10. fejezet

Heyheey, my darlings!
Igen, jól láttátok. Nem 10/1. fejezet, hanem 10. Mivel ma fárasztó napom volt, ezért inkább úgy döntöttem, hogy nem bajlódok azzal, hogy szétszedjem ezt a részt. Remélem, örültök a hosszabb folytatásnak! :D
Szavazni még mindig lehet!
És mint mindig, ezúttal is örülnék néhány pipának, kominak, esetleg feliratkozónak! Ne tartsátok magatokban a véleményetek, hiszen a támogatásotok ad erőt és ihletet a folytatáshoz. :D
Puszillak benneteket!<3
Vivienn

Gyorsan kinyitottam a folyosóra vezető ajtót, majd ott maradtam a falnál, mikor az bezáródott. Ezúttal nagyon nagy szerencsém volt. Mielőtt a bejárati ajtó kinyílódott volna, a fal bezáródott. Már csak abban reménykedtem, hogy nem tűnik fel nekik, hogy ott járt valaki. Mindent visszapakoltam a helyére, de attól még észrevehetnek valamit. 

- És teljesen biztos vagy benne?- hallottam Tom hangját.

- Nem. –felelte Damien. –Nem adott egyértelmű választ.

- Akkor semmiben sem lehetünk biztosak. –mondta Max.

- Ugyan már?- szállt be a beszélgetésbe Nate. –Hiszen nem tud semmit! Akkor miért parázol ennyire?

- Honnan veszed, hogy nem tud semmit?- kérdezte Tom.

- Honnan tudna? A legendákat mindenki ismeri. De ennyi!- felelte Nate. 

- De még ott van a Kiválasztott sztori. –szólalt meg Michael komor hangon. Akkor rólam beszélnek?

- És miből gondolod, hogy ő a Kiválasztott?- kérdezte Damien.

- Ne mondd, hogy neked nem volt nagyon ismerős, amikor először találkoztatok!- emelte fel a hangját Michael. 

- Mire gondolsz?- kérdezte Tom.

- Szerintetek nem hasonlít túlságosan is Katherinre?- kérdezte már szinte kiabálva. Aha! Szóval rólam beszélnek! És Michael sejti, hogy én vagyok a Kiválasztott? De miért húzza fel magát ennyire ezen? És vajon a többiek hisznek neki? 

- De ha nem a rokona, akkor nem mindegy, hogy mennyire hasonlít rá?- kérdezte Nate. Már ő is felemelte a hangját.

- És miből gondolod, hogy nem a leszármazottja? Hm? Damien azt mondta, hogy a vén kertész nem adott egyértelmű választ!

- De ez még akkor sem jelenti azt, hogy bármi köze lenne Katherinhez!- mondta Damien. Már mindannyian kiabáltak.

- De azt sem, hogy nincs!- érvelt Michael. Úgy tűnik, hogy ő nagyon ellenem van. Viszont Nate és Damien az én pártomat fogják. Tom és Max viszont nem szállnak vitába. Talán nem tudják, hogy kinek higgyenek. Nem tudom… Viszont az biztos, hogy Michael mindent megtesz, hogy bebizonyítsa nekik az igazát. De miért húzta fel magát ennyire? Talán mégis az ő családjuk a tettes, és Michael attól fél, hogy leleplezem őket? De miért hazudott volna Damien? Teljesen összezavarodtam. Bár… Mikor volt bármi is világos ezzel kapcsolatban? Á! Megvan! Soha!!!

- Ezzel nem megyünk semmire!- ordította el magát Tom.

- Igazad van. –helyeselt Damien.

- Jól van. –mondta Michael dühösen, viszont már nem kiabált. Úgy tűnik, Tom a „vezér” a családban.

- Akkor? Most mi legyen?- szólalt meg Nate egy kis idő után.

- Ha ő a Kiválasztott, akkor tudjuk, mit kell tennünk. Ha nem, akkor minden megy tovább ugyanúgy, mint eddig. –mondta Tom.

Mi az, hogy „ha ő a Kiválasztott, akkor tudjuk, mit kell tennünk”?! Mire gondolt Tom? Mit kell tenniük a Kiválasztottal?! Vajon rájuk gondolt Katherine, amikor azt mondta, hogy veszélyben vagyok? Egyáltalán bántani akarnak? Nem akarom megtudni. Jobb lesz, ha nem tudják meg, hogy ki vagyok.

Miután hallottam ezt a beszélgetést végképp nem értettem semmit. Mit kell tenniük a Kiválasztottal? Damien hazudott nekem? Lehet, hogy nem is naplót őrzik, hanem az elveszett tőrt? De Katherine azt mondta, hogy ott van elrejtve a napló. És ha már itt tartunk! Hogy találjam meg, ha mindig ott vannak? De csak nincsenek ott egész nap! Valamikor muszáj elmenniük. Vagy nem? Később mindenképp vissza kell mennem!

Délután Mia jött át hozzám. Ma délelőtt jöttek haza a szülinapi meglepetéséről.

- Szia!- mondta, mikor benyitott a szobámba. Én az ágyamon feküdtem, és a délelőtt eseményein rágódtam.

- Szia!- ültem fel azonnal. –Na? Mi volt az a nagy meglepetés?- kérdeztem, miközben megöleltem barátnőmet.

- Egy fürdőbe mentünk a hegyekbe. Gyönyörű volt a kilátás!- áradozott. –Viszont így a családdal nem volt akkora buli, mintha veled mentem volna.

- Persze, hogy nem!- mondtam. –De azért jó volt, igaz?

- Igen. Tényleg jó volt. Na és… Te mivel ütötted el az időt?

- Nem sok mindennel. –válaszoltam. De mit mondjak neki? –Futni voltam, rajzolgattam meg hasonlók. –És még csak nem is hazudtam.

- Aham. –mondta, mintha nem hinne nekem…

- Most mi van?- kérdeztem nevetve.

- Nem, semmi, semmi. –még mindig úgy beszélt, mint aki nem hisz nekem. Milyen jól ismer! Ez alatt a pár hónap alatt ennyire kiismert volna?

- Na! Mondd már!- löktem meg egy kicsit.

- És…- kezdte – Mi van a Donovanokkal?- kérdezte játékosan.

- Mi lenne?- kérdeztem vissza. Miből gondolja, hogy bármi is van?

- Hát… nem találkoztál egyikkel sem?

- Hát… Damiennel összefutottam az erdőben. –vallottam be. De ebben még nincs semmi! De akkor miért mosolyog ilyen önelégülten? Mint aki tud valamit…- Most miért nézel így rám?

- Szóval Damien, ha?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Az erdőben futottam, találkoztunk, eltévedtem, visszakísért, elment. Ennyi. –mondtam tömören. Azért a többiről nem feltétlenül kell tudnia…

- De azt ugye tudod, hogy totál elpirultál. –nézett rám mosolyogva.

- Dehogy pirultam el!- kiáltottam, majd megdobtam egy királykék díszpárnával.

- Dehogynem!- mondta, majd visszadobta a párnát. Tényleg elpirultam? –Ne is tagadd! Bejön neked, igaz?

Nem válaszoltam, csak hátradőltem az ágyon, és az egyik párnámat az arcomhoz szorítottam. Hát rájött!

- Tudtam én!- mondta vigyorogva. – De ugye nem felejtetted el, amit mondtam?

- Sok mindent mondtál már… - mondtam, mert nem tudtam, hogy mire gondolt pontosan.

- Arra gondoltam, hogy a Donovan család titokzatos. Nem tudhatod, hogy kiben bízhatsz meg. És az sem lenne jó, ha megtudnák, hogy Danken vagy.

- Tisdale vagyok. –mondtam. 

- Jaj, tudod, hogy értem!

- Igen, persze, hogy tudom. –mondtam, majd eldobtam a párnát. –De majdnem lebuktam.

- Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian. Úgy látom, nagyon érdekli a dolog.

- Hát… Azt már mondtam, hogy Damien gyakran jár ide…

- Igen…?

- Hát… Miután elindultam haza az erdőből, hirtelen megjelent mellettem, hogy itt van dolga.

- És… mi történt?- kérdezte lélegzetvisszafojtva. 

- Hát, továbbmentem, megálltam a sarkon, és megvártam, amíg elmegy.

- Akkor nem látott meg?

- Szerencsére nem. Viszont hallottam, hogy megkérdezi Mr. O’Dannelt, hogy ismer-e. 

- És? Mi történt? Elmondta?- kérdezte idegesen.

- Nem. Vagyis… Csak annyit mondott neki, hogy nemrég költöztünk a városba, és hogy anyukámat régről ismeri. Szóval… Nem adott egyértelmű választ.    

- Tehát akkor Damien nem tud semmi biztosat?

- Nem. Ezért bármelyik pillanatban lebukhatok.

- Akkor nagyon óvatosnak kell lenned!- figyelmeztetett.

- Igyekszem. De mégis mit kellene tennem? Mindig ellenőrizzem, hogy van-e Donovan a közelben?! És, ha épp kint vagyok, és akkor jön? Vagy akkor, amikor kilépek a kapun?- kérdeztem, majd megint hátradőltem az ágyon.

- Tényleg akármikor megjelenhet…- mondta Mia- De, ha mázlid van, nem vesz észre. Hiszen nem hinném, hogy bejönne a birtok egész területére. Szerintem csak a kert egy részébe, ahol Mr. O’Dannellel szokott beszélni.

- Talán igazad van. De attól még bármikor lebukhatok!- aggodalmaskodtam tovább.

- Kérd meg Mr. O’Dannelt, hogy tartsa távol tőled. Úgy értem, hogy ne engedje be arra a terültre a birtokon, ahol éppen te vagy. 

- Ez nem is rossz ötlet. –ültem fel azonnal. –Hiszen Mr. O’Dannel sem akarja, hogy megtudják, hogy ki vagyok. Ezért falazott nekem ezelőtt is.

- Na, látod!- mondta Mia. Úgy tűnik, nagyon örült neki, hogy jó ötlete támadt.

Miután barátnőm elment, azonnal megkerestem az öreg kertészünket. Amikor kinéztem a szobám ablakán, láttam, hogy a kert hátsó végében öntözi a növényeket. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, majd hátrarohantam.

- Mr. O’Dannel!

- Á! Elena! Mi járatban erre?- érdeklődött.

- Egy szívességet szeretnék kérni. – kezdtem.

- Hallgatlak. 

- Arról lenne szó…, hogy örülnék neki, ha senkinek sem árulná el, hogy itt lakom.

- Ez nem probléma. Én is jobbnak látom, ha nem tudják meg sokan. –felelte mosolyogva.

- Köszönöm. És lenne még valami. –folytattam.

- Igen?- vonta fel érdeklődve a szemöldökét. Gondolom, hogy azt hitte, hogy csak ennyi lenne.

- Damien gyakran jár ide, ha jól tudom…- kezdtem kissé bizonytalanul.

- Igen. –felelte még magasabbra húzva ősz szemöldökét.

- És jó lenne, ha nem látna meg a házban vagy a ház körül, ha érti, mire gondolok…

- Igen, persze. Nem ígérek semmit, de megteszek minden tőlem telhetőt. –felelte mosolyogva. 

- Köszönöm. –mondtam hálásan.

Nagyon megkönnyebbültem, miután beszéltem Mr. O’Dannellel. Ő sem tud teljesen megvédeni a lebukástól, viszont csökkenti a lehetőséget. Mindenesetre továbbra is odafigyelek a Donovanokra, ha a közelben vannak.

Az éjjelem ismét csodálatosan telt…! 

- Elena! Menekülj! Jönnek!- jelent meg előttem Katherine sírástól dagadt szemekkel, szakadt ruhában.

- De kik jönnek? A gyilkosok? Azok, akik tegnap is üldöztek minket?- faggattam.

- Igen. –felelte. –Fuss! És ne nézz hátra!- utasított, majd futni kezdett, én pedig követtem őt.

Mikor már a titkos folyosón rohantunk, ugyanazt tettem, mint tegnap. Hirtelen megfordultam, majd az üldözők irányába futottam tovább. Katherine hiába próbált ismét megállítani, nem sikerült neki. Mikor elértem a maszkos alakokat, számítottam arra, hogy ketten támadnak ellenem.

Hallottam a lépteiket, ahogy felém közeledtek. A szívem egyre hevesebben vert az izgalomtól. Bár tudtam, hogy bármikor felébredhetek, mégis féltem, hogy mi fog történni. Mit tesznek velem, ha elkapnak? És vajon kiket rejtenek a maszkok? Mindenképp ki kell derítenem! Viszont most is- mint általában – nem gondoltam végig, hogy mit kéne tennem… Amikor odaértem az üldözőhöz, hirtelen elöntött a félelem. De nem álltam meg. Az egyik alacsonyabb volt egy fejjel, mit a másik. A kisebbik körülbelül akkora volt, mint én. Az ő maszkjáért nyúltam. Sikerült megragadnom, és elkezdtem húzni. Ekkor viszont a másik erősen megragadta a karomat, majd lefogott, és elindult velem visszafelé. A számat is befogták, így kiabálni sem tudtam. De hol van Katherine? Talán nem mert utánam jönni? Mivel minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak, ezért egyre erősebben fogtak, most már mind a ketten. Hallottam, ahogy a csuklómban ropognak a csontok erős szorításuk alatt.

- Engedj el!- kiabáltam, miután megharaptam a kezét, és már nem fogta be a számat.

- Ne sipákolj!- mondta eltorzított hangon, majd újra a számra tapasztotta mocskos tenyerét.

Körülbelül az ezredik rúgásom végre eredményt hozott. Fogalmam sincs, hogy hol találtam el azt, aki a kezeimet fogta le, de eléggé fájhatott neki, mivel válogatott káromkodások közepette - amiket nem részleteznék- elengedett. Ekkor a másik odanézett a társára, így ki tudtam szabadulni a szorításukból. Teljes sebességre kapcsoltam, és csak futottam.

- Hé! Elszökik!- kiabálta az egyik, amikor észrevette, hogy leléptem.

- Gyere vissza! Hé!- kiabált utánam a másik.

- Gyerünk! Kapjuk el!- mondta az első, majd utánam eredtek.

Éreztem, hogy egyre közelebb érnek, de nem mertem hátranézni. Amikor beértem a könyvtárba, már utolértek. A hang egészen közelről jött.

- Most megvagy!- mondta, majd hirtelen belenyilallt a fájdalom a fejembe, és minden elsötétült. Azt hiszem leütöttek.

- Ébredj! Elena! Ébresztő!!!- hallottam a hangokat, de nem láttam senkit. –Ébresztő!- anya? Mintha anyát hallanám… De honnan jön a hang. Hiszen itt nincs senki. –Elena! Kicsim! Ébresztő!!!- szólt a hang egyre hangosabban. Igen. Ez biztosan anya.

- Aú!- nyitottam ki a szemem, amikor az arcomra csapott. –Neked is jó reggelt. –mondtam álmosan, miközben felültem az ágyon.

- Elena! Már tíz perce keltegetlek! Azt hittem valami baj van!- mondta aggódó hangon.

- Sajnálom. –mondtam miután egy hatalmasat ásítottam. – Csak nem aludtam jól.

- Miért? Mi történt?- aggodalmaskodott tovább.

- Csak rosszat álmodtam. Ez minden. –mondtam egyszerűen.

- Értem. De mégis mit álmodtál?- kérdezte. Ezek szerint nem hagyja annyiban.

- Nem érdekes. –próbáltam elhessegetni a témát.

- De tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. –szorította meg a kezem.

- Persze hogy tudom. –pedig ez nem így van. – De tényleg nem fontos. Már nem is nagyon emlékszem rá.

- Hát jó. –mondta, majd felállt.

- Mennyi az idő?- kérdeztem, miközben kikeltem az ágyból.

- Délelőtt tíz óra. Ezért is jöttem be.

- Már tíz óra van?!- kérdeztem. Az nem lehet! Hogy bírtam tízig aludni?! Ez nem jellemző rám.

- Igen. Úgyhogy azt javaslom, öltözz fel. –mondta anya, majd kiment a szobámból.

Miután teljesen felébredtem, elindultam a könyvtárba. Az üres kis szobából nem hallottam hangokat, ezért továbbmentem. A folyosó végén elértem a falat, ami a lépcsősorhoz vezetett. Kinyitottam, majd elindultam felfelé. Már majdnem az utolsó lépcsőfoknál jártam, amikor megbotlottam és előrebuktam. 

- A fenébe!- bosszankodtam.

- Ki van ott?- hallottam egy hangot a faházból. 

- Úr Isten!- mondtam magamban. –Meghallott valaki?! De vajon ki? Csak ne találjon rám!

Éreztem, ahogy egyre közelebb ér a falhoz.

- Hahó! –most már felismertem Max hangját. – Nate ez nem vicces!- Hú… Azt hiszi, hogy Nate volt az. –Hallod? Nate!

- Most mit tegyek?- gondolkoztam. –Talán vissza kéne fordulnom. Igen. Az lesz a legjobb.

Épp indulni akartam, amikor ajtócsapódást hallottam. Visszamentem hallgatózni. Ekkor hallottam, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Akkor Max elment? Nem hallottam bentről semmit. Leültem a lépcsőre, és még vártam pár percet, hogy biztosra menjek. Semmi. Egy hang sem. Remegő kézzel nyúltam a fal jobb sarkához, és lassan benyomtam a falat. Nagyon féltem, hogy esetleg lebukhatok, viszont ha nincs itt senki, akkor elszalasztanám a lehetőséget, ha nem kockáztatnék. Lassan kinyílódott a fal, és elém tárult a ház. Senkit sem láttam vagy hallottam, úgyhogy bementem. 

- Na!- kezdtem hangosan gondolkodni. –A nappalit már felforgattam, de ott nincs. Akkor fel kell térképeznem a házat. Ki tudja, hogy Max meddig marad távol. Vagy valamelyik testvére egyszer csak betoppan.

Az előttem lévő szoba felé vettem az irányt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd benéztem rajta. Sehol senki. Mikor beléptem kicsit jobban körülnéztem. Ez egy hálószoba. Nem túl nagy, de alvásra jó. A szoba közepén egy franciaágy, mellette egy ruhásszekrény, a másik oldalán pedig egy éjjeliszekrény, rajta egy kis olvasólámpa. A falak zöldre voltak festve, de semmi nem volt rajtuk.

- Akkor… Lássunk is hozzá!- mondtam, majd odamentem a ruhásszekrényhez. 

Amikor kinyitottam, nem volt benne semmi. De tényleg semmi. Megkopogtattam, de semmi. Hát… a napló nem ebben a szekrényben van. Ezután az éjjeliszekrényt is átkutattam, de szintén üres. Benéztem az ágy alá, a matrac alá… Még az ágytámlát is megnyomkodtam, hátha kinyílik valami, de megint semmi. A falakat is megkopogtattam, megnyomtam, de nem nyílt ki semmilyen titkos ajtó. Tehát egy szoba kilőve. Maradt még… mennyi is? Fogalmam sincs, de jöhet a következő, ameddig nincs itt senki.

Visszamentem a nappaliba, hogy kinézzek az ablakon, de sehol egy lélek sem. Ekkor megpillantottam balra egy folyosót, ahol öt ajtó volt. Baloldalon kezdtem. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd megtorpantam, amikor megláttam, hogy van valami az ágyban. 

- Most mi tegyek?- töprengtem magamban. –Mi van, ha az egyik Donovan az? És alszik… És esetleg felébred. Vagy még rosszabb! Ha nem alszik és észrevesz! Jézusom! Megmozdult!- álmos nyögést hallottam, majd láttam, hogy az a valami megfordul az ágyban. De hát már majdnem tizenegy óra! Ki alszik ilyenkor? Elbújtam az ajtó mögé, majd mikor nem hallottam mást, csak halk szuszogást visszanéztem. – Ez… Damien? Igen, ez ő. Olyan édes, amikor alszik… Elég Elena! El kell tűnnöd innen! Most!

Épp visszaértem a nappaliba, amikor hallottam, hogy valaki a ház felé közeledik. Nagyon megijedtem. Már az ajtónál járt. Nem volt időm kinyitni az átjárót.

- Muszáj elbújnom valahova! De hova?- kapkodtam a fejem idegesen.

Végül kinyitottam a mögöttem lévő ajtót, és gyorsan elbújtam a helyiségben. Sötét volt, de azt láttam, hogy az nem egy szoba volt. Nagyon kicsi volt, és szinte semmi sem volt benne, csak takarítóeszközöket találtam. Halottam a zár kattogását. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kinyíljon a bejárati ajtó. 

- Még mindig alszik?- hallottam a kérdést, amikor beléptek a házba.

- Gondolom. De mi volt ilyen fontos Michaelnek, hogy nem váltotta le?- ez Max. Viszont a másikat először nem ismertem fel.

- Nem ő a legmegbízhatóbb ember a világon. –Aham. Szóval Tom a másik.

- Hát nem. –értett egyet Max. –Viszont ez még tőle is szokatlan húzás volt. Hiszen tudja, mi a kötelessége. 

- Nagyon remélem, hogy az élete forgott kockán! –csukta be az ajtót Nate. –És különben is! Most hol van?

Pár másodpercig senki sem szólalt meg.

- Ugye nem gondoljátok, hogy tényleg baja esett?- kérdezte Max aggodalommal a hangjában.

- Nem veszi fel a telefont. –mondta Tom.

- Meg kéne keresnünk. –mondta Max.

- És mégis hol keressük? –kérdezte Nate idegesen. –Azt sem tudjuk, hogy hová ment!

- Nézzünk körül az erdőben. –javasolta Tom. –Addig még megpróbálom elérni valahogy.

- Jól van. –mondta Max.

- Menjünk!- sóhajtott Nate. –De mi lesz Damiennel?

- Nemsokára biztosan felébred. De hagyok neki üzenetet. –mondta Tom.

Mikor kimentek előbújtam a rejtekhelyemről, majd odasiettem a falhoz, és kinyitottam az átjárót. Nem akartam megkockáztatni, hogy ott maradok, és Damien egyszer csak felébred, és ott talál.

9/2. fejezet

Heyhey, drága olvasóim!

Először is szeretném megköszöni a több, mint 400 oldalmegjelenítést, a kommenteket és a 3 rendszeres olvasót! Tényleg nagyon hálás vagyok!<3

Megérkezett a 9. fejezet 2. fele, remélem elnyeri a tetszésetek!

Még mindig lehet szavazni a fejezethosszúságra! És természetesen továbbra is várom a véleményeket, feliratkozókat! :D

Puszil, ölel :* <3 : Vivienn J.

"Bár nem mintha nem tudnám, hogy miért nem öribarik, azért kíváncsi voltam, az ő verziójára. Vajon elmondaná az igazat? Hirtelen megtorpantam."

     - Mi az?- kérdezte, hátrafordulva, majd megállt, és visszasétált hozzám. –Miért álltál meg?

     - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. –kezdtem, majd amikor láttam, hogy nem érti, folytattam. –Miért utáljátok egymást annyira a Sullivanekkel?

      - Ez hosszú történet. – mondta, mikor mellém ért. Aha. Szóval megpróbálja elhessegetni a témát.

     - Hát… Időm az van. –mondtam. Akkor is kiszedem belőle!

     - Nos… Nem tudom, hogy mennyit hallottál erről az egészről. –kezdte. –A családjaink még közösen alapították Dollivant, aztán, amikor az utolsó egyenes ági leszármazott utód nélkül halt meg, a két család egymás ellen fordult, hogy megszerezzék a hatalmat, ami egy kívülálló családhoz, a Danken családhoz került. A Dankeneket viszont nem támadták meg, mert jó viszonyt ápoltak mindkét családdal. Mr. Dankennek volt egy lánya, Katherine, akibe Harold Donovan és Edward Sullivan is beleszeretett. Viszont Katherine máshoz akart hozzámenni, és az esküvő előtti napon meghalt ebben az erdőben. A mi családunk szerint a Sullivanek tették, a Sullivanek szerint pedig a Donovanok. Azóta is tart a viszály a két család között. –fejezte be a történetet. Semmi új, csak amit már tudtam…

      - Én nem igazán értem, hogy miért nem teszitek túl magatokat ezen. Hiszen nem veletek történt. Szerintem ennek nincs túl sok értelme… - mondtam, miközben sétálva folytattuk utunkat.

      - Ez a család becsületéről szól. A Sullivanek az óta próbálják ránk bizonyítani a gyilkosságot, mi pedig rájuk. 

      - És miért vagytok annyira biztosak abban, hogy ők tették?- tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztat egy ideje. Honnan tudják, hogy a másik család tette? Ennek semmi értelme!

      - Mert van nálunk valami, ami bizonyítja, hogy nem mi voltunk. –mondta sejtelmesen. Egy bizonyíték? – És ezt nekünk őriznünk kell, mert már nem egyszer próbálták meg ellopni.

      - És mi az? –kérdetem, remélve, ha már ennyit elmondott, beavat a részletekbe is. Még az is lehet, hogy a naplót őrzik! Hiszen, Katherine azt mondta, hogy Clark Danken ott rejtette el.

      - Az had maradjon a mi titkunk. –mondta. Ennyit erről… Akkor nekem kell kiderítenem!

      - Hát jó. –sóhajtottam lemondóan, majd újra futni kezdtem, ő pedig futott mellettem.

Pár perc múlva kiértünk az erdőből.

- Innen már egyedül is boldogulok. Köszi. –álltam meg vele szemben.

- Biztos? Szívesen hazakísérlek. –ajánlotta fel.

- Igen. Azért köszönöm. Szia. –intettem, majd megfordultam, és elindultam. Egy idő után hirtelen megjelent mellettem.

- Hát te?- kérdeztem meglepetten.

- Errefelé van dolgom, és gondoltam mehetnénk együtt egy darabig. –mondta.

- Felőlem. –mondtam. Kicsit ideges lettem… - És hova mész?

- A Danken kastélyban van egy kis elintéznivalóm. –felelte, miközben engem nézett. Jaj ne! Pont oda kell mennie?! Nyugi Elena! Nyugi! Majd elmész másfele. Továbbmész, és megvárod, amíg bemegy, és akkor besurransz. Igen, ez az! Csak próbálj meg nyugodtnak látszani! Nem veheti észre, hogy ideges lettél. Gyorsan! Mondj valamit!

- És mi dolgod van ott?- kérdeztem. Próbáltam olyan higgadtnak látszani, amilyennek csak tudok.

- Beszélnem kell valakivel munka ügyben. –felelte az útra pillantva.

- Milyen munka?- érdeklődtem tovább.

- A nagybátyámnak segítek a cégénél. Kertészettel foglalkozik. Gondolom láttad már a Danken kastélyt. –mondta, miközben végig az arcomat fürkészte. Lehet, hogy mégis meglátott, és csak azt próbálja kideríteni, hogy tényleg én voltam-e? – Mr. O’Dannel, a gondnok már törzsvásárló a cégnél, és vele kell beszélnem a szállítmányról.

- Értem. Tényleg szép a birtok. –mondtam.

- Ezek szerint láttad már?

- Persze. Hiszen itt van az erdő mellett szinte. –feleltem. Már nem is jártunk messze a birtoktól.

- Igaz. –mondta. Hm. Úgy látom, hogy kezd elbizonytalanodni. Akkor jól haladok.  

- Akkor… szia. –mondtam, amikor megálltunk a birtoknál.

- Majd még találkozunk. –mondta mosolyogva, de még nem ment be. Én viszont megfordultam, és elindultam egyenesen.

A sarkon lefordultam, és a szemem sarkából láttam, hogy még mindig ott áll és engem néz. De miért nem megy be? Vagy csak tényleg az érdekli, hogy ott lakom-e? A kertünk mögötti utcában álltam, a fal mögött, ami elválasztotta a birtokot az utcától. Vártam pár percet mielőtt visszanéztem volna. Egyszer csak hangokat hallottam a fal mögül.

- Rendben van, fiam. –hallottam Arthur hangját. –Akkor jövő héten.

- Rendben. –mondta Damien. Ezek szerint tényleg volt itt dolga. –Csak még egy kérdés.

- Mondjad csak!

- Nem ismeri véletlenül Elena Tisdalet?- kérdezte. Istenem! Arra nem számítottam, hogy rákérdez Mr. O’Dannelnél! Most végem van! És honnan tudja a vezetéknevem? Sosem említettem. Észrevettem, hogy Mr. O’Dannel habozik a válaszadással.

- De igen, ismerem. –felelte. Jaj, ne! –Nemrég költöztek a városba Londonból. Az édesanyját gyerekkorától ismerem. –tette hozzá. Ezzel nem utal egyértelműen arra, hogy ott is laknék… Talán Damien nem jön rá. –Miért kérdezed?

- Csak kíváncsi voltam. –mondta. –Akkor jövő héten.

- Igen, igen. 

- Viszlát!- mondta Damien, majd hallottam, ahogy elindulnak a kapu felé.

Óvatosan kinéztem a fal mögül, és láttam, ahogy Damien elmegy. Mikor már biztos voltam abban, hogy nem lát meg, besurrantam a birtokra.

- Jó napot, Mr. O’Dannel!- mondtam, mikor megláttam.

- Szervusz, Elena!- köszöntött mosolyogva. –Nem találkoztál Damiennel? Az előbb ment el. 

- Ami azt illeti, mielőtt idejött volna találkoztunk. De nem mondtam meg neki, hogy itt lakom, és továbbmentem. Majd miután elment, visszajöttem. –vallottam be.

- Sejtettem, hogy nem akarod, hogy megtudják az emberek. A felmenőid nagyon befolyásos emberek voltak, ezért a városlakók titeket is ugyanúgy tisztelnek. Talán még a Sullivan és a Donovan családnál is befolyásosabbak vagytok. –mondta.

- De hát az ő őseik alapították a várost, nem az enyémek. –mondtam, értetlenkedve.

- Nem az egyenes ági őseik, csak azok rokonai. Viszont a te őseid sokáig uralták a várost. Épp ezért nem mondtam meg a Donovan fiúnak, hogy itt laksz. Én is jobbnak látom, ha egyelőre sem a Donovanok sem a Sullivanek nem tudják meg, hogy Danken leszármazott vagy.

- Köszönöm. –mondtam hálásan.

- Nagyon szívesen. De kérlek vigyázz magadra! Ki tudja, mi történhet, ha ez kiderül. Még ha nem is te vagy a Kiválasztott, ők ezt nem tudják. Addig vagy száz százalékig biztonságban, amíg a lehető legkevesebben tudják.

- Hogy érti azt, hogy addig lehetek száz százalékig biztonságban?- kérdeztem kétségbeesetten. Bánthatnak, csak mert Katherine az ősöm?! Vagy, mert én lehetek a Kiválasztott?

- Már említettem, hogy tűntek el emberek, mert belekeveredtek ebbe az ügybe. Nem szeretném, hogy te is úgy járj, mint ők. –mondta aggódva.

- Engem is bánthatnak? Csak azért, mert valakinek a leszármazottja vagyok?!

- Nem biztos, hogy bántani fognak, de ebben nem lehetünk biztosak. De addig biztosan nem esik bántódásod, ameddig nem tudják meg, hogy ki vagy pontosan.

- Amúgy sem állt szándékomban szétkürtölni a városban. –mondtam.

- Akkor rendben van. –nyugodott meg.

Az éjszaka megint érdekesen telt…

- Elena!- jelent meg Kathreine ugyanolyan állapotban, mint legutóbb.

- Katherine! 

- Jönnek!- mondta kétségbeesetten.

- De kik jönnek?

- Bántani akarnak. –mondta sírva.

- De kik akarnak bántani???

- Segíts! Könyörgök!- kérlelt. Már rázkódott a sírástól.

- Segítek. –mondtam, majd közelebb léptem hozzá. –Csak mondd meg, hogy kik akarnak bántani.

- Rossz emberek. Gyilkosok! 

- Ők öltek meg? Többen voltak?- kérdeztem. Többen voltak? Tudja, hogy kik tették ezt?

Katherine nem válaszolt. Csak zokogott tovább.

- Katherine! Válaszolj! Kérlek!

- Itt vannak!- kapta fel a fejét idegesen. A szemei bedagadtak a sírástól.

- De kik? –kérdeztem idegesen. Miért nem válaszol erre a kérdésre?!

- Gyere! Gyorsan!- mondta, majd kiviharzott a szobából.

Egyenesen a könyvtárba ment, én pedig követtem. Ott kinyitotta titkos ajtót, majd lerohant a titkos szobába. Lépteket hallottam mögöttünk. Biztos az üldözőink. Hirtelen megtorpantam. Meg akartam tudni, hogy kik azok. De ekkor Katherine megragadta a karom, és magával húzott. A folyosón menekülve éreztem, hogy egyre közelebb érnek. Hátrapillantottam, de még nem érték el a kanyart. 

- Ne nézz hátra!- mondta Katherine, miközben még mindig húzott.

Mindenáron meg akartam tudni, hogy kik azok, ezért kirántottam a kezem a szorításából, és elindultam visszafelé.

- Mit művelsz?!- kérdezte kétségbeesetten, majd utánam rohant, hogy visszatartson.

- Meg kell tudnom, hogy kik ők. –mondtam hátra sem pillantva. –Ne is próbálj visszatartani! 

- Ne menj!- kérlelt, de hiába. Túlságosan önfejű vagyok.

Mikor befordultam a kanyarban, ott voltak az üldözőink. Csakhogy az arcukat nem láttam, mivel maszk volt rajtuk. Az egyikük megragadta a karom, amikor a fejéhez nyúltam, hogy lerántsam róla a maszkot. Sikítani akartam, de befogta a számat, majd a másik karomat is megragadta. Ekkor rugdalni kezdtem, de a másik maszkos alak felkapta a lábaimat, és így vittek el onnan. Hiába próbáltam kiszabadulni a szorításukból nem sikerült. Hirtelen arra ébredtem fel, hogy leesek az ágyról.

- Áú!- kiáltottam fel, amikor leestem a földre. –Kik voltak azok a maszkos alakok?- kérdeztem magamtól, miközben visszamásztam az ágyba. –És mit akartak tőlünk? És miért csak engem vittek el? És egyáltalán hová akartak vinni?- tettem fel a kérdéseimet magamban. - De mikor kapok válaszokat? Talán, ha nem ébredek fel, akkor többet tudnék… - gondolkoztam.

Abban a reményben hunytam le a szemem, hogy az álom folytatódik, és néhány kérdésemre választ kapok. Csakhogy nem így történt. Az est további részében nyugodtan aludtam. Sem Katherine, sem a maszkos alakok nem tértek vissza.

Reggel nem voltam olyan fáradt, ezért ismét megpróbálkoztam a titkos alagúttal. Ezúttal amikor elértem az utolsó falat, nem hallottam hangokat bentről. Lehajoltam, majd megnyomtam a fal jobb alsó sarkát, ami kitárult előttem. Pár másodperccel az után, hogy beléptem a faházba, rögtön bezárult.

- Akkor!- mondtam, amikor megálltam a nappali közepén. –  Hol kezdjem a keresést?

Úgy döntöttem, először átkutatom a nappalit. Az egész helyet felforgattam. A kanapé párnáit is kiszedtem, kipakoltam a szekrényeket, a falakat körbetapogattam és kopogtattam titkos gomb vagy ajtó után, de nem találtam semmit.

- A fenébe! Itt nincs. –mondtam csalódottan, mikor végeztem. Hirtelen hangokat hallottam kintről. –Jaj, ne! Ne most!

9/1. fejezet

Heeyheeey, Sweeties!:)

Sooo.... Ahogy az előző fejezetnél már írtam, most néhány részt 2 részletben fogok feltenni, így talán könnyebb lesz dönteni, hogy melyik a jobb számotokra.:) Szavazzatok! :D 

Örülnék pár kominak, pipának, feliratokozónak :D

Ui.: Kellemes szünetet mindenkinek! :* <3

Mikor bekanyarodtam a folyosó felénél, hallottam, ahogy a fal bezáródik mögöttem. Ekkor mindent elborított a sötétség. Semmit sem láttam. A falakat fogva haladtam tovább, amíg el nem értem a bezárt falat. Sajnos az nem jutott eszembe, hogy az egyik kezemet magam elé tartsam, ezért nekimentem.

- Aú!- kiáltottam fel inkább meglepetésemben, mint fájdalmamban, majd a homlokomhoz kaptam a kezem. –Oké. A fal megvan. Már csak ki kell nyitnom.

Lehajoltam, majd itt is benyomtam a falat a jobb alsó sarokban. Az kinyílt előttem, majd elém tárult a hatalmas lépcsősor. Elindultam rajta felfelé, közben pedig azon gondolkoztam, amit Katherine mondott.

- Az, ami a ház könyvtárában volt, az nem az igazi napló? Hiszen… ha Mr. Danken száz éve itt rejtette el, akkor Mr. O’Dannel nem láthatta. Akkor az egy másolat volt? Vagy valaki másnak a naplója? Vagy Mr. Danken egy korábbi naplója? És miért itt rejtette el a naplót?- gondolkoztam.

Ekkor odaértem az utolsó falhoz, amit ki kellett nyitnom. Mikor kitárult, beléptem abba a faházba, ahova Nate elhozott. De miét itt rejtette el? Akkor nem hiszem, hogy a Donovanok követhették el a gyilkosságot. Viszont még most sem értek semmit. Már épp indultam volna, hogy körülnézzek egy kicsit, amikor hangokat hallottam. Kintről jöttek. Odarohantam az ablakhoz, majd óvatosan kinéztem rajta. Ekkor Damien és Nate tűnt fel az erdőből, majd mögöttük megjelent Max és Tom, tőlük kissé lemaradva pedig Michael.

- A francba! El kell tűnnöm innen!- mondtam idegesen, majd visszamentem a falhoz, ami mögött a lépcsősor volt. Megnyomtam a sarokban, mire kinyílódott.

Már záródott az ajtó, amikor hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban, és a fiúk belépnek az ajtón. Még nem záródott be teljesen a fal, amikor kinyitották az ajtót. Miután már teljesen bezárult, ottmaradtam, és hallgatóztam, hátha észrevettek valamit.

- Mi volt ez a hang?- kérdezte Damien.

- Mintha onnan jött volna. –mondta Nate, majd éreztem, ahogy egyre közelebb ér. –De itt nincs semmi. –tette hozzá. Közvetlenül a falnál állt.

- Én nem hallottam semmit. –hallottam Max hangját.

- Lehet, hogy csak képzelődtök. –szólalt meg Tom.

- Lehet. –mondta Nate.

Mivel már biztos voltam abban, hogy nem vették észre, ahogy a fal bezáródik, elindultam visszafelé. Bár majd’ megölt a kíváncsiság, nem állt szándékomban hallgatózni.

Mivel nem jutottam előbbre a nyommal délelőtt, úgy döntöttem, ismét megpróbálom. Azonban, amikor odaértem az utolsó falhoz hangokat hallottam bentről, így inkább visszafordultam.

Úgy tűnik, ma nem fogom megtalálni a naplót. Bár azt sem tudom, hol keressem. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, ezért azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam: elmentem futni. Nem tudom, miért, de az erdő fele vettem az irányt. A gondolataim rendezése nem igazán sikerült. Nagyon sok minden kavargott a fejemben, főleg a napló rejtekhelyéről, és arról, hogy kik üldöztek minket Katherinnel. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem is figyeltem, merre megyek. Csak futottam, amerre a lábam vitt. Egyszer csak észrevettem a faházat pár méterre előttem. Ekkor megtorpantam.

Most mit tegyek?- gondolkoztam. –Forduljak vissza? Vagy csak fussak el mellette? Esetleg nézzem meg, hogy még mindig ott vannak-e? Végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha csak elfutok mellette. Akkor még akár be is tudok lesni az ablakon.

Hirtelen megreccsent mögöttem egy ág. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. Már indultam volna, amikor megint hallottam az ágak ropogását. De mikor megfordultam, megint nem állt mögöttem senki.

- Hahó! Van ott valaki?- kérdeztem, de válasz nem érkezett. –Nate, te vagy az?- valami azt súgta, hogy megint ő szórakozik velem. Viszont senki sem válaszolt. –Hát jó…- mondtam, majd inkább bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, és zenét hallgattam, majd folytattam utamat.

Mikor már a háznál voltam, kicsit lejjebb vettem a hangerőt. Hangokat hallottam bentről. Úgy gondoltam, jobban teszem, ha nem nézek be az ablakon, hátha észrevesznek, ezért inkább gyorsan elfutottam mellette. Már kábé öt méterre jártam a háztól, amikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. De nem akartam sem megállni, sem pedig hátranézni, inkább feltekertem a hangerőt.

Mintha valaki a nevemet kiabálta volna, de mivel alig hallottam, könnyen lehet, hogy csak képzeltem. Aztán éreztem, hogy valaki közeledik. Ekkor eszembe jutott, amit még a bátyám tanított. Egy kis önvédelmi lecke… Amikor éreztem, hogy közvetlenül mögöttem van valaki, hirtelen megfordultam, és egy szempillantás alatt megragadtam a karját, és a lapockájához szorítottam. Amúgy ez minden, amire a bátyám megtanított. A manőver közben a fülhallgató is kiesett a fülemből.

- Hé! Hé! Hé!- kiabálta. Amikor megragadtam, még nem ismertem fel, most azonban igen.

- Jézusom! Damien!- mondtam meglepetten, de még mindig nem eresztettem el.

- Szia! Elengednél?- kérdezte.

- Persze. Bocsi. –mondtam miközben elengedtem.

- Úgy tűnik, mi nem tudunk normálisan találkozni. –mondta mosolyogva. A pillangók ismét repkedni kezdtek a gyomromban a mosolyától, de nem mutattam ennek semmi jelét. –Vagy nekem jössz, vagy letámadsz.

- Igen. Úgy tűnik, tényleg nem. –értettem egyet nevetve.

- És mit csinálsz erre?- kérdezte.

- Csak futok. –feleltem, bár szerintem ez elég egyértelmű. –És te? A házban voltál?

- Igen. –felelete furcsa arckifejezéssel. –Te honnan tudod?

- Nate megmutatta. – feleltem egyszerűen.

- Nate?- vonta fel a szemöldökét.

- Igen. –feleltem kicsit zavartan. –Miért?

- Semmi. Csak… mióta vagytok ti ilyen jóban? És egyáltalán hol futottatok össze, hogy elhozott ide? Tudod, előtted egy lány sem járt itt… Ami azt illeti, senki a családon kívül.

- Az erdőben halálra rémített, utána sétáltunk, és itt lyukadtunk ki. Amúgy… nektek, Donovanoknak mániátok, hogy halálra rémisztitek az embert az erdőben???- vontam fel a szemöldököm.

- Úgy tűnik, ezt hozod ki belőlünk. –villantott felém egy széles mosolyt. Mondanom sem kell, mit éreztem…

- De jó nekem!- mondtam cinikusan, majd megfordultam, és futottam tovább. Damien könnyen felvette a ritmusom, és mellettem futott.

- Hová futsz?- kérdezte, majd megfordult, hogy szembekerüljön velem, és hátrafelé haladt tovább.

- Az erdőbe. –mondtam, mire felnevetett.

- Jó. De azon belül?

- Nem tudom. –vontam meg a vállam. –Csak futok.

- És nem félsz, hogy eltévedsz?

- Nem vagyok az az ijedős típus. –mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott. –És te nem félsz attól, hogy neki mész egy fának?- kérdeztem.

- Á! Dehogy. Nem fogok nekimenni egynek sem. –mondta, majd abban a pillanatban nekiment egy hatalmas fának.

- Tényleg nem!- nevettem, de nem álltam meg.

- Várj!- ragadta meg a karmom, majd visszahúzott. –Nem mehetsz oda. –mondta komoly hangon, mélyen a szemembe nézve. Arckifejése láttán abbahagytam a kuncogást, és értetlenül meredtem rá.

- És miért nem?- kérdeztem.

- Az ott a Sullivanek területe. Hacsak nem az ösvényen közelíted meg a területet, akkor nagy bajba kerülhetsz, ha elkapnak.

- De miért? Mi van ott? És milyen bajba kerülhetnék?- kérdeztem hitetlenkedve.

- Azt nem tudom, hogy mi van ott. –mondta, de én éreztem, hogy hazudik. –Azt viszont jobb, ha nem tudod, hogy milyen nagy bajba kerülhetsz.

- Ezt csak azért mondod, hogy távol tarts tőlük, vagy, mert tényleg igaz?

- Mindkettő.

- De miért? Ennyire veszélyesek lennének?

- Nem is tudod, mennyire. –mondta titokzatosan. Kezdett felbosszantani ezzel a sok titokzatossággal. Konkrét dolgot nem tudott mondani.

- Nem lehet, hogy csak ti gondoljátok így, mert a családjaitok ősellenségek?- kérdeztem dühösen. Erre a kérdésre elengedte a karom, majd a sajátjait összefonta maga előtt, így nézett le rám-ugyanis majdnem egy fejjel magasabb nálam.

- Te ezt honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét.

- Lehet, hogy még csak egy hónapja vagyok itt, de hallottam már egy-két dolgot a helyről, és a két család viszályáról. –mondtam dühösen. De azt azért nem akartam elárulni, hogy tudom is, hogy miért utálják egymást. –Egyébként… miért is vagytok ti ősellenségek? –kérdeztem, mikor valaki megszólalt mögöttem.

- Hé! Damien!- érkezett az arrogáns a hang. –Tudom, hogy hivatalosan még nem vagy a területünkön, de szerintem jobb lesz, ha elmész!- kiabálta, mire már én is megfordultam.

- Ez még a mi területünk!- kiabálta oda Damien.

- Az lehet! Viszont a cukorfalat már a mi területünkön áll!- nézett rám. –De semmi gond. Ő maradhat!- mondta vigyorogva.

- Cukorfalat?!- kérdeztem felháborodva, de úgy hogy ő ne hallja. –Ez most komolyan cukorfalatnak nevezett?!

- Igen. –mondta Damien. Komolynak látszott, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik ezen.

- Ti beszélgessetek csak, de én léptem. –mondtam, majd megfordultam, és elindultam hazafelé.

- Veled megyek. –mondta Damien, majd elindult.

- Nem szükséges. –mondtam komoran.

- De igen, mert nélkülem eltévednél, és a végén még a Sullivan birtokon kötnél ki.

- Hát jó. –sóhajtottam. Igaza volt, egyedül biztosan eltévedtem volna.

Futás közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt kedvem beszélgetni. Egész úton kattogott az agyam… Hogy értette Damien, hogy nagy bajba kerülhetek, ha a Sullivanek területére lépek? Azt sem tudtam, hogy az erdő egyik része a Donovan, a másik meg a Sullivan család területe! És vajon melyik Sullivan kiabált ránk az erdőben? És mi az, hogy „cukorfalat”?! Bár… ettől eltekintve egész helyes…. De várjunk csak! Damien még nem válaszolt a kérdésemre. Bár nem mintha nem tudnám, hogy miért nem öribarik, azért kíváncsi voltam, az ő verziójára. Vajon elmondaná az igazat? Hirtelen megtorpantam.