Végzet - 13. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Tudom... tudom... elkéstem. Már megint...

Bocsánatotokért esedezem! De komolyan. Tudom, hogy nem szabadna ennyire megfeledkeznem néha a blogról, de bevallom, néha örülök, ha egyáltalán csak egy kis pihenésre van időm. Valami dolgom sajnos mindig akad - és most nem mentséget keresek. A TSF szent, erre mindig találnom kellene időt. Sajnos az elmúlt időszakban ez csak most sikerült - DE legalább sikerült. 

Ehhez az egyik olvasóm is nagyban hozzájárult egy privát üzenettel, amiben leírta, mennyit jelent Neki a történet. Elképesztő érzés számomra, amikor valaki azt mondja, hogy én szerettettem meg vele az olvasást. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy erre képes lennék az egyszerű kis történetemmel. Szóval nagyon köszönöm Neked ismét, és a többi Kiválasztottnak is, aki bármiféle visszajelzéssel szolgál egy-egy rész után, mert igen, ezért érdemes ezt csinálni. Értetek. Hogy valami pluszt adjak a történetemmel. 

Az ember hajlamos ellustulni, elfeledkezni bizonyos dolgokról a mindennapok rohanásában, a rengeteg teendő közepette. Ez sajnos még akkor is előfordul, ha az ember nagyon nagyon szereti azt a bizonyos dolgot. Ilyenkor szüksége van egy kis emlékeztetőre, hogy miért is szereti, miért kell folytatnia. Ezzel sajnos én is így vagyok, hiszen a TSF befejezetten csücsül a laptopomon. Már csak Veletek kell megosztanom Elena és a többiek történetét, viszont számomra már teljes. Talán éppen ezért vagyok újabban hajlamosabb a háttérbe szorítani. Talán épp ezért érzem úgy, hogy nagyobb szükségem van a visszajelzésekre, mint bármikor.

Kérlek Benneteket, ha úgy érzitek, nagyon eltűntem, ne féljetek egy kicsit "zaklatni" (persze határokon belül). E-mail, komment, facebook - ahol elértek. Amikor időm engedi tényleg szívesen beszélgetek Veletek, és bármiféle visszajelzésnek hihetetlenül örülök! Szóval ne féljetek, nem harapok.:)

Sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikeredett ez a bevezető, sőt talán kicsit ömlengősre is, de fontosnak tartottam a fentieket elmondani.

Még egyetlen mondat és tényleg befejeztem: A TSF egy számomra már rég feledésbe merült blogversenyen Lea Hope Eastbrook munkájával Legjobb Desugn kategóriában 2. helyezést ért el. Gratulálok Leah, köszönöm a csodálatos munkád! :)

Kicsit bántott, ahogy otthagytam szegény Dr. McNamara-t, viszont inkább legyen bűntudatom, minthogy kiöntsem a lelkem egy idegennek. Bár nyilván nem adja fel ilyen könnyen, és az orvos is csak úgy engedett ki, ha hetente bemegyek kontrollra, illetve ugyanilyen rendszerességgel ellátogatok a pszichológushoz. A hangulatomon az őrs ismerős szürkesége, a rohanás, és a Lindával kapcsolatos emlékek sem segítettek. Ugyanaz a szürke terem az üvegfallal, az asztal, rajta a bekészített pohár víz, a kényelmetlen szék, a diktafon, és Scott nyomozó fürkésző tekintete, amitől a hideg futkosott a hátamon. 

- Remélem, tisztában vagy vele, hogy bármikor elmehetsz. Csupán a munkánkat tesszük, minden jelenlévőt meghallgatunk, hogy minél tisztább képet kapjunk az esetről. Bocsáss meg, hogy berángattalak ide, viszont annyi a teendő, hogy nem igazán tudtam volna elszabadulni.

- Rendben, semmi gond –válaszoltam, ahogy elvárták. Bár egy csendes kávézónak jobban örültem volna.

- Mit láttál azon az éjszakán, Elena?- szegezte nekem az első kérdést.

- Nem emlékszem pontosan minden részletre –kezdtem. –Nos, a bálterem igazán szépen fel volt díszítve a jeles alkalomra. Mindenki csodálatos ruhákat…

- Kicsit pontosítok a kérdésemen. Mit láttál a gyilkosság idején?- vágott közbe azonnal a humorosnak szánt kerülő válaszomba. 

- Semmit. Elment az áram, teljesen sötét volt, mindenki pánikolt. Aztán, amikor visszajött az áram, ott feküdtek a testek. 

- És nem hallottál semmit? 

- Fojtott sikítást, suttogást. Tudja, egy bezárt, sötét bálterem nem épp a legkellemesebb hely. Mindenki meg volt ijedve, mindenki menekülni akart, de nem volt kiút.

- És van valami ötleted, ki tehette?

- Elképzelésem sincs –ráztam a fejem. –Csak azt tudom, hogy bárki is az, nem áll le. Már majdnem negyven áldozata van, és ez most más volt, mint a többi gyilkosság. Ez a valaki ott volt a bálon. És senkinek nem volt gyanús. Ez az ember élvezi a gyilkolást, ez pedig egy tökéletes alkalom volt számára. Az emberek fele ismeretlen volt, bárkinek kiadhatta magát, hogy bejusson. – Ekkor eszembe jutott valami. Nem voltam benne biztos, hogy el kellene mondanom. Hiszen én magam sem voltam biztos a dolgomban. Linda is látta rajtam, hogy hezitálok.

- Bátran, Elena. Még ha egy teória is, legalább kivizsgálhatjuk –biztatott, ám ekkor egy egyenruhás alak nyitott be.

- Főnök, kaptunk egy fülest –szólt sürgetőn.

- Hamarosan visszajövök –intézte felém szavait, majd kiviharzott. Ez a pillanat megfelelőnek ígérkezett számomra a távozáshoz.

- Ahogy kiértem az épületből a dollivani tavaszba, máris tárcsáztam Damient. Elmeséltem neki, hogy majdnem elszóltam magam Philipről. Azonnal odarendelt a házhoz, eltökélte, hogy ismét beszélünk az apjával. Fogalmam sem volt róla, Charles mennyit tudhat, vagy, hogy Damien mondott-e bármit is a fivéreinek. Mindenesetre odamentem, ezúttal a főbejáraton, nem a titkos ajtón keresztül. Bár először ezt terveztem, inkább futottam egy kicsit a birtokig. A komornyik nélkül is eltaláltam az irodáig, ahol Damien már várt. Összenéztünk, de nem szóltunk egy szót sem. Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Fürkésző volt a tekintete, majd kérdőn vonta fel a szemöldökét. Nyilván látszott rajtam, hogy zaklatott vagyok. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem érdekes, majd pár mély lélegzetvételt követően bekopogtunk.

- Ha Philip Greentown ügyében érdeklődtök, akkor jelzem, hogy nem tudok semmit –kezdte Mr. Donovan minden bevezető nélkül. Honnan tudta, hogy mi vagyunk? Hiszen ránk sem sandított, ahogy beléptünk. 

- Hogy érted, hogy nem tudsz semmit?- sétált elé Damien.

- Úgy, hogy nem tudok –sóhajtott fel Mr. Donovan, majd szemüvege mögül ránk emelte tekintetét. –Mrs. Butler elmondta, mi történt, és igyekszem kivizsgálni az ügyet, azonban semmi nyoma. A biztonságiak közül senki sem emlékszik rá, hiszen rengetegen voltak.

- Mi van a kamerákkal?- kérdeztem. Valamikor Nate említette, hogy az ilyen események idejére kamerákat szerelnek fel a lakásban, ezzel elkerülve a lopást és hasonló dolgokat. 

- Megnéztem a felvételeket, de semmi. Nem tudom, melyikük lehetett, hiszen a meghívó felmutatásánál csak kipipálták a nevet, időpontot nem írtak mellé, így eléggé nehéz volt bármire is felfigyelni.

- És nem fedezett fel semmi furcsaságot? Mondjuk, hogy szándékosan takarta a fejét a kamera elől?- érdeklődtem.

- Nem emlékszem ilyesmire –csóválta a fejét, majd fáradtam megdörzsölte az orrhegyét.

- Szóval továbbra is a sötétben tapogatózunk –sóhajtott fel Damien. 

- Pontosan. Ráadásul a legtöbben hazautaztak már. Talán legjobb lenne, ha beavatnánk a rendőrséget –vetette fel az ötletet Charles. –Ez egy meglehetősen biztos nyom, és nekik megvannak az eszközeik a felkutatására. Én pedig, mint polgármester és a ház tulajdonosa, kérhetem, hogy avassanak be az ügybe. Ha megtudok valami lényegeset, persze azonnal elmondanám nektek. Elvégre nagy valószínűséggel a Mester a tettes.

- Ez nem rossz ötlet – értettem egyet.

- Legyen – egyezett bele Damien is. Kelletlenül ugyan, de belement. 

- Remek! Akkor ma be is megyek Lindához. Most azonban menjetek, gyerekek. Dolgom van –intett, majd úgy tettünk, ahogy utasított.

- Akkor este, az edzésen –köszöntem el Damientől amint kiértünk.

- Elena, ne hülyéskedj! Most engedtek ki a kórházból, ma még biztosan nem edzünk –felelte, mire akarva akaratlanul felidegesedtem.

- De nekem erre szükségem van –közöltem ellentmondást nem tűrve.

- Lehet. De akkor sem –zárta le a témát.

- De…

- Nem, Elena! Nem!- ismételgette. –Még nem vagy teljesen jól, ingerült vagy, zaklatott. Ilyen állapotban semmiképp. Pihend ki magad, pár nap múlva beszélünk róla.

- Pár nap?!- Felháborodva kérdeztem.

- Igen. Pár nap –Damien velem ellentétben halálosan nyugodt volt. Nem szóltam semmit, durcásan fújtattam egyet, majd az ajtót becsapva magam mögött, elhagytam a Donovan kastélyt.

Dühös voltam. Dühös Damienre, dühös Charlesra, Lindára, Dr. McNamara-ra, az egész világra; de legfőképp magamra. No meg persze Isten sem maradt ki a sorból. Folyton azt kérdezgettem magamtól: Mivel érdemeltem ezt ki? Mit vétettem, hogy ennyi mindenen kell keresztülmennem? Éreztem, ahogy kezdek belebetegedni ebbe az egészbe. Egyre ingerlékenyebb vagyok, lobbanékony, nem tudom kialudni magam, folyamatosan rémálmok gyötörnek. Talán a józan eszem is cserben hagy egy idő után, feltéve, hogy ez eddig nem történt meg.

Mit sem törődve Damien figyelmeztetésével a faházba mentem az edzőruhámban. Odáig futottam, remélve, hogy addigra lehiggadok, ám ez nem történt meg. Szerencse, hogy van kulcsom az edzőteremhez. Bementem, majd kipakoltam a szőnyegeket, leengedtem a bokszzsákokat, kihoztam néhány dobócsillagot is. Először azokat dobáltam el: egyenesen a bábuk szívébe, fejükbe találtak. Talán még sosem voltam ilyen pontos. Ezt követően hirtelen felindulásból a dobókés készletet is előhalásztam a raktárból, és azokat is a célba hajítottam. Ahelyett, hogy lenyugodtam volna, csak még inkább feltüzelt. Még sosem éreztem ilyet korábban egyetlen edzés alkalmával sem. Kitomboltam magam. A zsákok ütlegelését hamar meguntam, így inkább íjaztam egy keveset. Itt is meglepően pontos voltam. Ezek szerint a düh és ingerültség által megemelkedett adrenalin szintem hatásosnak bizonyult, kifinomultabb lett a fegyverkezelésem, javultak a reflexeim, gyorsabban tudtam döntést hozni. Minden tekintetben fényévekkel jobban teljesítettem. A siker élménye teljesen elborította az agyam. A rendelkezésemre álló összes bábut, céltáblát felhasználva felállítottam magamnak egy akadálypályát, amit normál esetben nagyjából nyolc perc alatt tudnék teljesíteni, akkor sem hibátlanul. Elindítottam a stoppert, majd rohanni kezdtem. Minden egyes lövésem, dobásom, ütésem, rúgásom célt ért, minden akadályt hibátlanul teljesítettem, mindezt röpke négy perc alatt. Kifulladva terültem szét a szőnyegen, lihegtem, kapkodtam a levegő után. Mindenem zsibbadt, ugyanakkor végtelen megkönnyebbülést és elégedettséget éreztem. Aztán megpillantottam Nate-et és Damient az ajtóban állva, amint szó szerint padlót súroló állal, elkerekedett szemekkel néztek körbe a teremben, majd a szemük megakadt rajtam. Inteni sem volt erőm, nemhogy megszólalni. Rettenetesen elfáradtam, mintha a végtagjaim egy elefántot tartanának, annyira nehéznek éreztem őket, ráadásul sajogtak is. Forogni kezdett a világ, aztán szikrákat is láttam.

Talán tényleg megőrültem.

A gondolatra hisztérikus nevetésben törtem ki, ami fuldokló köhögésbe fordult át.

Biztos, hogy megőrültem.

Láttam magam fölött a fiúk aggódó arcát, láttam, hogy mozog a szájuk, de nem értettem őket.

- Csillogsz –nevettem Nate-re nézve. –Meg te is!- nevettem tovább, mire ijedten néztek össze.

Az utolsó, amire emlékszem, hogy egyikük megragad, majd ölben visz ki a teremből.

Abban a szobában ébredtem, ahol régebben még Damien karjai közt merültem álomba éjszakánként. Kintről heves vitatkozás szűrődött be tompán, nem értettem, miről beszélhetnek, vagy, hogy kik azok, ám volt egy olyan érzésem, hogy az exem és a jelenlegi barátom vitatkozik valamin. Mindenem fájt, de sikerült megemberelnem magam és odavánszorogtam az ajtóhoz. Lassan nyomtam le a kilincset, majd kiléptem az ajtón. Valóban ők voltak azok, érkezésemre felém kapták a fejüket.

- Mi történt?- érdeklődtem. Fáradtabbnak tűnt a hangom, mint amilyennek éreztem magam.

- Nem igazán tudjuk –kezdte Nate megfontoltan. –Annyi biztos, hogy valami nem stimmel veled. Nagyon nem. 

- Aggódunk, Elena –tette hozzá Damien. 

- Jól vagyok. – Még magamat sem tudtam meggyőzni, nemhogy őket. Ferde szemmel méregettek.

- Az előbbi jelenet nem éppen erről árulkodott –szólalt meg Damien rosszallón. 

- Oké, tudom, hogy nem fest valami jól a helyzet, de higgyétek el… - kezdtem magyarázkodni, ám Nate közbeszólt.

- Elena, értsd meg, hogy aggódunk. Nem vagy önmagad a Záróbál óta. Mi történt?

- Nem tudom –nevettem fel kínomban. –Nem emlékszem semmire, értitek? Semmire!

- Semmire?- kérdezett vissza Damien.

- Melyik része nem volt világos?

- De miért?- Nate fürkésző tekintettel nézett végig rajtam.

- Ha én azt tudnám!- sóhajtottam. –A kórházban ébredtem, és semmire sem emlékeztem. Aztán beadtak valamit, amitől visszaaludtam. Akkor egy fehér szobában álltam Katherine-nel és három ajtóval. Azt mondta válasszak, így beléptem az egyiken. A bálteremben találtam magam, és megláttam, amit veled beszélgetek –néztem Damienre. 

- Nem emlékszel, miről?- reménytől csillogó szemekkel nézett rám.

- Azt hiszem Ryth volt a téma, de nem vagyok benne száz százalékig biztos. Csupán egy beszélgetésfoszlányt sikerült elcsípnem. Az egész olyan zavaros volt. Aztán hirtelen visszarepültem a szobába. Mintha a Mester beszélt volna hozzám. Már csak két ajtó közül kellett választom. Ezúttal az áramszünet pillanatában tértem vissza a bálterembe, mindenki sikított, menekülni akart. Megkerestem saját magam, és Nate mellett bukkantam rá. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy Melody meghal. Egy árny suhant el mögötte. Férfi volt, ebben biztos vagyok, mivel öltönyt viselt, de nem láttam az arcát, az egész csak egy pillanat volt. Az utolsó ajtó magától szippantott be a fehér szobából az emlékekbe. Már világos volt, mindenhol vérbe fagyott holttestek feküdtek: Melody, Logan, Garreth, Mrs. O’Dannel… Amint anya a nyakamba borult, felébredtem. Ennyire emlékszem az egészből –figyelmesen hallgattak végig, szinte láttam a fogaskerekeket forogni a koponyájukban, ahogy igyekeztek feldolgozni az információkat. –Nem tudom, mi lett az emlékeimmel, miért tűntek el, és miért pont ezek tértek vissza. Tényleg nem tudom, és higgyétek el, engem zavar leginkább. De fogalmam sincs, mit tehetnék. 

- Ez furcsa –ráncoltan Nate a szemöldökét.

- Nem mondod!- néztem rá gunyorosan, mire a szemét forgatta.

- Azért még nem kellene így beszélned –korholt le. 

- Igazad van, ne haragudj. Csak… annyira zavaros ez az egész. Eltűntek az emlékeim! És ami az edzőteremben történt… mintha kezdenék megőrülni.

- Nem vagy őrült –szorított magához. Melegség öntött el, képtelen voltam nem mosolyogni. –Megoldjuk. Nem igaz, Damie?

- Persze –mosolygott Damien erőltetetten. –Beszélnünk kell apával.

- Megint?

- Igen. Talán tud valamit –érvelt. 

- Rendben, de ne ma – feleltem. – Inkább pihennék. Átolvasom még a naplót, hátha találok valamit. 

- Oké –egyeztek bele. Nem akarták erőltetni, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. 

- Bent hagytam valamit reggel az egyik szobában. Felszedem, aztán hazaviszünk, rendben?- nézett rám Damien, sürgető tekintettel várta a válaszom.

- Oké –vontam vállat, mire már be is nyitott a helyiségbe.

- Ti meg mi a fenét csináltok itt?- A hangja döbbent volt, egyben dühös is ahogy dermedten bámult a szoba belsejébe. Nate-tel összenéztünk, majd odasiettünk mellé. Nos, mi is éppúgy meglepődtünk: Liz és Michael gondterhelten ültek az ágy szélén, kétségbeesett tekintettel meredtek ránk. Mi történhetett?