Katherine nyomában - 10. fejezet

Sziasztok, Kiválasztottaim!

A mai fejezetet előre beütemeztem, ugyanis a mai egy ünneplős nap (nem, nem születésnapom van). A mai nappal hivatalosan is nyár van, érezni a szabadság illatát a levegőben, a nap is végre megmutatta magát az égen...Mi kell több egy új fejezethez?
A mai rész több szempontból is kerek, ugyanis ez a 10. fejezet, és egyben a 100. bejegyzés a blogon, illetve ami számomra a legfontosabb és egyben legfőbb ok az ünneplésre: elértük az 50 feliratkozót! Ez hatalmas öröm számomra, és nem tudom Nektek elégszer megköszönni a támogatásotokat! Tényleg nagyon hálás vagyok, Ti vagytok a legjobbak! <3
Remélem, ez a szám még gyarapodni fog a jövőben.

Ennyit az ünneplésről, most pedig jöjjön a fejezet, amihez epedve várom a véleményeket (legyen az hideg/meleg).

Reggel, mikor felébredtem Danny már nem volt mellettem. Persze, hiszen nekik nincs tanítási szünet. Az ébresztőóra reggel tízet mutatott. 

- Ideje felkelni!- sóhajtottam, majd nehézkesen felültem az ágyban.

Csigatempóban álltam fel, és kómásan átcsoszogtam a saját szobámba. Mikor beértem, azonnal a tükör elé léptem, hogy szemügyre vegyem magam. Kócos haj, karikás szemek, tág pupillák, mintha be lennék drogozva. Arcom a szokásosnál is sápadtabb színt vett fel. Ha valaki most meglátna, könnyen hihetné, hogy valaki szellemét látja. És úgy is érzem magam. Fintorral az arcomon indultam el a fürdőszobába, hogy amennyire lehet, rendbe szedjem magam.

Frissítő zuhany és hajmosás után új emberként tértem vissza a hálómba. Mikor elmentem az íróasztalom előtt, megpillantottam valamit. Valami nagyon fontosat, amiről az utóbbi napok rettenetes eseményei miatt teljesen megfeledkeztem.

Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik királykék babzsák fotelemben, majd fellapoztam az ódon bőrkötéses könyvecskét. A lapok kissé megsárgultak már az idő folyamán, és kissé dohos szagot árasztott magából, de nem zavart. Inkább pont ez tetszett benne annyira, magával ragadott az egész hangulata. Ahogy végigpörgettem a lapokon megfigyeltem, hogy az egészet a Clark Danken - féle titkosírással írták. Szerencsére már megtanultam a jeleket, így gond nélkül el tudtam olvasni a sorokat.

„1913. augusztus 22.

Kedves Kiválasztott!

Nos, sosem volt szokásom lejegyezni szokásaim, gondolataim, napjaim. Sosem olvasnám vissza, s a következő generációkat pedig az én életem érdekelné a legkevésbé. Hogy mi változott az óta?

Nos, ez a nap más. Minden megváltozott. Számomra legkedvesebb gyermekemet, Katherine Elizabeth Hope Dankent a tegnapi nap folyamán szörnyű körülmények közt elvesztettem. Sheila, az utolsó ír druida leszármazott boszorkány segítségét kértem gyilkosa felkutatására. Az éj leple alatt mentünk el a Sötét Erdő határára, ahol a holttest feküdt, elzárva a kíváncsi, fürkésző szempárok elől. Sheila egy ősi druida szertartást végzett el a holttesten, amit én nem kísérhettem figyelemmel. Csupán halk motyogást hallatott valamilyen ősi idegen nyelven. Percekig álltam egy fa tövében, hátat fordítva az eseményeknek, mikor hirtelen elhallgatott. Mikor megfordultam görnyedve terült el lányom élettelen, holt teste fölött. Odarohantam, s letérdeltem mellé, majd szólongatni kezdtem, de nem reagált. Aztán hirtelen remegni kezdett. Vonaglott, miközben artikulátlanul motyogott. A következőket mondta: „Gyilkos, családi tőr, féltékenység, száz év, Kiválasztott, Ötök, Őrzők, Testőr, végzet, halál, vér, botrány, szerelem, szenvedés, csalódás, megoldás, végzet” Alig lehetett érteni e szavakat. Volt, hogy suttogott, volt, hogy ordított, s mindezt nyüszítve tette. Maga a jelenet gyomorforgató látványt nyújtott. Drága leányom csonka, holtsápadt, véráztatta teste fölött remegve rángatózott a nő. Hosszú ébenfekete haja csapzottan terült el a földön, sötét koronaként keretezve holtsápadt arcát. A druida nők mindig is híresek voltak páratlan szépségükről. Ez most sem volt másképp. Csakhogy látomás közben arcuk beesetté válik, arccsontjuk kitüremkedik, szemük kidülled, s teljesen fekete. Mintha a szemgödrük teljesen üres lenne. Máskor csodásan telt, piros ajkuk szárazzá, s hússzínűvé válik. Ezekben a hosszú percekben angyali szépségük tovaszáll, s sokkal inkább tűnnek démonoknak. Miután az utolsó szót is elmormolta háta ívben megfeszült, s hangos kiáltás tört fel ajkai közül. Ájultan terült el drága Katherinem mellett. Zihált, majd lassan visszanyerte eredeti külsejét. Arcába visszatért a szín, lélegzetvétele is lassan helyreállt. Kinyitotta immár csokoládébarna szemeit, s szaporán pislogva tért magához.

Még sosem láttam azelőtt boszorkánylátomást, így nem tudtam mit kezdeni e helyzettel. Dermedtem térdeltem a két test mellett, s elkerekedett szemekkel, lefagyva figyeltem a történteket. A vér is megfagyott az ereimben. Mikor Sheila végre magához tért, kíváncsian vártam, hogy elmesélje, mit látott az imént.

„El kell rejteni a lányt.”- mondta. „Láttam a jövőt. A leány el van átkozva. Lelke addig nem békélhet meg, míg gyilkosát meg nem lelik. Viszont ez csak száz esztendő múltán következik be. Érkezik egy leszármazott. Egy faital leány, ki épp annyi idős, mint holt gyermeked most. Ő a Kiválasztott, ki majd feloldja a borzalmas átkot.” „Miféle átok ez?”- kérdeztem. „Ki átkozta meg a lányomat?” „Azt sajnos magam sem tudom.”- felelte erre. „Csakis a jövőbe léptem be, a múltat számomra homály fedi. Ha most azonnal biztonságos, titkos helyre visszük testét, még megmenthetjük lelkét. El kell raktározni a Kiválasztott leány számára, ki majd megadja neki az üdvösséget.” „Elraktározni? Mégis hogyan?” Sosem hallottam olyanról, hogy valaki testét elraktározták volna. Ha eltemetjük, előbb-utóbb foszlásnak indul, s már csak csontjai maradnak. A mumifikálás pedig igen körülményes dolog, s nem is értünk hozzá. Akkor hát hogyan vihetnénk ezt véghez? „Létezik egy ősi druida mágia, mely képes a holtat hibernálni pontosan száztizenegy esztendőre. Amint a varázslat erejét veszti, Katherine Danken porrá válik, s ha a bűntény nem oldódott meg ez idő alatt, lelke örök kárhozatra ítéltetik.”- magyarázta. „S miért pont száztizenegy évre?”- kérdésemre ajka titokzatos mosolyra görbült. „Azért, mert száztizenegy éves vagyok. S a varázslat a kibocsátója életenergiáját használja fel. Ez lesz az én utolsó cselekedetem.”- mondta, mire őszinte döbbenet lett úrrá rajtam. Részben azért, mivel e gyönyörű, természetfeletti teremtés nem tűnt idősebbnek húsz esztendősnél. Másrészt pedig utolsó mondata miatt. „Képes lennél feláldozni magad, hogy megmentsd?” „Tudja, Mr. Danken, a mi fajtánk átkozott. Olyan a külsőnk, akár egy angyalé. Viszont ilyenkor, látomás, varázslás közben tör felszínre belső énünk, ami démoni eredetű. Ha valaki üdvösségéért adjuk életünket, saját lelkünket is megmentjük a pokol tüzétől. Már hosszú ideje vártam erre a napra.”- mosolyodott el. „És hova rejtsük a… lányomat?”- kérdeztem kábán.

Nagy nehezen sikerült elvonszolnunk a kijelölt helyre…”

Izgatottan olvastam a sorokat, s egyre többet megtudtam Katherine testének eltűntetéséről. Egyre érdekesebb a dolog! Csakhogy pont, amikor talán az egyik leglényegesebb résznél tartottam, valaki kopogott az ajtómon. A hirtelen zajtól összerezzentem, majd gyorsan elrejtettem a könyvet a párnám alá.

- Gyere!- ültem vissza a fotelembe egy magazinnal a kezemben, mintha abban merültem volna el ennyire.

- Szia, Elena –Mia lépett be a szobába Reachellel az oldalán. Amint megláttam őket, félredobtam az újságot, ami mellesleg Danny egyik sportmagazinja volt, ami nem tudom, hogyan került hozzám.

- Sziasztok!- léptem oda hozzájuk egy csoportos ölelésre. –Hogy vagytok?

- Nem valami jól –vallotta be Reachel, miközben leültünk az ágyamra.

- Milyen volt a dilidokinál?- érdeklődtem.

- Borzalmas –sóhajtott Mia.

- Ugyanazokat a kérdéseket ismételgette, és mindenre az volt a válasza, hogy „Ühüm”. Idegesítő francia akcentusa van, ráadásul úgy öltözködik, mint egy rossz hippi –vette át a szót Reachel.

- Mint egy rossz hippi?- kérdeztem kuncogva. Igazság szerint, Miss Martins sosem jön ki az irodájából, így aki még nem járt bent nála, az nem is láthatta. Így én sem.

- Raszta haj zöld fejpánttal, virágmintás bő póló és barna vászonnadrág szandállal, néha zoknival. És erőteljesen a természetesség híve…- folytatta Reach.  

- Ezt hogy érted?

- Olyan, mint egy pulikutya –nevetett fel Mia, először azóta, hogy Nora meghalt.

- Akkor egy élmény lehet őt bámulni másfél órán keresztül –nevettem fel.

- Ne is mondd!- sóhajtott fel Mia –De legalább eltereli a figyelmünk a történtekről.

- És te hogy viseled?- tette Reachel a vállamra a kezét.

- Nehezen –sóhajtottam fájdalmasan mosolyogva. 

- Te nem jársz agyturkászhoz?

- Nem. Anya meggyőzte az igazgatónőt, hogy ismer egy jobb szakembert, akiben megbízik. Ez igaz is. De persze nem járok hozzá. Apa halálát segített megtanulni feldolgozni, és most is azt teszem, amit akkor tanácsolt –vontam vállat.

- És használ valamit?- érdeklődött Reachel.

- Valamit. Próbálom elterelni a gondolataim, ha pedig eszembe jut, igyekszem a szép emlékekre gondolni. Persze nehéz elfelejteni azt a képet, amikor utoljára láttam, de talán idővel elhalványul.

- Neked talán még rosszabb, mint nekünk. Hiszen… hiszen te találtad meg. Láttad… holtan –mondta Mia elborzadva, szemében együttérzés és sajnálat tükröződött.

- Nem tudom, hogy mennyivel rosszabb. De… nehezebb, az biztos.

- Inkább beszéljünk másról!- javasolta barna hajú barátnőm.

- Jó ötlet- értettünk egyet.

- Maxszel jól megvagytok?- fordultam a szőkeség felé.

- Igen, nagyon –mosolyodott el. –Olyan figyelmes, és mindent megtesz, hogy elterelje a gondolataimat Noráról. És általában sikerül is neki.

- Ah, milyen szerencsés vagy!- sóhajtott fel Reachel. –Nekem sem ártana egy pasi, aki „eltereli a gondolataim”- jelent meg egy sejtelmes, kissé talán perverz mosoly az arcán.

- Miért mosolyogsz így?- kérdeztem, miközben kissé hátradőltem, ezzel is érzékeltetve, hogy megijeszt ezzel az eszelős vigyorral.

- Valakiről ábrándozik –forgatta Mia a szemeit.

- De kiről?- kíváncsiskodtam.

- Konkrét elképzelésem nincs. Csak egy izmos testet látok magam előtt.

- És veled mi a helyzet?- fordult felém Mia, inkább nem tett megjegyzést Reach kijelentésére. –Hogy álltok Damiennel?

- Hogy állnánk?- kérdeztem vissza. Utálok hazudni nekik. De nem tehetek mást. Bár még most sem értem, hogy miért, de egyszerűen nem lehet. De ezt akkor sem bírom már sokáig. Sosem szerettem hazudni a szeretteimnek, mindig lelkifurdalásom lett utána. Ez persze most sincs másképp. Csak ebben az a szomorú, hogy kezdek hozzászokni, így az érzés egyre halványul bennem. Mintha a lelkiismeretem kezdene cserbenhagyni. 

- Mi van köztetek?

- Ami eddig –vontam vállat, igyekezve elkerülni, hogy ismét hazudnom kelljen.

- Találkozgattok? Mondott valamit? Elhívott már randizni? Megcsókolt már? Jól csókol? Milyen a teste?- zúdították rám mindketten a kérdéseiket. Persze a legutóbbi Reachel volt…

- Na, ne egyszerre!- próbáltam csitítani őket.

- Válaszolj már!- sürgetett Mia.

- Most erre mit mondjak?

- Találkozgattok? Egy ideje. Mondott valamit? Sok mindent. Főleg perverz, kétértelmű dolgokat, és, hogy szeret. Elhívott randizni? Nem is egyszer, és mindig igent mondtam. Megcsókolt már? Igen. Jól csókol? Hogy csókolna, ha nem a legjobban? Milyen a teste? Inkább nem mondom el, különben lecsapsz rá –ismertette Mia a szerinte helyes válaszokat. Persze a többség igaz is volt. Vagy az összes. De csak ennyit mondtam:

- Ti betegek vagytok.

- De most komolyan, Elena! Ne hagyj minket kételyek közt!- könyörgött Reach.

- Komolyan nem tudom, mit mondhatnék. 

- Elena Destiny Tisdale! Te valamit eltitkolsz előlünk. Hadd halljuk!- tette karba a kezét Mia.

- Mégis mit hallgatnék el?

- Elli, Dam van itt, és beszélni akar veled!- nyitott be a szobába Danny minden előjel nélkül. –Oh…Hölgyeim. –biccentett a lányoknak, akik kissé kidülledt szemekkel nézték. Ugyanis csak egy fekete alsónadrág volt rajta. 

- Danny, az ég szerelmére!- néztem teátrálisan az égre. Vagyis inkább a plafonra. –Először is. Kopogásról hallottál már?

- Nem. –vigyorgott, mire megdobtam egy párnával.

- Másodszor pedig… Vegyél fel valamit!- ordítottam rá.

- De hiszen… óóó!- mondta, mikor végre neki is leesett, hogy hogyan is néz ki, és hogy kik vannak a szobában. –Remélem élveztétek a látványt, mert ezt- mutatott végig magán- valószínűleg nem látjátok többé ilyen helyzetben. –vigyorgott, majd indulni készült, de még utána szóltam.

- Amúgy miért jöttél?- kérdeztem, mert nem értettem pontosan, amikor berontott. 

- Dam lent van, és beszélni akar veled. Felküldjem?

- Dam? Mármint Damien?- kérdeztem vissza.

- Nem… Szerinted mégis ki? Persze, hogy Ő!- jött vissza. –Akkor küldjem el?

- Ne!- szóltak közbe a lányok, mire én kérdőn rájuk néztem. – Mi már itt sem vagyunk.

- Elmentek? De… de miért?- néztem kérdően rájuk.

- Aztán részletes beszámolót kérünk!- szólt vissza Mia a lépcsőről. Még mindig értetlenül néztem utánuk, majd észbe kaptam, és utánuk szaladtam.

- Mi? Miféle beszámolót? Várjatok már!- futottam utánuk. A lépcső aljánál sikerült utolérnem őket. Damien az ajtóban állt, és az immár felöltözött bátyámmal beszélgetett.

- Csak ügyesen, Rómeó!- veregette megy Mia Damien vállát, Reachel pedig csak nevetett ezen a kijelentésen. „Rómeó” felvont szemöldökkel nézett rájuk, majd felém fordult, és kajánul elmosolyodott.

- Ó, az leszek!- kacsintott, mire a lányok nevetve elköszöntek, majd elmentek. Felvont szemöldökkel néztem a vendégünkre, aki csak vigyorogva nézett vissza rám.

- Akkor én mentem Josh-ékoz!- intett Danny, majd követte a két lányt, ki a birtokról.

- Rómeó?- szólalt meg, mikor a bátyám már hallótávolságon kívül volt.

- Nem érdekes. –legyintettem. –Csak kombinálnak.

- Sejtenek valamit? Tudod… kettőnkről?- kérdezte suttogva.

- Olyasmi, de nem tudnak semmi biztosat. Inkább örülnének neki, ha együtt lennénk, ezért, hogy úgy mondjam, használják a fantáziájukat. Azt nem tudják, hogy együtt is vagyunk. –válaszoltam, miközben elindultunk a szobám felé.

- Valami baj van?- kérdezte, miután bezártam magunk mögött a szobaajtóm, a biztonság kedvéért. –Olyan… szomorúnak látszol. Történt valami?

- Csak… már annyira unom, hogy folyton hazudnom kell nekik. Amikor tréning miatt nem tudok átmenni este, vagy náluk aludni. Veled kapcsolatban, Nora haláláról… Szinte mást sem csinálok, csak hazudok nekik! És már nagyon elegem van!- fakadtam ki.

- Tudom. De meg kell értened, hogy nem mondhatod el nekik, hogy te vagy a Kiválasztott.

- De ha legalább kettőnket elmondhatnám, akkor már annyival kevesebbet kellene hazudnom. –vetettem fel az ötletet, bár tudtam, mit fog rá válaszolni.

- Tudod, hogy nem lehet.

- De miért, Damien? Miért nem?

- Mert nem.

- Most aztán megkaptam a választ, köszönöm. –mondtam szarkasztikusan.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ha a Sullivanek megtudják, felhasználják ellenünk. És jelenleg az sem segít, ha a Mester fülébe jutna, hogy ki a Testőr.

- Szerintem erre már réges rég rájött. –mondtam kicsit sem kedvesen.

- Miből gondolod?- kérdezett vissza ugyanolyan hangnemben.

- Hát nem is tudom… Amikor elfogtak minket a napló keresése közben, az emberei tudták, hogy te vagy az. Jake, a bátya, és James, a sebhelyes kis kedvence is tudta. Akkor szerintem az egyenlő a lehetetlennel, hogy a mi drága Mesterünk ne tudná. –fakadtam ki.

- Attól még nem árthat, ha titokban tartjuk. –szűrte ki a szavakat a fogai közt. Ideges. Egyértelmű, hogy valamit nem akar nekem elmondani.

- Valamit eltitkolsz előlem. –jelentettem ki halkan, de határozottan, erős éllel a hangomban. Dühös voltam. Nagyon dühös. –És tudni akarom, mi az.

- Nem titkolok semmit. Mégis miből gondolod?- emelete fel a hangját hitetlenkedve. 

- Abból, hogy képtelen vagy egyenes választ adni! Szégyellsz engem? Vagy mi a baj?

- Mi?! Persze, hogy nem szégyellek! Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?

- Akkor áruld már el nekem, miért kell titokban tartani a kapcsolatunkat!

- Azt nem tehetem, érted?

- Miért nem? –most már mind a ketten ordítottunk. 

- Mert nem, és kész. –jelentette ki sziklaszilárdan, szeméből mérhetetlen düh szikrái áradtak. Ezúttal sikerült nagyon felbosszantanom, de neki is engem.

- Akkor talán az lenne a legjobb, ha nem lenne mit eltitkolnod előlem. És nekem sem mások előtt –szóltam halkan, szinte suttogva, a könnyeimmel küszködve.

- Ezt meg hogy érted? –kérdezte döbbenten, és szintén visszavett a hangjából.

- Úgy, hogy… hogy ha nem lenne köztünk semmi, akkor nem kellene semmit sem eltitkolnod előlem. És nekem sem kellene hazudnom. –nehezen jöttek a szavak ajkaimra, a torkom elszorult, könnyek égették a szemem. Nem akartam ezt mondani, de ez volt a helyes döntés.

- Te… te most… Szakítasz velem?- kérdezte akadozva. Szemében őszinte döbbenetet és szomorúságot fedeztem fel. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, megcsókoltam volna, és visszavontam volna minden egyes szót. De ezúttal az eszem felülkerekedett a szívemen. Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét, bár a szívem minden másodperccel egyre kisebb lett. 

- Igen. –mindent megtettem, hogy a hangom ne remegjen. Sokkal hidegebbnek hatott ez az egy szó, mint amire számítottam. Damien arckifejezése is megváltozott. Fájdalom vegyült szemében a döbbent haraggal.  

- Biztos, hogy ezt akarod?- kérdezte rekedt hangon, mint aki erősen küzd az érései ellen.

- Igen. –sóhajtottam szaggatottan. Érzem, hogy nem bírom sokáig sírás nélkül.

- Akkor mától… csakis és kizárólag a Testőröd vagyok. –mondta, s ez volt a végszó. Kinyitotta az titkos ajtót, majd erősen bevágva maga mögött eltűnt. Mintha az életemből sétált volna ki, a szívem és a lelkem egy-egy darabkájával.