23. fejezet

Heyhey!:)
Drága olvasóim, elnézést kérek, amiért tegnap nem hoztam az új részt :( Későn értem haza, rossz hangulatban voltam, és nem volt már lelki erőm nekiállni... Tényleg ne haragudjatok rám!
Viszont most itt van! Remélem, tetszeni fog nektek, és hagytok pár szót/mondatot magatok után.:DD

- És nem tehetsz ellene… semmit!- mondta, mikor sikerült kikapcsolnia a melltartómat.

- Elena!- hallottam egy ismerős hangot. De ki ez? Danny? Damien? Nem tudtam megmondani. Mintha a víz alól beszélt volna hozzám. - Elena! Kelj fel! Hallod?!

- Mi…mi?- kérdeztem kábultam, amikor kinyitottam a szemem. Körülnéztem, és a szobámban voltam. Mikor végignéztem magamon, ismét a pizsamám volt rajtam. Meglepetten nyugtáztam, hogy Damien ül az ágyam szélén. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, amikor magamhoz tértem.

- Hála az égnek!- sóhajtott.

- Damien!- kiáltottam fel megkönnyebbülten, és szorosan megöleltem. –Köszönöm!

- Nyugalom!- simogatta a hajam, miközben közelebb húzott magához. –Nincs semmi baj. Csak egy rossz álom.

- Annyira féltem. –suttogtam, még mindig őt ölelve. Soha többé nem akartam elengedni. Soha. Olyan megnyugtató volt az illata, éreztem a testéből áradó hőt.

- Megint az a sebhelyes, igaz?- tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak bólintottam. –Még az álmaidban sem hagy békén?

- Úgy látszik. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy csak álmodom. Olyan… valóságos volt. Az elejét leszámítva. Katherine változott át.

- Katherine?

- Igen. Egyszer csak Ő volt.

- Mégis mit tett veled?- kérdezte rekedtes hangon, mint aki fortyog a dühtől.

- Majdnem megerőszakolt. –feleltem elcsukló hangon, lesütött szemmel. Damien tekintete elsötétedett. Olyan volt, mint aki gyilkolni készül… A kezét ökölbe szorította.

- Nyugodj meg!- fogtam meg a kezét. –Csak egy álom volt. 

- De neked más álmaid vannak, mint az átlagembernek. Kihatnak az életedre. Ha valamit tesz veled az a pedofil fazon, akkor ki tudja, milyen hatással lesz a való életedre! –nézett rám meggyötört arccal.

- De nem történt semmi! Hála neked.

- Nem tudlak mindig megvédeni az álmaidtól. –nézett rám szomorúan. –Csak akkor… ha mindig melletted vagyok, amikor alszol. –csillant fel a szeme. Én értetlenül meredtem rá. Mire akar ezzel kilyukadni? 

- Hogy… Hogy mi van?- kérdeztem elkerekedett szemmel. 

- Csak úgy védhetlek meg az álmaidtól, ha akkor is veled vagyok.

- De mit akarsz tenni? Miután mindenki elaludt belopózol a szobámba, és itt ücsörögsz, miközben én alszom?- kérdeztem „Ezt te sem gondoltad komolyan!” stílusban.

- Én inkább arra gondoltam, hogy a faházban tölthetnéd az éjszakákat. –mondta komoly arccal a szemembe nézve.

- Hogy mi van?- nevettem fel hitetlenül.

- Az úgy biztonságosabb. Oda nem tudnak betörni, és nem fenyeget az a veszély, hogy a bátyád itt talál engem. –magyarázta.

- De mi van akkor, ha bejön valaki, és én nem vagyok itt?

- Reggelre mindig visszaérnél. –nyugtatott meg. 

- Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. –tétováztam.

- Én nem maradhatok itt veled. Túl kockázatos. Te viszont velem jöhetsz a faházba. Te döntesz. –állt fel. Átgondoltam az érveit az enyémekkel szemben, végül döntöttem.

- Ahh. Legyen. –sóhajtottam, majd feltápászkodtam, ő pedig a győztesek vigyorával nézett rám. –Ne vigyorogj!

- Nem-nem!- tette fel a kezét megadóan. - Csak utánad!- engedett előre. Milyen figyelmes…

- Oké, tiszta. –néztem körül a folyosón, majd elindultunk a könyvtár felé.

Mikor odaértünk, Damien ugyanabba a titkos szobába vezetett, ahová ezelőtt vitt.

- Szóval megint itt kötöttem ki. –sóhajtva ültem le az ágyra.

- Próbálj meg aludni, rendben? Én itt leszek veled. –simította meg a hajam, majd leült az ágy szélére. 

- Úgy nem tudok aludni, ha közben nézel!- nevettem fel, mert miközben a franciaágy másik szélén ült, engem bámult. Ez idegesített.

- Azért csak próbáld meg.

- Te nem akarsz aludni?- kérdeztem, majd megütögettem mellettem az ágyat.

- Így már el tudsz aludni?- kérdezte miközben lefeküdt mellém, kihúzódva az ágy szélére, tisztes távolságra tőlem. Egymással szembefordultunk.

- Talán. –bólintottam. Kinyújtotta a kezét, az egyik hajtincsemet a fülem mögé tűrte, majd végigsimított az arcomon. Szerencse, hogy sötét volt, így nem látszott, hogy teljesen elpirultam. Ekkor Damien közelebb csúszott hozzám, csak pár centi választott el minket egymástól. Ennyit a tisztes távolságról. Persze én is ösztönösen közeledtem hozzá. De nem lehet! Nem lehetünk együtt! Csak mindkettőnknek bajt okozna. Már majdnem megcsókolt, amikor én meggondoltam magam. Adtam egy puszit az arcára, majd hátat fordítottam neki.

- Jó éjszakát!- mondtam, majd lehunytam a szemem. Nem vagyok normális! Már majdnem megcsókolt! De jobb lesz ez így. Ha egyszer megcsókolna, akkor csak nehezebb lenne távol tartani magam tőle. Jól döntöttem. Jól döntöttem. 

- Az őrületbe kergetsz!- nevetett fel, majd hátulról átölelt és belepuszilt a hajamba.

- Te is nagyon jól tudod, hogy nem lehet. –mondtam halkan.

- Tudom. –sóhajtott, majd még jobban magához húzott.

- Akkor miért nehezíted meg a helyzetet?

- Nem tudom. –vont vállat. –De most aludj!

- Jó éjszakát.

- Neked is. –mondta, majd a karjai közt lassan álomba merültem.

Szerencsére nem voltak rémálmaim. Mikor felébredtem, Damien ott szuszogott mellettem, miközben még mindig átölelt. Ránéztem az órájára, amit nem vett le. Reggel hat. Danny úgy fél hét fele jönne be a szobámba, vagy én az övébe, hogy keltsük egymást. Akkor lassan el kéne indulnom. Lassan sikerült kibontakoznom az öleléséből. Egyszer teljesen lefagytam, mert megmozdult, de zavartalanul aludt tovább. Gyorsan hagytam neki egy üzenetet, nehogy frászt kapjon, ha felébred, és azt higgye, elraboltak:

 „Hatkor visszamentem a szobámba, nehogy Danny ne találjon ott. Köszi mindent.

E.”

A lapot nyitott tenyerébe tettem, hogy biztosan észrevegye, majd kimentem a nappaliba, a titkos átjáróba. Mikor kiléptem a szobából Michael állt velem szemben.

- Jézusom!- kaptam a szívemhez, annyira megijesztett. –Szia, Michael.

- Kiválasztott. –„köszönt”. És miért hív engem így? Oké, hogy én vagyok a Kiválasztott, de van rendes nevem is.

- Elárulnád, hogy mi bajod van velem?- kérdeztem, mert kezdett idegesíteni, hogy olyan mogorva velem szemben.

- Nincs különösebb bajom veled. –vont vállat. –Csak a te kezedben van a családom sorsa. És megpróbálok távolságot tartani.

- Még barátok sem lehetnénk?

- Egyelőre nem. –jelentette ki.

- Ó. –mondtam meglepődve. Azért erre nem számítottam.

- És most elmondanád, hogy mit keresel itt? És hogy kerültél Damien szobájába? Ma ő volt az őr. –nézett rám felvont szemöldökkel.

- Damien megvédett az éjjel, és azt mondta, hogy ezentúl jobb lesz, ha itt alszom, mert itt biztonságosabb. –magyaráztam.

- És hol van Ő?

- A titkos szobában. –mutattam az ajtó felé.

- És te is ott voltál, igaz?

- I… igen. –feleltem bizonytalanul. –Talán baj?

- Nem baj, amíg távol tartjátok magatok egymástól. 

- Emiatt nem kell aggódnod. –nyugtattam meg.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos.

- Miért?

- Mert látszik rajta, hogy odavan érted. Ismerem az öcsémet. És ahogy látom, te sem vagy közömbös iránta.

- Még ha ez így is lenne, akkor sem történne semmi. Azzal nem tennénk jót senkinek.

- Ez igaz. Azzal mindenkinek hatalmas bajt okoznátok.

- De mégis miért van ez, Michael?- kérdeztem meg, amit már az elején meg kellett volna kérdeznem valakitől.

- Szerinted én azt tudom?! Ezt csak Tom tudja. Apa csak neki mondta el. Ha érdekel, tőle kérdezd. –és azzal a lendülettel faképnél hagyott.

Mikor visszaértem a szobámba, elmentem lezuhanyozni. Azon gondolkoztam, amit Michael mondott. Senki sem tudja Tomon és Mr. Donovanon kívül. Damiennek elmondták már? Ha igen, akkor miért próbálkozik nálam? Nekem is tudnom kell, hogy mi az, ami „nem ismétlődhet meg”.

Kiszálltam a zuhanyból, és magamra tekertem a törölközőmet. A hajamat leengedtem, megfésültem, majd visszamentem a szobámba. Mindjárt fél hét. Amikor kiléptem a fürdő ajtaján, Damien ott ült az ágyamon.

- Mit keresel itt? –förmedtem rá. –Danny bármikor benyithat!

- Ne…ne haragudj… - dadogta elpirulva, miközben kidülledő szemekkel nézett. Upsz! Elfelejtettem, hogy csak egy combközépig érő törölköző van rajtam.

- Miért jöttél ide?- léptem elé. 

- Egyszerűen leléptél. –nézett- végre- a szemembe.

- De hisz hagytam üzenetet.

- Milyen üzenetet? Hol?- kérdezte értetlenül. Nem lehet, hogy nem találta meg!

- A tenyeredbe tettem. Amúgy úgy fél órája jöttem el. De hogy lehet, hogy nem találtad meg?

- A tenyeremben nem volt semmi. Azt hittem, az éjjel elvitt valaki.

- Azt megérezted volna.

- Ez igaz.

- Oké. Nem tudom, hová lett az üzenet, de most már megnyugodhatsz. Itt vagyok, élek és virulok. És felöltöznék, ha elmennél végre.

- Nem maradhatok?- kérdezte perverz félmosollyal.

- Nem!- förmedtem rá nevetve.

- De miért?- nézett rám kiskutyaszemekkel. 

- Mert nem!

- De engem nem zavarsz.

- De engem te zavarsz!

- Akkor ne öltözz fel. –vont vállat. –Felőlem így is maradhatsz. –vigyorgott, majd az ölébe rántott. Majdnem leesett rólam a törölköző! Szerencsére csak majdnem.

- Idióta!- ütöttem a karjába.

- Most miért?- kérdezte, és közelebb hajolt hozzám.

- Engedj el! Mi lesz, ha Danny vagy anya benyit?

- Nem fognak. –mondta mosolyogva. Van valami, amit ő tud, én pedig nem?

- És te ebben miért vagy olyan biztos?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Bezártam az ajtód. –vigyorgott.

- Mi?- kérdeztem, és elkerekedett szemmel néztem rá.

- Bizony. –vigyorgott tovább. Odamentem az ajtóhoz, és csakugyan zárva volt.

- Hol a kulcs?- fordultam felé dühösen. A zsebébe nyúlt, és elővette a szobám kulcsát, megmutatta, majd visszasüllyesztette a zsebébe. –Kérem!

- Nem kapod meg. –mondta. Megint odaálltam elé, és a tenyeremet tartottam

- Kérem. Most!

- És ha nem?- játszadozott tovább.

- De oda fogod adni.

- Csak ha elveszed. –mosolygott. Nem megyek bele a játékba.

- Akkor nálad marad. –mondtam, majd elindultam a szekrényem felé.

- Akkor gondolom nem baj, ha maradok. 

- Felőlem azt csinálsz, amit akarsz!- mondtam, majd megfogtam a ruháimat, és bevonultam a fürdőbe.

Már fehérneműben álltam, amikor észrevettem, hogy a pizsimet hoztam be a ruhám helyett. Miközben pedig a ruháimat keresgéltem, a nadrágot be is ejtettem a zuhanyfülkébe, ami nyitva volt, és még nedves.

- Ezt nem hiszem el!- mérgelődtem magamban. Magamra kaptam Danny pólóját, úgy mentem vissza a szobámba. Damien még mindig ott ült az ágyamon, a falamat tanulmányozta.

- Mégsem öltözöl fel?- vonta fel a szemöldökét. 

- Ne vágj ilyen képet!- fenyegettem meg, mert széles, perverz vigyorral bámult rám. –És hogyhogy még mindig itt vagy?

- Mert ahhoz van kedvem. –vont vállat.

- Most komolyan! Ezentúl mindenhol a nyomomban leszel?

- Lehet. Ennyire zavar?

- Egy idő után elég idegesítő, hogy mindenhol ott vagy. Most komolyan! Ennyi erővel akár a zuhany alá is beállhattál volna mellém!

- Legközelebb úgy lesz. –kacsintott rám, mire csak a szemem forgattam. 

- Már csak az hiányzik nekem!- sóhajtottam, miközben ruhát kerestem. Még szerencse, hogy ma nincs suli, különben késésben lennék. Csak azért vagyok fent ilyenkor, nehogy Danny keltsen egy pohár vízzel. Régi jó szokásunk. Hétvégén, aki korábban kel, vízzel kelti a másikat. De fél hét előtt tilos! Ez a megállapodásunk.

- Te ajánlottad fel! Ne lepődj meg, ha majd szavadon foglak!- kacsintott.

- Na, ezt ugye te sem gondoltad komolyan? –nevettem fel, miközben megfogtam a ruháimat. Most tényleg az volt nálam. 

- Dehogynem!- vigyorgott, majd megint visszarántott az ölébe. 

- Elengednél?- néztem rá, azt üzenve, hogy „Fárasztó vagy.”

- Mit kapok, ha elengedlek?

- Nem heréllek ki. –vigyorogtam gonoszul.

- Nem tennéd meg. –nézett rám összehúzott szemekkel. Ez most kihívás?

- Azt hiszed?- kérdeztem fenyegetően.

- Nem tudod, mitől fosztod meg akkor a lányokat. –mondta önelégülten.

- De ők sem fogják megtudni. Engedj el! Vagy sikítok. –figyelmeztettem.

- Biztos kitalálok valamit, hogy betömjem a szádat. –ez olyan perverzen hangzott tőle…éreztem, hogy az arcom egyre vörösebb lesz.

- Damien! Kérlek, engedj el. –vetettem be a kiskutyaszemeket. 

- Hiába nézel rám így azokkal a szép kis szemeiddel.

- Kérlek!- vetettem be a „cuki kislány” hangomat. Ez Dannynél mindig bejön.

- Ez nálam nem jön be. –mondta, majd szorosabban fonta körém a karjait.

- Akkor mi hat meg?

- Semmi.

- Akkor mit kell tennem, hogy elengedj?

- Nem tudom. –mondta.

- Akkor itt maradok, és nem beszélek hozzád. –vetettem be az utolsó taktikámat. Bevágtam a durcit.

- Akkor inkább elengedlek. –sóhajtott, majd hagyott felállni.

- Köszönöm!- mondtam, „Na végre” hangsúllyal.

- Most a fürdőbe mész?- kérdezte.

- I…Igen. –kezdtem. –Miért?

- Akkor most szavadon is foglak. –mondta, majd felállt, megragadta a karom, és az említett helyiség felé húzott.