Végzet - 16. fejezet

Reggel futással indítottam a napot. Jó volt egy kicsit az edzéseken kívül, csupán kedvtelésből csinálni, már hiányzott. Ahogy a csípős tavaszi szellő simogatja az arcom, belekap a hajamba, ahogy a madarak csicseregnek a környező fákon, lassan ébredezik körülöttem a természet. Még alig lézengtek az utcán, csupán a hajnalban munkába igyekvők baktattak lassú léptekkel a dolgukra. A város nagy része még aludt. Otthon egy gyors zuhanyt követően felfrissülten szeltem az utat a Jones ház felé, hogy Miával együtt induljunk iskolába.

Természetesen minden tanár már az érettségiről beszélt és a továbbtanulásról. Tavasz eleje volt, vagyis nemsokára elérkezett a nagy nap, ám nem volt időm sem energiám ilyenekre koncentrálni az elmúlt napokban, hetekben. Azonban amikor az osztályfőnök, Mr. Henderson, letette a padomra a továbbtanulási kérdőívet, hirtelen hasított belém a felismerés: siralmasak a tanulmányi eredményeim. A legenda felkutatása, az állandó rémálmok, edzések, harcok, gyilkosságok olyan szinten lefoglaltak, hogy alig készültem az órákra. Korábban mindig a legjobbak közt voltam, most azonban a hármasnak is hihetetlenül örültem egy-egy dolgozat esetén. A tanáraim persze megértőek, hiszen tisztában vannak vele, milyen nehéz időszakon vagyok túl, de nem csak én, az egész osztály. A kedvességük azonban a központi felmérésen mit sem segít rajtam. Kénytelen leszek összeszedni magam. Hiába művészeti iskolába akarok jelentkezni, elengedhetetlen hozzá a jó eredmény és néhány ajánlólevél. Persze mindenki készségesen megírta azt a bizonyos levelet, a különös helyzetem azonban kétlem, hogy meghatná a felvételi bizottságot, bármilyen tehetséges is vagyok. Gyorsan ráfirkantottam a londoni főiskola nevét a papírra, majd beadtam. Fogalmam sincs mi vár rám. Talán meg sem érem az érettségit, lehet, hogy belehalok a titok felderítésébe.

Egész nap a jövőm kérdése foglalkoztatott, azonban a titkos folyosón haladva Clark Danken naplójával a kezemben igyekeztem kitisztítani a gondolataim. Mindenekelőtt le kell zárnom ezt az egészet, hogy egyáltalán legyen jövőm, esélyem egy normális életre.

A faházban Max várt rám a nappaliban gubbasztva. Szőkés haja vizesen meredezett szerteszét, egy feszülős fekete trikót és szürke mackónadrágot viselt. Élénk színű szemei vidáman csillantak, ahogy rám mosolygott. 

- El! Szia! –ölelt át.

- Max!- osztoztam a lelkesedésén az ölelését viszonozva. –A többiek itt vannak?

- Damien és Nate lent gyakorolnak, Tom a műhelyben dolgozik, Michael pedig Lizzel van ultrahangon valahol. – Az utolsó résznél elsötétült a tekintete. – Még most sem tudom elhinni, hogy Ők ketten… hatalmas botrány lesz, ha ez kiderül, El.

- Tudom –húztam el a szám. Charles és Richard meglehetősen kemény szülők, a rivalizálás és a családok közti gyűlölet túl nagy mértéket vett, hogy egy gyerek összeköthesse őket. –Kitalálunk valamit. 

- Valamit –visszhangozta elgondolkozva, majd egy fejrázást követően elindultunk az edzőterem felé. 

- Sziasztok!- köszöntöttem a terem közepén párbajozó párost. Tényleg párbajoztak, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy igazi kardokkal.

Meg sem hallották, hogy beléptünk, Damien épp lecsapott Natere, aki sikeresen hárította a támadást, ám ellenfele megsorozta. Barátom sarokba szorult. Úgy vicsorítottak egymásra, mintha ez nem pusztán egy gyakorlat lenne, hanem éles, vérre menő küzdelem. Damien készült bevinni a végső csapást, ám Nate gyorsabb volt és sikeresen elhajolt, ezzel kikerülve a szorítóból. Ismét szabad teret kapott, visszatáncolt a csatatér közepére. Damien morgott egyet, majd forgásból, hatalmas lendülettel csapott le. Szikrázott a levegő, ahol a két fém fülsértő zajjal találkozott. Mintha egy előre begyakorolt koreográfiát látnék. Ezúttal egyiküknek sem sikerült felülkerekedni, felváltva támadtak, ügyesen védekeztek, mint akik sosem fáradnak el. Kecsesen mozogtak, minden porcikájukból elegancia sugárzott, mintha egy táncműsort látnék, ahol a kardok puszta kellékek. Elbűvölten néztem őket. Aztán hirtelen Nate erőre kapott, meggyorsította a támadásait, így öccse kényszerült védekező pozícióba, sehogy sem tudott fordítani az álláson, azonban kitartott. Egy másodpercre láttam a szemén átvillanni valamit, a következő pillanatban pedig Nate a fölre került, kardja kirepült a kezéből, jó néhány méterre hevert tőle a fal mellett. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, nyakához a szintén lihegő Damien szegezte neki a kardját, majd leeresztette és felsegítette bátyját.

- Szép –jegyezte meg Nate, bár még továbbra sem sikerült csillapítania szapora légzését. –Nem számítottam arra, hogy elgáncsolsz.

- Nyílt játszma, testvér - nevetett fel, majd felvágósan forgatni kezdte a kardját a győztesen vigyorával az arcán.

- Kicsim, mit keresel itt? –vett észre Nate, és azonnal megfeledkezett az iménti vereségéről. Egyenesen hozzám rohant (bár a rohanás erős szó, inkább gyorsan sétált), majd megajándékozott egy csókkal, amit viszonoztam.

- Az imént jöttem. Csúnyán legyőztek –vigyorogtam rá, mire horkantott egyet.

- Inkább menjetek zuhanyozni, mindkettőtökről folyik a víz, és biztosra veszem, hogy a szagotok sem túl biztató –javasolta Max, mire a másik kettő szó nélkül elvonult.

- Mi volt ez az egész?- fordultam felé, amint biztosra vettem, hogy nem hallanak minket.

- Edzettek –vont vállat, mire továbbra is kérdőn néztem rá. –Ha szembe akarunk szállni a Mesterrel, mármint igazán, akkor kénytelenek leszünk bekeményíteni. Ez természetesen rád is vonatkozik.

- Alig várom –dünnyögtem. Pár perc múlva mindketten Maxhez hasonló öltözékben, szintén vizes hajjal tértek vissza az edzőterembe.

- Mi az ott nálad? A napló? –ráncolta a szemöldökét Damien, miközben a haját törölgette.

- Igen. Van valami, ami azt hiszem, érdekelne titeket –néztem rájuk sejtelmesen.

Elkerekedett szemekkel bámulták az eddig felfedezetlen lapokat. Mivel ez is titkosítva volt, így kénytelen voltam én felolvasni.

- Azt hittem, a negyedik kastély csak egy legenda –dünnyögte Max.

- Mi magunk részei vagyunk néhány legendának, rémlik? –szegeztem neki a kérdést.

- Igen, de… de ez akkor is más.

- Miért lenne más?

- A negyedik kastély állítólag a Jonson család tulajdona volt…- kezdte Max, de Damien félbeszakította.

- Csakhogy átok ült rajta. Szellemeket láttak a bent lakók, a tárgyak önálló életet éltek.

- Voltak, akik meghaltak –folytatta Nate. –Mások megőrültek. Úgy hitték, a gonosz uralja az épületet, ezért lezárták, és soha senki nem ment a közelébe. Az idő által pedig feledésbe merült. A Sötét Erdő mélyén van, ahová már akkoriban sem sokan merészkedtek, manapság pedig még kevésbé, hiszen ezzel törvényt szegnek. A halálesetek után pedig még annyira se mernek a közelébe menni.

- De nem csak a Sötét Erdőt, a mi birtokainkat és az ösvényt is kerülik a legtöbben –vette vissza a szót Max. –Sokan elköltöztek az utóbbi időben, amiért nem is hibáztatom őket.

- Szóval akkor Clark Danken igazat írt? Mármint, hogy ez a hely vonzza a gonoszt? –kérdeztem kételkedve. 

- Nem tudhatjuk. Viszont ez ideális búvóhely a Mesternek. Van elég szoba a csatlósainak, és a vérebeket is tudják hol tartani. Ott soha senki nem keresné –válaszolt Nate. –Ráadásul, ha az öregnek igaza van, és tényleg van ott valami sötét erő, akkor akár a mester erejét is fokozhatja.

- Komolyan, mint egy rossz fantasy –morogtam. 

- Várj! Ez mi?- kérdezte Damien az utolsó sorra mutatva. Azt nem olvastam fel hangosan, azonban Ő is meg tudta fejteni a jeleket még ha lassabban is. –Megtaláltad a másik rejtett oldalt is?

- Igen, meg. –Nyelnem kellett. Nate és Max értetlenül pislogtak ránk.

- Miféle másik oldalt?- kérdezte Max, mire kelletlenül odalapoztam.

- Miért nem mondtad, hogy van még egy?- nézett rám Nate, a tekintetében zavarodottságot fedeztem fel.

- Nem tartottam lényegesnek…- próbáltam védekezni. Akkor akartam megmutatni Damiennek, amikor Nate nincs a közelben, ám a Testőröm hangosan olvasni kezdte a sorokat.

- Nem tudok mindent a Testőr és a Te különös, természetfeletti kötődésetektől, azonban mégis van néhány dolog, amit meg kell osztanom veled - kezdte az ismerős sorokat. - Először is: a kötelék nem befolyásolja az érzelmeiteket. Nem lesztek egymásba szerelmesek a kapcsolat hatására, nem gyűlölitek meg egymást miatta. Ez nagyon fontos, drága gyermekem. Amit egymás iránt éreztek az tiszta, a szívetekből fakad –láttam, ahogy nyel egyet, majd óvatosan Natere sandítottam. Az állkapcsát összeszorította, állán egy aprócska izom rángott, a szeme üres volt, kifejezéstelen. Damien tétován olvasta tovább. Óvatosan, megfontoltan ejtett ki minden szót, mintha félne attól, ami következik. És volt mitől tartania. - Bár a Testőrnek kötelessége megvédeni a Kiválasztottat, előfordul majd, hogy egy testvére veszélybe kerül. Akkor választania kell majd, s nem szabad, hogy téged válasszon. Téged képes meggyógyítani, visszahozni a halálból, ám egy őrzőt nem. Az ő feladata mindenkire vigyázni, hatalmas nyomás nehezedik vállaira. A család az első, ám ha beléd szeret, ez az értékrend fenekestül felborul. A testőr képességeit felerősíti a testvérei jelenléte, az Ötök hatalma. Ha egy odavész, az ő hatalma egy darabkája vele megy. Ez a valódi oka mindennek.  Ahhoz, hogy megvédhessen, először a fivéreit kell megvédenie. –Csend telepedett ránk. Meg kellett emészteniük a hallottakat, túl sok fontos információ zúdult rájuk egyszerre. Sokáig hallgattak, míg végül Max törte meg a csendet.

- Szóval erre ment ki az egész tilalom dolog? Hogy együtt erősebbek vagyunk? – hitetlenül nevetett fel.

- Vissza tudlak hozni a halálból?- pislogott rám Damien. –Vissza…te jó ég. Mégis hogyan lennék képes ilyesmire? 

- Mindehhez már túl késő –szólalt meg Nate rekedten. Nem nézett senkire, üres tekintettel meredt a könyv megsárgult lapjára. –Mindannyian tudjuk. Ha választásra kerülne sor, Damien minden tétovázás nélkül Elenát választaná, pont úgy, ahogy én. Ne is akarjatok tiltakozni, hisz ti is tudjátok, hogy ez így van.

- Nem értem ezt az egészet –jelentette ki Max, majd fel-alá kezdett járkálni a teremben. –Miért nem mondták ezt már sokkal korábban? Miért kellett titokban tartani? Hiszen ezzel csak megnehezítettek mindent. 

- Most már lényegtelen –morgott Nate.

- De Damien most már tudja, hogy mire képes, hogy mit kell tennie –vettem közbe. –Ha valóban választás elé kerülne, tudja, hogy kit kell megmentenie.

- Levegőznöm kell –nyögött fel az említett, majd kiviharzott a teremből. Utána akartam menni, minden porcikám ezért kiáltott, azonban Nate megragadta a karom.

- Ezzel most egyedül kell megbirkóznia –nézett rám jelentőségteljesen, mire beleegyezőn bólintottam.

- Azt hiszem, inkább magatokra hagylak benneteket – szólalt meg Max. Mire bármit is mondhattam volt, már el is tűnt. Ketten maradtunk.

- Szereted? –szegezte nekem a kérdést Nate. Erre nem voltam felkészülve, egyszerűen nem tudtam mit felelni. Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Ahogy belenéztem a feneketlen szempárba, ezernyi kérdés cikázott benne, ami azonban megrémített, az a bizonytalansága volt.

- Tessék? –csupán ennyit tudtam kinyögni meglepetésemben.

- Szereted még Damient? 

- Ez meg miféle kérdés?

- Egyszerű –vont vállat. Átható tekintete a lelkem mélyéig hatolt.

- Valamikor szerettem –kezdtem, majd elgondolkodtam. –Még most is szeretem, de nem úgy, mint téged. –Nate élesen beszívta a levegőt, majd sóhajtott. A szeme fájdalmat, kétséget tükrözött. Megszakadt a szívem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt.

- Nem úgy, mint engem –visszhangozta elgondolkodva.

- Már nem vagyok belé szerelmes, Nate –simítottam végig a karján. Minden szavam igaz volt, legalábbis akkor és ott ezt éreztem. Amióta Nate-tel vagyok, így éreztem.

- Hiszek neked –szólt halkan, mire mázsás súly esett le a szívemről. –Azonban Damien még mindig szerelmes beléd. Bármit is hazudik neked, nekem vagy akár saját magának. Eddig biztosra vette, hogy van valami köze az érzelmeinek a kötésetekhez, és hogy idővel sikerül elnyomnia. Most azonban, hogy ez kiderült… - Nem fejezte a mondatot. Odaléptem és szorosan megöleltem. Tétován viszonozta, majd csókot nyomott a fejem búbjára, mire még szorosabban simultam hozzá.

- Téged szeretlek, Nate –suttogtam.

- Tudom –lehelt ismét csókot a hajamba. 

Végzet - 15. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Igen, igen, nem csal a szemetek, előbb érkezett a rész egy teljes héttel! Hogy miért? Nos, mert születésnapom van, és gondoltam, mi lehetne jobb, mint meglepni titeket egy új fejezettel.:) Addig se gondolok arra, hogy milyen öreg lettem, haha.
Jó szórakozást! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Biztonságosabbnak ítéltem, ha a titkos szobában olvasom el a sorokat. Hiába van hajnalok hajnala, és valószínűleg senki sem járkálna ilyenkor a szobám közelében, mégis furcsa késztetést éreztem a maradásra. Letelepedtem a régi székbe, majd olvasni kezdtem a cikornyás jeleket.

„Drága Kiválasztott!

Remélem, megtaláltad ezt az elrejtett oldalt. Feltétlenül szükségesnek éreztem, hogy elrejtsem, ha netán valaki megkaparintaná tőled ezt a könyvet. Hiába a Kiválasztott ereje –a lámpa használatának képessége, a titkos írás. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy tőled is féltem kicsit. Ha egy porszemnyit is hasonlítasz az én drága, egyetlen Katherinemre, akkor ugyanolyan önfejű vagy, mint szegény leányom. Én pedig azt szeretném a legkevésbé, ha a vesztedbe rohannál. Bár nem leszek ott, amikor eme sorokat olvasod, mégis megkérlek, hogy esküdj meg nekem. Esküdj meg a családodra, hogy nem rohansz azonnal a vesztedbe, amikor a soraim végéhez értél, hogy elárulod a felfedezést az Őrző Ötöknek, és csakis velük együtt, felkészülten indulsz neki az útnak!”

Be kell ismernem, megrémültem a sorokat olvasva, kirázott a hideg, az apró szőrszálak a tarkómon égnek álltak. Elmormogtam egy esküszöm szerűséget, nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Lelkileg felkészültem a „nagy felfedezésre”.

„Már korábban is említettem, hogy a sötét dolgok vonzzák egymást. Szinte senki sem tudja, ám a Sötét erdő mélyén van egy negyedik kastély. Senki sem tudja, mióta állt ott, kié lehetett, mióta lakatlan. Rengeteg mendemonda kapcsolódik hozzá, amik bizalmas körökben terjednek, ugyanis a kastély létezése hét pecsétes titok. Abba az erdőrészbe soha senki nem merészkedik be, ha mégis, nem tér vissza onnan. Az ott a gonosz búvóhelye – a kastély pedig a barlangja. Az a sanda gyanúm, hogy ott sok kérdésedre megtalálhatod a választ.”

Nem hittem a szememnek. Van egy rég elfeledett kísértetkastély Dollivanban, az erdő mélyén. Ez megmagyarázná, hol tartják a vérebeket és azt a rengeteg agymosott csatlóst, akit a Mester maga köré gyűjtött. Lehet, hogy ott tartottak minket fogva, amikor a naplót kerestük. Ha valóban ott tanyázik a Mester, –márpedig ez a sejtésem –akkor valóban nem lenne okos döntés egyedül, felkészületlenül odamenni. Bár legszívesebben azonnal rohannék, hogy kiderítsem igaz-e mindez, mégsem teszem. Túl kockázatos lenne.

„Jómagam még akkor fedeztem fel az épület létezését, amikor a Shelia által elátkozott lányomra vadásztam. Nem véletlen, hogy a Donovanok és Sullivanek ennyire őrzik az erdőt, hiszen annak, aki be akar jutni a sötét erdőbe, át kell menniük valamelyik család birtokán, amit ők persze nem hagyhatnak. Sosem értettem, miért jó ez, most azonban megvilágosodtam. A Sötét erdő titkát védik. A kastélyt, a gonosz erőket. Nem merészkedtem túl közel, éreztem, hogy nem lenne biztonságos. Azt a helyet sötét aura veszi körül. Éreztem. A boszorkányok közelében is mindig elfogott ez a furcsa bizsergő érzés a véremben. Egyfelől vonzott, másfelől viszont halálra rémisztett. A kastély közelében ez a bizsergés erősebb volt, mint valaha tapasztaltam –pedig nekem elhiheted, többször éltem át, mint bárki más-, a vonzás azonban hiányzott. A szívem zakatolt, minden sejtem menekülni vágyott. Én pedig gyáva módon hallgattam az ösztöneimre, és menekültem. Nem tudom, hogy a ti időtökben, ahol a mágia már szinte eltűnt a földről, mennyire érzékelhető ez a különös aura, mindesetre óvatosságra intelek Benneteket.

A kastély maga nem kisebb, mint amiben most élsz, talán még nagyobb is. Gyanítom, hogy belülről sem lehetnek eget rengető eltérések, ugyanis kívülről ugyanazt a stílusirányzatot képviselte, mint három társa. Amennyiben már jártál a másik két kastélyban, nyilván feltűnt, hogy hasonló a fekvésük, az elrendezésük. Meglehetősen erős a gyanúm, hogy ez a sötét hely sem különbözik nagyban társaitól.

Mindig maradj a Testőr közelében, de ne csupán ketten vágjatok neki az útnak, mindenkire szükségetek lesz. Vigyetek magatokkal fegyvereket és senki ne induljon el egyedül –minimum ketten legyetek, ha szét is váltok.”

Felszaladt a szemöldököm a sorokat olvasva. Szinte láttam magam előtt, ahogy az öreg Clark Danken az utóbbi bekezdést írja. Legjobb tudomásom szerint nem volt kiképezve harcra, mindig egyedül játszotta a kalandort, és mégis ő osztogatott nekünk tanácsokat. Nem mondom, hogy nincs igazság abban, amit írt, inkább arról van szó, hogy erre magamtól is gondoltam. Mindenesetre aranyos, hogy még ezek is eszébe jutottak.

„Ami a képességeiteket illeti, mostanra elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy boldogulni tudjatok. Nem tudom pontosan, hány ilyen különös, természetfeletti erőre tettetek szert, Sheila csupán néhányat említett. A Kiválasztott rendelkezik éleslátással, különösen kiélezett hallással, fénysebességgel, elég nagy stressz hatására pedig említett valami furcsa képességet, amire sajnálatos módon nem emlékszem. Mindenesetre rájössz, ha eljön az ideje. A Testőr emberileg felfoghatatlan testi erővel bír, különleges képessége révén megérzi a Kiválasztott jelenlétét, ahogy azt is, ha az veszélyben van, emellett gyógyításra is képes, azonban csak akkor, ha bizonyos feltételek teljesülnek.”

Ennél a résznél enyhén szólva leesett az állam. Fénysebesség? És még egy furcsa képesség? És lehet, hogy van még több is? Még sosem tapasztaltam magamon semmi természetfelettit a látásomon és hallásomon kívül. Ahogy Damien esetében is a legtöbb dolog eddig rejtve maradt. Korábban még sosem említette senki, hogy bármi hasonlóra képesek volnánk. Pedig magamtól a látásomról vagy a hallásomról sem szerezetem volna tudomást, ezt is a Donovanok árulták el nekem.

„Ha érdekelnek bizonyos dolgok a Testőr és a Kiválasztott különös kapcsolatáról, keresd meg a másik rejtett oldalt!”

Egy újabb rejtett lap? Sóhajtva lapoztam át a könyvet az elejétől a végéig újra, különösen ügyelve a vastagságukra, azonban semmit sem találtam. Második alkalommal már folytattam az üres oldalak átvizsgálásával is, mikor megéreztem a különbséget. Kerestem egy éles tárgyat, majd az apró lyukba illesztve szétválasztottam a napló újabb titkos lapjait. A lámpa fényénél ismét felizzottak a betűk.

„Drága Kiválasztott!

Nem tudok mindent a Testőr és a Te különös, természetfeletti kötődésetektől, azonban mégis van néhány dolog, amit meg kell osztanom veled.

Először is: a kötelék nem befolyásolja az érzelmeiteket. Nem lesztek egymásba szerelmesek a kapcsolat hatására, nem gyűlölitek meg egymást miatta. Ez nagyon fontos, drága gyermekem. Amit egymás iránt éreztek az tiszta, a szívetekből fakad. Ezt mindennél fontosabbnak tartottam leszögezni.

Másodszor: Sheila alkotta meg a legendákat, minden az Ő „játékszabályai” szerint alakul. Ő szabta rátok a képességeket, ő alakította ki a kötést, így ő hozta meg az ezzel járó korlátokat is. A legendák szövege szintén a boszorkány műve. Nyilván tudjátok, hogy a kapcsolatotok tiltott, hiszen „a történelem megismételheti önmagát”. Ez alatt persze a párbajt értette, amelyben végül valaki meghal, egy Sullivan és egy Donovan ellentétet, egy testvérharcot. Bár a Testőrnek kötelessége megvédeni a Kiválasztottat, előfordul majd, hogy egy testvére veszélybe kerül. Akkor választania kell majd, s nem szabad, hogy téged válasszon. Téged képes meggyógyítani, visszahozni a halálból, ám egy őrzőt nem. Az ő feladata mindenkire vigyázni, hatalmas nyomás nehezedik vállaira. A család az első, ám ha beléd szeret, ez az értékrend fenekestül felborul. A testőr képességeit felerősíti a testvérei jelenléte, az Ötök hatalma. Ha egy odavész, az ő hatalma egy darabkája vele megy. Ez a valódi oka mindennek.  Ahhoz, hogy megvédhessen, először a fivéreit kell megvédenie.”

Hitetlenkedve olvastam a sorokat. Túl sok volt ez mind egyszerre. A falra másztam a rengeteg természetfeletti dologtól, hiszen sosem tartottam őket lehetségesnek, erre mégis itt van minden. Ez az egész helyzet úgy, ahogy van egyszerűen lehetetlen, és hihetetlen, de mégis valóság. Hisztérikus nevetésben törtem volna ki, ha nem uralkodik el rajtam a pánik. Ez az egész annyira abszurd. Úgy érzem, Damiennek tudnia kellene mindezekről, másfelől nem akarok rápakolni még egy tonna felelősséget a vállára. Tanácstalanul ültem a poros, dohos szobában, a könyv lapjaira meredve. Nem bírtam felfogni ezt az egészet. Úgy éreztem, hogy csak egy álom az egész, és hamarosan felébredek Londonban. Azt akartam, hogy ez csak álom legyen.

A könyvet a fiúkban hagytam a titkos dolgozószobában, majd a szobámban az ágyamon fekve elgondolkoztam az egészen. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. Sokáig forgolódtam a válaszon törve a fejem, míg végül elnyomott az álom.

Sötét volt, mint annyiszor korábban. Éreztem, hogy ez nem egy szokványos álom lesz. Rég volt már hasonló, éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkül, a kezeim remegnek. Fogalmam sem volt, mégis mire kellene számítanom. Katherine jelenik meg? Vagy talán a Mester? Esetleg valami teljesen más? Nem tudhattam. Csupán túl akartam esni az egészen, jobban, mint valaha.

Halvány, fehér fény kezdett derengeni előttem, mely lassan öltött alakot. A furcsa, ködszerű foltnak előbb vékony végtagjai jelentek meg kecses tartásban, majd szép lassan kivehetővé vált egy vékony derekú alak fehér szoknyában, a vállára omló hosszú haja, mely lány hullámokban keretezte az eddig felismerhetetlen folyamként kavargó füstöt, ahol az alak arcának kellett volna lennie. Finom mozdulatokat tett a kezével maga előtt, mire az arcában két kék ékkő szerű szem jelent meg, majd rózsaszín ajkak öltöttek formát, szép lassan kirajzolódtak a vonásai. Katherine volt az, továbbra is ködszerűen, korántsem olyan valóságosan, mint korábban, de Ő. Az a különös fehér füst, mely a testét alkotta folyamatosan kavargott, mégis tökéletesen kivehető volt ő maga. Nem tudtam, mit mondhatnék, a torkomon akadtak a szavak. 

- Hamarosan kifogysz az időből –szólalt meg. A hangja nem volt olyan tiszta, mintha egy üvegen át szólt volna hozzám. –A lelkem már nincs olyan szinten jelen, mint korábban. Kinyitottad a koporsót, ezzel elkezdődött a visszaszámlálás. Ahogy telik az idő, úgy tűnök el én is fokozatosan, csupán rajtad áll, hogy hová –válaszolta meg a ki nem mondott kérdésem.

- Mit kellene tennem, Katherine? Tanácstalan vagyok –szólaltam meg végül. –Megtaláltam a titkos oldalt apád könyvében, találtunk egy nyomot, de nem lehetünk biztosak semmiben. 

- Félidő van, Elena –figyelmeztetett ismét.

- Hidd el, mindent megteszek, ami tőlem telik, de a Mester… - kezdtem, majd megakadtam. Mit is akar pontosan a Mester? Nem a vérontás a célja. Bosszantani akar, tettre sarkallni. Azt akarja, hogy szenvedjek, mielőtt megölne. Merthogy meg akar ölni. Már rég megtehette volna, de élvezi a játékot.

- Kerülj a Mester elé egy lépéssel. A sötét lelkeket vonzzák a sötét helyek. –Ugyanezt írta Clark Danken is. –Apám tudja, hol keresd, azonban Ő nem számít erre. Meg kell lepned, megszerezni a tőrt, majd szíven szúrni.

- Tudjuk, hogy nem a Mester a fő játékos. Ő csupán a király a sakktáblán, valaki a háttérből irányítja.

- Öld meg –ismételte. –A gonosz lelkeket a tőr kárhozatra ítélni.

- Mi történik miután megöltem? Mi lesz veled?

- Az ítélőszék dönt a sorsomról. Öltem embereket, Elena –szólt szomorúan, a köd kavargásán át is láttam a szomorú arckifejezését.

- De az nem a te hibád volt! Ha nem változtatnak át, akkor…

- Akkor nem történt volna meg?- Keserűen felnevetett. –Lényegtelen, hogy mik játszottak közre, megtörtént. Nem számít, hova kerülök. Beleőrültem abba, hogy a semmiben lebegek, bárhol ott lehetek, ám mégsem vagyok sehol. El akarok tűnni ebből a köztes állapotból, mindegy hová.

- Megteszek mindent –ígértem. –Megölöm a Mestert, esküszöm.

- Tudom –mosolyodott el. –Csak te vagy rá képes. Nehéz lesz, de tudom, hogy meg tudod tenni. Vigyázz magadra! –Az utolsó mondata alig hallhatóan jutott el hozzám. A füst felkavargott, elmosva ezzel ősöm alakját, majd fehér ködként felszállt, végül eltűnt.

Végzet - 14. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először szeretném megköszönni azt a rengeteg visszajelzést, ami az előző részhez érkezett! Tényleg nagyon jól esett, iszonyatosan hálás vagyok érte! <3

Korábban terveztem hozni a részt, csak sajnos a megfázás ledöntött a lábamról, de most itt vagyok (még mindig betegen, de jobban) - még ha nagyon last minute is, de benne a két hetes határidőmben, amit magamnak adtam.

Jó olvasást!

Ezer csók és ölelés,

Vivi

~*~

- Mit keresel itt, Liz?- Elsőként Nate ocsúdott fel a döbbenetből. A hangja kemény volt és határozott, szinte már fenyegető. – Ez számodra tiltott terület.

- Tudom –nézett vele farkasszemet a lány.

- Akkor?- csatlakozott Damien a kihallgatók táborához. Liz segítségkérőn pillantott rám, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, Michael megszólalt.

- Ideje elmondani nekik –sóhajtott. –Ezt már nem lehet tovább titkolni. Bennük meg lehet bízni.

- De… –Liz tiltakozott volna, ám a mellette ülő fiú határozott pillantása beléfojtotta a szót; jobban látta, ha beleegyezően bólint. Michael nagy levegőt vett, élesen kifújta azt, majd végre megszólalt.

- Liz és én… együtt vagyunk –nyögte ki, mire fivérei álla a padlón koppant, a szemük pedig olyannyira kikerekedett, hogy az íriszük szinte eltűnt. Én feszültem figyeltem a reakciókat, ugrásra készen, ha bármi történne. Mindannyian tisztában voltunk ennek a kapcsolatnak a helytelenségével.

- Mióta?- Damien volt az első, aki megszólalt. Nem volt szemrehányó, de nem is tűnt boldognak.

-         Majdnem egy éve –felelte Liz, ám a tekintete továbbra is kétségbeesést tükrözött.

-         Mit csináltok itt?- Nate kissé erélyesebb hangszínt ütött meg, mint az öccse. Tény, ő az egyik legidősebb fivér, talán épp ezért benne jobban él a Sullivan-gyűlölet. –Nem lehettek ennyire hülyék, hogy nyílt terepen találkozgassatok, ahol bármikor lelepleződhettek.
    - Ma rajtam volt a sor az őrködére… –kezdte Michael, mire Nate horkantott egyet. Öccse kérdőn vonta fel a szemöldökét.
      - Komolyan? Azért itt találkozattok, mert te voltál az őr? Mindig így őrködsz? Hancúrozol a kis Sullivan barátnőcskéddel, amikor terepszemlén kellene lenned?

-         Nate!- förmedtem rá. –Elég legyen!
    - De hiszen ő egy Sullivan!- Úgy nézett rá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, és nyilván az ő nézetei szerint ez így is volt. A Sullivan szót szinte köpte.
    - És akkor mi van?- Michael olyan gyorsan ugrott fel Liz mellől, hogy emberi szemmel alig lehetett követni a mozdulatait.
    - Álljatok le!- lépett közéjük Damien, mielőtt egymásnak estek volna. –Amikor nekem volt tiltott kapcsolatom, azt nem fújtátok fel ennyire.
     - Dehogynem –morogta Nate. –Csak beletörődtünk. Páran. Többé-kevésbé.  
     - Lehetnétek óvatosabbak –vetette oda Damien. –Szerencsétek, hogy mi találtunk rátok.
   - Igazatok van –sóhajtott Michael, majd visszaült barátnője mellé. Átkarolta a vállát, és szorosan magához húzta, a fekete szépség pedig szorosabban simult hozzá. Belesajdult a szívem, hiszen a szerelmük tiltott. Nem akartam, hogy a sok titkolózás miatt ők is úgy végezzék, mint mi Damiennel. Bár Nate mellett úgy érzem, talán mégis így kellett történnie. –Most viszont, hogy tudjátok, számítok a hallgatásotokra – folytatta halkan Michael. - Nate ismét horkantott, mire az oldalába könyököltem. Éles pillantást vetettem rá, mire felsóhajtott.
    - Legyen –egyezett bele végül, majd magához húzott. –De csakis miatta –adott egy puszit a fejem búbjára. Liz hálásan pillantott rám, majd ismét visszatért a szemébe a kétségbeesés.
      - Rám számíthattok –bólintott rá Damien.
      - Remek. Akkor… - folytatta volna Michael, ám Damien a szavába vágott.
      - Mi van Elenával? Te is hallgatsz?
     - Elena már tudott rólunk –felelte Michael szemrebbenés nélkül, mire lesütöttem a szemem. Nate lazított a szorításán, éjsötét pillantásával úgy éreztem, a vesémbe lát. Választ várt. Magyarázatot.
   - Megígértem, hogy hallgatok –feleltem, mire hangosan fújta ki a levegőt. Éreztem, hogy visszafogja a dühét, de végül inkább nem szólt semmit.
     - Ha ezen kiakadtatok, akkor várjatok, mert még nincs vége –nevetett fel Liz keserűen. Három kérdő szempár fordult fele. Barátja megszorította a térdét és aprót bólintott, mire a lány nagy levegőt véve folytatta. –Terhes vagyok.

Erre még én sem számítottam. Ezúttal három áll koppanását lehetett hallani a padlón, majd ezt kétségbeesett hadakozás követte. A fiúk kiabáltak, veszekedtek, Nate és Michael majdnem összeverekedett, Damien próbálta csillapítani a kedélyeket –nem sok sikerrel. Liz kétségbeesve, könnyes szemmel figyelte az eseményeket, majd találkozott a tekintetünk. Odaszaladtam hozzá, szorosan megöleltem és a hátát simogattam. Félt. Láttam rajta. Erre senki nem állt készen. Nem csak a babára, de a cirkuszra, a kiborulásra, a botrányra, ami vele jár majd.

- Most mi lesz?- kérdeztem tőle, miközben ő hangtalanul zokogott a vállamon.

- Nem tudom, El –szipogott. –Fogalmam sincs.

- Nyugodjatok már le!- förmedtem a fiúkra, mire egy emberként fordultak felém. –Ezzel csak még inkább felzaklatjátok Lizt. Ami történt, megtörtént, lépjetek túl rajta. Most inkább azt kellene kitalálni, hogy mi tévők legyünk. –Elhallgattak, látszólag elgondolkoztak a hallottakon, majd végül mindenki leült valahova. Csend volt. Túl nagy csend.

- Mit kéne tennünk?- nézett rám Damien, mintha én tudnám a választ mindenre.

- Megtartjátok?- fordultam a pár felé. Összenéztek, a tekintetükből semmit sem tudtam kiolvasni.

- Nem akarjuk megölni –felelte végül Liz, a kezét óvón a hasára fektette. –Ő nem tehet semmiről. A mi felelőtlenségünk vezetett idáig, nem fogunk ezért egy ártatlan életet elvenni.

- Szóval inkább tökreteszitek mindenki életét? Legfőképp a sajátotok?- mordult fel Nate. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmit képes állítani.

- Nate! Hogy mondhatsz ilyet?!- förmedtem rá indulatosabban, mint szerettem volna. –Ha a te gyereked lenne, te képes lennél megölni?

- Nem –ismerte be, majd megdörzsölte az arcát, mintha csak arra várna, hogy akkor mindez eltűnik, köddé válik az egész helyzet. Csakhogy nem így történt. –Ne haragudjatok. Én csak…

- Te csak zaklatott vagy –segítette ki Damien. –Mind azok vagyunk, de különösképp ők ketten.

- Hogyan tervezitek elmondani a családotoknak?

- Hát…- húzta el Liz a száját. –Gondolkodtunk rajta, hogy inkább megszökünk, minthogy szembenézzünk velük.

- A menekülés nem old meg semmit –válaszolta Damien. –Mindenki aggódna, keresnétek Titeket.

- Ráadásul meglehetősen bizonytalan helyzetbe kerülnétek, ami nem tenne jót a babának –tettem hozzá.

- Igazatok van –sóhajtott Liz. –De vagy ez, vagy még rosszabb. A szüleink nem fogják ölbe tett kézzel eltűrni ezt. Egy Donovan és egy Sullivan kapcsolata halálra van ítélve. Szerintük ez olyan, mintha ellenük fordultunk volna.

- Még mindig ott van a tetszhalál lehetősége –vetette fel Damien. A hangszínéből ítélve a hangulatot próbálta oldani, nem sok sikerrel.

- Mi nem vagyunk Rómeó és Julia –csattant fel Michael. –Örülnék, ha kicsit képes lennél együtt érezni, és segítenél, ahelyett, hogy bohóckodsz.

- Csak oldani akartam a hangulatot –sütötte le a szemét.

- Hát nem jött össze –morgott tovább Michael.

- Ki tud még róla?- néztem Liz könnyáztatta szemébe.

- Csak ti. – Már nem sírt, nem is szipogott, de láttam rajta, hogy nehezen tartja magát. Hihetetlenül kétségbe van esve. –Még van egy kis időnk, mielőtt látható lenne.

-   Csak tesztet csináltál vagy voltál orvosnál is?

- Csak teszt –felelte, majd a kezében szorongatott tárgyra pillantott. –Talán tényleg orvoshoz kellene mennünk. De nem a közelben. Itt mindenki ismer, biztosan azonnal kiderülne a dolog.

- Holnap elmegyünk egy távolabbi városba kivizsgálásra –bólintott rá a Donovan fiú.

- Azt hiszem ideje magatokra hagynunk Titeket –álltam fel, a fiúk követték a példám. –Biztos sok megbeszélni valótok van.

- Köszönjük –suttogta Liz. Michael csendben maga elé meredt, nem szólt semmit miközben elhagytuk a szobát.

A vacsora meglehetősen gyászos hangulatban telt. Egy helyi étteremből rendeltük az ételt, néma csendben fogyasztottuk el. Bár mindannyian odavoltunk attól a helytől és a főztjüktől, Mrs. O’Dannel főztjét semmi nem múlta felül. Csakhogy a mi egyetlen Geraldine-unk már nem dudorászik vígan a konyhában, nem tálalja fel fültől fülig húzódó bájos mosolyával a gőzölgő finomságokat, nem osztogat nagymamai tanácsokat a korral járó bölcsességére hivatkozva. Nem a házvezetőnőnket veszítettük el azon az éjszakán, hiszen ez a nő mindannyiunk számára sokkal többet jelentett. Egy családtagot búcsúztattunk el. Anya szabadságot adott Arthurnak, hogy a gyerekeivel, unokáival lehessen ebben a nehéz időszakban, ám a férfi mindössze egyetlen hetet kért. Egészen más volt hárman ebben a hatalmas házban. Nyomasztó, magányos. Túl nagy ennyi ember számára. Anya igyekszik a munkájába temetkezni, Danny Mirandával van, vagy a zenekarral próbál, párszor még a barátaihoz is átugrik –köztük a Donovanokhoz vagy épp a Sullivanekhez. Én is lefoglalom magam a sulival, a barátnőimmel, Nate-tel vagy épp a Kiválasztottsággal járó teendőimmel. Amikor együtt vagyunk, mindenkit elönt a gyász, a szerettünk elvesztése, vagy annak a tizenegy évvel ezelőtti tragédiának emléke. A családtagoknak kellene átsegíteniük egymást ezeken az időszakokon, de úgy érzem, ezúttal mindannyian nehezen dolgozzuk fel az eseményeket. Nem a tény okozza ezt, miszerint meghalt, hanem a tény, ahogy elérte a végzete. Nem így kellett volna történnie. Még élhetett volna. Akárcsak a rengeteg másik áldozat. Ez árnyékolja be igazán a várost, a családunkat. A vacsora végeztével mindenki jó éjszakát kívánt, majd elvonult a saját szobájába. 

Zuhany után a tavaszi pizsimbe bújtam, majd bevackoltam magam az ágyamba egy bögre forró kakaóval a napló mellé. Azt terveztem, hogy az elejétől a végéig újra átolvasom az egészet. Kell lennie valaminek, amit nem vettem észre. Muszáj, hogy legyen valami nyom a sorok között. Sok filmes trükköt kipróbáltam, például az első betűk összeolvasása, random számok keresése, amik talán egy oldal-sor-szó-betű kombinációt takarnak, anagrammák után kutattam; ám egyik sem vezetett eredményhez. Fogalmam sem volt, mit keressek, de mégsem adtam fel. Tudtam, hogy van ott valami, ami elkerüli a figyelmemet. Már szinte kívülről tudtam az egész átkozott könyvet, éreztem, hogy a megoldás ott van az orrom előtt.

Idő közben a kakaó elfogyott, a hold ezüstös fénye beszűrődött a sötétítőfüggönyök közti résen. Az ablakom bukón nyitva volt, így érződött az eső utáni jellegzetes illat a levegőben, ami a beáramló hűvös levegővel párosult. Londonra emlékeztetett, az ott töltött esős estékre a barátaimmal, a családommal. Kimerített a sok gondolkozás, találgatás; éreztem, ahogy a szemeim könyörögnek egy kis pihenőért. Rápillantottam az órára, és meglepetten nyugtáztam, hogy hajnali hármat mutat. Még egy utolsót lapoztam a naplóban, hogy legalább a bejegyzés végére érjek, amikor hirtelen minden álom kiment a szememből. Az az oldal vastagabb volt, mint az előző. Először azt hittem, hogy csak képzelődtem, de miután összehasonlítottam néhány másik megsárgult oldallal, rá kellett jönnöm: valami nem stimmel. Lelöktem a vastag, BigBent és London Eye-t mintázó takaróm, ami puhán, mindössze halk puffanással ért földet. Fel sem vettem a lila mamuszom, meztelen talpakkal szeltem át a szobát az íróasztalomig, amilyen gyorsan csak tudtam. Mintha láttam volna filmekben, hogy az ilyen régi könyvekben egy-egy titkos oldal lapul. Itt is ez volt a gyanúm, tehát kerítenem kellett valamit, amivel elkülöníthetem őket. Kihuzigáltam az összes fiókot, majd nagy robajjal csaptam be őket, miután feltúrva a tartalmukat, nem akadtam semmi hasznos tárgyra. A másik oldalon azonban már rögtön az elsőnél beleakadt a kezembe az ollóm.

- Tökéletes –néztem fellelkesülve az éles tárgyra. 

Ha valaki most látott volna, azt hiszem, jogosan hihette volna, hogy én vagyok a titokzatos dollivani mészáros. Meglehetősen eszelős volt a tekintetem, a lelkesedésem pedig egyenesen riasztó.

Be se csuktam a fiókot, szaladtam vissza az ágyamhoz. Letelepedtem, felkapcsoltam az éjjeli lámpám, hogy még több fény vetüljön a lapokra. Óvatosan tanulmányoztam a vastagabb oldalt, megpróbáltam egy kis rést találni, ahova be tudom helyezni a zöld nyelű vágóeszközt. Szerencsére középen, az összefűzésnél találtam egy apró hézagot, ami a célnak pont megfelelt. Óvatosan dugtam bele az olló egyik élét, majd lassan elkezdtem felvágni. Ahogy az aljával végeztem, belekukkantottam, azonban semmit sem láttam. Idegesen, a szám szélét rágva vágtam körbe, mire a két lap teljesen elkülöníthetővé vált. És valóban: az égvilágon semmi nem állt rajtuk. Csalódottan hajítottam az ollót az ágyam másik végébe, majd jobban meggondolva inkább dühösen visszatettem a helyére, a fiók mélyére.

És akkor beugrott.

A lámpa.

Magamra kaptam a pulóverem, alá elrejtettem a naplót, zoknit húztam a lábamra, hogy a talpam ne fázzon. A mamusz nem épp a legideálisabb választás a lopakodáshoz. Lassan, óvatosan, minden neszre összerezzenve nyitottam ki a szobám ajtaját, majd lábujjhegyen osontam a könyvtárba. Magamra zártam az ajtót, majd megkerestem a kandallóba rejtett gombot. A titkos átjáró feltárult előttem –szerencsére zajmentesen. Előkerestem a könyvek mögé rejtett zseblámpám, majd elindultam a jól ismert lépcsősoron. Kihagytam az egyik lépcsőfokot, amelyik újabban kissé nyikorgott, úgy haladtam lefelé. 
A titkos dolgozószobába érve felkapcsoltam a villanyt, majd az elemlámpát elrejtettem a kenguruzsebben. Előhalásztam a naplót a felsőm alól, majd az üres oldalaknál felnyitva, óvatosan letettem Clark Danken íróasztalára. Kihúztam azt a fiókot, amibe a lámpát rejtettem, mire az felizzott. A vöröses fény betöltötte az apró, poros helyiséget. A lapok fölé emeltem, mire pár másodperc múlva szavanként jelent meg rajta a titkos írás; pont, mit először. Elveszve a vörös fényárban egyre ugyanazok a kérdések ismétlődtek a fejemben: Miért rejtette el ezeket az oldalakat külön? Mi áll bennük, amitől ennyire rettegett, hogy kiderül? Hamarosan megtudom a választ –gondoltam, miközben az utolsó betűk is felragyogtak a papíron.