Végzet - 16. fejezet

Reggel futással indítottam a napot. Jó volt egy kicsit az edzéseken kívül, csupán kedvtelésből csinálni, már hiányzott. Ahogy a csípős tavaszi szellő simogatja az arcom, belekap a hajamba, ahogy a madarak csicseregnek a környező fákon, lassan ébredezik körülöttem a természet. Még alig lézengtek az utcán, csupán a hajnalban munkába igyekvők baktattak lassú léptekkel a dolgukra. A város nagy része még aludt. Otthon egy gyors zuhanyt követően felfrissülten szeltem az utat a Jones ház felé, hogy Miával együtt induljunk iskolába.

Természetesen minden tanár már az érettségiről beszélt és a továbbtanulásról. Tavasz eleje volt, vagyis nemsokára elérkezett a nagy nap, ám nem volt időm sem energiám ilyenekre koncentrálni az elmúlt napokban, hetekben. Azonban amikor az osztályfőnök, Mr. Henderson, letette a padomra a továbbtanulási kérdőívet, hirtelen hasított belém a felismerés: siralmasak a tanulmányi eredményeim. A legenda felkutatása, az állandó rémálmok, edzések, harcok, gyilkosságok olyan szinten lefoglaltak, hogy alig készültem az órákra. Korábban mindig a legjobbak közt voltam, most azonban a hármasnak is hihetetlenül örültem egy-egy dolgozat esetén. A tanáraim persze megértőek, hiszen tisztában vannak vele, milyen nehéz időszakon vagyok túl, de nem csak én, az egész osztály. A kedvességük azonban a központi felmérésen mit sem segít rajtam. Kénytelen leszek összeszedni magam. Hiába művészeti iskolába akarok jelentkezni, elengedhetetlen hozzá a jó eredmény és néhány ajánlólevél. Persze mindenki készségesen megírta azt a bizonyos levelet, a különös helyzetem azonban kétlem, hogy meghatná a felvételi bizottságot, bármilyen tehetséges is vagyok. Gyorsan ráfirkantottam a londoni főiskola nevét a papírra, majd beadtam. Fogalmam sincs mi vár rám. Talán meg sem érem az érettségit, lehet, hogy belehalok a titok felderítésébe.

Egész nap a jövőm kérdése foglalkoztatott, azonban a titkos folyosón haladva Clark Danken naplójával a kezemben igyekeztem kitisztítani a gondolataim. Mindenekelőtt le kell zárnom ezt az egészet, hogy egyáltalán legyen jövőm, esélyem egy normális életre.

A faházban Max várt rám a nappaliban gubbasztva. Szőkés haja vizesen meredezett szerteszét, egy feszülős fekete trikót és szürke mackónadrágot viselt. Élénk színű szemei vidáman csillantak, ahogy rám mosolygott. 

- El! Szia! –ölelt át.

- Max!- osztoztam a lelkesedésén az ölelését viszonozva. –A többiek itt vannak?

- Damien és Nate lent gyakorolnak, Tom a műhelyben dolgozik, Michael pedig Lizzel van ultrahangon valahol. – Az utolsó résznél elsötétült a tekintete. – Még most sem tudom elhinni, hogy Ők ketten… hatalmas botrány lesz, ha ez kiderül, El.

- Tudom –húztam el a szám. Charles és Richard meglehetősen kemény szülők, a rivalizálás és a családok közti gyűlölet túl nagy mértéket vett, hogy egy gyerek összeköthesse őket. –Kitalálunk valamit. 

- Valamit –visszhangozta elgondolkozva, majd egy fejrázást követően elindultunk az edzőterem felé. 

- Sziasztok!- köszöntöttem a terem közepén párbajozó párost. Tényleg párbajoztak, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy igazi kardokkal.

Meg sem hallották, hogy beléptünk, Damien épp lecsapott Natere, aki sikeresen hárította a támadást, ám ellenfele megsorozta. Barátom sarokba szorult. Úgy vicsorítottak egymásra, mintha ez nem pusztán egy gyakorlat lenne, hanem éles, vérre menő küzdelem. Damien készült bevinni a végső csapást, ám Nate gyorsabb volt és sikeresen elhajolt, ezzel kikerülve a szorítóból. Ismét szabad teret kapott, visszatáncolt a csatatér közepére. Damien morgott egyet, majd forgásból, hatalmas lendülettel csapott le. Szikrázott a levegő, ahol a két fém fülsértő zajjal találkozott. Mintha egy előre begyakorolt koreográfiát látnék. Ezúttal egyiküknek sem sikerült felülkerekedni, felváltva támadtak, ügyesen védekeztek, mint akik sosem fáradnak el. Kecsesen mozogtak, minden porcikájukból elegancia sugárzott, mintha egy táncműsort látnék, ahol a kardok puszta kellékek. Elbűvölten néztem őket. Aztán hirtelen Nate erőre kapott, meggyorsította a támadásait, így öccse kényszerült védekező pozícióba, sehogy sem tudott fordítani az álláson, azonban kitartott. Egy másodpercre láttam a szemén átvillanni valamit, a következő pillanatban pedig Nate a fölre került, kardja kirepült a kezéből, jó néhány méterre hevert tőle a fal mellett. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, nyakához a szintén lihegő Damien szegezte neki a kardját, majd leeresztette és felsegítette bátyját.

- Szép –jegyezte meg Nate, bár még továbbra sem sikerült csillapítania szapora légzését. –Nem számítottam arra, hogy elgáncsolsz.

- Nyílt játszma, testvér - nevetett fel, majd felvágósan forgatni kezdte a kardját a győztesen vigyorával az arcán.

- Kicsim, mit keresel itt? –vett észre Nate, és azonnal megfeledkezett az iménti vereségéről. Egyenesen hozzám rohant (bár a rohanás erős szó, inkább gyorsan sétált), majd megajándékozott egy csókkal, amit viszonoztam.

- Az imént jöttem. Csúnyán legyőztek –vigyorogtam rá, mire horkantott egyet.

- Inkább menjetek zuhanyozni, mindkettőtökről folyik a víz, és biztosra veszem, hogy a szagotok sem túl biztató –javasolta Max, mire a másik kettő szó nélkül elvonult.

- Mi volt ez az egész?- fordultam felé, amint biztosra vettem, hogy nem hallanak minket.

- Edzettek –vont vállat, mire továbbra is kérdőn néztem rá. –Ha szembe akarunk szállni a Mesterrel, mármint igazán, akkor kénytelenek leszünk bekeményíteni. Ez természetesen rád is vonatkozik.

- Alig várom –dünnyögtem. Pár perc múlva mindketten Maxhez hasonló öltözékben, szintén vizes hajjal tértek vissza az edzőterembe.

- Mi az ott nálad? A napló? –ráncolta a szemöldökét Damien, miközben a haját törölgette.

- Igen. Van valami, ami azt hiszem, érdekelne titeket –néztem rájuk sejtelmesen.

Elkerekedett szemekkel bámulták az eddig felfedezetlen lapokat. Mivel ez is titkosítva volt, így kénytelen voltam én felolvasni.

- Azt hittem, a negyedik kastély csak egy legenda –dünnyögte Max.

- Mi magunk részei vagyunk néhány legendának, rémlik? –szegeztem neki a kérdést.

- Igen, de… de ez akkor is más.

- Miért lenne más?

- A negyedik kastély állítólag a Jonson család tulajdona volt…- kezdte Max, de Damien félbeszakította.

- Csakhogy átok ült rajta. Szellemeket láttak a bent lakók, a tárgyak önálló életet éltek.

- Voltak, akik meghaltak –folytatta Nate. –Mások megőrültek. Úgy hitték, a gonosz uralja az épületet, ezért lezárták, és soha senki nem ment a közelébe. Az idő által pedig feledésbe merült. A Sötét Erdő mélyén van, ahová már akkoriban sem sokan merészkedtek, manapság pedig még kevésbé, hiszen ezzel törvényt szegnek. A halálesetek után pedig még annyira se mernek a közelébe menni.

- De nem csak a Sötét Erdőt, a mi birtokainkat és az ösvényt is kerülik a legtöbben –vette vissza a szót Max. –Sokan elköltöztek az utóbbi időben, amiért nem is hibáztatom őket.

- Szóval akkor Clark Danken igazat írt? Mármint, hogy ez a hely vonzza a gonoszt? –kérdeztem kételkedve. 

- Nem tudhatjuk. Viszont ez ideális búvóhely a Mesternek. Van elég szoba a csatlósainak, és a vérebeket is tudják hol tartani. Ott soha senki nem keresné –válaszolt Nate. –Ráadásul, ha az öregnek igaza van, és tényleg van ott valami sötét erő, akkor akár a mester erejét is fokozhatja.

- Komolyan, mint egy rossz fantasy –morogtam. 

- Várj! Ez mi?- kérdezte Damien az utolsó sorra mutatva. Azt nem olvastam fel hangosan, azonban Ő is meg tudta fejteni a jeleket még ha lassabban is. –Megtaláltad a másik rejtett oldalt is?

- Igen, meg. –Nyelnem kellett. Nate és Max értetlenül pislogtak ránk.

- Miféle másik oldalt?- kérdezte Max, mire kelletlenül odalapoztam.

- Miért nem mondtad, hogy van még egy?- nézett rám Nate, a tekintetében zavarodottságot fedeztem fel.

- Nem tartottam lényegesnek…- próbáltam védekezni. Akkor akartam megmutatni Damiennek, amikor Nate nincs a közelben, ám a Testőröm hangosan olvasni kezdte a sorokat.

- Nem tudok mindent a Testőr és a Te különös, természetfeletti kötődésetektől, azonban mégis van néhány dolog, amit meg kell osztanom veled - kezdte az ismerős sorokat. - Először is: a kötelék nem befolyásolja az érzelmeiteket. Nem lesztek egymásba szerelmesek a kapcsolat hatására, nem gyűlölitek meg egymást miatta. Ez nagyon fontos, drága gyermekem. Amit egymás iránt éreztek az tiszta, a szívetekből fakad –láttam, ahogy nyel egyet, majd óvatosan Natere sandítottam. Az állkapcsát összeszorította, állán egy aprócska izom rángott, a szeme üres volt, kifejezéstelen. Damien tétován olvasta tovább. Óvatosan, megfontoltan ejtett ki minden szót, mintha félne attól, ami következik. És volt mitől tartania. - Bár a Testőrnek kötelessége megvédeni a Kiválasztottat, előfordul majd, hogy egy testvére veszélybe kerül. Akkor választania kell majd, s nem szabad, hogy téged válasszon. Téged képes meggyógyítani, visszahozni a halálból, ám egy őrzőt nem. Az ő feladata mindenkire vigyázni, hatalmas nyomás nehezedik vállaira. A család az első, ám ha beléd szeret, ez az értékrend fenekestül felborul. A testőr képességeit felerősíti a testvérei jelenléte, az Ötök hatalma. Ha egy odavész, az ő hatalma egy darabkája vele megy. Ez a valódi oka mindennek.  Ahhoz, hogy megvédhessen, először a fivéreit kell megvédenie. –Csend telepedett ránk. Meg kellett emészteniük a hallottakat, túl sok fontos információ zúdult rájuk egyszerre. Sokáig hallgattak, míg végül Max törte meg a csendet.

- Szóval erre ment ki az egész tilalom dolog? Hogy együtt erősebbek vagyunk? – hitetlenül nevetett fel.

- Vissza tudlak hozni a halálból?- pislogott rám Damien. –Vissza…te jó ég. Mégis hogyan lennék képes ilyesmire? 

- Mindehhez már túl késő –szólalt meg Nate rekedten. Nem nézett senkire, üres tekintettel meredt a könyv megsárgult lapjára. –Mindannyian tudjuk. Ha választásra kerülne sor, Damien minden tétovázás nélkül Elenát választaná, pont úgy, ahogy én. Ne is akarjatok tiltakozni, hisz ti is tudjátok, hogy ez így van.

- Nem értem ezt az egészet –jelentette ki Max, majd fel-alá kezdett járkálni a teremben. –Miért nem mondták ezt már sokkal korábban? Miért kellett titokban tartani? Hiszen ezzel csak megnehezítettek mindent. 

- Most már lényegtelen –morgott Nate.

- De Damien most már tudja, hogy mire képes, hogy mit kell tennie –vettem közbe. –Ha valóban választás elé kerülne, tudja, hogy kit kell megmentenie.

- Levegőznöm kell –nyögött fel az említett, majd kiviharzott a teremből. Utána akartam menni, minden porcikám ezért kiáltott, azonban Nate megragadta a karom.

- Ezzel most egyedül kell megbirkóznia –nézett rám jelentőségteljesen, mire beleegyezőn bólintottam.

- Azt hiszem, inkább magatokra hagylak benneteket – szólalt meg Max. Mire bármit is mondhattam volt, már el is tűnt. Ketten maradtunk.

- Szereted? –szegezte nekem a kérdést Nate. Erre nem voltam felkészülve, egyszerűen nem tudtam mit felelni. Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtettem. Ahogy belenéztem a feneketlen szempárba, ezernyi kérdés cikázott benne, ami azonban megrémített, az a bizonytalansága volt.

- Tessék? –csupán ennyit tudtam kinyögni meglepetésemben.

- Szereted még Damient? 

- Ez meg miféle kérdés?

- Egyszerű –vont vállat. Átható tekintete a lelkem mélyéig hatolt.

- Valamikor szerettem –kezdtem, majd elgondolkodtam. –Még most is szeretem, de nem úgy, mint téged. –Nate élesen beszívta a levegőt, majd sóhajtott. A szeme fájdalmat, kétséget tükrözött. Megszakadt a szívem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszólalt.

- Nem úgy, mint engem –visszhangozta elgondolkodva.

- Már nem vagyok belé szerelmes, Nate –simítottam végig a karján. Minden szavam igaz volt, legalábbis akkor és ott ezt éreztem. Amióta Nate-tel vagyok, így éreztem.

- Hiszek neked –szólt halkan, mire mázsás súly esett le a szívemről. –Azonban Damien még mindig szerelmes beléd. Bármit is hazudik neked, nekem vagy akár saját magának. Eddig biztosra vette, hogy van valami köze az érzelmeinek a kötésetekhez, és hogy idővel sikerül elnyomnia. Most azonban, hogy ez kiderült… - Nem fejezte a mondatot. Odaléptem és szorosan megöleltem. Tétován viszonozta, majd csókot nyomott a fejem búbjára, mire még szorosabban simultam hozzá.

- Téged szeretlek, Nate –suttogtam.

- Tudom –lehelt ismét csókot a hajamba.