és akkor már csak veletek kell megosztanom az egyes fejezeteket. Azonban semmit sem merek ígérni a jelen állás szerint, csak annyit kérek, hogy legyetek türelmesek, ugyanis:
Vivienn J.
Zihálva, izzadtan ébredtem, pont a végső pillanat
előtt. Nem tudom, hogy csináltam, de sikerült időben magamhoz térnem. Tisztán
emlékeztem arra, amit Damien mondott. És a lila csíkra is a nyakamon, amikor
álmomban megvágtak. Ha most célba ért volna a tőr, talán tényleg kómába estem
volna. Vagy rosszabb.
Hirtelen még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ahogy
lassan felismertem a szobát, ijedten pillantottam magam mellé. Danny a hátán
feküdt, és békésen szuszogott. Semmit sem észlelt abból, ami velem történt. Bár
azt magam sem tudom, hogy kívülről milyen volt a reakcióm. Lassan felálltam, és
halk léptekkel átcsoszogtam a saját szobámba. Felkapcsoltam a villanyt, és
rápillantottam az órámra. 3:41-ről, 3:42-re váltott a digitális kijelző. Ma nem
aggódom a kialvatlanságom miatt, bár hétköznap van. Két hét szünetet kapott az
osztályunk, páran, köztük Reachel és Mia is csak az iskolapszichológushoz
mentek be. Engem is behívtak, de anyának sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy
jelenleg a pihenés többet segítene, és majd felkeresünk egy olyan szakembert,
aki többet tudna segíteni, mint a sulis agyturkász. Az egész osztályt, sőt az
egész iskolát megrázták a történtek, de talán a mi kis közösségünket a
legjobban. Így a pszichológust és a szünetet tartották a legjobb megoldásnak
egy kis időre. Az egész városban este nyolc után kijárási tilalom van. Vagyis
tizennyolc éven aluliak egyedül, de még csoportosan sem igazán mászkálhatnak az
utcákon. Nem csodálom. A polgármester és a városlakók közösen döntöttek így, és
nekünk persze semmi ellenvetésünk nem volt. Mindenki fél, retteg. Már tegnap az
esti hírekben benne volt az eset, így mindenki megtudta, mi történt. Még egy
nap sem telt el, így persze még csak alig kezdődött el a nyomozás, tehát még a
gyilkos sincs meg. Mindenki félti a gyerekét, az egész városban teljes volt a
káosz este. És a mai nap csak még rosszabb lesz. Akik eddig nem hallottak a
dologról, ma már biztosan értesülnek róla, még nagyobb pánikot és felfordulást
okozva ezzel. Mindennél jobban el akarom kapni a gyilkost. A Mestert. Azt, aki
álmomban meg akart ölni. Minden apró részlet segíthet, így leültem az
íróasztalomhoz, előkerestem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem a kedvenc
ceruzámmal. Igyekeztem felidézni a legapróbb részleteket is az elmémben.
Tisztán láttam magam előtt a képet, amint csupa feketében, gunyoros, félelmetes
mosollyal egy éles tőrt szorongatva a kezében áll előttem. Sokáig tartott, míg
a részleteket aprólékosan kidolgoztam. Talán a fegyver markolata volt a
legnehezebb. Rengeteg kacskaringós, kidomborodó minta volt rajta. Talán
jelentenek valamit, de lehet, hogy csak egyszerűen kicsicsázták. Például ha a
barokk korban készítették, akkor nem is csodálkoznék rajta. Bár a korát nem
tudtam megállapítani. Mikor végre elkészültem, elégedetten dőltem hátra a
gurulós bőrszékemben. Majd megmutatom a fiúknak, hátha segít valamit. Bár az
arca nagy része fekete folt, de talán a penge mond nekik valamit. Ennél többet
jelenleg nem tehetek. Elővettem a mappámat, amibe az üggyel kapcsolatos
rajzaimat gyűjtöttem. Végignéztem mindet, hátha van valami kapcsolat valamelyik
korábbi alkotásom és e között. Ott volt minden, amit eddig megálmodtam.
Katherine, mikor először megjelent, a titkos folyosó, Damien szobája, a sötét
erdő, Katherine halála… Az utóbbit alaposabban megvizsgáltam. Ez az álom több
képből állt össze. Mikor leesik a lóról, és az elszalad, aztán egy újabb képen,
ahogy a földön fekszik törött lábbal, és ott a gyilkos árnya a sötétben. Majd
ahogy a támadója közelebb hajol, hogy az Ő arca legyen az utolsó, amit a lány
életében lát. Csak nagyon kevés részlet van meg az arcából. Külső szemlélőként
nem tudtam rendesen szemügyre venni. Csak annyit láttam, hogy sötét szemei
voltak, és félelmetes vigyora. De persze ez nem segít szinte semmit. A szeme
akár világoskék is lehetett, a sötétben akkor sem láttam az íriszét a tág
pupillától, és az árnyéktól. És végül az
utolsó kép. A támadó visszahúzódott az árnyékba, és a magasba emelete a pengét,
amellyel másodpercekkel később lesújtott áldozatára.
- De… De hisz ez… - motyogtam a képre
meredve, majd mellé raktam legújabb alkotásomat. – A tőr. Tudtam, hogy ismerős
valahonnan!- továbbra is a képeket vizsgálva, majd a telefonomért nyúltam.
- Haló?- szólt bele álmosan. Ilyenkor
olyan mély, és rekedtes a hangja. Szexi. De most nem szabad ilyenekkel
foglalkoznom!
- Damien! Én vagyok az. Elena.
–szóltam bele idegesen, mégis izgatottan.
- Bébi… Tudod, hogy hány óra van?-
kérdezte meggyötörten.
- Öm… nem…- vallottam be.
- Hát én sem, de valamikor az éjszaka
közepén. –nyöszörgött tovább. –Mi olyan sürgős?
- Találtam valamit, ami talán segíthet
megtalálni a Mestert.
- A Mestert? Elena, azt hittem,
megegyeztünk!- korholt le. Hirtelen már nem is tűnt olyan álmosnak a hangja.
–Miért szimatoltál utána? És miért ilyenkor?
- Nem egészen volt szándékos…- mondtam
halkan.
- Kérlek, csak azt ne mondd, hogy a
fejedben láttad!- kérlelt. Ismét visszatért a meggyötört hangja, de ezúttal
aggodalommal vegyült.
- Oké. Öt perc múlva találkozunk a
szobádban! Zárd be az ajtót!- utasított, s meg sem várva a válaszom, bontotta a
vonalat.
- Most komolyan kinyomta?- meredtem a
telefonra. És tényleg letette. Hanyagul félredobtam a készüléket, majd bezártam
az ajtót. Két perc múlva már nyílt is a titkos átjáró, s Damien lépett ki rajta
egy bokszeralsóban és egy sötétkék pólóban, ami kiemelte gyönyörű szemeit.
Sötétbarna haja kócosan állt, mintha most kelt volna ki az ágyból. De hisz így
is volt. A félhomályban pedig teljesen feketének tűntek a tincsek. Arcán
idegesség tükröződött. Telt rózsaszín ajkait összepréselte, mintha valamit
nagyon mondani akarna, de inkább magában tartja. Mint a kitörni készülő vulkán.
- Szia –szólalt meg végül nyers
hangon.
- Szia –köszöntem vissza értetlen
fejjel. –Valami baj van?
- Csak fáradt vagyok és ideges
–legyintett.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek
–mondtam bűnbánóan.
- Rád sosem haragszom –mondta egy
gyengéd ölelés keretében, amit viszonoztam is. – De most mesélj, mi történt!
- Talán jobb lesz, ha leülünk
–mutattam az ágy felé, majd törökülésben ráültem, Damien pedig velem szembe.
- Hadd halljam!- sóhajtott,
felkészülve a hírekre. Elmeséltem neki az egész álmot, hogy mi történt, miket
mondott, hogy nézett ki… Mindent, amire vissza tudtam emlékezni.
- Még időben felébredtem, mielőtt
leszúrt volna –fejeztem be. Bár igyekezett leplezni az idegességét, a szája
sarka aprókat rándult, miközben beszéltem, izmai megfeszültek. Melegséggel
töltött el, hogy ennyire aggódik értem. Fél perc néma csend után sem szólalt
meg. Próbálta megemészteni a hallottakat. Végül én voltam az, aki megtörte a
csendet. –És ez még nem minden!
- Mi? Van még más is?- ráncolta a
homlokát. Ezek szerint neki mára ennyi elég is volt a témáról.
- Igen, van –mondtam miközben
felálltam az ágyról, és az íróasztalomhoz léptem. A két rajzzal a kezemben
tértem vissza.
- Mik azok? Lerajzoltad a
történteket?- vette el a felé nyújtott lapot.
- Ez a ma esti álmom. Ahogy a tőrrel
épp lesújtani készül –magyaráztam. –Nem ismerős neked?
- A Mester vagy a fegyver?
- Nos, a Mesterből nem sok részletet
tudok kivenni. De nem tűnik ismerősnek. –hunyorított, és minden részletet
alaposan szemügyre vett. –A tőr viszont ismerősnek tűnik. Már láttam valahol,
de nem tudom, hol - vakarta a tarkóját.
- Láttad már korábban? Hol? Próbálj
meg emlékezni! Fontos lenne.
- Most biztosan nem jut eszembe, de
majd utána nézek –tette le a rajzot a takarómra. –És a másik?- mutatott a
kezemben tartott papírlapra.
- Ez egy korábbi rajzom. Látomásom
volt, amint megölik Katherinet, nem sokkal azután, hogy beköltöztünk. De azóta
sem mutattam meg senkinek. A támadó arcából semmi sem látszik. Viszont… -
mondtam, majd inkább átnyújtottam neki, hogy a saját szemével láthassa.
- De hisz ez ugyanaz a tőr!- meredt a
két képre teljesen elképedve, pont, mint én pár perccel ezelőtt.
- Pontosan –bólintottam helyeslőn. –Annak,
aki megölte Katherinet, valami köze van a Mesterhez.
- De hisz a Mester nem lehet sem
Donovan, sem Sullivan. –értetlenkedett Damien.
- És ki mondta, hogy Edward Sullivan
vagy Harold Donovan volt a tettes?
- Egész eddig mindenki úgy gondolta,
hogy Ők tették. Csak nekik volt indítékuk megölni.
- És nem lehet, hogy vannak
leszármazottaik, akik nem itt élnek? Akiket nem ismertek?
- Az egész Donovan klánt ismerjük. Az
egész családot. Még a hatodik unokatestvéreinket is. Viszont a Sullivaneket
nem. Csak azokat, akik itt élnek, vagy korábban itt éltek.
- Szóval szerinted a Mester Sullivan
leszármazott lehet?
- Nem tudom. A tőr nem tűnik Sullivan
családi ereklyének. És ha az is lenne, akkor a vezető családnál kéne lennie,
vagyis Alexéknél. Vagy ha odaajándékozták egy másik családnak a klánban, akkor
arról kell lenni valamilyen bizonyítéknak. Kötelességük feljegyezni a családi
ereklyék hollétét, hogy később megtalálhassák. És százévente egyesíteni kell
őket a városalapító ünnepségen. Ilyenkor minden elszármazott család hazatér,
nagy ünnepség van meg minden, ami kell. Márciusban lesz majd a hetedik ilyen
évforduló. Még ebben a hónapban. Ha a tőr itt lesz, megtaláljuk. Márpedig, ha
Sullivan ereklye, akkor itt kell lennie. De azért majd utána nézek, hogy honnan
volt ilyen ismerős.
- Gondolod, hogy ezzel ölték meg
Katherinet?
- Elég valószínűnek tartom. Különösen
mivel megálmodtad. A gyilkos leszármazottja pedig most rád vadászik. Norát
elkapta, mert közel állt hozzád, és csak neked akar fájdalmat okozni.
- És ki lesz a következő? Mia? Danny?
Anya? Vagy… te?- kérdeztem remegő hangon. Belegondolni is borzasztó, hogy
bármelyiküket elveszíthetem.
- Nem tudom. –rázta a fejét, miközben
aggodalommal teli szemekkel méregetett. –De azt tudom, hogy nem Te leszel a
következő. Csakis Te mentheted meg a szeretteidet –mondta mélyen a szemembe
nézne, ami biztonságot adott, megnyugtatott. Viszont a szavai hatalmas súllyal
nehezedtek a szívemre. –Már nem csak Katherine, a Donovan és a Sullivan
családok sorsa van a kezedben, Elena. Mindenki, akit szeretsz, vagy valamilyen
módon kötődik hozzád, veszélyben van. Már értük is felelősséggel tartozol.
- Ez nekem túl sok. –szólaltam meg pár
másodperc csend után. A hajamba túrtam, majd nekidőltem a kipingált falnak, és
lecsúsztam a földre. Felhúztam a térdeim, majd a kezemmel átkaroltam őket, úgy
meredtem a szemközti falra.
- Ne haragudj –ült le mellém Damien,
és átkarolta a vállam. –Nem kellett volna mindezt rád zúdítanom. De tudnod
kell, hogy mennyi ember függ tőled. Ha te is harcolnál a Mester és a csicskái
ellen, könnyen bajod eshet. Ezt nem hagyhatom. És te sem.
- Talán mindenkinek egyszerűbb lenne,
ha nem is lennék. –suttogtam.
- Ez eszedbe se jusson!- korholt le,
és még szorosabban magához húzott. –Szükségünk van rád. Katherinnek, Miának, a
családodnak… és főleg nekem.
- Ameddig nem bukkantam fel, minden
teljesen normális volt. Nem történtek gyilkosságok, nem vesztettem el az egyik
barátnőmet, nem keveredek bele egy háború kellős közepébe… Az életem, újra
normális lehetne. Mindenki élete. Ha… ha visszamennék Londonba, akkor…
- Nem!- szakított félbe határozottan.
–Ne is gondolj ilyesmire! Az életed sosem volt normális, csak abban a hitben
éltél. Ha nem lennél itt, hogy megoldd az ügyet, Katherine szelleme örök
kárhozatra lenne ítélve. A családomnak a Sullivanekkel együtt el kellene
hagyniuk a várost, és a Mester átvenné a hatalmat. Mert ez a célja. Hogy
megszerezze a várost. Talán még a világ ura is akar lenni, ki tudja. Ő élvezi,
hogy fájdalmat okoz másoknak. Nem pusztán a hatalomvágy hajtja. Szerény
véleményem szerint egy igazi pszichopata, szadista vénember lehet, akinek az a
legnagyobb szórakozása, ha valakibe belemélyesztheti a fegyverét. Élvezi a vér
látványát, a halál szagát, hogy fájdalmat okozhat az embereknek maga körül.
–ahogy szavait hallottam, éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Fémes ízt éreztem
a számban. Olyan erősen haraptam az alsó ajkam, hogy kiserkent egy kis vér.
Vér… A tátongó seb a mellkasán… Minden csupa vér… A lába messze hever a
testétől… Könnyek gyűltek a szemembe.
- Inkább ne beszéljünk arról, hogy mi
okoz neki örömöt –nyögtem erőtlenül.
- Ne haragudj –kezdett szabadkozni.
–Néha elfelejtem, hogy most lelkileg eléggé labilis vagy…
- Nem vénember. –szakítottam félbe,
visszafojtva a könnyeimet.
- Beszélt álmomban, és a hangja
alapján nem öreg. Az alkata is olyan… húsz év körüli férfira hasonlít.
- Tehát egy pszichopata, szadista
húszas éveiben járó férfi lenne az emberünk?
- Szerintem igen. Persze könnyebb
lenne, ha látnám az arcát. De kétlem, hogy erre sor kerülne.
- Én sem tartom valószínűnek
–sóhajtott, majd a fejét a falnak döntötte, és gondolkodó arccal meredt maga
elé.
- Min gondolkodsz ennyire?- kérdeztem
pár perc csend után.
- Azon, hogy mit egyek reggelire
–mondta teljesen komolyan, mire én felnevettem, majd Ő is csatlakozott hozzám.
- Komolyan a kajára gondoltál?- vettem
fel az „alig bírom megállni a nevetést, de próbálok komoly lenni” álarcomat.
- Nem –vallotta be rövid tétovázást
követően.
- Akkor?- fordultam felé kíváncsian.
- Azon, hogy mire való az a kulcs,
amit James zsebében találtunk. –nézett rám, mintha tőlem várná a választ. Már
meg is feledkeztem a kulcsról.
- Én sem tudom, hogy mit nyithat. De
most ez érdekel a legkevésbé.
- Szóval nem is vagy kíváncsi, hogy
milyen titkokat rejt a zár, aminek a kulcsa a mi kezünkben van?- vonta fel a
szemöldökét, mint aki nem hisz nekem. - Hiszen a második neved „Kíváncsiság”.
- A második nevem azt jelenti, Végzet
–világosítottam fel.
- Tudod, hogy értem –forgatta a
szemeit.
- Persze - legyintettem. –De ha már a
kíváncsiságnál tartunk… - kezdtem, majd nagyot nyeltem.
- Igen…?- vonta fel a bal szemöldökét.
- Még mindig nem mondtad el, hogy mi
történik velem, mikor „beteljesítem a sorosom”- rajzoltam macskakörmöket a
levegőbe. Kíváncsian néztem rá, ugyanakkor belül rettegtem a választól. Nem
válaszolt azonnal. Láttam a kétely szikráit a szemében. Talán azon töprengett,
hogy az igazat mondja, vagy hazudjon. Lehet, hogy jobban járnék egy kegyes
hazugsággal. A csontjaimban érzem, hogy valami rossz dologról van szó. Elvégre ezzel
az üggyel kapcsolatban volt valaha is jó hír?
- Szerintem ennek nem most jött el az
ideje –válaszolt jól megfontoltan.
- Akkor mégis mikor?- csattantam fel.
- Talán soha…- mondta alig hallhatóan,
de sikerült meghallanom.
- Mit akarsz ezzel mondani?- kérdeztem
rémülten. –Annyira szörnyű, hogy inkább el sem mondod?
- Nem erről van szó –sóhajtott.
- Csak arról, hogy még korai ezen
gondolkozni. Vannak ennél fontosabb dolgaink is jelen pillanatban.
- Ez igaz. De remélem, tudod, hogy nem
hagylak békén, amíg el nem mondod.
- Tisztában vagyok vele –bólintott.
- Ha nincs több mondanivalód, akkor
talán mehetnél is –mondtam pár percig tartó néma csend után.
- Oké, most mi bajod van?
- Ha tényleg nem lenne semmi bajod,
akkor most nem küldenél el…
- Csak az a bajom, hogy újabban nem
mondasz el nekem semmit. Tudtommal mi ketten egy csapat vagyunk. Ráadásul a
barátnőd vagyok. És mégis titkolózol előttem.
- Nem titkolózom előtted. Csak
bizonyos dolgokat… meglepetésnek tartogatok.
- Meglepetésnek?- kérdeztem cinikusan.
–Biztosan nagyon meg fogok lepődni, amikor beteljesül a sorsom, mivel tegyük
fel… hirtelen leszúrnak, és meghalok. És ez lesz az utolsó dolog, amit majd
hallok. „Beteljesítetted a sorsod.” Ez lesz aztán a tökéletes meglepetés.
- Semmi ilyesmiről nincs szó.
Egyszerűen még nem jött el az ideje, hogy mindent megtudj. Majd idővel
elmondom, amit tudni akarsz, de nem fogok mindent egyszerre rád zúdítani. Így
is roncs vagy idegileg, és most ezzel csak még jobban összezavarnálak. Ezt te
sem akarod, igaz?
- Igazad van. Ne haragudj –mondtam
bűnbánóan. –Csak… Ez az egész olyan sok nekem. Két hónapja vagyok itt, de annyi
minden történik, mintha már vagy egy éve itt lennék. Az egész életem egy
hatalmas káosz központja. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban apró darabokra
szakadhatok. Túl sok minden történik egyszerre. Bárcsak már túl lennénk az
egészen! Bárcsak meglenne a gyilkos, feloldódna az átok, és visszatérhetnék a
régi hétköznapi életembe.
- Tudom, hogy ez most nehéz…
- Mégis honnan tudnád?- szakítottam
félbe. –Te ebben a zűrzavarban nőttél fel. Téged így neveltek. Neked ez nem
újdonság. Neked ez az életed. De nekem nem. Én nem így nőttem fel, egyszerűen
csak belecsöppentem ebbe az egészbe!
- Igazad van. Én így éltem le az egész
életem. A harcra neveltek, felkészítettek testileg és lelkileg is a
legrosszabbra. Ezért sosem volt rendes gyerekkorom. Olyan volt, mint egy
katonai kiképzőtábor. Már az oviban is
csúzlival tanultam a célba lövést. Ahogy idősebb lettem, jöttek a nyilak, majd
a fegyverek, puskák… Esténként Micimackó helyett horror történeteket néztünk,
még az esti mesék is morbidok voltak. A vér, a gyilkosság, a halál tudata a
hétköznapjaink részévé vált. Persze nem vérszomjas, pszichopatákat akartak
belőlünk nevelni. Voltak szép pillanataink is. Arra neveltek minket, hogy ne
féljünk a haláltól, és ha feltétlenül szükséges, ne féljünk megölni egy embert.
De a legfontosabb, hogy megvédjük a Kiválasztottat. Mindannyiunkat erre
képeztek ki, mivel az utolsó pillanatig nem tudta senki, hogy melyikünk lesz
végül a Testőr. Szóval… amíg mi állatokra lövöldöztünk, horrorfilmeket néztünk
és terepgyakorlatoztunk, addig te normális gyerekként élhettél. Hercegnős
meséket néztél, a szüleid tündérekről, természetfeletti lényekről meséltek az
ágyadnál lefekvés előtt. Homokozóban játszottál, élvezted az életet, és azt
gondoltad, hogy rosszfiúk csupán könyvekben, filmekben léteznek. És most
rájöttél, hogy ez nem így van. Hogy ez a világ sokkal gonoszabb, mint azt
képzelted, és rengeteg olyan dolog van, amire nem létezik ésszerű magyarázat.
Te csak most csöppentél ebbe a világba, így én, aki így nőttem fel, legfeljebb
elképzelni tudom, hogy mit élhetsz most át –fejezte be a hosszúra sikeredett,
szívszorító monológot. Pár perc néma csend telepedett ránk, de nem az a kínos
fajta. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Én a hallottakon merengtem. A
csendet végül én törtem meg.
- Nem lehetett könnyű nektek.
- Hm? Mire gondolsz?- kérdezett
vissza. Látszott rajta, hogy kizökkentettem a gondolataiból, és most azt sem
tudja, hogy hol van.
- A hallottak alapján szörnyű
gyerekkorotok lehetett. És mégis olyan vidámak vagytok, tudtok nevetni,
felvidítani a másikat… Ilyen nevelés mellett nem értem, miért nem váltatok
őrült, begyepesedett mogorva alakokká. Persze… Michael közel jár.
- Nem volt olyan rémes, mint
amilyennek hangzik. Nem a gyilkolás szeretetére tanítottak minket. Nehéz lenne
elmagyarázni, de összességében vidám gyerekkorunk volt. A kiképzős részt
leszámítva, persze… Hát igen, Tomot és Michaelt még szigorúbban fogták, mint
miket, így talán ők kicsit mogorvábbak, mint mi hárman.
- De hiszen Tom és Nate ikrek… Natet
nem fogták olyan rövid pórázon?
- Nate egy saját univerzumban él. Tom
volt az idősebb, így vele keményebben bántak. Meg őt nem is érdekelte annyira
ez az egész legenda, meg Testőrködés. Michael viszont Tom árnyékában nőtt fel.
Igyekezett a legjobb lenni, túlszárnyalni a nagytestvért. Minden áron Ő akart
lenni a legjobb, a Testőr. De persze csak nagyritkán sikerült túlszárnyalnia a
bátyánkat, így egyre többet és keményebben edzett. Nem igazán barátkozott,
minden idejét a fejlesztésével töltötte. Egy idő után pedig már a legidősebb
fivérünket is sikerült túlszárnyalnia. De persze… a végén az öcsike kapta meg a
hőn áhított szerepet –mosolyodott el a végére. - Pedig Tommo és Mikie akarták a
legjobban ezt az egészet.
- Tommo és Mikie?- kérdeztem vissza
elfojtva a mosolyomat.
- Utálják, ha így hívjuk őket, de
éppen ezért jó.
- Mint te a Damie-t?- kuncogtam.
- Mint én a Damie-t.- forgatta a
szemeit.
- Szóval… te nem is akartál Testőr
lenni?
- Sosem vágytam rá igazán. Persze
nagyon megtisztelő feladat, és szívesen csinálom. De ők ketten annyira akarták,
és viszont nem sokat tettem érte. vagyis… nem olyan sokat, mint ők.
- De valamiért mégis te lettél az.
- De vajon miért?- tette fel a költői
kérdést.
- Ez egy igazán jó kérdés. De talán
erre senki sem tudja a választ.
- Nem. Valószínűleg nem. Mindenesetre…
örülök, hogy így alakult –fogta meg a kezem, és a hüvelykujjával simogatta a
kézfejem.
- Én is –néztem mosolyogva a kezünkre,
majd rá. – És az egész eddigi élteted edzéssel töltötted?
- Szerinted ilyen izmokkal születtem?
- Milyen szerény vagy –forgattam a
szemem.
- Így igaz –vigyorodott el. –Most
viszont tényleg nem ártana indulnom. Menj vissza Dannyhez, és aludj még egy
kicsit –állt fel, én pedig követtem.
- Jól van. Akkor holnap találkozunk.
–lépkedtem utána az átjáróhoz.
- Holnap, kicsim –mondta, majd adott
egy gyors csókot, és eltűnt a sötét folyosón, az ajtó pedig bezárult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése