25. fejezet

Heyhey, my Darlings!<3
Ezúttal sikerült "időben" meghoznom a fejezetet, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy nemrég nyerünk kosármeccsen, szóval nagyon jó a hangulatom.:D
Kérlek Benneteket, hagyjatok magatok után nyomot: komizzatok, pipáljatok, lépjetek be a Facebook csoportba (oldalt megtalálható a link), iratkozzatok fel!
Ui.: Ebben a részben fény derül Damien egy titkára :3
Puszi: Vivienn J. :*

   - Biztos vagyok benne, hogy vannak ötleteid. –vigyorogtam rá, miközben megragadta a derekamat. –De rám ne számíts. Túlságosan lefárasztottatok. –nyomtam egy puszit az arcára, majd indultam volna az ágy felé, amikor visszahúzott. Nem adja fel?
      - Még rendes jó éjt puszit sem kapok?- biggyesztette le az ajkát. 

      - Mint egy nagy gyerek!- sóhajtottam, majd megcsókoltam.

Eredetileg rövid „rendes jó éjt puszi”-nak indult, de… nem az lett. Damien szorosan körém fonta izmos karjait, és szenvedélyesen visszacsókolt. Nos… ennyit a rövid csókról, hogy utána mehessek aludni. Mindenesetre én viszonoztam, miközben ő a hajamba túrt, és az ágy felé tolt. Mikor már az ágynál voltunk, ajkai a számról a nyakamra vándoroltak. A bőröm belebizsergett. Viszont közben a szemhéjam lassan lecsukódott. Kényszerítenem kellett magam, hogy ébren maradjak. Damien ismét megcsókolt, de érezte, hogy valami nincs rendben.

- Valami baj van?- nézett rám aggódva, és egyik hajtincsemet a fülem mögé tűrte, majd végigsimított az arcomon.

- Csak álmos vagyok. –ásítottam.

- Akkor inkább feküdj le aludni. –simította meg gyengéden a karom.

- Az lesz a legjobb. –sóhajtottam, majd bebújtam a paplan alá.

- Lezuhanyozok, utána jövök én is. –adott egy puszit a homlokomra, mire csak bólintottam, majd végre lehunytam a szemem.

Pár perc múlva hallottam, ahogy Damien kijön a fürdőből, majd bemászik mellém az ágyba.

- Alszol már?- kérdezte suttogva.

- Nnnnmmm. –nyöszörögtem álmosan. Háttal feküdtem neki. 

- Akkor aludj!- bújt oda hozzám, majd egyik kezével a derekamnál átölelt, magához húzott, és megpuszilta a nyakam.

- Mmmm… - mosolyodtam el, majd ujjaimat rákulcsoltam az övére. Éreztem a bőrömön a mosolyát. Így, ezután már hamar elszenderültem.

Most viszont beszélnem kell Katherinenel. Muszáj. Miért ne lehetnénk együtt Damiennel? Nem értem, hogy mi köze van annak, amit Damien elmondott kettőnkhöz. Elvégre engem nem kényszerítenek házasságra és nem is fognak. Vagyis… remélem. Nincs a városban semmiféle Jonson család. Legalábbis tudtommal nincs. És nem vagyok terhes Damientől. És nem is leszek. És nem fog háború kitörni! Igazán nem értem, hogy miért történhetne meg újra, ami régen.

- Katherine!- kezdtem. Már a „szellemvilágban” voltam. –Katherine! Merre vagy?

- Elena!- jelent meg előttem. Most más volt a helyszín, mint eddig. Igazából nem volt itt semmi. Teljesen fehér volt minden körülöttünk. Mintha egy hatalmas fehér szobába lettünk volna bezárva, ajtó és ablakok nélkül, ahol a falak, a plafon és még a padló is teljesen fehér. –Miért? Miért szerettél bele a Testőrbe?

- Mi? 

- Miért szerettél bele a Testőrbe? Nem lenne szabad! Megismétlődhet, ami régen történt!

- De mégis mi az, Katherine? Mi?!- kérdeztem idegesen.

- Damiennel nem lehettek együtt!

- De miért nem, Katherine? Miért? Erre válaszolj! Kérlek!

- Erről a Donovanokat kérdezd! Nem ez az egyetlen titok, amiről nem tudsz.

- Mi? Még több titok? Nem volt elég ennyi egy életre?!

- Kérdezd őket! Találd meg a naplót! És feledd, mindig nézz a fénybe!- mondta, majd eltűnt, én pedig felébredtem.

- Mégis mi volt ez?- kérdeztem magamtól álmosan, miközben felültem az ágyon. A mozgásra Damien is felébredt.

- Mi történt?- kérdezte álmosan. –Kiderítetted?

- Nem egészen. –kezdtem, miközben Damien is felült, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. 

- Akkor mégis mi történt?- kíváncsiskodott.

- Katherine azt mondta, hogy kérdezzem a Donovanokat, mert nem ez az egyetlen titok, amiről nem tudok. Ez mégis mit jelentsen?- néztem rá kérdőn.

- Titok? A mi családunk titka?- kérdezett vissza.

- Igen. Szóval mi az a nagy titok, amiről tudnom kéne?

- Hát… Tudod… Olyan sok van, hogy hirtelen nem is tudom, melyiket mondjam el. –poénkodott.

- Damien! Vedd komolyan!- korholtam le. –Mi az a titok?

- Nem tudom, miről beszélsz. –csóválta a fejét.

- Ne szórakozz velem!- emeltem fel a hangomat.

- Nem szórakozom! Tényleg nem tudom!- kezdett kiabálni ő is.

- Damien! Nem lehet igaz, hogy nem árulod el! Te tényleg nem tudod, hogy miről beszélt Katherine? Vagy csak nem bízol meg bennem?

- Én megbízom benned! De komolyan hupikék fingom sincs, hogy miről beszélt a drágalátos ősöd álmodban! Ha tudnám, akkor elmondanám! Én nem tudok az összes titokról! Csak apa és Tom, mivel ő a legidősebb.

- És mi van Nate-tel? Ő sem tud semmiről?

- Csak a legidősebb. És Tom két perccel idősebb Nate-nél.

- Hű! Az a két perc!

- A két perc az két perc. –vont vállat. –És mellesleg Tom megbízhatóbb, mint Nate.

- Ez igaz. –gondolkoztam el. –De hogy lehet az, hogy csak Ő tudja az összes titkot apátokon kívül?

- Hagyomány. Nekünk sem tetszik, de talán jobb ez így. Túl sok sötét titok van ebben a városban. Minél kevesebbről tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy.

- De nekem tudnom kell! Derítsd ki!- utasítottam.

- Mégis hogyan?! Nekem nem mondanak semmit!

- És nekem? Elvégre én vagyok a Kiválasztott!

- Akkor is erősen kétlem, hogy elmondanák. Hiszen te úgymond… nem vagy Donovan, ergo nem tudhatsz a családunk titkairól.

- De értsd meg, hogy tudnom kell!- ragadtam meg a pólóját. –És eddig azt állítottad, hogy te is tudni akarod.

- Persze, hogy tudni akarom, de apámmal nem szállhatok szembe! Nem fog nekem mondani SEMMIT!

- Nem igaz!- engedtem el csalódottan. Ebben nem tud nekem segíteni.

- De ha mindenképpen tudni akarsz egy titkot… - kezdte, majd a következő pár szót elhadarta, de így is megértettem: –A középső nevem Marilyn.

- Mi?- nevettem fel hitetlenül.

- Semmi! Jó éjszakát!- mondta, majd visszabújt a takaró alá, és alvást színlelt.

- Nem, nem! Ez most komoly?- kérdeztem még mindig nevetve. –Vagy csak azért mondtad, hogy felvidíts? Mert akkor sikerült.

- Akkor inkább az utóbbi. Jó éjt!

- Te komolyan beszélsz!- rántottam le róla a takarót.

- Neeeem. –morogta a párnába.

- Ó, de igen!- kiáltottam fel, majd átmásztam rajta, hogy hozzáférjek a ruháihoz.

- Te mit csinálsz?- kérdezte még mindig a párnába dugva a fejét.

- Megvan!- kiáltottam fel győzedelmesen, mikor megtaláltam a tárcáját, benne pedig az igazolványát. Bukta!   

- Mi?

- Az igazolványod!- vigyorogtam, mire azonnal felpattant, és megragadta a csuklóm.

- Ne nézd meg!- mondta már szinte könyörgő hangon.

- Már késő. –mosolyogtam gonoszul. –Damien Marilyn Donovan.

- Miért mondtam el neked?- tette fel a költői kérdést meggyötört hangon.

- Komolyan nem hiszem el, hogy ez a középső neved!- nevettem, miközben jobban megnéztem az igazolványt. Mellesleg a képen észveszejtően néz ki! Szerintem nem is készült róla még soha rossz kép. De ez a név! Még neki is vannak hibái.

- Én sem. –sóhajtott fel. 

- De miért pont Marilyn?- kíváncsiskodtam.

- Anya azt mondta, hogy eredetileg kislányt vártak. És nem igazán gondolkoztak fiú neveken. A Damien jutott először eszükbe, középső névnek viszont „hirtelen felindulásból” az eredetileg tervezett nevet diktálták be. Viszont állítólag nem találták furcsának, mert mások is adtak lány középső nevet a fiuknak. De miért kellett nekem középső név? Csak mert mindenkinek van?- dőlt hátra az ágyon, kezével pedig eltakarta az arcát.

- A többieknek is van középső neve?

- Igen. De nekik FIÚ nevük van.

- Hát… így jártál Marilyn. –ütögettem a lábát, mire csak felnevetett.

- Kösz az együttérzést. De megtennéd, hogy mások előtt nem hívsz Marilynnek?

- Majd igyekszem. –bólintottam.

- Szóval nem ígérsz semmit, igaz?- nézett rám a két ujja között, még mindig az arcát fogva.

- Nem. –nevettem.

- Valahogy sejtettem. –húzott magához. Ráhajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a kissé felgyorsult szívverését. Az enyémnek is hasonló ritmusa volt, ahogy így feküdtünk. 

- Nem mondom el senkinek, ha segítesz kideríteni a titkot. –kezdtem alkudozni. Bár amúgy sem mondanám el senkinek.

- Így is úgy is segítenék, de legyen. Ha elmondod valakinek, akkor én kiszálltam a titokfelderítésből. 

- De attól még a testőröm maradsz.

- Tudom. De most már komolyan aludj!- mondta, majd magunkra húzta a takarót.

Másnap a suliban is úgy viselkedtünk, mint két barát. Egyelőre senki sem tudhatja meg, hogy együtt vagyunk. Tanítás után Damien, Nate és Max átjöttek Dannyhez, hogy megnézzék az új bandáját.

- Sziasztok!- léptek be a garázskapun. 

- Hali!/ Sziasztok!/ Cső!- köszöntünk. Liz és Josh már a helyükön álltak.

- Mi?!- torpant meg Nate. –Josh és Liz Sullivan? Ők a bandád?

- Ők. –vont vállat Danny. –Talán baj?

- A Donovan fivérek?- kérdezte Liz. –Ők a haverjaid?

- Ők. Talán baj?- kérdezte a bátyám, és látszólag nem értette, hogy mégis mi folyik itt. Ezek szerint ő még nem tud a két család közti viszályról. 

- Dehogy baj. –szólalt meg Damien. – Elvégre, attól hogy mi nem kedveljük egymást, nem kényszeríthetjük Dannyt arra, hogy ne barátkozzon a másikakkal. 

- Nem kedvelitek egymást? Mégis miért?- kérdezte Danny összezavarodva.

- A családjaink… hogy úgy mondjam… - kezdte Max.

- Ősellenségek. –fejezte be a mondatot Josh.

- Hogy mik?- nevetett fel Danny hitetlenül. 

- Már úgy száz éve a két család ki nem állhatja egymást. Ezt már kiskorunkban belénk nevelték. –magyarázta Nate.

- Oké. –monda Danny megnyújtva a szót. Gondolom, még most sem érti, hogy miről van szó. –De azért nem haltok bele pár óra közelségbe, igaz?- kérdezte. – Légysziii! A kedvemééért… - folytatta lányos hangon kiskutyaszemeket meresztve, és ide-oda dülöngélve, mire mindenki elröhögte magát.

- Talán nem halunk bele. –sóhajtotta Nate, mire a többiek csak bólogattak.

- Remek!- kiáltotta Danny. –Akkor kezdhetjük a próbát!

- Nyomjuk!- állt be Josh a helyére.

Én a többiekkel együtt felültem az asztalra, ami ki volt rakva a garázson kívülre, hogy jól lássuk a bandát. Liz is beállt a mikrofon mögé, és Danny is beült a dobok mögé, amire rárakta a dobgépet, mivel a karját még mindig nem tudja használni.

- Egy! Két! Há! És!- számolt vissza a bátyám, majd elkezdtek játszani.

Főleg feldolgozásokat nyomtak, mindenféle előadótól. Liznek tényleg nagyon jó hangja van! Ezután pedig jött pár saját szám. Ezekből kettőt Liz, egyet Josh és hármat Danny írt. Tényleg jó számok. Danny dalait én már korábban is hallottam. Mindig én hallom őket először, és néha segítek neki. A zeneszeretetünket apától örököltük. Ő tanított meg minket gitározni, zongorázni, dobolni és hegedűzni is. Bár csak hobbizenész volt. Néha fellépett bárokban, különféle eseményeken, de inkább maradt a szakács szakmánál. Bár csak öt éves voltam, amikor meghalt, az alapokra még meg tudott tanítani, utána pedig Dannyvel folytattuk a zenélést. Már csak miatta is. Az emléke ösztönzött minket arra, hogy folytassuk, és büszke lehessen ránk. Danny mindig is rock sztár akart lenni. Én csak szórakozásból zenéltem, bár az előző bandájának én voltam az énekese. Szerintem ő még mindig arról álmodozik, hogy egy nap egy híres menedzser felfedezi, és akkor jönnek a koncertek, csajok, lemezszerződés, csajok, turnék, csajok, díjak… ja és csajok. Bár a tehetsége meg lenne hozzá, én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez be fog következni, ha nem tesz érte semmit. De ő tudja. 

- És az utolsó számot az én drága egyetlen hugicám írta, még az előző bandám énekeseként. –konferálta fel Danny az utolsó dalt. 

- Mi?!- kérdeztem ledöbbenve. Ne! Ne énekeljék az én számomat! Én ezt az ügyet már rég lezártam magamban. Ekkor Liz mellém lépett, és egy mikrofont nyújtott felém.

- Gyerünk! Ez egy duett. –nyomta a kezembe.

- Neeem!- adtam vissza a mikrofont. –Nem fogok énekelni.

- Dehogynem!- rángatott fel Josh.

- Nem!- kiáltottam, miközben megpróbáltam szabadulni. –Ne már!

- Gyerünk, Elli! Ez a te dalod!- kérlelt Danny kiskutyaszemekkel. Tudja, hogy mivel tud rám hatni. De érdekes módon erre csak ő képes. Más kiskutya szemei semmilyen hatást nem váltanak ki belőlem. Általában.

- Ahj! Jó! De most először és utoljára!- szögeztem le, miközben elvettem Liztől a mikit. 

- Ez az!- kiáltott fel Liz, majd elkezdték játszani a számot.

Megfogtam az egyik gitárt, és én is beszálltam. El sem hiszem, hogy már megint belerángatott! Az előző zenekarnál is így kezdődött. „Csak egy számot énekelj el velünk!” és utána jött a „Leszel a banda énekese? Kérleeeek!” könyörgés. Még szerencse, hogy itt már megvan az énekes. De nem értem, hogy Danny miért nem énekel. Elvégre jó hangja van. A csajokat is mindig így fűzi be. Beveti a „dögös srác gitárral, szexi mosollyal, aki még énekelni is tud” taktikát. Igazából meglepett, hogy mennyire élveztem ezt az egészet. Arra az időre emlékeztetett, amikor még Dannyvel és a haverjaival zenéltünk együtt.

- Ez király volt!- ölelt meg Liz a szám végén, a nézők pedig tapsoltak és füttyögtek.

- Az! De soha többet nem fog előfordulni. –jelentettem ki.

- Még mindig nem léptél túl a Jake - ügyön?- kérdezte Danny.

- Nem arról van szó. Én csak egyszerűen nem akarok megint egy garázsbandában énekelni. Maradok a rajzolásnál.

- De azért néha írsz nekünk dalokat?- kérdezte Josh reménykedve.

- Majd meglátjuk. –mondtam.

- Ez Ellinél igent jelent. –magyarázkodott Danny. Jól ismer. Általában, ha azt mondom, „majd meglátjuk”, akkor annak az lesz a vége, mintha egyből azt mondtam volna, hogy „persze, örömmel”. 

- Ez az!- pacsiztak össze.

- És mit szóltok, hogy szóltunk?- fordult Danny a Donovanokhoz.

- Tényleg jók vagytok. –jelentette ki Max.

- Kösz, haver. 

- Jól szóltok együtt. De ettől még nem kedveljük őket jobban. –mondta Nate.

- Mi is szeretünk, Nate!- mondta Liz, és egy légpuszit dobott neki.

- Ha így folytatjátok, a végén még a rádióban fogunk titeket hallani. –mondta Max.

- Remélem is.

- Megyünk, Dan?- kérdezte Josh.

- Ja, mindjárt!- kiáltott neki vissza Danny.

- Hova mentek?- érdeklődtem.

- Nyomunk egy kis utcazenét, hátha felfedeznek. –kacsintott Josh.

- Ez komoly?

- Ja. Sose lehet tudni. –vont vállat Danny. –Ti is jöttök?

- Nekünk dolgunk van. –mondta Damein.

- És te, hugi?

- Bocsi, de én sem érek most rá. De nekem szólj először, ha felfedeztek az utcán. –veregettem vállon.

- Ki másnak? Akkor cső!- köszönt el, majd a Down on Earth elhagyta a termet.

- Sziasztok!- köszönt el mindenki mindenkitől.

- Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni. És gitározni. –fordult felém Damien, miután közölte a tesóival, hogy tart nekem egy kis „extra kiképzést”. 

- Sok mindent nem tudsz még rólam Damien Marilyn Donovan. –kuncogtam. Még mindig nem hiszem el, hogy Marilyn a középső neve. 

- Ahogy te se rólam. –mondta, miközben már a faházhoz vezető alagútban jártunk.

- És mi lenne az a bizonyos „extra kiképzés”?- kíváncsiskodtam. Vajon mi járhat a fejében?

- Nos… - kezdte, miközben előre engedett a faházba. – Megtanítok pár fogást. De ezúttal már nem a bábukon fogunk gyakorolni. De még előtte… - felém fordult, kezeivel a falat támasztotta, engem pedig a testével nyomott a falnak. –Vannak ötleteim.

- Mindjárt gondoltam. –húztam gúnyos mosolyra a szám, majd megcsókoltam. Ő pedig viszonozta. Izmos mellkasára helyeztem a kezem, és kicsit eltoltam magamtól. –Nem kéne a kiképzésre összpontosítanunk?

- Az még ráér. –mondta, majd ajkai újra az enyémre tapadtak.

- Damien! Komolyan edzenünk kéne. –suttogtam két csók között.

- Muszáj?- kérdezte, majd újra megcsókolt.

- A te ötleted volt. –toltam el magamtól.

- Igazából csak kettesben akartam maradni veled. És esetleg, mondom esetleg, utána edzeni egy kicsit. – nézett mélyen a szemembe gyönyörű mélykék szemeivel. 

- Akkor először edzünk, utána pedig majd folytatjuk. –alkudoztam.

- Oké. –sóhajtott. –Legyen. –fogta meg a kezem, majd kimentünk a ház elé, ahol a kiképzést szoktuk tartani.

Damien kipakolt pár szőnyeget, mire elég furán néztem rá, mert eddig nem használtunk szőnyeget.

- Ezek miért kellenek?

- Hogy puhára essünk. –mondta, miközben az utolsót is a helyére rakta.

- Hogy puhára essünk?- kérdeztem vissza kicsit ijedten. 

- Mondtam, hogy ma nem bábuval fogunk gyakorolni.

- Mi?- kerekedett el a szemem. –Úgy érted…

- Igen. Egymáson. –fúrta tekintetét az enyémbe.

- Ezt ugye nem gondolod komolyan?- nevettem fel kínomban. Ez most komoly? Erősen kétlem, hogy meg tudnám mozdítani és bántani sem akarom. És hogy ő dobáljon engem? És én őt? Kizárt dolog!

- De igen. Teljesen komolyan gondolom.

- Neeem! Én ezt nem csinálom!- jelentettem ki, majd hátráltam pár lépést.

- Előbb- utóbb embereken is gyakorolnod kell, és azok ugye mi leszünk. Mit szeretnél? Hogy Nate, esetleg Michael dobáljon a szőnyegre vagy, hogy én?- kérdezte, miközben felém lépett. –Mert én nem szívesen nézném, hogy bármelyikük is hozzád ér, hogy a szőnyegre dobjon és leteperjen. Inkább én csinálnám.

- De én nem akarom, hogy bárki is a szőnyegre dobáljon és leteperjen!

- Ha megtámadnak, senki sem fogja megkérdezni, hogy akarod-e. És akkor még csak nem is puhára esel majd. 

- Ahj! Oké. –adtam meg magam sóhajtva.

- Helyes. –fogta meg a kezem, és a matrachoz vezetett. –Szóval. Én megtámadlak, te pedig megpróbálsz védekezni. Ne aggódj, nem foglak bántani, te viszont ne kímélj, mert nem fogom hagyni, hogy legyőzz. 

- Oké. –feleltem vékony hangon, bizonytalanul.

- Mehet?- kérdezte.

- A- azt hiszem. –mondtam, miközben megpróbáltam felkészülni a „támadásra”.

A piros-kék szőnyeg két végén álltunk. Damien nekem rontott, kezét pedig ütésre emelete. Gyorsan megragadtam a kezét, hátraszorítottam, a jobb lábát pedig kirúgtam alóla, hogy a földre rogyott, én pedig rátérdeltem. 

- Szép. –nyögött fájdalmasan, mire lazítottam a szorításomon. –De nem elég szép. –húzta gúnyos vigyorra a száját, majd egy gyors mozdulttal alatta közöttem ki. A lábaimat a térdeivel tartotta szorosan, a csuklómat pedig szorosan a fülem mellett tartotta.

- Szép. –bólintottam elismerően. –De csaltál.

- Dehogy csaltam!

- Dehogynem.

- Csak kihasználtam, hogy lazítottál a szorításomon. –vigyorodott el.

- És ez csalás! Azt hittem, ezzel vége az első menetnek. És hogy fájt.

- Fájt is. De ez nem jeleni azt, hogy el kell engedned. A sebhelyest is elengedted volna?

- Kérlek, ne emlegesd azt a disznót!- mondtam elhaló hangon.

- Ne… ne haragudj. Én csak…- kezdett magyarázkodni, én pedig kihasználtam az alkalmat, így ismét én kerültem felülre, és fogtam le őt.

- Most megvagy!- mondtam diadalmasan vigyorogva.

- Te átvertél!- nevetett fel hitetlenül.

- Nem vertelek át. Csak eltereltem a figyelmedet. –vontam vállat.

- Szép volt. –mondta, majd feljebb emelte a fejét, és gyengéden megcsókolt. Én viszonoztam, aminek az lett az eredménye, hogy ismét fordult a kocka. 

- Nem igaz, hogy bedőltem!- nevettem.

- Tudom. Nehéz nekem ellenállni. –mosolygott. A szívverésem még most is felgyorsul a mosolya láttán. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok. Pedig nem lenne szabad. De nem érdekel, amíg nem tudom, hogy miért.

- De nem lehetetlen. –fordultam el, miközben megint megpróbált megcsókolni. 

- Azt mondod?

- Azt. –bólintottam, majd kihasználva az alkalmat ismét felülre kerültem. –Meddig fogjuk még ezt játszani?

- Nem tudom.

- Kiegyezünk döntetlenben?

- Nem is tudom. –sóhajtott. –Én nyerni szeretek.

- Talán a második menetben. –álltam fel, majd a kezemet nyújtottam, hogy felhúzzam.

- Akkor második menet. –mondta, majd megfogta a kezem, de ahelyett, hogy felállt volna, lerántott a szőnyegre, és lefogott.

- Hé!- kiáltottam fel sértetten.

- Nyertem. –vigyorgott önelégülten.

- Rosszkor jöttünk?- kérdezte Max, amikor ő és Nate megérkezett. Nate csak felvont szemöldökkel nézett minket.

- Segítsetek!- kérleltem őket.

- Ne hagyjunk magatokra titeket? Vagy esetleg bemehetnétek az egyik szobába. –vigyorgott tovább Max.

- Nagyon vicces vagy. –jegyeztem meg gúnyosan.

- Szóval, mit csináltok?- szólalt meg végre Nate is.

- Extra kiképzés. –felelte Damien.

- Tényleg?- horkantott Nate gúnyosan. 

- Épp most győzött le. Csalással. –magyarázkodtam. –És örülnék, ha végre leszállna rólam!

- Miért? Nekem így kényelmes. –nézett a szemembe.

- Képzelem! Nekem viszont nem annyira.

- Oké- oké. –adta meg magát, majd felállt, és felsegített.

- Én komolyan azt hittem, hogy „extra kiképzés” alatt egy kis ágytornára gondoltál. –„poénkodott” tovább Max.

- Még az is benne lehet. –nevetett Damien.

- Tényleg?- nézett rám Nate. Ő komolyan veszi ezt a két idiótát?

- Mi az Nate, féltékeny vagy?- veregette vállba Damien.

- Ne jópofizz itt nekem, öcsi!- mondta mogorván.

- Hé, ember! Most meg mi bajod van?- hátrált pár lépést Damien, és átkarolta a derekam.

- Szerinted?- kérdezte dühösen. A szemei elsötétültek, olyan volt, mint aki bármelyik percben képes lenne felpofozni Damient.

- Haver, komolyan gőzöm sincs. –vont vállat Damien.

- Talán jobb lesz, ha magatokra hagylak titeket. –mondtam bizonytalanul. Valamiért úgy éreztem, hogy miattam van ekkora feszültség kettejük között.

- Talán tényleg jobb lenne. Majd én ezt lerendezem Nate-tel. – fordult felém Damien. 

- Oké, akkor majd később jövök. - adott Damien egy puszit az arcomra, mire akaratlanul is elmosolyodtam. 

- Úúúú! Várjatok még! Hozok popcornt! Biztos nem maradsz, El? A műsor még csak most jön. –lelkesedett Max.

- Nem kösz… és.. El?- kérdeztem, mert eddig nem hívott így.

- Ja, bocs. Csak ez rövidebb, mint az Elena. Remélem nem zavar, ha inkább így hívlak.

- Felőlem. –legyintettem, hogy nekem jó. –Akkor később fiúk!- köszöntem el, majd bementem a faházba, hogy onnan menjek vissza a szobámba.

Alighogy beléptem a házba, Nate hirtelen Damiennek rontott.