Katherine nyomában - 29. fejezet

Sziasztok!

Nos, elérkezett 2016 első TSF fejezete is, ami tartogat egy érdekes fordulatot :3
Remélem, mindenki kiélvezte a szünetet, ugyanis holnap visszatérünk a hétköznapok borzalmaiba (vagyis az iskolába).

Ismételten szeretnék sikerekben és szeretetben gazdag, boldog új évet kívánni Mindenkinek!
Köszönöm szépen a támogatásotokat az elmúlt évben (is), hogy egyre többen lettünk, és kitartotok mellettem és a történet mellett! Hatalmas öröm és elismerés ez nekem!

Ráadásul az olvasók és a látogatások számának megkétszereződése mellett, a történet kapott előzetest, illetve elindult Wattpadon is, aminek köszönhetően most már majdnem 100 Kiválasztott követi Elena kalandjait! Szóval csak megköszönni tudom!

Bízom benne, hogy ez az év is hasonlóan alakul a TSF-re nézve, még akkor is, ha egyre közelebb kerülünk a végéhez.

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

- Nos… én csak… kölcsönvettem – makogtam.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét.

- I…igen.

- És mégis miért? - húzta össze sötét szemöldökét. 

- Hátha megtudhatok belőle valamit.

- És a professzor beleegyezett?

- A professzor éppen alszik.

- Nézd, Elena, megértem, hogy ki akarod deríteni ki ölte meg Norát és a többieket. De ez a rendőrség dolga.

- Találtak már valamit? – Ezúttal én vontam kérdőre őt.

- Sajnálom, de folyamatban lévő nyomozásról nem adhatok ki bővebb információkat. Legyen elég annyi, hogy dolgozunk az ügyön.

- És miért nem nézhetem meg a naplót?

- Egy profinál jobb helye van. Vissza is adom neki reggel. Most inkább magammal viszem az őrsre. Lana is ott lesz, majd ő előbb visszajuttatja, mint én.

- Lana? Lana Moore? – kérdeztem zavartan.

- Igen – bólintott miközben leakasztotta a kabátját a fogasról és a kulcsai után kutatott a nadrágzsebében.

- Mit keres ő a rendőrségen?

- Valószínű, hogy ez az ügy is összefüggésben áll a többivel, és gyanúja szerint a legendának is lehet hozzá valami köze. Scott nyomozó is beszáll az ügybe.

- Ezen mit kéne értenem?

- A Legendák nyomában stábjához és a kutatómunkákhoz nyújt segítséget. Más szavakkal… a rendőrség és a műsor együttműködik a hatékonyabb kutatás érdekében. Az interjúkon Linda Scott nyomozó is jelen lesz ezentúl, és felteszi a saját kérdéseit is – ismertette velem az új felállást, mire leesett az állam. Lehet ennél rosszabb? A két legutálatosabb nőszemély egyszerre dolgozik ellenem egy légtérben. Inkább raboljon el ismét a sebhelyes…

- Én nem ebbe egyeztem bele azzal a szerződéssel – tiltakoztam.

- A rendőrségnek bármikor jogában áll behívni téged tanúskodni. Ez nem kívánság műsor – nyitotta ki a bejárati ajtót.

- De… - tiltakoztam volna tovább, de csendre intett.

- Most sietnem kell, majd még megbeszéljük. Menj aludni! – utasított, majd elhagyta a házat.

Magamba roskadva álltam ott a falnak dőlve, a gondolataimba merülve. Ez tényleg velem történik? Biztosan nem csak egy szörnyű rémálom? Már számtalanszor feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, mióta ebbe a városba költöztünk. De persze a válasz minden egyes alkalommal egy és ugyanaz: Ez nem álom. Ez valóság. Ez az én életem. Pedig mindeddig azt hittem, hogy az ilyesmi csak a könyvekben, filmekben létezik, hogy minden ilyesmi csupán valaki képzelőerejének köszönhetően jöhet létre egy másik univerzumban, egy másik világban, messze innen. Messze, ahova csak az ember képzelete érhet el. De nem a valóságban, nem itt, nem most és nem velem. És hiába, mindig rá kell ébrednem, hogy mégis így van. Ez a valóság, itt és most. Velem történik mindez.

Egyszerűbb lenne elmenekülni, vissza Angliába, vissza Londonba. Már számtalanszor átfutott az agyamon egy a kósza kis gondolat, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mindig hamar tovaszállt. Csak jött és ment, nem időzött sokat a fejemben. Valami ide köt, ide vonzz ehhez a helyhez, ehhez a titokhoz. És ez nem pusztán a kíváncsiságom. Ha csak az vezérelne, már feladtam volna. Nem ér annyit, hogy kockáztassam az életem, s másokét is, olyanokét, akik fontosak számomra. Nem. Van itt valami más is. Valami, ami a véremben van. Valóban átok ez. Egy átok, mellyel az egyik ősöm, maga Clark Danken béklyózott meg. Úgy érzem, azt az embert csakis a saját érdekei, a bosszúvágy hajtotta. Nem gondolt arra az emberre, akinek az életét megnehezíti. Nem gondolt a Kiválasztottra. nem gondolt rám. Vagy talán én vagyok ilyen önző? Nem. Ha önző lennék, akkor már az elrablásom után, de legkésőbb Nora halálával megfutamodtam volna. De nem tettem. Még mindig itt vagyok. És még mindig élek, és kutatok. A kérdés már csak az, hogy meddig bírom mindezt.

A gondolatok a fejemben folyton össze-vissza cikáznak, összezavarodok, lelkileg az összeomlás szélén állok. Érzem, hogy kezdek beleőrülni az egészbe. És ami a legrosszabb, hogy nem tudok erről senkivel sem beszélni. Se anya, se Danny, még Mia sem tudhat róla. Eddig ott volt nekem Damien, de már rá sem számíthatok lelki támogatás terén. Hiszen ő maga mondta, hogy nem bírja tovább. Hogy nem bír a közelemben lenni. És nem hibáztatom érte. Sokszor én sem szeretnék a közelemben lenni. Mindamellett pedig senki sem igyekszik megkönnyíteni a dolgomat. Sőt! Scott nyomozó, Lana, a költözés csak hab a tortán. A legnagyobb veszélyt a Mester és a csatlósai jelentik. Ahogy ezt végiggondolom, még most sem hiszem el, hogy nem egy bugyuta fantasy filmbe csöppentem bele. Néha horrorfilmnek is elmenne.

Minden nap azzal a gondolattal fekszem le, hogy amint reggel kinyitom a szemem ismét Londonban, a régi szobámban ébredek a normális szobában átjárók nélkül, normális házban titkos szobák nélkül, normális szomszédokkal erdő és szörnyek nélkül, normális barátokkal átok és kiképzés nélkül, normális élettel Katherine nélkül. De minden reggel rá kell ébrednem a szomorú valóságra. De megígértem magamnak, hogy erős maradok, és végig csinálom. Ehhez tartom is magam. Végig kell csinálnom. Magamért, apáért, Katherin-ért, a Donovanokért, Sullivanekért, Noráért és a többi áldozatért is. Hiszen ha nem teszem meg, akkor mindenkit cserbenhagyok. Ezzel a tudattal pedig képtelen lennék együtt élni. Próbálok erős maradni, de néha jó érzés az önsajnálat. Elmondom párszor magamnak mennyire rossz az életem, rajzolok pár depressziós képet, majd vidámakat, és feltankolom a mentális energiatáramat. Úgy érzem, most is ebben a fázisban vagyok, hiszen a gondolatbeli önsajnálat megvolt.

Megráztam a fejem, vettem pár mély levegőt, majd elindultam a szobám felé.

- Segíthetek valamiben, kisasszony? – jelent meg hirtelen Paul a semmiből. 

- Jézus! – kiáltottam fel ijedtemben. Imádom, amikor az emberek az árnyékból tűnnek elő, mint egy szellem.

- Nem, kisasszony. Paul vagyok, a komornyik – felelte, mire elnevettem magam. Erre az ő arcán is átfutott egy halvány mosoly. – Segíthetek valamiben? Netán keres valamit?

- Nem, Paul, köszönöm. Csak nem tudtam aludni. De már megyek is vissza a szobámba – feleltem.

- Értem – bólintott. – Jó éjszakát, kisasszony.

- Jó éjszakát – intettem. Zavarba ejtő ez a formaiság. Mintha a tizenkilencedik századba csöppentem volna. De túl fáradt voltam hozzá, hogy megjegyzést tegyek, így csak csendben elvonultam, majd szó szerint bezuhantam az ágyba és álomba merültem.

Régen volt már, hogy Katherine megjelent volna álmomban. Mostanában ezt a szerepet a Mester töltötte be, vagy nagyritkán a normális, emberi álmok. Ezen az éjszakán azonban, a nagy filozofikus gondolataim közepette, valahogyan mégis sikerült utat törnie magának az elmémbe.

Egy rét közepén voltam. Mindenütt színes virágok tömkelege látszott, ameddig csak a szem ellát. Az illatuk keverékét hozta magával a gyenge szellő, ami az arcomat cirógatta. Ennek a közepén állt egy terebélyes fa egymagában, az egyik ágán két hinta lógott a levegőben. Az egyiken ültem én, a másikon pedig Katherine. Kicsit megijedtem, hiszen a legutóbbi találkozásunk nem volt olyan fényes. Elvégre konkrétan meg akart ölni.

- Rég találkoztunk – szólalt meg, majd elrugaszkodott, és hintázni kezdett.

- Ja – feleltem tömören, és egyre idegesebb lettem. Ez most a régi Katherine? Vagy a vámpír?

- Valami baj van? – nézett rám aggódó tekintettel.

- Katherine… - kezdtem, mire megállította a hintát és felém fordult.

- Igen?

- Te… Te most a régi Katherine vagy?

- Hogy érted, hogy a régi? – nevetett fel zavartan.

- Úgy értem… Nem vagy… tudod… vámpír? – néztem fel rá szorongva. Azonnal elkomorodott a tekintete.

- Nem, Elena. Nem vagyok vámpír – felelte. Majd hozzátette – Meddig jutottál a naplóval?

- 1913. november 29. – feleltem, az álom emléke azonnal kísérteni kezdett.

- Ó – felelte elgondolkozva. – Így már értem a kérdésedet. Ha kicsit tovább jutottál volna, akkor tudnád, hogy már nem vagyok vámpír. Apám megmentett, a testemet pedig egy boszorkány ismét hibernálta.

- De hiszen Sheila… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- A húga volt, aki Amerikából utazott ide. Bár Európában Sheila volt az utolsó boszorkány, Amerikában még akadtak néhányan, bár nem túl sokan. Pár éven belül azonban ott is kihaltak, ahogy a világ minden más táján is. 

- Aha. – Szóval már nem vámpír. Ez megkönnyebbülés. 

- A napló nincs nálad. Igaz? – kérdezte ismét elrugaszkodva.

- Miből gondolod?

- Lehet, hogy csak álmodban tudok veled beszélni, viszont a nap minden pillanatában látlak – emlékeztetett.

- Valóban nincs nálam.

- Ahogy láttam a testőr nem lesz ezúttal a segítségedre.

- Ezt is láttad?

- Igen, láttam – felelte elgondolkozva. Íves szemöldökét összehúzva meredt maga elé, miközben el-visszalengedezett a vaskos faágon. – Azonban ismerek valakit, aki segíteni fog.

- Valóban? – kérdeztem izgatottan. – És ki az?

- Alexander Sullivan – felelte mosolyogva, mire elkerekedett szemmel néztem rá, mintha egy UFO lenne.

- Tessék?! – kérdeztem, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy jól értettem.

- Jól hallottad – mosolygott tovább, kék szeme csillogott a napfényben.

- De… De miért pont Ő? 

- Sokáig figyeltem Őt is. Damienen és Nate-en kívül még Ő az, aki bármit megtenne érted.

- Akkor inkább szólok Nate-nek! – jutott eszembe a mentőötlet.

- Nem lehet – lombozott le azonnal.

- Miért nem?

- Mert Alex tud valamit, amit Nate nem – válaszolt sejtelmesen.

- És mégis mi lenne az?

- Sajnálom, de erre magadtól kell rájönnöd – hintázott tovább. 

- Miért nem mondhatod el?

- Pontosan ugyanaz az indokom, mint eddig is volt. – Most komolyan! Belehalna, ha egyszer egyenes választ adna? – Most viszont mennem kell. Szerezd vissza minél előbb. Már nem jársz messze – kacsintott, majd a hinta olyan magasra repült vele, hogy amikor visszatért Katherine már nem volt sehol. Egyedül maradtam a réten, egyedül a gondolataimmal.

Alex. Sullivan. Alexander Sullivan. Alexander Perverz Földönkívüli Sullivan. Alexander Perverz Földönkívüli Veszélyes Megbízhatatlan Kiszámíthatatlan Őrült Sullivan. Az Ő segítségét kellene kérnem? Tényleg? Miért? Miért pont Ő? Száz százalék, hogy el kell neki mondanom mindent, ha megkérem. Ebben teljesen biztos vagyok. Viszont Katherine javasolta. Akkor megéri kockáztatni. Igaz?

Másnap maga a horror várt rám. A ház ura nem reggelizett velünk, Paul közölte a hírt mindenkivel, miszerint este behívták egy gyilkossághoz. Ezen kívül nem mondott semmit. Azért pedig külön köszönettel tartozom neki, amiért nem nézett rám, így fel sem merült senkiben, hogy bármit is tudnék a dologról. Pedig nagyon is tudok. És amint Richard hazaér, ők is megtudnak mindent.

Épp a matek házimat írtam, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

- Gyere! – kiáltottam, majd fojtattam az algebrai példa megoldását. Blah.

- Te tudsz valamit – rontott be az a bizonyos valaki. Én persze zavartalanul oldogattam tovább az idegesítő matek példákat.

- Mire gondolsz, Seggfej? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna.

- Ne kezdjük ezt most el, Cukorfalat.

- Mit tudok, inkább azt mondd! Még van két feladat, amit meg kell oldanom – motyogtam miközben a számológépemen pötyögtem.

- Ne játszd itt nekem a hülyét! – mordult rám. 

- Alex, ne kertelj, kérlek. Nem tudom, miről beszélsz. És tanulni próbálok, ha nem vetted volna eddig észre. És szerintem neked sem ártana követni szerény személyem példáját.

- Tudod, hogy milyen esethez hívták ki éjjel apámat – bökte ki végre. Egy pillanatra megállt a tollam a levegőben, majd újra írni kezdtem az idegesítő számok sorozatát.

- Miből gondolod, hogy tudom? – kérdeztem.

- Furcsa voltál, amikor Paul bejelentette reggel.

- Furcsa? – kérdeztem vissza meglepetten. – Szóval az x egyenlő 3.5. Nem! Ez így nem jó – motyogtam magamnak.

- Hagyd már azokat a hülye számokat, és figyelj rám! – lépett mellém, és maga felé fordította a székem. Felvont szemöldökkel néztem rá.

- Három nap múlva dolgozat, és nem értem az algebrát – mondtam a füzetem legyezgetve előtte.

- Használj megoldó képletet – felelete miután jobban szemügyre vette a feladatot. – Ott elrontottál egy gyökvonást, ezzel az egész sor csúszik. X egyenlő 5.8, nem 3.5. 

- Mi? –kérdeztem, majd leellenőriztem, amit mondott. És valóban. –Te okos vagy! –kiáltottam fel megvilágosodva.

- Vágom a matekot. Ennyi – vont vállat.

- Nincs kedved korrepetálni? – néztem rá reménykedve. – Általában értem ezeket a dolgokat, de elég sokat hiányoztam, és a matek kifejezetten az a tantárgy, amit magamtól nem minden esetben értek meg – fejtettem ki.

- Oké, korrepetállak matekból.

- Köszönöm! –ugrottam a nyakába lelkesen, ami láthatólag meglepte.

- Most viszont térjünk vissza az eredeti témához – tolt el magától rövid idő után.

- Már nem is emlékszem, hogy az mi volt – vallottam be.

- Mit tudsz a gyilkosságról? – szegezte nekem ismét a kérdést.

- Még mindig nem értem, miből gondolod, hogy bármit is tudok róla.

- Egyáltalán nem lepett meg a hír.

- A hír?

- Hogy újabb gyilkosság történt. Mindenki felkapta a fejét és kérdezősködött, te viszont csak néztél ki a fejedből.

- Ez még nem jeleni azt, hogy tudok is valamit. Mostanában túl sok a gyilkosság, és még nem kapták el a tettest. És Te akartál nyomozni az ügyben, nem én.

- De semmire sem jutok. Az egyetlen kapcsolat az eddigi áldozatok között az, hogy a mi évfolyamunkba jártak és lányok. Ja meg, hogy szőkék. Ki kéne deríteni, hogy ki volt a legutóbbi – gondolkozott.

- Szerinted megint egy évfolyamtársunk az?

- Ez a tippem, igen. Vagy akár osztálytárs. Nem tudom. Hány szőke lány jár még oda?

- Nem tudom. Nem sok.

- De miért pont fiatal szőke lányok? Lehet, hogy egy pszichopata, akit a tizenhat-tizenhét éves szőke csajok valakire emlékeztetik, ami rossz emlékeket idéz elő benne, így nem is akarja őket látni. Vagy lehet, hogy a halott lányára hasonlítanak, és az az elve, hogy ha ő nem élhet, akkor ők sem – sorolta az elméleteit. – Szerinted?

- Szerintem túl sok detektívfilmet nézel – meredtem rá. Nem rosszak az elméletek. Csakhogy Kirk nem illik bele a képbe. Ráadásul én tudom, mi (vagy inkább ki) áll a dolgok hátterében. Ő viszont nem.

- Miért? Szerinted akkor ki lehet az?

- Nem tudom.

- Elmélet? Összefüggés?

- Nincs – feleltem, mire a győztesek vigyorával nézett rám.

- Na, látod! – kiáltott fel diadalittasan, a hatás kedvéért pedig még össze is csapta a tenyerét.

- Csak azt látom, hogy teljesen megszállottja vagy a dolognak.  

- A rendőrkapitány fia vagyok. Imádom a rejtélyeket – adott (szerinte alapos) magyarázatot.

- Egy pillanatra azt hittem, azt fogod mondani, hogy a gyilkosságokat imádod – ráztam meg a fejem, majd inkább visszafordultam a matekfüzetem felé.

- Segítesz nekem?

- Miben?

- Az ügy felderítésében.

- Ezt egyszer megbeszéltük – feleltem.

- Kérlek!

- Miért pont engem kérsz meg? – tettem fel a kérdést, ami már akkor is foglalkoztatott, amikor először felvetette ezt az őrült ötletet. 

- Mert te is olyan embernek tűnsz, aki vonzódik a rejtélyek iránt.

- Valóban?

- Igen. Láttam a rajzaid egy részét. Nagyon jók, és az összes olyan sötét és titokzatos. Vagyis nem az összes, de nagyon sok.

- Milyen rajzokról beszélsz? – fordultam felé idegesen.

- Megmutatom – felelte, majd az ágyamhoz sétált, felemelte a matracot, és a pokrócok alól (amiket még én tettem oda) előszedte a rajzaimat. A rajzaimat, amiken az álmaim vannak, a látomásaim. A Katherine- féle titok rajzait. Amiket senkinek nem szabadna látnia.

- Te kutattál a szobámban? – pattantam fel azonnal, és szó szerint kitéptem a kezéből a mappát.

- Nem, dehogy! – kérte ki magának.

- Akkor mégis hogyan találtad meg?

- Anya kérte, hogy vigyek egy ágyneműt át, és úgy emlékeztem, hogy ebben a szobában van az ágy alatt. De aztán kiderült, hogy Dannyében –magyarázkodott.

- És miért nézted meg?

- Mondtam, hogy szeretem a rejtélyeket –vont vállat. – De mégis miért rejtegeted? Valami titok? – nézett rám felvont szemöldökkel. Ekkor eszembe jutott, amit Katherine mondott álmomban. Alex segít nekem.

- Igen, titok. És szerintem már sejted, hogy mi lehet az – mondtam, majd felé nyújtottam a fehér mappát. Egy kis ideig még habozott, végül azonban elvette, és kinyitotta. Sorban szemügyre vette az alkotásokat, majd végül visszaadta nekem.

- Szóval mégis Te vagy az – szólalt meg, az arcán egy különös félmosollyal. 

- Igen – feleltem. – Én vagyok az. A Kiválasztott.  

Előzetes: Katherine nyomában - 29. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem az év utolsó bejegyzésével (maga a rész 2016 első napjaiban várható)! Most így az ünnepek örömére kicsit sűrűsödtek a részek, szóval ez egy kis előrevetített kárpótlás az elkövetkezendő időszakért, amikor levegőt venni is alig lesz időm - de persze nem kell félni, igyekszem a blogra is odafigyelni! :)

Szóval itt is van az előzetes!

Előre is nagyon boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok minden drága Kiválasztottnak!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

Ui.: Azért, hogy ne legyen túl zavaros a részlet, annyit elárulok, hogy ez egy Katherine-Elena jelenet.

~*~

- A napló nincs nálad. Igaz? – kérdezte ismét elrugaszkodva.

- Miből gondolod?

- Lehet, hogy csak álmodban tudok veled beszélni, viszont a nap minden pillanatában látlak – emlékeztetett.

- Valóban nincs nálam.

- Ahogy láttam a testőr nem lesz ezúttal a segítségedre.

- Ezt is láttad?

- Igen, láttam – felelte elgondolkozva. – Azonban ismerek valakit, aki segíteni fog.

- Valóban? – kérdeztem izgatottan. – És ki az?

- Alexander Sullivan – felelte mosolyogva, mire elkerekedett szemmel néztem rá, mintha egy UFO lenne.

Katherine nyomában - 28. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Karácsony örömére nem húztam sokáig az új fejezetet, így előzetes nélkül már olvadhatjátok is!

Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek! :) <3

Várom a véleményeket! :)

További kellemes ünnepeket és pihenésben gazdag szünetet kívánok!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

A Mester „felbukkanása” óta két hét telt el. Beköszöntött a tél. Újabb interjúk Lanával, bosszantó kérdések, fárasztó edzések, fájdalmas csend Damiennel. Ahogy múltak a napok, úgy érzem egyre jobban eltávolodtunk egymástól. És mindeközben egyre közelebb kerültem Alexhez. Még mindig egy fedél alatt élünk a Sullivanekkel, és kezdek hozzászokni a helyzethez.

A napló viszont azóta is Lana és a Legendák nyomában stábja kezében van. Többször is megpróbáltam visszaszerezni, viszont egyedül nem mentem vele semmire. Így jutottam arra a döntésre, hogy szövetségest kell szereznem.

Először beszéltem Maxszel és Tommal, viszont nem jutottak előrébb nálam. Hiába mondták, hogy az övék a könyv, hiszen az ő könyvtárukból kaptam kölcsön, Lana a szerződésre hivatkozott, miszerint bármi, ami kapcsolatban áll a legendával feltétel nélkül bárhol és bármikor a rendelkezésére áll. Csakis akkor adja ki a kezéből, ha nem sokkal később vissza is kapja, és felügyeli, aki használja. Egyszer visszaszereztem, de nem igazán mentem vele sokra. Mindössze két oldalt tudtam elolvasni, amiben nem igazán akadt használható információ. Amikor már kezdett a szöszinek gyanús lenni, hogy értem, ami le van írva, inkább visszaadtam.

A műsor szerkesztősége igazi kódfejtőket fogadtak fel a napló megfejtésére. A kutatás folyamatába betekintést nyertünk, hátha tudunk segíteni. Persze ez nem állt szándékunkban. 

- Ez egy teljesen egyedi kód. Még sosem láttam ehhez hasonlót, pedig már több mint negyven éve vagyok a szakmában – mondta a könyvet tanulmányozva az ősz hajú profi kódfejtő professzor. – Nem lehet visszavezetni semmire! Sem az egyiptomi hieroglifákra, sem az ékírásra, a maják nyelvére, a rovásírásra, egyszerűen semmire!

- Szóval azt állítod, hogy nem tudod megfejteni? – kérdezte aggódva Lana, mire a fáradt professzor felvont szemöldökkel nézett rá a nagyítója mögül. 

- Ilyesmit sosem állítanék, drága unokám – felelte, mire ledöbbentem. Lana nagyapja egy híres kódfejtő? Már értem, kitől örökölte a rejtélyek és legendák iránti érdeklődését. – Már fejtettem meg hasonlóan egyedi kódokat. Viszont azok mind évekbe teltek. Ha nem lehet visszavezetni semmiféle régi írásmódra, megfejtett kódra, úgy sokáig tart a megfejtése. Mint most is. A legtöbb ilyenhez van valahol elrejtve egy kulcs. Ezek kutatása is hozzátartozik a munkámhoz. Bár vannak, akik nem jegyzik le sehova a kódjaikat, például, ha nagyon privát és rendkívül titkos. Sokan magukkal viszik ezeket a sírba. Bár az koránt sem olyan biztos, hogy jelen esetben is így van ez. Véleményem szerint Clark Danken hagyott egy nyomot, egy kulcsot a napló elolvasására. 

- Miből gondolod? – kérdezte érdeklődve a szöszi. Én csak feszülten figyeltem Danny mellett állva. Látszólag őt is nagyon lekötötte az öregember mondanivalója. Lanán kívül csak négyen voltunk bent: én, Danny, Josh és Alex.

- A legendából kell kiindulni – kezdett bele levéve a szemüvegét, és felénk fordult. – Ez a napló a kulcs Katherine Danken holttestéhez. A kulcsot a Kiválasztott számára írta Clark, tehát minden bizonnyal nem vitte magával a sírba a megoldását a titkos írásnak. Kell lennie valahol egy kulcsnak. Hiszen annak a bizonyos személynek meg kell fejtenie. És erősen kétlem, hogy a véletlenre bízná.

- Tehát valahol van egy kulcs. De hol? Valami felett biztosan elsiklottunk –gondolkodott Lana.

- Clark Danken rafinált egy fickó volt. Bár az utolsó éveiben mindenki azt hitte megőrült, én ebben határozottan kételkedem. Véleményem szerint igen is épelméjű ember volt halála napjáig. A kutatásaim alapján nagyon intelligens ember volt. Ahhoz, hogy ezt a jelrendszert kitalálja tökéletesen ép elmére volt szükség. Ha megőrült volna, nem tudta volna így felépíteni az egészet. 

- Mert talán sikerült rájönnöd valamire, papi? – hajolt közelebb Lana izgatottan. Az én szívem mindeközben a torkomban dobogott, nagyokat kellett nyelnem, hogy ne érezzem a kialakulni készülő gombócot a torkomban, és az ujjaimat tördeltem. Muszáj volt elfordítanom a tekintetem egy kis időre, még mielőtt rám tört volna a pánik. Ahogy a tekintetem egy kicsivel balra vándorolt, Alex aggodalmas szürkés szemével találtam magam szembe. Kérdőn volta fel a szemöldökét, mire inkább Joshra irányult a figyelmem. Őt is, akárcsak Dannyit, nagyon lekötötte a beszélgetés.

- Eleinte azt hittem, hogy a jelek szavakat jelölnek, de rájöttem, hogy valójában minden jel egy-egy betűnek felel meg.

- De akkor ez jó, nem? Hiszen, ha sikerül kitalálnod egy szót, onnan könnyebben tudsz következtetni a többire, nem igaz? – lelkesedett a riporternő.

- Normális esetben igen. Azonban ez egy nagyon precíz, összetett munka –felelte az ősz hajú tudós a napló fölé hajolva.

- Mit értesz ez alatt?

- Nincsenek hat karakternél rövidebb szavak. Véleményem szerint a névelőket és a határozókat egybeírta az utána álló szavakkal, hogy ez által ne lehessen olyan könnyedén kitalálni. Mivel tudjuk, hogy anyanyelven íródott, így könnyen rájöhetnénk a két-három betűs szavakat alkotó jelekre. Ezek alapján szoktuk megfejteni a hosszabb szavak jelentését. Így azonban ez szinte lehetetlen. Még ha a leggyakoribb karakterekből indulunk is ki, több lehetséges variációt kellene megvizsgálni, ami pedig hetekbe telhet. És akkor még csak egy vagy két jel jelentésére jöttünk rá. Ezt a kódot megfejteni becsléseim szerint minimum egy évbe telne. Még nekem is. – Az utolsó mondat hallatán megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amire szerencsére senki sem figyelt fel. S bár én örültem a hírnek, mindenki más csüggedten, csalódottan hallgatott.

- Biztos, hogy nem tudod felgyorsítani? Vagy az új kollégád az intézetben… Ő nem tudna segíteni?

- Az a zöldfülű a számítógépekhez ért csak. Az ilyen új dolgokkal nem tudna mit kezdeni. Ő csak felgyorsítja azt, amit én is el tudnék végezni. Az eddig megfejtett kódokat viszi fel a rendszerbe, azáltal ha kapunk egy megfejtésre váró hosszabb szöveget, a gép rövidebb idő alatt megfejti a meglévő információk alapján, mint én, ahogy elolvasom és leírogatom. 

- Szóval ő nem tudná megfejteni a kódot?

- Az a suhanc egy hecker, nem pedig kódfejtő.

- De hiszen van köze egymáshoz a kettőnek. Nagyon is sok.

- Lehetséges, viszont heckernek is pocsék. Programozni legalább tud. Nem is értem, miért őt helyezték mellém az intézetbe. Biztos hátszele van – rázta a fejét rosszallóan. – De megpróbálok valamire jutni vele.

- Köszönöm, papi. Ha segítség kell, csak szólj. 

- Persze, persze – legyintett az öreg, teljes figyelmét a naplónak szentelve. Ismét.

Mindenki magára hagyta, hogy nyugodtan tudjon dolgozni a kód megfejtésén. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Így sosem szerzem vissza a naplót, és nem juthatok előbbre a nyommal sem. Ráadásul ennek a piócának a nagyapja, és profi kódfejtő. Egy saját szobát kapott a kastélyban, ami egy spontán kutatólaborként funkcionál. Szerintem Logannel jól megértenék egymást.

Gondterhelten ücsörögtem a szobámban, végül úgy határoztam, hogy felhívom Tomot.

- Tom Donovan telefonja. Jelenleg nem tudom felvenni, hívj vissza később, ne hagyj üzenetet – hallottam az üzenetrögzítő hangját. Remek!

Se Max, sem pedig Nate nem vette fel. Végső elkeseredettségemben tárcsáztam Damient. Még mindig inkább őt hívom, mintsem Michaelt.

- Rég hívtál. Mi történt? – kezdte mindenféle köszönés nélkül.

- Szia! – vetettem oda.

- Szia, neked is. Szóval? Mi történt? – kérdezte. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor észrevettem a kamerát. A fenébe! Lehallgatnak.

- Tudnánk esetleg találkozni?

- Találkozni? – kérdezett vissza, mint aki nem biztos benne, hogy jól hall.

- Igen. Fontos lenne.

- Mennyire?

- Eléggé. – Nagyot sóhajtott, majd végre válaszolt.

- Jól van. A faház előtt találkozzunk tíz perc múlva.

- Oké – feleltem, majd bontottam a vonalat.

Gyorsan magamra kaptam a fekete nagykabátom, a fehér bokacsizmám, és futva indultam az erdő felé.   

Ahogy néhány perce megegyeztünk, Damien a faház előtt várt rám kopott farmerben, fekete csukában és egy barna dzsekiben. Nem fagy meg ilyen időben? A haját összekócolta a szél. Meglepően jól fest szeles időben. Viszont most nem ezért vagyok itt. 

- Csakhogy megjöttél – szólalt meg.

- Ne haragudj. Tudod, a Sullivan birtok az erdő másik végén van. Nem jutok át olyan gyorsan, mint a Danken kastélyból – szóltam vissza sértődötten.

- Mi volt ilyen sürgős? Miért nem lehetett telefonon? – kérdezte, miközben elindultunk a kopár, hófödte fák tömkelege közé.

- Azért nem lehetett telefonon, mert a kamerák rögzítenek mindent. Ez pedig olyan dolog, amiről Lanának és a többieknek nem szabad tudniuk.

- Mi lenne ez a dolog? –láthatóan felkeltettem az érdeklődését, ugyanis kék szeme furcsán izgatottan csillogott.

- A kis szöszi nagyapja egy profi kódfejtő, aki most nálunk, vagyis a Sullivan kastélyban lakik. Ebben a pillanatban is napló kulcsán dolgozik.

- Ne! – nyögött fel meggyötörten. – Nem lehet igaz! Tudod, hogy halad vele?

- Nem valami jól. Néhány dologra sikerült rájönnie, ami közelebb viszi a megoldáshoz, de állítása szerint évekbe telhet, mire megfejti. Clark okos volt, jól kitalálta a kódot. Még nekem is nehezen ment először a kulccsal elolvasni.

- Igen, emlékszem. Amikor együtt néztük, alig tudtam kibogarászni a betűket. Aztán az sem tartott valami rövid ideig mire rájöttem, hogy bizonyos szavakat egybeírt – nevette el magát, azonban ebben a nevetésben nyoma sem volt a jókedvnek.

- Szóval a lényeg az, hogy vissza kell szereznünk a naplót.

- Nekünk? – kérdezett magára mutatva.

- Neked is kell, nemde?

- De igen. Azonban nem velem lakik együtt a kódfejtő nagypapi. Szívesen segítek, ha tudok. Azonban, ebben az esetben a Sullivanek nagyobb hasznodra lennének.

- A Sullivanek? Damien, nem mondhatod komolyan! – néztem rá hitetlenül.

- Ők helyben vannak – vont vállat. Még sosem beszélt a Sullivanekről ennyire… érzelemmentesen, ennyire nemtörődöm módon. Mintha nem is érdekelné senki és semmi, mintha a két család hetente összejárna teázgatni és Alex a legjobb barátja lenne.

- Valami baj van? – álltam meg, mire ő is megtorpant. A friss hó ropogása a talpunk alatt, ami eddig kísért minket, megszűnt. Fülsiketítő csend vette át a helyét. Csak álltunk ott az erdő közepén és bámultuk egymást. A feszültség szinte kézzelfogható volt. Szinte már láttam a baljóslatú kék szikrákat kettőnk között. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Talán mégis jobban jártam volna Michaellel. 

- Mi baj lenne? – a hangjából csöpögött a gúny.   

- Nem tudom, ezért kérdezem.

- Elegem van, érted? – fakadt ki.

- Mégis miből?

- Ebből az egész idióta helyzetből! Ahogy a dolgok jelenleg állnak, még Michael közelében is szívesebben lennél. És ami talán még rosszabb, hogy én is. 

- Mire akarsz ezzel kilyukadni, Damien? – fontam össze a karom. Kíváncsian hallgattam a mondandóját, miközben a meglepő ürességet éreztem belül, amit nem tudtam hova tenni.

- Oda, hogy nem bírom, hogy akkor is a közeledben kell lennem, amikor éppen haragban vagyunk. Mindkettőnk dolgát megnehezíti ez a folyamatos feszültség kettőnk között. De mégsem tehetek ellene semmit. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy átruházhatok valaki másra. A varázslat, az átok, ami miatt Testőr a Testőr, egyedül az én véremben csörgedezik. Épp úgy, ahogy a tiédben a Kiválasztott átka.

- Átok? Te ezt annak fogod fel?

- Miért, te talán nem? Hiszem elraboltak! Majdnem megerőszakoltak! Elvették az édesapádat! Megölték az egyik legjobb barátnődet és még két másik lányt, akikkel kapcsolatban álltál! Ki tudja, kit veszítesz el legközelebb! Ki tudja, mikor történik veled valami, ami akár az életedbe is kerülhet! És még mindig azt mondod, hogy ez az egész, nem egy átok?! – ordította a képembe eszelős tekintettel. Mire befejezte, már zihált, az arca kipirosodott – részben a hidegtől, részben pedig a dühtől, ami kitört belőle az imént. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Viszont ami neki megkönnyebbülést, felszabadulást jelentett, az engem savként mardosott belülről a mellkasomban. Mintha ezernyi apró méhecske csípését érezném, mintha egy kést forgatnának a légcsövemben. 

- Azt hittem, a kettőnk személyes kapcsolata nem befolyásolja a Testőr – Kiválasztott viszonyunkat.

- Eleinte én is ezt hittem – sóhajtott, majd megborzongott egy hideg fuvallattól. – Viszont időközben rájöttem, hogy az érzelmeinket egyikünk sem tudja befolyásolni. 

- Szóval felmondasz?

- Felmondani? – ráncolta a szemöldökét.

- Mint Testőr.

- Mintha ez lehetséges lenne – horkantott.

- Mástól is tudok segítséget kérnem. Csak gondoltam, te vagy a legmegbízhatóbb. De ezek szerint tévedtem – mondtam, majd megfordultam, és elindultam a Sullivan birtok felé.

- Ez az! Rohanj a te kis Alexedhez! Áruld el titkot! Talán segít, talán megfojt egy párnával álmodban! Én akkor nem segíthetek! – ordította utánam, de meg sem rezzentem. Céltudatosan haladtam vissza a birtokra.

Kár volt felhívnom. Már nem is emlékszem, min is vesztünk össze, amikor szakítottunk, de ő az óta sem volt képes túllépni ezen. Vagy talán az bántja ennyire, hogy a legnagyobb ellenségével egyre közelebbi a viszonyunk. Persze csak és kizárólag baráti viszony (és lakótársi), semmi több. Még akkor is, ha Ő ezt nem éppen gondolja így. Vagy csak nem hiszi el. De ez után a jelenet után már cseppet sem érdekel, hogy mit gondol. Inkább Alextől kérek segítséget. Igen ám, csakhogy ezzel van egy kis baj… Nagy valószínűséggel el kell neki árulnom, ki is vagyok valójában. És ez a legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy tudjon rólam. Persze még mindig ott van az esélye annak, hogy teljesen egyedül menjek. Igen. Igen, ez lesz a jó megoldás.

Vacsora után a többség elvonult a szobájába – köztük én is –, néhányan pedig úgy döntöttek a nappaliban megnéznek egy filmet. Egy horrorfilmet. Ez a néhány ember pedig Liz és Alex. Én a szobámban festettem, miközben vártam, hogy elmúljon éjfél. Danny egyik sötétkék pólójában, a kockás pizsamanadrágomban és a macis mamuszomban ücsörögtem konttyal a fejemen. Elég érdekes látványt nyújtottam, de nem látott senki. Persze a kamerák még mindig ott voltak, de nem igazán zavart. Ha minden igaz, akkor nem infravörösek. Bár ki tudja, lehet nem mondtak el mindent. Ahogy ez a kósza gondolat végigfutott az agyamon, hirtelen idegesség fogott el. A szám szélét rágcsáltam és az agytekervényeim folyamatosan, megállás nélkül a maximumon pörögtek. Mi lesz, ha a kamerák lebuktatnak? Ha nem infravörösek, akkor elméletileg elég kicsi a valószínűsége, hogy lebukjak. De mi van, ha mégis azok? Valahogyan ki kellene kapcsolni, vagy letakarni vagy valami, hogy ne lásson. El–visszamászkáltam a szobában, közben a szemem titkon végig a kis műszert figyelte a szoba sarkában. Abból a szögből mindent jól lehet látni. Kizárt, hogy kisurranjak az ajtón észrevétlenül, ha velem szemben van. Viszont, ha alá állok, akkor nem lát. Ott van a székem, rajta a pulcsimmal. Ha elég ügyes vagyok, akkor fel tudom dobni a kamerára, hogy az ne lásson semmit. Ez az!

Odasétáltam az íróasztalomhoz, majd beálltam a kamera alá. Leemeltem a pulóvert a szék támlájáról. Egy határozott mozdulattal fellendítettem a plafonra, majd ahogy visszaesett, megakadt a kamerán. Győzelem! Berohantam a gardróbba és felkaptam néhány pokrócot. Félek, ha a ruháimat használnám, és valamelyiket ott felejteném, akkor könnyebben lebuknék. Persze ennek most is fennáll az esélye, mivel csak az én szobámban nem működik a kamera, de ez most nem igazán érdekel. Ha kell, beosonok Alexhez vagy Dannyhez és ott is megismétlem a műveletet. Végighaladtam a folyosón, sorban letakargatva a kamerákat. Még Danny szobájában is elsötétítettem a képet, mivel róla biztosan tudtam, hogy nem tartózkodik a házban. Mirandánál alszik.

Ahogy elértem a szobához, ahol a napló van, láttam a halványsárga fénycsíkot kiszűrődni az ajtó alatti résen. Még mindig ébren van? Vagy csak elaludt, a lámpa pedig égve maradt? Sosem tudom meg, ha nem kockáztatok. Nagy levegőt vettem, majd amilyen halkan csak tudtam kifújtam azt. Behunytam a szemem, s lélegzetvisszafojtva nyomtam le a kilincset. Rég volt már, hogy pár kínzó másodperc ilyen hosszúnak és idegölőnek tűnt. Azt hittem, a zakatoló szívverésem felveri az egész házat. Résnyire nyitottam az ódon, nemrég lakkozott tölgyfaajtót, és bekukucskáltam rajta. Az asztal előtt ült, vagyis inkább rajta feküdt, közben halkan horkolt. Az asztali lámpa fénye világította meg a szobát. Elaludt. A kamera pont a mellettem lévő sarokban van. Szerencse, hogy felvettem a fekete kapucnis pulcsimat indulás előtt. Ezzel a fejemen nem valószínű, hogy felismernek. Az utolsó pokrócot dobtam fel a kamerára, így a kép ebben a helyiségben is teljesen elsötétült. Lábujjhegyen osontam az asztalhoz. 

- A francba! – szitkozódtam halkan. Persze, hogy a naplón kell feküdnie! Mert mi máson? Mert persze nem erre találták fel a párnát, az ágyat, esetleg a kanapét. Áh, ugyan, hisz erre valók a könyvek...

Hosszas gondolkozás után, miután elvetettem a rosszabbnál rosszabb ötleteket, végül úgy döntöttem, egyszerűen csak kihúzom a feje alól. Olyan mélyen alszik, hogy erősen kétlem, hogy észrevenné. Óvatosan megemeltem a fejét, majd elkezdtem lassan, nagyon lassan, és talán még annál is lassabban húztam a könyvet. Hirtelen felhorkantott. Megállt bennem az ütő. Lefagytam. Visszatartottam a lélegzetem. Morgott egy keveset, majd újra szuszogni kezdett. Ez olyan, mint egy rossz akciófilm! Bár ha az lenne, akkor a sablon sztori szerint ha túlestem ezen a dermesztő akadályon, akkor innentől kezdve sima ügy. Aha, csakhogy ez nem egy sablonos akciófilm, hanem a valóság. Talán épp ezért nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy az ember eltervezné. Az öreg hirtelen megmozdult, és megragadta a csuklómat. Ha azt hittem, hogy az a horkantás volt a legrosszabb, ami ezen az akción velem történhet, akkor nagyot tévedtem.  Ezúttal valóban csaknem szívrohamot kaptam. Remélem, valaki a házban képes újraéleszteni, vagy van valahol egy defi… Szükségem lesz rá. Olyan erősen szorította a kezem, hogy nem tudtam kiszabadulni. Nagyot nyeltem, azt éreztem, itt a vég. Aztán megszólalt.

- Margaret, ne hagyj itt! – dünnyögte, majd közelebb húzott kicsit. – Ha az kell hozzá, korbácsolj meg! Érted mazochista leszek, te szadista nő! – mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Alig bírtam visszatartani a nevetést. Miről álmodhat? És ki az a Margaret?

Érdekesnek tűnik, viszont nem érek rá ezzel foglalkozni. Az a lényeg, hogy nem ébredt fel. Viszont ettől a tudattól még nem szabadulok ki a szorításából.  Hogy lehet egy ilyen idős bácsiban ennyi erő? Aztán végül elengedett. Az a bizonyos Margaret biztosan eleget tett a kérésének. Bármi is legyen az oka, én csak örülök neki. A napló nálam, az öreg alszik, ideje távozni. Ugyanolyan halkan, ahogy érkeztem kiosontam a szobából. Már csak vissza kellene jutnom a szobámba.

- Miért nem kaphatok egy nyugodt éjszakát sem, Scott nyomozó? – hallottam Mr. Sullivan hangját a hátam mögül. A Francba! Közel van. Levettem a pulcsit (ha valamelyik kamera mégis felvett volna, nem jó, ha egy szemtanú is lát abban az öltözetben), és belebugyoláltam a naplót. – Mi? Egy újabb gyilkosság? – kérdezte meghökkentem, mire megijedtem. Megint megöltek valakit? De mégis kit? – Hogy? Kirk Green? De hisz ő a fiam barátja és osztálytársa. Istenem, szegény gyerekek! – sóhajtott, majd meglátott engem. – Úton vagyok, nyomozó –mondta majd letette.

- Igaz ez? – kérdeztem kétségbeesetten. 

- Szóval hallottad – nézett rám gondterhelten. Válaszul csak bólintottam. – Ne szólj erről senkinek. Most megyek a helyszínre, majd reggel mindent elmondok mindenkinek.

- Rendben. Nem szólok senkinek – ígértem meg. 

- Köszönöm – tette a vállamra a kezét. – Ez meg mi? – kérdezte, majd kivette a kezemből a könyvet, amit a hátam mögött rejtegettem a pulcsiban, ezek szerint nem elég jól. 

- Hát… ez csak… - kezdtem makogni. 

- Mit keres nálad? – vont kérdőre. Nekem végem.

It's Christmas Time

Drága Kiválasztottak!

Nagyon boldog és szeretetteljes karácsonyi ünnepeket kívánok Mindenkinek!

Köszönöm Nektek, hogy idén kétszer annyian ünnepeljük együtt a karácsonyt! :)

Nagyon hálás vagyok a támogatásért, a véleményekeért (kommentekért és pipákért egyaránt), a feliratkozásokért! Ti vagytok a legjobbak!

Az ünnepek örömére a napokban (legkésőbb 27-én) érkezem is egy kis karácsonyi ajándékkal! :3 

Addig is legyetek sokat a szeretteitekkel és ne a gép előtt ücsörögjetek, az ráér később is ;)

Legyen szép az ünnepetek!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.