35. fejezet ÉVADZÁRÓ

Heyhey!:)

Tudom, tudom.... Most legszívesebben felkötnétek, megköveznétek, lefejeznétek stb... Tudom, hogy azt ígértem, hogy ezt a pár részt hetente posztolom, azonban az elmúlt héten azt se tudtam, hol áll a fejem, és hétfőn jutott eszembe, hogy "hoppá, szombaton részt kellett volna hoznom". Viszont nem igazán volt időm eddig, hogy ezt az elmaradásomat pótoljam, szóval erre csak most kerül sor.

FONTOS! Mint azt láthatjátok, elérkeztünk az évad végéhez, ami azt jelenti, hogy most egy hosszabb-rövidebb szünet következik. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy igencsak mozgalmas nyaram lesz, és inkább írnék, hogy ne érjem magam utol a részekkel. DE nem kell aggódni, ugyanis közben érkeznek majd apróbb infók az új évadról és egyéb meglepetések, így a szünet alatt sem hagylak magatokra Benneteket. Ezeket főként a Facebook csoportba fogom kitenni, de némelyik biztosan felkerül ide, a blogra is.

Jó olvasást az évad utolsó fejezetéhez!
xoxo, Vivienn J.

- Ez egy idióta!- sóhajtott Tom, majd magával rántva engem is, utána szaladt.

- Mi… Mi ez?- kérdezte az egyik őr kétségbeesetten.

Abban a pillanatban előugrottunk a fák mögül. Damien gyorsan behúzott egyet az egyiknek, majd a vérebbel foglalkozott. Tom letámadta a jobb oldali –fiatalabb, olyan 27 éves-srácot, míg nekem maradt a bal oldali…khm… veterán? Na, ne szórakozzanak velem! Egy vén csotrogánnyal kell verekednem? Mondjuk talán ebben az alakban még maradt annyi jó modor, hogy nő nemű lényeket nem bánt… Ez már komolyan diszkrimináció! Erről később még beszélek a fiúkkal!

- Mit akarsz itt kislány?- kérdezte lenézően.

- Azt, ami az enyém. –feleltem határozottan, majd ütni akartam, de kitért előlem. Ezt hogyan?! Legalább hatvan éves! Hogy tud így mozogni?! Gondolom, nem véletlenül van itt.

- Ne is próbálkozz! Lehet, hogy öregnek tűnök, de attól még tudok egyet s mást! –fogta le a kezem, amikor megpróbáltam bevinni egy újabb ütést. Egy gyors mozdulattal kicsavartam a kezem az szorításából, megragadtam az övét, és alkalmaztam azt a már jól bevált fogást. Szerintem elnevezem Elena-fogásnak. Úgyis mindig ezt alkalmazom. Viszont csak ezzel még nem tudom a földre küldeni. A szabad kezével lekevert nekem egy pofont, ami igazából nem is fájt annyira, inkább csak meglepett.

-  Hé!- förmedtem rá, és megcsavartam a kezét, mire felordított. –Hölgyekkel nem illik így bánni!

- Damien, vigyázz!- hallottam Tom hangját, mire odakaptam a fejem. Tom épp leterítette a srácot, Damienre pedig abban a pillanatban vetette rá magát az az alak, akit a nagy rohanásban leütött. –Öt perced van! Addig üsd ki!

- Meglesz!- szólt vissza Damien, de vissza kellett fordulnom a tatához, mert nagyon mocorogni kezdett.  

- Ne ficánkolj vénember!- rivalltam rá, majd a térdhajlatába rúgtam, amitől a fölre rogyott, így jól le tudtam szorítani. –Hol a kötél vagy valami?- kérdeztem a fiúktól.

- Olyanunk nincs!- kiáltotta Tom, miközben a földön birkózott.

- Hogy mi?!- kérdeztem kissé hisztérikusan. Mi az, hogy nem hoztunk semmit, amivel meg lehetne kötözni?! Mindenféle terv nélkül rohanjuk le őket, ami persze az én ötletem volt, de előtte meg kellett volna beszélni egy stratégiát. De Damien ment a saját feje után! És még kötelünk sincs!

- Viszont van bilincsünk!- mondta az előbb említett személy, miközben az ellenfele hátára ült, és a kezét a háta mögött összebilincselte. Mikor leszállt róla, láttam, hogy a férfi eszméletlen, így újra az vérebre tudott összpontosítani, aki már vonyított párat, így bármikor megjelenhet az erősítés. Gyorsan odadobott egyet nekem is.

- Kösz. –kaptam el a levegőben, majd megbilincseltem a ninja nagypapit. Miután sikerült ártalmatlanítanom, odafutottam Tomhoz, hogy segítsek neki.

- Ketten egy ellen?- kérdezte a srác nagyképű vigyorral az arcán. - Semmi esélyetek!

- Na, ne szórakozz velünk!- indultam meg felé dühösen. A veterán barátocskánk ma már eléggé felidegesített, de ez a tapló még rátett egy lapáttal.

- Nyugi, cica! Nem karmolunk!- rázta rosszallóan a mutatóujját miközben próbált elrejteni egy vigyort.

- Mi ez a hülye becenév mánia a pasiknál?- tettem fel a költői kérdést, miközben lassan felé közeledtem.

- Téged most komolyan ez foglalkoztat?- kérdezett vissza, miközben mozdulatlanul állt. Már csak egy méter volt kettőnk közt, így tettem felé még egy lépést. Most közvetlenül előtte álltam.

- Mert mi más foglalkoztatna?- vontam fel a szemöldököm. Lehet, hogy más ebben a helyzetben félne. Úgy értem… Elvileg engem most ez az ember és a társai meg akarnak ölni. Vagy legalábbis el akarnak rabolni, és elvinni a Mesterhez, aki nagy valószínűséggel eladna kurvának valami rusnya gazdag palinak. De én azt is kinézném abból az alakból - bárki is legyen-, hogy csak szimplán a saját két kis kezecskéjével akarja kioltani az életem.

- Kár, hogy te vagy az a lány, akire a Mesternek olyan nagyon fáj a foga. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. 

- Nem?- vontam fel kérdőn a szemöldököm. 

- Nem. –tett felém még egy lépést. Így az eddig köztünk fenn marad távolság már megegyezett a… nullával. Csak pár centivel volt magasabb nálam, így a szemünk közel egyvonalban volt. –Túl jó csaj vagy ahhoz. Inkább itt helyben megraknálak, és megtartanálak magamnak. –markolt bele a fenekembe.

- Inkább passzolnám. –mondtam, majd felpofoztam. Az arcát fogta, de láttam, hogy a tenyerem helye ott vöröslik. Ezek szerint megérezte, amit tőlem kapott. Nagyon helyes. De azt hiszem, ezzel most felbosszantottam. 

- Szóval így játszunk. –mondta, de a szemei kissé megváltoztak. Megijesztett. Olyan, sötét volt és rideg. Eddig nem féltem, de ezt már nem mondhatom el magamról. 

- Nem játszunk sehogy!- szólalt meg Tom a hátam mögött, mielőtt még Mr. IttHelybenMegraknálak bármit tehetett volna.

- És te ki vagy? A Testőr?- horkantott, majd kicsit oldalra nézett, ahol meglátta Damient, amint a vérebbel néz farkasszemet. –Nem. A Testőr most épp játszik a kutyulival. De… akkor ki lennél te?

- Mi közöd van neked ahhoz?- kérdezte Tom, miközben engem közelebb húzott magához, hogy minél távolabb legyek ettől az alaktól.

- Végül is… semmi. Csak érdekel, hogy kit verek laposra úgy fél percen belül. –húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Itt legfeljebb te és a társaid lesznek laposra verve, öcsi!- tett felé egy fenyegető lépést Tom.

- Úristen! Most mihez kezdjek?- kapott a szívéhez, és elvékonyított hangon beszélt, amivel kísérőnket csak még jobban magára haragította. Láttam, ahogy Tom egyre idegesebb lesz. A szája vonala megkeményedett, arcizmai és minden egyéb izma megfeszült, mintha bármelyik pillanatban leütné, és összehúzott, sötét szemekkel mérte végig.

- Törd be az orrát és haladjunk már!- kiabált ide Damien. Ha neki nem kéne azzal az izével foglalkoznia, akkor már száz százalék, hogy a földön fetrengve birkózna az ellenféllel.

- Higgadj le Testőrkém, és folytasd a farkasszemezést Lindával!- vetette oda a barátocskánk.

- Linda?- nézett ránk kérdőn Damien, majd a tekintetét rögtön visszafordította „Linda” felé.

- Tudod ezeknek a farkas-medve-kutya izéknek neve is van. –vont vállat. –Szóval szemezgess az új csajoddal, míg én elviszem a régit.

- Honnan veszed, hogy a csaja vagyok?- kérdeztem.

- A Testőr és a Kiválasztott. Olyan kis védelmező. Gondolom nem pusztán kötelességtudatból. –húzta félmosolyra a száját, majd felém közeledett, de Tom az útjába állt.

- Nem viszed sehova!

- Mert mi lesz? Megütsz? Már rég megtehetted volna, de mégsem tetted. Nem tudnál bántani. Thomas Christian Donovan. –szélesedett a vigyora. Honnan tudja Tom nevét? Ismerik egymást?

- Mióta dolgozol a Mesternek, Zack? És miért? –kérdezte Tom.

- Ti… ti ismeritek egymást?- kérdeztem, miközben a mutatóujjammal kettejük közt hadonásztam.

- Igen. Tavaly nyárig a legjobb barátok voltunk. –válaszolt Zack.

- És mi történt?- kérdeztem. Legalább addig sem gondol a feladatára, ameddig faggatom. 

- Hosszú sztori. De a lényeg az, hogy hívogatóbb volt számomra a „sötét oldal”. –nézett rám, miközben mondta, Tom viszont úgy állt ott, mintha a lelke teljesen máshol lenne. –Mi az Tommo? Magadat hibáztatod?

- Tommo? Ez komoly?- kérdeztem alig hallhatóan. Nem is tudom melyik a rosszabb. A Tommo vagy a Damie… Érdekes beceneveket adnak egymásnak, az biztos. Az egyik londoni haveromnak is Tommo a beceneve, de ő… hogy is mondjam szépen… a hímeket részesíti előnyben.

     - Jól teszed. Ha nem lettél volna olyan amilyen, akkor talán még mindig a Földön lennék, nem pedig az Alvilágban. –én csak álltam ott, és értetlenül néztem őket. Mi történt közöttük? Miért Tom hibája, hogy átállt a másik oldalra?

     - Nem az én hibám volt. Te döntöttél így. Pedig én próbáltalak visszarántani, de nem hagytad. –szállt vitába Tom.

     -  Pssz. Elena!- suttogott nekem Damien, mire kérdőn ránéztem. A fejével intett, hogy menjek oda. Észrevétlenül elsurrantam. Sem Tomnak, sem pedig Zacknek nem tűnt fel, hogy eltűntem. Túlságosan is el vannak foglalva egymás hibáztatásával.

     - Mi az?- kérdeztem mellé érve. 

     - Ameddig ezek ketten veszekednek, mint egy házaspár, addig talán megkereshetnéd a naplót. – javasolta.

     - Oké, de hol kezdjem?- kérdeztem tanácstalanul.

     - Itt a térkép. –vette ki a farzsebéből, majd a kezembe nyomta. –Mivel Linda drága csak egyet vonyított vagy mit csinált, ezért még nem jön erősítés. Ha jól tudom, akkor kettő vonyítás jelzi azt, hogy baj van, ezért most rá kell koncentrálnom. 

     - Oké. De merre kezdjem?- kérdeztem a térképet tanulmányozva. 

     - Először is, ne forgasd! Az a teteje, ahol a felirat van. 

     - Oké. Most?- kérdeztem, miután megfordítottam a papírost. Miért tartom mindig fejjel lefelé? Ahh, mindegy. 

     - Ha megfordítod, látod a másik térképet össze-vissza. Össze kell hajtogatni, hogy összeálljon a kép. –magyarázta a teendőket.

     - És milyen formára hajtogassam?

     - Nem tudom. Ezt neked kell kitalálni. –vont vállat. 

     - Hogy nekem?- estem kétségbe.

     - Igen, neked. Menj és hajtogass!- utasított, én pedig engedelmesen odébb sétáltam, hogy Zack ne vegyen észre, és elkezdtem hajtogatni. Az origami nem az erősségem, szóval kit tudja, mire sikerül összerakni a térképet. 

     - Akkor kezdjük valami egyszerűvel… De mivel?- motyogtam. - Mi az, amit még én is tudok hajtogatni? Csákó! Ez az!- jutott eszembe, majd elkezdtem behajtani a térképet. Mikor elkészült, csalódottan vettem tudomásul, hogy nem ez az alakzat kell nekem. –Akkor mit tudok még? Talán repülőt… Elég régen hajtogattam már, de talán még menni fog…- gondolkoztam hangosan. Óvatosan visszahajtottam a csákót a térképpé, ügyelve rá, nehogy elszakadjon. Összeszedtem minden tudásomat, és elkezdtem a repülőt. Nagyjából a harmadik hajtás után megálltam, mert nem jutott eszembe a következő lépés. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni arra, amikor tíz éves koromban Dannyvel együtt hajtogattunk, és a kis papírrepülőket dobáltuk a kertben. A bátyám tanított meg rá, hogyan is kell csinálni. Ő mutatta, én pedig csináltam utána, mint egy kis két copfos, kék szemű, szőrtelen, szoknyás majom. Még a mondatait is megismételtem.

      „ – Oké, most hajtsd be így!- utasított, majd elkezdte behajtani a repcsi szárnyát. 

        - Oké, most hajtsd be így!- ismételtem meg, majd ugyanúgy behajtottam a fehér lapot.

       - Elli, mikor unod meg?- kérdezte, mivel teljesen lefárasztottam azzal, hogy minden szavát megismételtem.

     - Elli, mikor unod meg?- kérdeztem mélyebb „fiús” hangon.

     - Nem is így beszélek!- mondta felháborodva.

     - Nem is így beszélek!- mondtam ugyanúgy, mint az előbb.

     - Inkább folytassuk. –sóhajtott lemondóan.

     - Inkább folytassuk. –sóhajtottam én is. „

És ez így ment addig, amíg el nem készültek a mesterműveink. Visszaemlékezésemből hangos kiabálás szakított ki.

- Te tetted ezt magaddal! Ne akard rám fogni! Én próbáltam neked segíteni! De TE NEM HAGYTAD!!!- ordította Tom teli torokból.

- Mi az, hogy én nem hagytam?!- ordított vissza Zack. –Ha nem lettél volna olyan nagyra attól, hogy a híres Donovan család legidősebb sarja vagy, akkor talán nem utáltalak volna meg!

- Megutáltál?- kérdezte halkabban, döbbenten Tom. 

Damien rám pillantott, hogy hogy állok, és mutatta a kezével, hogy siessek már, majd visszafordult Lindához, a vérebhez.

Így hát tekintetem újra a félkész repülő felé fordítottam, és hajtogattam tovább. Pár perc alatt el is készült. Most valahogy összeállt a kép, de mégis mi akar ez lenni?

„Dobj el!” Ez a felirat díszelgett rajta. Oké, nem vagyok értelmi fogyatékos, tudom, hogy mit jelent. De mégis hova? Merre? Miért? Sóhajtottam egyet „Hát jó…” stílusban, majd eldobtam. Ekkor a fekete betűk vörösen kezdtek izzani, mint a lámpán, vagy a könyvben. Előre dobtam, és egy darabig repült is. Majd, amikor felizzott, hirtelen megfordult, és felém közeledett. Egy gyors manőverrel kikerült, majd elszáguldott az erdőbe. Én teljesen lefagytam. 

- Ez meg hogy…?- kérdeztem, miközben néztem.

- Psszt. –sziszegett valaki, mire megfordultam. Damien. –Menj már utána!- „kiáltotta” suttogva. A tekintetem Tomra és Zackre tévedt, de ők még mindig mélyenszántó vitát folytattak arról, hogy Zack miért is lett gonosz. –Mozdulj már, az ég szerelmére!

- Oké, oké!- szóltam vissza, majd elindultam befelé az erdőbe.

Egy ideig csak futottam, amerre a lábam vitt. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltévedtem, majd megpillantottam a vörösen világító alkotásomat, ami egy helyben lebeg. Egy hatalmas fa tornyosult előttem. Meg akartam érinteni a repülőt, ami a szememmel egy vonalban volt, ám ekkor az orra lefelé billent, és egyenesen a fa egyik kiálló gyökerére zuhant. A fél origami-térkép belefúródott. Egy ideig csak kikerekedett szemekkel bámultam, majd remegő térdekkel leguggoltam, és kihúztam a fába ágyazódott térképet, ami magától visszavette eredeti formáját. Semmi nyoma a hajtások éleinek. Semmi. De miért itt állt meg? Ide van elrejtve a napló? Akkor miért a mező közepén álltak körbe az őrök? Hirtelen beugrott valami.

A repülő pontosan a mező közepéig repült, és ott kezdett el izzani. Ott aktiválódott az ereje, vagy bármije, és így mutatta meg az utat!- jöttem rá, és hangosan kimondtam a gondolataim. Hirtelen, a semmiből, lassú, gunyorosnak ható tapsot hallottam, aminek hirtelen hangjától megrezzentem. 

     - Bravó!- hallottam egy rekedtes hangot a sötétből. Ismerősen csengett, de nem jöttem rá, honnan. –Nem hittem volna, hogy eljutsz idáig. Az öcsém legjobb embereitől ennél azért többet vártam volna. –lépett elő az árnyak közül… Jake.

     - Mit keresel itt? Nem abban a barlangban fekszel megkötözve a sebhelyes haveroddal?- kérdeztem. –Hogy is hívják? Jared? Jakob? John?- kezdtem találgatni. –Á, megvan! James.

     - Azt hitted, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem?- kérdezte önelégült vigyorral a képén. –Hát tévedtél, aranyom.

     - És mi van a kis BFF-eddel? Csak nem hagytad ott?

     - Sosem kedveltem. De… az öcsém annál jobban. És rajtam vezetné le a mérgét, ha tudná, hogy hagytam a kis kedvencét megrohadni. –mondta.

     - Röviden… elengedted. –foglaltam össze.

     - Igen, röviden ennyi lenne. –bólintott.

     - És akkor miért nem ezt mondtad?

     - Okos kislány vagy te. Gondolom, előbb utóbb rájössz, mit miért csinálok. –lépett közelebb.

     - Csak húzni akarod az időt?- vontam fel a szemöldököm. 

     - Miért tenném?- kérdezte ártatlan arccal, de tudtam, hogy ráhibáztam. Gondolom erősítést vár.

     - Miért ne?- kérdeztem vissza, mire elnevette magát és még közelebb jött. Két méter volt kettőnk között.

     - Meddig játsszuk ezt, édes?

     - Mióta hívsz te engem „édes”-nek?- vontam fel a jobb szemöldököm.

     - Talán nem tetszik, édes?- tett még egy lépést felém. Valamit tennem kéne. Elég a játékból! Nekem a napló kell, nem érek rá a zaklatóm bátyjával szórakozni.

     - Képzeld, nem!- vágtam rá. –És most, ha megbocsátasz… dolgom van. –mondtam, majd a fát kezdtem el vizsgálni, hogy vajon hol lehet a könyv.

     - Mit keresel a fán, édes?

     - Befejeznéd?- kérdeztem, de nem vártam meg a válaszát. –Köszönöm. Mellesleg, szerintem ahhoz neked semmi közöd.

     - Már hogyne lenne!

     - Miért is? 

     - Mert közöm van hozzád, így tudnom kell, mit csinálsz.

     - Hogy érted, hogy közöd van hozzám?- kérdeztem értetlenül.

     - Majd rájössz. Szóval, mit csinálsz?- ismételte meg a kérdést.

     - Lélegzem. –vágtam rá, mire halkan felkuncogott.

     - Na ne!- tettetett meglepettséget. –Nem is gondoltam volna!

     - Látod? Csupa meglepetés vagyok!

     - Okos és vicces. –lépett még közelebb. Már csak pár centi volt köztünk, de zavartalanul folytattam a fa tanulmányozását. –Ez tetszik.

     - Aham. –motyogtam. A repülő a fa gyökerébe fúródott, gondolkoztam. Akkor ott kell lennie valaminek. Talán a gyökér valami titkos kaput nyit a fa belsejében, vagy a földben. Vagy a gyökér alá van elásva. Vagy… fingom sincs… Ahh. Most mit tegyek? 

     - Min gondolkodsz ennyire?- kérdezte, mire felnéztem. Közel volt hozzám. Túl közel. Olyannyira, hogy éreztem a forró leheletét az arcomon, miközben hozzám beszélt.

     - Nem gondolod, hogy egy kicsit túl közel állsz?- kérdeztem, miközben a kezemmel mutogattam, hátha a szavak nem jutnak el az agyáig.

     - Szerintem nem állok elég közel. –hajolt bele az arcomba, mire én hátradöntöttem a fejem, hogy ne legyen a személyes teremben. Hátralépni nem nagyon tudtam, ugyanis egy fa terebélyesedett mögöttem.

     - Ha már hátralépni nem akarsz, legalább az arcodat told ki a magánszférámból. Köszönöm. –tettem a kezem a kemény, kidolgozott mellkasára, és hátrébbtoltam.

     - Miért vagy ilyen elutasító?- kérdezte, miközben megfogta a kezem, amivel toltam.

     - He?- kérdeztem intelligensen elég furcsa, értetlen fejet vágva, mire elvigyorodott, majd közelebb rántott magához.

     - Sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen átállnál hozzánk. Gondolj bele. Az öcsém csak azért akar téged, mert azzal, amit most tervezel, tönkreteheted. Viszont, ha átállnál a sötét oldalra, akkor nem lenne oka bántani téged.

     - Ez engem nem győzött meg. 

     - Akkor bevetem a vonzerőmet. 

     - A midet?- kérdeztem elképedve. 

     - Talán… ha a csajom lennél, nem akarna bántani. –vigyorgott.

     - Ha a mid lennék?- kérdeztem még mindig lesokkolva. Ez most komoly? Nem ki akar nyírni? Vagy elrabolni? Vagy mit tudom én…

     - Ne mondd azt, hogy egy kicsit se jövök be neked. –szélesedett a vigyora.

     - Kérlek! Van barátom, szóval… erről lecsúsztál. –veregettem meg a vállát. –Csak azt nem értem, hogy miért akarsz nekem segíteni? 

     - Csak keresztbe akarok tenni az öcsémnek. –vont vállat.

     - Akkor miért nem állsz át Te a jó oldalra?

     - Mert akkor szemrebbenés nélkül fejbe lő.

     - Ennyire kegyetlen lenne?- kérdeztem nagyot nyelve.

     - Rosszabb, mint gondolnád. –sóhajtott keservesen.

     - Ha ennyire keresztbe akarsz neki tenni, akkor inkább segíts megtalálni a naplót. –javasoltam, mire érdeklődve vonta fel a szemöldökét.

     - Folytasd. 

     - Azzal tudnál neki a legjobban betenni, ha most segítesz nekem. És sosem fogja megtudni. Rajtunk kívül nincs itt senki, és nem fogom elmondani neki. Ha meg jön valaki, akkor úgy teszünk, mintha meg akarnál állítani. –ismertettem a tervem. Nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy alaposan megfontolja az ajánlatot. Viszont azok alapján, amiket mondott, éreztem, hogy nyert ügyem van.

     - Legyen. –sóhajtott. –Segítek. De csak azért, hogy megszívassam a drága Mestert. –vigyorodott el.

     - Oké. Szóval… Hol kezdjük, Jake?- kérdeztem. A neve hallatán egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán. –Mi az?

     - Semmi, semmi. –legyintett, de az ezer wattos vigyora ott maradt. –Nos, kedves Elena. –hangsúlyozta ki a nevem. –Én csak annyit tudok, hogy ennek a fának az egyik gyökere nyitja a kaput, mai a fa belsején keresztül levezet egy kriptaféleségbe. Clark Danken naplója ott van elrejtve.

     - Én úgy tudtam, hogy a napló a Donovan faházban van...

     - Ott is volt. Clark papa anno még oda rejtette el a kulccsal együtt, külön helyre. Még a dédnagyapánk szerezte meg a könyvet.

     - De mégis hogyan?

     - Volt egy kis románc közte meg az egyetlen Donovan lány között. Így könnyen megszerezte. –mesélte.

     - Értem. Akkor hogyan?- néztem a fára.

     - Van egy pár gyökere. De a térkép megmutatta, hogy melyik kell nekünk. Igaz?

     - Igen. Ez lenne az. –mutattam rá.

     - Akkor meg kéne mozdítanunk. –mondta, majd lehajolt, és rángatni kezdte, de az meg sem mozdult. - Biztos jó látvány vagyok, miközben ezzel a gyökérrel szenvedek. De szépségem… nincs kedved segíteni?  

     - Ja, de… Bocsi. –mondtam zavartan. Oké, meg kell hagyni helyes pasi, de van barátom. És szeretem. Bármekkora idióta is tud lenni. 

     - Akkor fogd meg ott, és próbáld meg felemelni. –adta ki az utasítást. Én pedig tettem, amit kért. Ketten nagy nehezen sikerült megemelni, majd nagy nyikorgással megnyílt a… a fatörzs? A fa belsejéből egy hosszúnak tűnő fa lépcsősor vezetett le a föld alá.

     - És akkor… mi most… oda… le?- dadogtam össze-vissza a félelemtől, miközben a kezemmel hadonásztam.

     - Igen. Mi most akkor oda lemegyünk. –mosolygott szemtelenül, mire vállba bokszoltam.

     - Ne gúnyolódj!

     - Eszemben sincs!- tette fel a kezét védekezően. –Csak utánad.

Elindultam lefelé a nyikorgó lépcsőkön, Jake pedig követett. Azt hittem, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat alattunk, olyan ingatagnak és réginek tűnt. Fáklyák világították meg az utat. Hogy eltereljem a félelemről a figyelmemet, a lépcsőfokokat kezdtem el számolni. 198, 199, 200. Kétszáz lépcsőfok, ami közben kanyargott jobbra-balra. Azt hittem, sosem érünk le.

- Végre. –sóhajtottam, mikor a biztos talajon álltam.

- Én élveztem a kilátást. –csapott rá gyengéden a fenekemre.

- Képzelem. –forgattam meg a szemem. –Most merre?- kérdeztem, mivel az út három fele ágazott.

- Azt neked kell tudnod. Te vagy a Kiválasztott, te érzed. Csak azt tudom, hogy a másik két alagút végén egy-egy éhes véreb várja az áldozatait.

- Ezzel most sikerült megnyugtatnod, köszönöm. –mondta cinikusan. Szóval rajtam múlik, hogy vérebkaja lesz-e belőlünk. Remek!

- Bármikor. –bólintott. 

- Szorosan behunytam a szemem, és koncentráltam. Síri csend uralkodott. Egyszer csak… Katherine megszólalt a fejemben.

- Balra menj, Elena! Balra!- suttogta.

- Balra megyünk. –mondtam, mikor kinyitottam a szemem.

- Oké. –mondta Jake, majd fogott egy fáklyát és mellém lépett.

A torkomban egyre hevesebben dobogott a szívem, ahogy beljebb értünk. A tenyerem izzadt, a térdeim remegtek. A fáklya tüzének sárgás fénye világította meg a koromsötét folyosót. Egyre csak hűlt le a levegő. Hirtelen a fáklya kialudt.

- O-oo. –mondta Jake aggodalmasan.

- Megoldjuk. –mondtam, majd bekapcsoltam a csodaszemeimet.

- Mégis hogyan?- kételkedett.

- Bízd ide. –mondtam, majd megragadtam a kezét, és húztam magam után.

- Látod egyáltalán, hogy mégis merre mész?- kérdezte, miközben készségesen követett.

- Képzeld, látom. –feleltem egyszerűen.

- Mégis hogyan?

- Kiválasztott képesség. Ne kérdezősködj!- zártam le a témát.

- Oké.

- Megérkeztünk. –mondtam, amikor egy nehéz vasajtó állt előttünk.

- Ez egy ajtó?- fogta meg Jake.

- Igen. Innen már nincs visszaút. –mondtam, majd lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset, és belöktem a kaput. Egy aprócska szoba tárult elénk, ami teljesen sötét volt. Egyetlen pont volt kéken kivilágítva. A szoba közepén, egy állványon állt. 

- Ez lenne az?- szólalt meg először Jake.

- Most kiderül. –léptem közelebb a kis könyvhöz.

Bőrkötéses, rajta a kulcsokkal, pont, ahogy álmomban láttam. Rajta ez a szöveg díszelgett:

„Clark Danken naplója

A titkok kulcsa”

Most már biztos. Megtaláltuk, amit kerestünk. Egy lépéssel közelebb kerültünk a célhoz. De érzem, hogy innentől már csak nehezebb lesz.

Ui.: Várom a véleményeket, és örülnék, ha így az évad égére összejönne (legalább) 30 feliratkozó! :3

Ölel Mindenkit: Vivienn J.

34. fejezet

Heyhey!:)

Mivel az egyik meglepetésem a szünetre egy másik blogtól is függ, amit a barátnőm ír, ezért úgy döntöttünk, hogy 20-áig be kellene fejeznem az első évadot. Éppen ezért, ezt és a következő (utolsó) részt rögtön egymás utáni héten, előzetes nélkül fogom felrakni!
Ennek nyilván sokan örültök, viszont van egy kis hátulütője a dolognak: Addig nem kezdem el felrakni a második évadot, amíg be nem fejezem az írását. Bár már nincs olyan sok rész hátra, de sajnos elég lassan haladok vele... Talán majd a nyári szünetben több időm lesz írni, de ki tudja... Persze nem kell aggódni, amíg nincsenek részek, addig sem maradtok olvasnivaló nélkül!:)
A részt pedig ma hoztam, mert a hosszú hétvégét a Balatonon töltöm, és nem hiszem, hogy ott lesz net, hogy ki tudjam rakni a részt, szóval inkább felteszem ma. :D

Jó olvasást! És hagyjatok nyomot, nagyon sokat jelentene!
xoxo: Vivienn J.

Mikor jobban körülnéztem, láttam, hogy a fiúk a falat támasztják, és engem néznek. Mi van?! Mikor szabadultak ki? És hogyan? Ők verték az őröket laposra? És akkor engem miért nem szabadítottak ki? Csak ott állnak és néznek boci szemekkel.

- Itt meg mi történt?!- kérdeztem kissé idegesen, furcsán artikulálva, mivel a szám be van kötve. De nagyjából érthetően beszélek.

- Elintéztük a rosszfiúkat, mint azt láthatod. –közölte Damien nemes egyszerűséggel, mintha annyit mondana, hogy „Az ég kék, a fű meg zöld.” 

- Azt látom. De mit álltok ott a falnál tétlenül, amikor én itt ülök megkötözve?!- fakadtam ki, mire kissé furcsa arckifejezéssel néztek rám.

- Bocs, de mit mondtál?- kérdezte Damien.

- Ne szórakozzatok velem! Inkább segítsetek!- ordítottam.

- Oké, ezt értettem. –mondta Tom, majd odajöttek hozzám, és kiszabadítottak.

- Kösz. –mondtam, amint eloldoztak. - Miért nem szabadítottatok ki korábban?! Csak ott álltatok tétlenül!- förmedtem rájuk minden figyelmeztetés nélkül.

- Vártuk, hogy mikor szabadulsz ki. –vont vállat Tom.

- Mi van?! Nem érünk rá ilyenekre! Meg kell szereznünk a naplót!

- Jól van, nyugi asszony!- próbált meg Damien nyugtatni. Hangsúlyozom: próbált.

- Damien… drágám… - kezdtem nyugodtam, mosolyogva –Ha még egyszer asszonynak hívsz, nem jutsz ki élve az erdőből. –vigyorogtam még mindig.

- Nem vagy ma valami jó hangulatban. –jegyezte meg az említett.

- Vajon miért?- forgattam unottan a szemem.

- Ellnek igaza van. Ideje indulni. –szólalt meg Tom, majd a kijárat felé indult.

Felvettem a sapkám, ami időközben leesett a fejemről, majd én is elindultam utánuk. Valahol az erdő közepe körül járhatunk. Az biztos, hogy az X-től távolabb tartottak minket fogva. Minden egyre sötétebb. 

- Pontosan hol is vagyunk most?- kérdeztem, miközben ásítottam egy nagyot. Igen, eléggé álmos vagyok. Már hajnal van, szerintem, vagy akár reggel. Itt mindig sötét van, szóval a fényből nem tudom megállapítani.

- Már nem járunk messze. –felelte Damien a térképet nézegetve.

- Honnan tudod? Tudod, hogy hova vittek minket?

- Igen, tudom.

- Mégis honnan?

- Az most hosszú. A lényeg, hogy tudom. –rázott le. Nem volt kedvem veszekedni, így nem kérdezősködtem tovább.

Csendben folytattuk utunkat a sötétség felé. Semmit sem lehetett hallani, csak néha a mi lépteinket, esetleg, amikor ráléptünk egy-egy ágra, vagy Tom rálépett a lábamra, én pedig dühöngtem egy sort… Összességében nem voltunk hangosak. Á, dehogy. Szerencsére egy „csicskát” és vérebet sem láttunk. Gondolom, azt hiszik, hogy elkaptak minket, van ott két őr, szóval biztos, hogy nem szöktünk el. Hát… Rosszul hiszik. Bár személy szerint én addig örülök, amíg nem találkozunk eggyel sem. 

- Nekem hiányzik egy kis akció!- panaszkodott Damien, miközben haladt előre, amerre a térkép mutatta.

- Nekem nem annyira. Semmi kedvem megint egy olyan porfészekben raboskodni ki tudja meddig. –panaszkodtam. –Nem tudjátok, hogy hány óra?

- Nem, de gyanítom nemsokára reggel lesz. –válaszolt Tom. –És egyetértek Ellel. Most a napló a fontos, nem az, hogy hány embert versz laposra, öcskös.

- De akkor is! Ez így olyan unalmas!- panaszkodott tovább. Ennek komolyan akció kell? Nem volt elég az eddigi?

- Nekem semmi kedvem akcióhoz. Álmos vagyok. –ásítottam.

- Csak találjuk meg azt a hülye könyvet, ha már idáig eljöttünk érte!- mondta Tom. Örülök, hogy nem vagyok egyedül az akció-ellenes kampányommal Damiennel szemben.

- Mindjárt ott vagyunk. –mondta a „térképes srác”.

Pár perc múlva visszatértünk oda, ahol voltunk. Az X-területre. A határánál azonban megtorpantunk, majd gyorsan elrejtőztünk a fák és bokrok között. Megerősítették az őrséget. A mező- igen, egy mini mező van az erdő közepén, kb. öt méter átmérőjű, de nekem mező és kész – közepén két véreb és úgy saccperkábé öt-hat őr ácsorgott. Nagyon meg akarják védeni azt a naplót. És most, hogy tudják, hogy itt van a Kiválasztott, még több őrt és még vérebeket is iderendeltek, csak azért, hogy megvédjenek egy papírköteget. Pont én beszélek, aki az egész életét kockára teszi azért a bizonyos papírkötegért! Ez az én formám. Szánalmasnak tartom azokat az alakokat, pedig én még megszállottabb vagyok… Csodálatos gondolatmenetemből Damien suttogása szakított ki.

- Oké. Most mi legyen?- nézett ránk megoldásra várva, miközben leült a földre. Jellemző. Amint valami terv kell, azt ránk hagyja, és neki csak akkor kell szólni, ha valakit meg kell verni.

- Én alszok egyet, amíg Tom kitalál valamit. –ültem le Damien mellé, a fejemet a vállára hajtottam, és becsuktam a szemem. Tényleg képes lettem volna ott helyben bedobni a szunyát. Főleg, hogy a barátom közben a hajamat cirógatta.

- Ne csináljátok már!- förmedt ránk Tom. Azt hiszem, lefárasztottuk ma egy életre. –Damien, néha te is kitalálhatnál valamit!

- Hé! Én idevezettelek titeket. Most ti jöttök!- szabadkozott.

- Elena, mi is fáradtak vagyunk, de nem alszunk el. Neked a legfontosabb ez a napló!- kezdett el engem oltogatni.

- Nem engem fognak örökre száműzni a városból, ha nem lesz meg. –vágtam vissza.

- Itt a pont. –mondta Damien.

- De itt ám. –vigyorogtam, továbbra is csukott szemmel. –Ébresszetek fel, ha megvan a terv. Vagy… a napló! Jó éjt!

- Elena! Nem vicces! Ne merj elaludni! Hallod!- kezdett el Tom rázni. –Damien, segíts már!

- Asszony! Ébredj!- mondta nem túl meggyőzően, de tudja, hogy mivel tud engem felidegesíteni. Az „asszony” szóra felpattant a szemhéjam. 

- Mit mondtál az előbb?- emeltem fel a fejem a válláról.

- Azt, hogy: Asszony! Ébredj!- ismételte meg sunyin mosolyogva.

- És emlékszel még arra, amit korábban mondtam?

- Elég sok mindent mondtál korábban. Sokat beszélsz…

- Tudod… hogy mi lesz veled, ha még egyszer „asszony”-nak hívsz. –mutogattam a macskakörmöket a levegőben.

- Ja, hogy arra!- világosult fel.

- Igen, arra. –vigyorogtam, majd adtam egy zsibbasztót a vállába.

- Áá!!!- „kiáltott fel” suttogva.

- Ne verekedjetek! El, tartogasd az energiáidat inkább azokra ott. –biccentett az őrök felé.

- Egyet értek. –bólogatott hevesen Damien.

- Oké. –sóhajtottam.

- Mellesleg komolyan nem értem, miért tanítjuk önvédelemre, meg hogy hogyan üssön és rúgjon erősebben, amikor folyton ellenünk használja. –panaszkodott Tomnak, mintha én ott sem lennék.

- Főleg ellened használom. –adtam egy puszit az arcára.  

- Kedves. –jegyezte meg durcisan, mire én nagy kiskutyaszemekkel néztem rá. –Ne vágj ilyen képet, mert nem hatsz meg. –próbált kemény maradni, de éreztem, hogy nem bírja sokáig.

- Ne harizz!- vetettem be „cuki kislány” hangomat, mire csak nevetve megcsókolt. 

- Srácok! Ne már!- nyávogott Tom. –Muszáj nektek állandóan nyalakodni?!

- Drága bátyám!- veregette hátba Damien. –Neked szükséged van egy barátnőre!- jelentette ki, mire Tom csak a szemét forgatta.

- Ha Nate jött volna veletek, akkor is ezt csinálnátok?- kérdezte, mire mi csak megráztuk a fejünket. –Akkor képzeljétek, hogy én vagyok Nate!

- Külsőre nem lesz nehéz, mivel ikrek vagytok. De te nem vagy olyan, mint Nate. –jegyeztem meg.

- Akkor majd teszek pár perverz megjegyzést, ha attól a feladatra koncentráltok, és nem egymásra.

- Kibírom azok nélkül is. Akkor te vagy Nate.- adtam meg magam. Tom mint Nate. Érdekes. Bár kívülről alig van különbség, főleg sötétben, de belül teljesen más a két srác. Szerintem Tom nem tudná eljátszani Nate-t. Belőle csak egy van. 

- Oké. –sóhajtott Damien. –Majd otthon folytatjuk. –súgta a fülembe.

- Hallottam. –jegyezte meg Tom, miközben távcsővel(!) figyelte a csicskákat.

- Azt honnan szedted?- kérdeztem az eszközre utalva.

- A foglyainktól. 

- És mit látsz?- kérdezte Damien, miközben kilesett a bokrok közül.

- Most semmit, mert a nagy fejeddel mindent kitakarsz.

- Bocs. –húzódott vissza a bokrok mögé. –És most?

- Most… két őr elment. De ahogy látom helyettük jöttek. Viszont az egyik véreb szerintem mindjárt elalszik. –ismertette a látottakat. Hirtelen egy lövést hallottunk.

- Mi volt ez?- kérdeztem rémülten.

- Lövés, nem?- kérdezett vissza Damien.

- Na, ne mondd!- vágtam fejbe.

- Hé assz… vagyis Elena!- förmedt rám.

- Szerintem is. –bólintottam, miután kijavította magát.

- Srácok! Halkabban! Így nem hallom, hogy mit mondanak!- rivallt ránk a kísérő. Néha úgy érzem, hogy egymaga többre megy, mint mi ketten Damiennel…

- Na? Hallasz valamit?- kérdezte Damien egy idő után.

- Nem, semmit. –ült le mellénk.

- Akkor meg miért mondtad, hogy maradjunk csendben?- értetlenkedtem. Ha nem hall semmit, akkor mi értelme volt?

- Túl sokat beszéltek. Kellett egy kis csend. –adta a számára egyértelmű választ. –De te elvileg képes vagy őket hallani.

- Még egy rejtett képesség, amiről nem tudtam?

- Pontosan. –vágták rá egyszerre.

- Úgy, ahogy a látásodnál. Erősen… - kezdte Damien, de félbeszakítottam.

- Tudom. Koncentráljak erősen. –mondtam unottan.

A látásomat is „bekapcsoltam”, hogy a bokor mögül is jól lássam őket. Erősen arra a pontra koncentráltam, ahol állnak, és a mozgó szájukat figyeltem. Nem kellett sok idő, és tényleg hallottam minden szavukat.

- Na? Hallod őket?- kérdezte Tom halkan, mire határozottan bólintottam. Ekkor hirtelen Damien megfogta a jobb, Tom pedig a bal kezem.

- Mit csináltok?- kérdeztem értetlenül. Most mire jó ez?

- Így mi is halljuk, ha koncentrálunk. –magyarázta Damien.

- Aha. –így mindjárt világosabb. Visszafordultam az őrök felé, és hallgattam a beszélgetésüket.

- És akkor keresik őket?- kérdezte jobb oldali.

- Mindenki őket keresi, de semmi nyomuk. –felelte a bal oldali. 

- És az előbbi puskadördülés?

- Gondolom valami állat.

- Szóval elkapták a vacsorát?

- Úgy örülsz neki, mintha mi kapnánk belőle!

- Te csak fogd be! Nem kéne több embernek keresni a kis szökevényeket? 

- Ameddig nem kapunk parancsot, addig nem mehetünk. Különben is! Most azt kell védenünk, ami itt van. Bármi is legyen az… –Mi? Szóval nem tudják, hogy mit kell őrizniük? Érdekes.

- Valóban érdekes, de ne gondolkozz, mert zavarod a vételt!- hallottam Tom hangját. Bentről? Mi van? Hogyan?

- Igen, halljuk a gondolataidat, ahogy te is a mieink. Ne erre koncentrálj, hanem azokra ott!- szólalt meg a fejemben Damien.

- Jól van, jól van. –suttogtam, majd újra a két célpontra koncentráltam.

- Értettük. –felelték egyszerre, majd elindultak befelé az erdőbe. 

- Hová mennek?- kérdeztem a fiúktól.

- Szerintem megkapták a parancsot, hogy keressenek minket. –válaszolt Damien. –Nem tudod követni őket egy darabig?

- Megpróbálom. –mondtam, majd a tekintetemmel követtem őket.

- Szóval hogy néznek ki a foglyok?- kérdezte, viszont választ nem hallottam. Gondolom, fülesen keresztül mondják nekik, és azt már nem hallom. – Vettem.

- Akkor vadásszunk!- húzta fel a puskáját a másik fazon.

- Tudod te, mit kapunk, ha mi kapjuk el őket?- kérdezte vidáman.

- Ó, igen! Végre előléptetne minket a főnök. És talán egyéb juttatások is szóba jöhetnek. –lelkendezett. 

- De hisz vezető pozíciónk van a Mester seregében. Mi van ennél feljebb? A bátyus vagy a rusnyaság szintjére biztosan nem kerülünk.

- Nem is a seregben van ennél feljebb.

- Úgy érted…?

- Úgy bizony. A futtatók. 

- Igen. Nekünk kell elkapni őket! Akkor talán mi törhetnénk be a friss husikat. –hallatott egy gonosz-perverz kacajt, amitől kirázott a hideg.

- És el is fogjuk!

- Ennyi elég. –mondta Tom, majd elengedte a kezem, és Damien is így tett.

- Futtatók?- kérdeztem. –Úgy, mint…

- Igen. Akik prostikat futtatnak. Esetleg az értékesebbeket eladják gazdag sejkeknek, milliárdosoknak. –erősítette meg Tom a gyanúm.

- Azt mondta „betörni a friss husit”.- ismételtem meg a szavait, amik nem hagynak nyugodni. –A sebhelyes… ugyanezt mondta nekem is… Ugye… Ugye nem…?- kérdeztem kétségbeesetten, de nem bírtam befejezni a mondatot. Damien azonnal szorosan a karjába vont.

- Lehet, hogy azt akarják, de mi nem fogjuk hagyni!- suttogta a fülembe. –Nem kell félned. Mi mindentől meg fogunk védeni. Nem fogom hagyni, hogy eladjanak valami gazdag mutánsnak, hogy kiélje rajtad a nemi vágyait!

- Ne mondj nekem ilyeneket! Még a gondolatától is a hányinger kerülget. –mondtam a sírás határán állva. Más esetben talán még nevettem volna az utolsó mondatán, de nem most. 

- Ne haragudj. –simította meg a hajam, majd adott egy puszit az arcomra. –Nate, ne rendezz jelenetet, rendben?- fordult Tomhoz, mire kicsit felkuncogtam. El is felejtettem, hogy most Tom alakítja Nate-t.

- Nem állt szándékomban. –mosolyodott el. –De attól még ne kezdjetek el nyelvcsatázni az orrom előtt, mert rád küldöm a hasonmásom. –utalt ezzel Nate-re.

- Most nem állt szándékomban. Talán majd később. –kacsintott rám, mire halkan elnevettem magam, de nem hallotta meg senki.

- Idióta perverz földönkívüli. –löktem vállba.

- A félistent kihagytad.

- Ez Alex dumája.

- Akkor legyen Adonisz. –vigyorgott.

- Persze –persze. –hagytam rá a dolgot.

- Jól van te földönkívüli Adonisz. Inkább a célra koncentrálj!

- Igenis, Nathaniel Roger Donovan. 

- Nagyon vicces Damien Marilyn Donovan. –vágott vissza Tom, mire megint nevetnem kellett, de Damien a kezét a számra tapasztotta, így halkan szórakoztam a nevén.

- Már tudja, de ne emlegesd neki, mert a röhögő görcsével leleplez minket.

- Elmondtad neki?- csodálkozott Tom.

- Kicsúszott a számon. –vont vállat.

- Persze. Kicsúszott. Nem lehet, hogy meglátta az igazolványodat?

- Azt csak utána néztem meg. –szóltam közbe, mikor már abbahagytam a nevetést.

- Inkább hanyagoljuk a témát, ha lehet. –próbált terelni Damien.

- Oké, hugi. –nevette el a végét Tom.

- Mondtam már, hogy mennyire imádlak?- kérdezte Damien szarkasztikusan.

- Még nem, de örülök, hogy így érzel. De tudod, nem vagy az esetem. Bocsi.

- A fenébe! Akkor majd Thomasnál bepróbálkozom. Talán ő nem lesz velem olyan elutasító, mint te, Nathaniel. –fordult el Damien tettetett sértődéssel.

- Ne most szórakozzatok, jó?- Jé! Most kivételesen én szóltam rájuk, és nem Tom ránk! Csoda történt! Ezt is megértem.

- Furcsa érzés, amikor ezt nekem mondják, és nem én másoknak. –gondolkozott el Tom. –Azt hiszem, tényleg megszállt Nate szelleme.- szörnyülködött.

- Azért ne ess kétségbe! Annyira nem szörnyű. –mondta Damien, miközben átvette a távcsövet, és ezúttal ő kémlelte a kis mezőt. –Inkább valami terv kéne. Most csak három őr van, és egy véreb, ugyanis a másik már vagy tíz perce ki sem nyitja a szemét.

- De könnyen fel lehet ébreszteni. –jegyezte meg Tom.

- Nem most kéne megrohamozni őket vagy valami?- kérdeztem. –Hárman vagyunk három ellen. A véreb pedig ezelőtt sem támadott meg minket, amit még most sem értek…

- Azért nem támadott meg minket, mert a Testőr, vagyis Damien, tud neki parancsolni. –magyarázta Tom, hogy hogyan jutottunk túl a szörnyetegen.

- Tudsz neki parancsolni?- kérdeztem meglepetten. Ha ezt tudták, akkor minek kellett volna a csali? Már megint nem értek semmit! Mint az elején, amikor még csak egyedül kerestem a naplót.

- Nem egészen úgy, ahogy gondolod. Ha a szemébe nézek, akkor rá tudom venni, hogy ne támadjon, és maradjon nyugton. Miután elveszítjük a szemkontaktust, még öt percig hat, utána megint elveszítem felette az uralmat. Arra nem tudom rávenni, hogy támadjon másra, menjen el vagy hasonlók. Csak azt tudom megakadályozni, hogy ránk támadjon. –magyarázta. –De ehhez semminek sem szabad engem megzavarnia. Szóval én közben nem küzdhetnék senkivel.

- Csak öt percig. Annyi pont elég, hogy leüsd az egyiket. –gondolkozott Tom hangosan.

- Lehet, de abban az öt percben azt már nem tudom megakadályozni, hogy vonyítson, vagy bármi is legyen az a hang, amit kiad magából. De ezt már észrevettétek.

- Akkor?- kérdeztem. –Megpróbáljuk?

- Semmi terv, csak le akarod őket rohanni?- hitetlenkedett Tom.

- Ja. –vontam vállat. –Vagy neked talán van jobb ötleted? 

- Perpillanat egyáltalán nincs ötletem. –nevetett kínosan.

- Hirtelen támadás?- nézett rám Damien felvont szemöldökkel.

- Aha. –bólintottam sunyin mosolyogva.

- Ó, én benne vagyok!- tette fel a kezét.

- De neked le kell foglalnod először a vérebet, és csak utána verekedhetsz. –lombozta le Tom azonnal.

- Nem baj, ha utána laposra verhetek egy csicskát!- lelkesedett tovább.

- Tom?- néztem rá a kérdéses személyre. Felváltva nézett rám és az öccsére, majd egy hatalmasat sóhajtott.

- Benne vagyok!- adta meg magát.

- Akkor gyerünk!- mondta Damien, majd, mint egy őrült, rohanni kezdett feléjük.