Ez a pillanat is eljött, a történet utolsó sorai. Még nem fogok búcsúzkodni, arra majd egy külön bejegyzést szánok, illetve arról, hogyan tovább ezek után.
Nem mondok sokat a végéről csupán két dolgot:
1. Fény derül arra, miért lett a történet neve The Secrets of the Forest (azon a nyilvánvaló okon kívül, hogy a dollivani erdőben játszódik az egész).
2. Tartogatok még meglepetéseket :3
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
Epilógus
Még most, tíz év elteltével is magammal cipelem a dollivani
emlékek súlyát. Bár amint leérettségiztünk, elköltöztem onnan Damiennel az
oldalamon, mégsem bírok megszabadulni a rémálmoktól. Ezen még a rendszeres
pszichológiai kezelések sem segítenek.
Persze nem minden részem bánja, hogy mindez megtörtént.
Elvégre, ha nem az lennék, aki, ha nem lett volna a kiválasztottság az életem
része, akkor talán sosem ismertem volna meg Damient. Ez pedig azt is jelentené,
hogy nem élnénk öt éve boldog házasságban, és nem lenne két csodaszép
gyerekünk: Nora és Natheniel Donovan. A mi gyönyörű, kék szemű ikreink.
Ha nem lenne a múltam, akkor talán grafikus lenne a
főállásom, ahogy azt korábban mindig is terveztem. Mégsem bánom, hogy nem így
alakult, ugyanis most íróként élem mindennapjaim. Az áttörő sikert a The Secrets of the Forest nevet viselő
trilógiám hozta meg, melyben bár álnevekkel ugyan, de a múltam sötét titkát
vetettem papírra. Ha tudnák, hogy az egész szóról szóra igaz!
Amikor megírtam, azt gondoltam, végre el tudom engedni a
múltam, de van, amitől nem lehet megszabadulni. Ez pedig a bűntudat. Évente háromszor
látogatok el Dollivanba, s utam minden alkalommal a temetőbe vezet. Ez a három
alkalom pedig Nora és Nate halálának évfordulója, és a nap, amikor Katherine
temetésével mindennek véget vetettünk. Legalábbis majdnem mindennek.
Most is épp a temetőben bóklászom. Már meglátogattam Nora és
Nate sírját. Az utolsó csokor virággal a kezemben Katherine Danken sírköve felé
lépkedem. Senki sincs itt rajtam kívül. Ahogy megállok a fekete márványból
készült, hivalkodó sírhely előtt, összezsugorodik a gyomrom. Sosem tudom
leküzdeni ezt a különös érzést, amikor itt vagyok. Talán épp ezért nem szoktam ezen
a helyen túl sokáig időzni. Leguggolok, és a fehér virágokból összeállított
csokrot a szokásos vázába helyezem. Én vagyok az egyetlen, aki virágot hoz neki
– elvégre nem hiányzik senkinek. Három évig tele volt a sírhely mindenféle
koszorúkkal, csokrokkal, mécsesekkel. Ám ahogy a felhajtás a legenda és a
titokzatos test megtalálása körül elhalt, úgy fogyatkoztak meg a látogatók is.
Pár percig csak állok, és bámulom az arannyal vésett írást a
kövön.
Katherine Danken
1895-1913
Szívünkben örök szeretet lángja ég
Ennél
giccsesebb és röhejesebb sírfeliratot nem is választhattak volna.
- Te jobbat választottál
volna neki – szólal meg egy ismerős hang mögöttem. Észre sem vettem, hogy van
itt még valaki rajtam kívül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Szinte semmit
sem változott az évek során.
- Miféle számításokat?
- Nem fogom feleslegesen
húzni az időt – tesz felém egy fenyegető lépést. A sírkőbe ütközöm. Nincs hová
menekülni. – Itt az ideje, hogy beteljesítsd a sorsod. – Ez volt a végszó. Először
csak azt érzékelem, ahogy mozdul, majd a hirtelen rám törő fájdalmat.
Reszketeg, ziháló lélegzettel csuklok össze. Homályos tekintettel fürkészem az
arcát. Mégsem az, akinek hittem.
Érzem, hogy a halál jeges karmaival közeledik, majd
körbeölel. Mintha védelmezne. Utolsó gondolataim a gyermekeim és a férjem felé
kalandoznak. Könnyek csorognak végig az arcomon. Nem ezt érdemlik. Nem akarok
nekik fájdalmat okozni. Annyira szeretem
őket!
Ez az utolsó gondolatom, mielőtt magába szippant az örök sötétség.
~*~
Ahogy
a lelkem lassan elhagyja a testem, különös megnyugvás vesz körül. Megszűnt a
fájdalom, megszűnt a világ. Minden megszűnt. Olyan furcsa az élettelen testemet
látni. Vajon mindenki így érez?
Arra számítok, hogy egyre feljebb és feljebb emelkedem, míg végül
átérek a másvilágra, csakhogy nem ez történik. Félúton ég és föld között
megállok. Felnézek. Az ég vörös és fekete kavalkáddá változott, majd akár egy
villámcsapás, egy füstfelhő kezd keringeni körülöttem. Amikor ez a felhő végül
alakot ölt, elakad a lélegzetem.
Sheila.
Még fel sem fogtam a szavait, máris ismét felkavargott a
felhő, s a boszorkánynak hűlt helye van előttem. Az ég ismét borús felhőkkel
tarkított kék.
Örök körforgás.
Ez a két szó visszhangzik a fülemben. Átvettem Katherine helyét, és ő tudta, hogy ez lesz. Valójában ezért kért bocsánatot tőlem akkor éjjel.
Fogalmam sincs, hogy a szellemeknek van-e szívük, de
akárhogy is, az enyém most megszakadt. A tudat, hogy az átoknak sosincs vége,
és még több utódom éli át azt, amit én, fagyos rettegéssel és mérhetetlen
bűntudattal, dühvel tölt el.
A sikolyom pusztító viharként borítja be a várost.
Sosem lesz vége.
Vége
Jééézusom, te lány xD Kikészíted az idegeimet. Ez a sok halál és szenvedés a semmiért volt?? Na neee.
VálaszTörlésKívánom hogy ez a történet a könyvesboltokba kerüljön és még sok ember szenvedhesse el ezt a csodát :D
Őszintén, le a kalappal. Én pedig nagyon örülök, hogy majdnem végig itt lehettem, követhettem a fejlődésed és a történet alakulását. Köszönöm <3