35. fejezet ÉVADZÁRÓ

Heyhey!:)

Tudom, tudom.... Most legszívesebben felkötnétek, megköveznétek, lefejeznétek stb... Tudom, hogy azt ígértem, hogy ezt a pár részt hetente posztolom, azonban az elmúlt héten azt se tudtam, hol áll a fejem, és hétfőn jutott eszembe, hogy "hoppá, szombaton részt kellett volna hoznom". Viszont nem igazán volt időm eddig, hogy ezt az elmaradásomat pótoljam, szóval erre csak most kerül sor.

FONTOS! Mint azt láthatjátok, elérkeztünk az évad végéhez, ami azt jelenti, hogy most egy hosszabb-rövidebb szünet következik. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy igencsak mozgalmas nyaram lesz, és inkább írnék, hogy ne érjem magam utol a részekkel. DE nem kell aggódni, ugyanis közben érkeznek majd apróbb infók az új évadról és egyéb meglepetések, így a szünet alatt sem hagylak magatokra Benneteket. Ezeket főként a Facebook csoportba fogom kitenni, de némelyik biztosan felkerül ide, a blogra is.

Jó olvasást az évad utolsó fejezetéhez!
xoxo, Vivienn J.

- Ez egy idióta!- sóhajtott Tom, majd magával rántva engem is, utána szaladt.

- Mi… Mi ez?- kérdezte az egyik őr kétségbeesetten.

Abban a pillanatban előugrottunk a fák mögül. Damien gyorsan behúzott egyet az egyiknek, majd a vérebbel foglalkozott. Tom letámadta a jobb oldali –fiatalabb, olyan 27 éves-srácot, míg nekem maradt a bal oldali…khm… veterán? Na, ne szórakozzanak velem! Egy vén csotrogánnyal kell verekednem? Mondjuk talán ebben az alakban még maradt annyi jó modor, hogy nő nemű lényeket nem bánt… Ez már komolyan diszkrimináció! Erről később még beszélek a fiúkkal!

- Mit akarsz itt kislány?- kérdezte lenézően.

- Azt, ami az enyém. –feleltem határozottan, majd ütni akartam, de kitért előlem. Ezt hogyan?! Legalább hatvan éves! Hogy tud így mozogni?! Gondolom, nem véletlenül van itt.

- Ne is próbálkozz! Lehet, hogy öregnek tűnök, de attól még tudok egyet s mást! –fogta le a kezem, amikor megpróbáltam bevinni egy újabb ütést. Egy gyors mozdulattal kicsavartam a kezem az szorításából, megragadtam az övét, és alkalmaztam azt a már jól bevált fogást. Szerintem elnevezem Elena-fogásnak. Úgyis mindig ezt alkalmazom. Viszont csak ezzel még nem tudom a földre küldeni. A szabad kezével lekevert nekem egy pofont, ami igazából nem is fájt annyira, inkább csak meglepett.

-  Hé!- förmedtem rá, és megcsavartam a kezét, mire felordított. –Hölgyekkel nem illik így bánni!

- Damien, vigyázz!- hallottam Tom hangját, mire odakaptam a fejem. Tom épp leterítette a srácot, Damienre pedig abban a pillanatban vetette rá magát az az alak, akit a nagy rohanásban leütött. –Öt perced van! Addig üsd ki!

- Meglesz!- szólt vissza Damien, de vissza kellett fordulnom a tatához, mert nagyon mocorogni kezdett.  

- Ne ficánkolj vénember!- rivalltam rá, majd a térdhajlatába rúgtam, amitől a fölre rogyott, így jól le tudtam szorítani. –Hol a kötél vagy valami?- kérdeztem a fiúktól.

- Olyanunk nincs!- kiáltotta Tom, miközben a földön birkózott.

- Hogy mi?!- kérdeztem kissé hisztérikusan. Mi az, hogy nem hoztunk semmit, amivel meg lehetne kötözni?! Mindenféle terv nélkül rohanjuk le őket, ami persze az én ötletem volt, de előtte meg kellett volna beszélni egy stratégiát. De Damien ment a saját feje után! És még kötelünk sincs!

- Viszont van bilincsünk!- mondta az előbb említett személy, miközben az ellenfele hátára ült, és a kezét a háta mögött összebilincselte. Mikor leszállt róla, láttam, hogy a férfi eszméletlen, így újra az vérebre tudott összpontosítani, aki már vonyított párat, így bármikor megjelenhet az erősítés. Gyorsan odadobott egyet nekem is.

- Kösz. –kaptam el a levegőben, majd megbilincseltem a ninja nagypapit. Miután sikerült ártalmatlanítanom, odafutottam Tomhoz, hogy segítsek neki.

- Ketten egy ellen?- kérdezte a srác nagyképű vigyorral az arcán. - Semmi esélyetek!

- Na, ne szórakozz velünk!- indultam meg felé dühösen. A veterán barátocskánk ma már eléggé felidegesített, de ez a tapló még rátett egy lapáttal.

- Nyugi, cica! Nem karmolunk!- rázta rosszallóan a mutatóujját miközben próbált elrejteni egy vigyort.

- Mi ez a hülye becenév mánia a pasiknál?- tettem fel a költői kérdést, miközben lassan felé közeledtem.

- Téged most komolyan ez foglalkoztat?- kérdezett vissza, miközben mozdulatlanul állt. Már csak egy méter volt kettőnk közt, így tettem felé még egy lépést. Most közvetlenül előtte álltam.

- Mert mi más foglalkoztatna?- vontam fel a szemöldököm. Lehet, hogy más ebben a helyzetben félne. Úgy értem… Elvileg engem most ez az ember és a társai meg akarnak ölni. Vagy legalábbis el akarnak rabolni, és elvinni a Mesterhez, aki nagy valószínűséggel eladna kurvának valami rusnya gazdag palinak. De én azt is kinézném abból az alakból - bárki is legyen-, hogy csak szimplán a saját két kis kezecskéjével akarja kioltani az életem.

- Kár, hogy te vagy az a lány, akire a Mesternek olyan nagyon fáj a foga. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. 

- Nem?- vontam fel kérdőn a szemöldököm. 

- Nem. –tett felém még egy lépést. Így az eddig köztünk fenn marad távolság már megegyezett a… nullával. Csak pár centivel volt magasabb nálam, így a szemünk közel egyvonalban volt. –Túl jó csaj vagy ahhoz. Inkább itt helyben megraknálak, és megtartanálak magamnak. –markolt bele a fenekembe.

- Inkább passzolnám. –mondtam, majd felpofoztam. Az arcát fogta, de láttam, hogy a tenyerem helye ott vöröslik. Ezek szerint megérezte, amit tőlem kapott. Nagyon helyes. De azt hiszem, ezzel most felbosszantottam. 

- Szóval így játszunk. –mondta, de a szemei kissé megváltoztak. Megijesztett. Olyan, sötét volt és rideg. Eddig nem féltem, de ezt már nem mondhatom el magamról. 

- Nem játszunk sehogy!- szólalt meg Tom a hátam mögött, mielőtt még Mr. IttHelybenMegraknálak bármit tehetett volna.

- És te ki vagy? A Testőr?- horkantott, majd kicsit oldalra nézett, ahol meglátta Damient, amint a vérebbel néz farkasszemet. –Nem. A Testőr most épp játszik a kutyulival. De… akkor ki lennél te?

- Mi közöd van neked ahhoz?- kérdezte Tom, miközben engem közelebb húzott magához, hogy minél távolabb legyek ettől az alaktól.

- Végül is… semmi. Csak érdekel, hogy kit verek laposra úgy fél percen belül. –húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Itt legfeljebb te és a társaid lesznek laposra verve, öcsi!- tett felé egy fenyegető lépést Tom.

- Úristen! Most mihez kezdjek?- kapott a szívéhez, és elvékonyított hangon beszélt, amivel kísérőnket csak még jobban magára haragította. Láttam, ahogy Tom egyre idegesebb lesz. A szája vonala megkeményedett, arcizmai és minden egyéb izma megfeszült, mintha bármelyik pillanatban leütné, és összehúzott, sötét szemekkel mérte végig.

- Törd be az orrát és haladjunk már!- kiabált ide Damien. Ha neki nem kéne azzal az izével foglalkoznia, akkor már száz százalék, hogy a földön fetrengve birkózna az ellenféllel.

- Higgadj le Testőrkém, és folytasd a farkasszemezést Lindával!- vetette oda a barátocskánk.

- Linda?- nézett ránk kérdőn Damien, majd a tekintetét rögtön visszafordította „Linda” felé.

- Tudod ezeknek a farkas-medve-kutya izéknek neve is van. –vont vállat. –Szóval szemezgess az új csajoddal, míg én elviszem a régit.

- Honnan veszed, hogy a csaja vagyok?- kérdeztem.

- A Testőr és a Kiválasztott. Olyan kis védelmező. Gondolom nem pusztán kötelességtudatból. –húzta félmosolyra a száját, majd felém közeledett, de Tom az útjába állt.

- Nem viszed sehova!

- Mert mi lesz? Megütsz? Már rég megtehetted volna, de mégsem tetted. Nem tudnál bántani. Thomas Christian Donovan. –szélesedett a vigyora. Honnan tudja Tom nevét? Ismerik egymást?

- Mióta dolgozol a Mesternek, Zack? És miért? –kérdezte Tom.

- Ti… ti ismeritek egymást?- kérdeztem, miközben a mutatóujjammal kettejük közt hadonásztam.

- Igen. Tavaly nyárig a legjobb barátok voltunk. –válaszolt Zack.

- És mi történt?- kérdeztem. Legalább addig sem gondol a feladatára, ameddig faggatom. 

- Hosszú sztori. De a lényeg az, hogy hívogatóbb volt számomra a „sötét oldal”. –nézett rám, miközben mondta, Tom viszont úgy állt ott, mintha a lelke teljesen máshol lenne. –Mi az Tommo? Magadat hibáztatod?

- Tommo? Ez komoly?- kérdeztem alig hallhatóan. Nem is tudom melyik a rosszabb. A Tommo vagy a Damie… Érdekes beceneveket adnak egymásnak, az biztos. Az egyik londoni haveromnak is Tommo a beceneve, de ő… hogy is mondjam szépen… a hímeket részesíti előnyben.

     - Jól teszed. Ha nem lettél volna olyan amilyen, akkor talán még mindig a Földön lennék, nem pedig az Alvilágban. –én csak álltam ott, és értetlenül néztem őket. Mi történt közöttük? Miért Tom hibája, hogy átállt a másik oldalra?

     - Nem az én hibám volt. Te döntöttél így. Pedig én próbáltalak visszarántani, de nem hagytad. –szállt vitába Tom.

     -  Pssz. Elena!- suttogott nekem Damien, mire kérdőn ránéztem. A fejével intett, hogy menjek oda. Észrevétlenül elsurrantam. Sem Tomnak, sem pedig Zacknek nem tűnt fel, hogy eltűntem. Túlságosan is el vannak foglalva egymás hibáztatásával.

     - Mi az?- kérdeztem mellé érve. 

     - Ameddig ezek ketten veszekednek, mint egy házaspár, addig talán megkereshetnéd a naplót. – javasolta.

     - Oké, de hol kezdjem?- kérdeztem tanácstalanul.

     - Itt a térkép. –vette ki a farzsebéből, majd a kezembe nyomta. –Mivel Linda drága csak egyet vonyított vagy mit csinált, ezért még nem jön erősítés. Ha jól tudom, akkor kettő vonyítás jelzi azt, hogy baj van, ezért most rá kell koncentrálnom. 

     - Oké. De merre kezdjem?- kérdeztem a térképet tanulmányozva. 

     - Először is, ne forgasd! Az a teteje, ahol a felirat van. 

     - Oké. Most?- kérdeztem, miután megfordítottam a papírost. Miért tartom mindig fejjel lefelé? Ahh, mindegy. 

     - Ha megfordítod, látod a másik térképet össze-vissza. Össze kell hajtogatni, hogy összeálljon a kép. –magyarázta a teendőket.

     - És milyen formára hajtogassam?

     - Nem tudom. Ezt neked kell kitalálni. –vont vállat. 

     - Hogy nekem?- estem kétségbe.

     - Igen, neked. Menj és hajtogass!- utasított, én pedig engedelmesen odébb sétáltam, hogy Zack ne vegyen észre, és elkezdtem hajtogatni. Az origami nem az erősségem, szóval kit tudja, mire sikerül összerakni a térképet. 

     - Akkor kezdjük valami egyszerűvel… De mivel?- motyogtam. - Mi az, amit még én is tudok hajtogatni? Csákó! Ez az!- jutott eszembe, majd elkezdtem behajtani a térképet. Mikor elkészült, csalódottan vettem tudomásul, hogy nem ez az alakzat kell nekem. –Akkor mit tudok még? Talán repülőt… Elég régen hajtogattam már, de talán még menni fog…- gondolkoztam hangosan. Óvatosan visszahajtottam a csákót a térképpé, ügyelve rá, nehogy elszakadjon. Összeszedtem minden tudásomat, és elkezdtem a repülőt. Nagyjából a harmadik hajtás után megálltam, mert nem jutott eszembe a következő lépés. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni arra, amikor tíz éves koromban Dannyvel együtt hajtogattunk, és a kis papírrepülőket dobáltuk a kertben. A bátyám tanított meg rá, hogyan is kell csinálni. Ő mutatta, én pedig csináltam utána, mint egy kis két copfos, kék szemű, szőrtelen, szoknyás majom. Még a mondatait is megismételtem.

      „ – Oké, most hajtsd be így!- utasított, majd elkezdte behajtani a repcsi szárnyát. 

        - Oké, most hajtsd be így!- ismételtem meg, majd ugyanúgy behajtottam a fehér lapot.

       - Elli, mikor unod meg?- kérdezte, mivel teljesen lefárasztottam azzal, hogy minden szavát megismételtem.

     - Elli, mikor unod meg?- kérdeztem mélyebb „fiús” hangon.

     - Nem is így beszélek!- mondta felháborodva.

     - Nem is így beszélek!- mondtam ugyanúgy, mint az előbb.

     - Inkább folytassuk. –sóhajtott lemondóan.

     - Inkább folytassuk. –sóhajtottam én is. „

És ez így ment addig, amíg el nem készültek a mesterműveink. Visszaemlékezésemből hangos kiabálás szakított ki.

- Te tetted ezt magaddal! Ne akard rám fogni! Én próbáltam neked segíteni! De TE NEM HAGYTAD!!!- ordította Tom teli torokból.

- Mi az, hogy én nem hagytam?!- ordított vissza Zack. –Ha nem lettél volna olyan nagyra attól, hogy a híres Donovan család legidősebb sarja vagy, akkor talán nem utáltalak volna meg!

- Megutáltál?- kérdezte halkabban, döbbenten Tom. 

Damien rám pillantott, hogy hogy állok, és mutatta a kezével, hogy siessek már, majd visszafordult Lindához, a vérebhez.

Így hát tekintetem újra a félkész repülő felé fordítottam, és hajtogattam tovább. Pár perc alatt el is készült. Most valahogy összeállt a kép, de mégis mi akar ez lenni?

„Dobj el!” Ez a felirat díszelgett rajta. Oké, nem vagyok értelmi fogyatékos, tudom, hogy mit jelent. De mégis hova? Merre? Miért? Sóhajtottam egyet „Hát jó…” stílusban, majd eldobtam. Ekkor a fekete betűk vörösen kezdtek izzani, mint a lámpán, vagy a könyvben. Előre dobtam, és egy darabig repült is. Majd, amikor felizzott, hirtelen megfordult, és felém közeledett. Egy gyors manőverrel kikerült, majd elszáguldott az erdőbe. Én teljesen lefagytam. 

- Ez meg hogy…?- kérdeztem, miközben néztem.

- Psszt. –sziszegett valaki, mire megfordultam. Damien. –Menj már utána!- „kiáltotta” suttogva. A tekintetem Tomra és Zackre tévedt, de ők még mindig mélyenszántó vitát folytattak arról, hogy Zack miért is lett gonosz. –Mozdulj már, az ég szerelmére!

- Oké, oké!- szóltam vissza, majd elindultam befelé az erdőbe.

Egy ideig csak futottam, amerre a lábam vitt. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltévedtem, majd megpillantottam a vörösen világító alkotásomat, ami egy helyben lebeg. Egy hatalmas fa tornyosult előttem. Meg akartam érinteni a repülőt, ami a szememmel egy vonalban volt, ám ekkor az orra lefelé billent, és egyenesen a fa egyik kiálló gyökerére zuhant. A fél origami-térkép belefúródott. Egy ideig csak kikerekedett szemekkel bámultam, majd remegő térdekkel leguggoltam, és kihúztam a fába ágyazódott térképet, ami magától visszavette eredeti formáját. Semmi nyoma a hajtások éleinek. Semmi. De miért itt állt meg? Ide van elrejtve a napló? Akkor miért a mező közepén álltak körbe az őrök? Hirtelen beugrott valami.

A repülő pontosan a mező közepéig repült, és ott kezdett el izzani. Ott aktiválódott az ereje, vagy bármije, és így mutatta meg az utat!- jöttem rá, és hangosan kimondtam a gondolataim. Hirtelen, a semmiből, lassú, gunyorosnak ható tapsot hallottam, aminek hirtelen hangjától megrezzentem. 

     - Bravó!- hallottam egy rekedtes hangot a sötétből. Ismerősen csengett, de nem jöttem rá, honnan. –Nem hittem volna, hogy eljutsz idáig. Az öcsém legjobb embereitől ennél azért többet vártam volna. –lépett elő az árnyak közül… Jake.

     - Mit keresel itt? Nem abban a barlangban fekszel megkötözve a sebhelyes haveroddal?- kérdeztem. –Hogy is hívják? Jared? Jakob? John?- kezdtem találgatni. –Á, megvan! James.

     - Azt hitted, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem?- kérdezte önelégült vigyorral a képén. –Hát tévedtél, aranyom.

     - És mi van a kis BFF-eddel? Csak nem hagytad ott?

     - Sosem kedveltem. De… az öcsém annál jobban. És rajtam vezetné le a mérgét, ha tudná, hogy hagytam a kis kedvencét megrohadni. –mondta.

     - Röviden… elengedted. –foglaltam össze.

     - Igen, röviden ennyi lenne. –bólintott.

     - És akkor miért nem ezt mondtad?

     - Okos kislány vagy te. Gondolom, előbb utóbb rájössz, mit miért csinálok. –lépett közelebb.

     - Csak húzni akarod az időt?- vontam fel a szemöldököm. 

     - Miért tenném?- kérdezte ártatlan arccal, de tudtam, hogy ráhibáztam. Gondolom erősítést vár.

     - Miért ne?- kérdeztem vissza, mire elnevette magát és még közelebb jött. Két méter volt kettőnk között.

     - Meddig játsszuk ezt, édes?

     - Mióta hívsz te engem „édes”-nek?- vontam fel a jobb szemöldököm.

     - Talán nem tetszik, édes?- tett még egy lépést felém. Valamit tennem kéne. Elég a játékból! Nekem a napló kell, nem érek rá a zaklatóm bátyjával szórakozni.

     - Képzeld, nem!- vágtam rá. –És most, ha megbocsátasz… dolgom van. –mondtam, majd a fát kezdtem el vizsgálni, hogy vajon hol lehet a könyv.

     - Mit keresel a fán, édes?

     - Befejeznéd?- kérdeztem, de nem vártam meg a válaszát. –Köszönöm. Mellesleg, szerintem ahhoz neked semmi közöd.

     - Már hogyne lenne!

     - Miért is? 

     - Mert közöm van hozzád, így tudnom kell, mit csinálsz.

     - Hogy érted, hogy közöd van hozzám?- kérdeztem értetlenül.

     - Majd rájössz. Szóval, mit csinálsz?- ismételte meg a kérdést.

     - Lélegzem. –vágtam rá, mire halkan felkuncogott.

     - Na ne!- tettetett meglepettséget. –Nem is gondoltam volna!

     - Látod? Csupa meglepetés vagyok!

     - Okos és vicces. –lépett még közelebb. Már csak pár centi volt köztünk, de zavartalanul folytattam a fa tanulmányozását. –Ez tetszik.

     - Aham. –motyogtam. A repülő a fa gyökerébe fúródott, gondolkoztam. Akkor ott kell lennie valaminek. Talán a gyökér valami titkos kaput nyit a fa belsejében, vagy a földben. Vagy a gyökér alá van elásva. Vagy… fingom sincs… Ahh. Most mit tegyek? 

     - Min gondolkodsz ennyire?- kérdezte, mire felnéztem. Közel volt hozzám. Túl közel. Olyannyira, hogy éreztem a forró leheletét az arcomon, miközben hozzám beszélt.

     - Nem gondolod, hogy egy kicsit túl közel állsz?- kérdeztem, miközben a kezemmel mutogattam, hátha a szavak nem jutnak el az agyáig.

     - Szerintem nem állok elég közel. –hajolt bele az arcomba, mire én hátradöntöttem a fejem, hogy ne legyen a személyes teremben. Hátralépni nem nagyon tudtam, ugyanis egy fa terebélyesedett mögöttem.

     - Ha már hátralépni nem akarsz, legalább az arcodat told ki a magánszférámból. Köszönöm. –tettem a kezem a kemény, kidolgozott mellkasára, és hátrébbtoltam.

     - Miért vagy ilyen elutasító?- kérdezte, miközben megfogta a kezem, amivel toltam.

     - He?- kérdeztem intelligensen elég furcsa, értetlen fejet vágva, mire elvigyorodott, majd közelebb rántott magához.

     - Sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen átállnál hozzánk. Gondolj bele. Az öcsém csak azért akar téged, mert azzal, amit most tervezel, tönkreteheted. Viszont, ha átállnál a sötét oldalra, akkor nem lenne oka bántani téged.

     - Ez engem nem győzött meg. 

     - Akkor bevetem a vonzerőmet. 

     - A midet?- kérdeztem elképedve. 

     - Talán… ha a csajom lennél, nem akarna bántani. –vigyorgott.

     - Ha a mid lennék?- kérdeztem még mindig lesokkolva. Ez most komoly? Nem ki akar nyírni? Vagy elrabolni? Vagy mit tudom én…

     - Ne mondd azt, hogy egy kicsit se jövök be neked. –szélesedett a vigyora.

     - Kérlek! Van barátom, szóval… erről lecsúsztál. –veregettem meg a vállát. –Csak azt nem értem, hogy miért akarsz nekem segíteni? 

     - Csak keresztbe akarok tenni az öcsémnek. –vont vállat.

     - Akkor miért nem állsz át Te a jó oldalra?

     - Mert akkor szemrebbenés nélkül fejbe lő.

     - Ennyire kegyetlen lenne?- kérdeztem nagyot nyelve.

     - Rosszabb, mint gondolnád. –sóhajtott keservesen.

     - Ha ennyire keresztbe akarsz neki tenni, akkor inkább segíts megtalálni a naplót. –javasoltam, mire érdeklődve vonta fel a szemöldökét.

     - Folytasd. 

     - Azzal tudnál neki a legjobban betenni, ha most segítesz nekem. És sosem fogja megtudni. Rajtunk kívül nincs itt senki, és nem fogom elmondani neki. Ha meg jön valaki, akkor úgy teszünk, mintha meg akarnál állítani. –ismertettem a tervem. Nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy alaposan megfontolja az ajánlatot. Viszont azok alapján, amiket mondott, éreztem, hogy nyert ügyem van.

     - Legyen. –sóhajtott. –Segítek. De csak azért, hogy megszívassam a drága Mestert. –vigyorodott el.

     - Oké. Szóval… Hol kezdjük, Jake?- kérdeztem. A neve hallatán egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán. –Mi az?

     - Semmi, semmi. –legyintett, de az ezer wattos vigyora ott maradt. –Nos, kedves Elena. –hangsúlyozta ki a nevem. –Én csak annyit tudok, hogy ennek a fának az egyik gyökere nyitja a kaput, mai a fa belsején keresztül levezet egy kriptaféleségbe. Clark Danken naplója ott van elrejtve.

     - Én úgy tudtam, hogy a napló a Donovan faházban van...

     - Ott is volt. Clark papa anno még oda rejtette el a kulccsal együtt, külön helyre. Még a dédnagyapánk szerezte meg a könyvet.

     - De mégis hogyan?

     - Volt egy kis románc közte meg az egyetlen Donovan lány között. Így könnyen megszerezte. –mesélte.

     - Értem. Akkor hogyan?- néztem a fára.

     - Van egy pár gyökere. De a térkép megmutatta, hogy melyik kell nekünk. Igaz?

     - Igen. Ez lenne az. –mutattam rá.

     - Akkor meg kéne mozdítanunk. –mondta, majd lehajolt, és rángatni kezdte, de az meg sem mozdult. - Biztos jó látvány vagyok, miközben ezzel a gyökérrel szenvedek. De szépségem… nincs kedved segíteni?  

     - Ja, de… Bocsi. –mondtam zavartan. Oké, meg kell hagyni helyes pasi, de van barátom. És szeretem. Bármekkora idióta is tud lenni. 

     - Akkor fogd meg ott, és próbáld meg felemelni. –adta ki az utasítást. Én pedig tettem, amit kért. Ketten nagy nehezen sikerült megemelni, majd nagy nyikorgással megnyílt a… a fatörzs? A fa belsejéből egy hosszúnak tűnő fa lépcsősor vezetett le a föld alá.

     - És akkor… mi most… oda… le?- dadogtam össze-vissza a félelemtől, miközben a kezemmel hadonásztam.

     - Igen. Mi most akkor oda lemegyünk. –mosolygott szemtelenül, mire vállba bokszoltam.

     - Ne gúnyolódj!

     - Eszemben sincs!- tette fel a kezét védekezően. –Csak utánad.

Elindultam lefelé a nyikorgó lépcsőkön, Jake pedig követett. Azt hittem, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat alattunk, olyan ingatagnak és réginek tűnt. Fáklyák világították meg az utat. Hogy eltereljem a félelemről a figyelmemet, a lépcsőfokokat kezdtem el számolni. 198, 199, 200. Kétszáz lépcsőfok, ami közben kanyargott jobbra-balra. Azt hittem, sosem érünk le.

- Végre. –sóhajtottam, mikor a biztos talajon álltam.

- Én élveztem a kilátást. –csapott rá gyengéden a fenekemre.

- Képzelem. –forgattam meg a szemem. –Most merre?- kérdeztem, mivel az út három fele ágazott.

- Azt neked kell tudnod. Te vagy a Kiválasztott, te érzed. Csak azt tudom, hogy a másik két alagút végén egy-egy éhes véreb várja az áldozatait.

- Ezzel most sikerült megnyugtatnod, köszönöm. –mondta cinikusan. Szóval rajtam múlik, hogy vérebkaja lesz-e belőlünk. Remek!

- Bármikor. –bólintott. 

- Szorosan behunytam a szemem, és koncentráltam. Síri csend uralkodott. Egyszer csak… Katherine megszólalt a fejemben.

- Balra menj, Elena! Balra!- suttogta.

- Balra megyünk. –mondtam, mikor kinyitottam a szemem.

- Oké. –mondta Jake, majd fogott egy fáklyát és mellém lépett.

A torkomban egyre hevesebben dobogott a szívem, ahogy beljebb értünk. A tenyerem izzadt, a térdeim remegtek. A fáklya tüzének sárgás fénye világította meg a koromsötét folyosót. Egyre csak hűlt le a levegő. Hirtelen a fáklya kialudt.

- O-oo. –mondta Jake aggodalmasan.

- Megoldjuk. –mondtam, majd bekapcsoltam a csodaszemeimet.

- Mégis hogyan?- kételkedett.

- Bízd ide. –mondtam, majd megragadtam a kezét, és húztam magam után.

- Látod egyáltalán, hogy mégis merre mész?- kérdezte, miközben készségesen követett.

- Képzeld, látom. –feleltem egyszerűen.

- Mégis hogyan?

- Kiválasztott képesség. Ne kérdezősködj!- zártam le a témát.

- Oké.

- Megérkeztünk. –mondtam, amikor egy nehéz vasajtó állt előttünk.

- Ez egy ajtó?- fogta meg Jake.

- Igen. Innen már nincs visszaút. –mondtam, majd lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset, és belöktem a kaput. Egy aprócska szoba tárult elénk, ami teljesen sötét volt. Egyetlen pont volt kéken kivilágítva. A szoba közepén, egy állványon állt. 

- Ez lenne az?- szólalt meg először Jake.

- Most kiderül. –léptem közelebb a kis könyvhöz.

Bőrkötéses, rajta a kulcsokkal, pont, ahogy álmomban láttam. Rajta ez a szöveg díszelgett:

„Clark Danken naplója

A titkok kulcsa”

Most már biztos. Megtaláltuk, amit kerestünk. Egy lépéssel közelebb kerültünk a célhoz. De érzem, hogy innentől már csak nehezebb lesz.

Ui.: Várom a véleményeket, és örülnék, ha így az évad égére összejönne (legalább) 30 feliratkozó! :3

Ölel Mindenkit: Vivienn J.