Katherine nyomában - 35. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ismételten szeretném megköszönni a rengeteg támogatást, amit Tőletek kapok! Ti vagytok a legjobbak, és mindig örömmel tölt el egy-egy újabb pipa, komment, feliratkozó látványa.

Vészesen közeledik az évad vége - ez az utolsó előtti rész. Azt még nem döntöttem el, mi lesz ez után: mennyi szünetet tartok a következő évad kezdetéig, ugyanis készül a Trailer az évadhoz, ami nélkül nem lenne az igazi, viszont fogalmam sincs, mikorra várható, és a végtelenségig sem szeretném húzni. Majd meglátom, mi lesz. Lehet, várok egy keveset, hátha elkészül, de addig is csepegtetek információkat, hogy ne unatkozzatok, és legyen min izgulni! :)

És íme még egy hír a héten: 

A Blueberries Design által megrendezett 200 feliratkozós blogversenyen összesítésben a megtisztelő 3. helyezést értem el a bloggal.

Ezúton is nagyon szépen köszönöm az oldal szerkesztőinek az elismerést! :)

Most pedig jöjjön a fejezet!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Damien pár másodpercig lefagyva állt, majd elnevette magát.

- Köszönöm, srácok!- nézett körbe, majd páran azonnal megrohamozták (többségben lányok), hogy személyesen is üdvözöljék és átadják jókívánságaikat. Én karon ragadtam Miát, és a puncsos tálhoz vonszoltam. 

- Mi az? Te nem akarod felköszönteni?

- Túl sokan lógnak a nyakán így is – vontam vállat, majd belekortyoltam az italomba. 

- Ugyan már, El!- jelent meg hirtelen Max, és átkarolt kettőnket. – Beszélj már vele! – A következő mondatot a fülembe súgta, hogy csak én halljam: – A bátyám, és ismerem. Tudom, hogy hiányzol neki.

- Beszélni fogok vele – ígértem meg mindkettőjüknek. – De nem most rögtön.

- Hát jó – sóhajtott Max. – De ajánlom, hogy tényleg beszéljetek. Ha nem, akkor bezárlak titeket egy üres szobába.

- Azt hiszem, erre nem lesz szükség – mosolyogtam rá, majd töltöttem magamnak egy újabb pohár puncsot. Meglepően finom volt.

- Mindjárt visszajövök és minden figyelmem neked szentelem – fordult Max Mia felé. – Viszont még el kell intéznem pár dolgot.

- Rendben menj csak – mosolygott barátnőm a hercegére, aki megajándékozta egy gyengéd csókkal.

- Sietek – simította meg az arcát, majd rám kacsintott búcsúzóul, és távozott. 

- Ne vidd túlzásba a puncsot – figyelmeztetett a szőkeség, miközben ő is töltött magának. Velem ellentétben, neki ez még csupán az első pohár volt. – Ez eléggé spéci cucc. Családi recept. Megiszol négyet, kezded érezni a hatását, az ötödiknél már becsiccsensz. További három és az asztalon táncolsz, ha tíznél többet iszol pedig vagy rókázol, vagy öntudatlanul illuminált állapotba kerülsz és a végén szerelmet vallasz Alexnek és az ágyában kötsz ki.

- Ne aggódj, az soha nem fog megtörténni, akármilyen illuminált állapotba is kerülök.

- Nagyon remélem – kuncogott. – Hányadiknál tartasz?

- Harmadik – közöltem, miközben végig Damienen legeltettem a tekintetem. Igazán jól nézett ki! Fekete koptatott farmer volt rajta sötétkék inggel, aminek a felső három gombját nem gombolta be. A soha le nem vett ezüstlánc mellett még egy dögcédula is lógott a nyakában, bal csuklóján az órája volt, jobbján pedig ezúttal nem viselt semmit. A bőrkarkötője eléggé megviselt már, így nem igazán hordja, és tudom, hogy nagyon szeretne egy újat, csak nincs ideje venni. Nos, ez az én ajándékom számára. Sötétbarna, szinte már fekete haja kócosnak hatott, pedig biztosan sok időt töltött a tükör előtt, hogy így nézzen ki. Mindehhez párosul még az ellenállhatatlan mosolya az aprócska gödröcskékkel a szája sarkában és a mélykék szemével. Nem, egyáltalán nem vagyok szerelmes.

- Kérlek, ne ess túlzásokba. Legalábbis addig ne, amíg nem beszélsz vele. És egyél is. Felszívja az alkoholt, később üt ki. 

- Jól van – bólintottam, de továbbra sem mozdultam. Ugyanis engem nézett. Körülötte továbbra sem oszlott a tömeg, folyamatosan beszéltek hozzá, lányok vihogtak a nyakába, de Ő mégis engem nézett. A pulzusom rögtön az egekbe szökött. Megittam az utolsó kortyot is a poharamban, majd letettem az asztalra. Miára mosolyogtam. – Azt hiszem, ideje lenne köszöntenem.

- Egyetértek – mosolygott bátorítóan, mire elindultam. Hozzá épp akkor érkezett meg Max, így nem hagytam egyedül.

Miközben az ünnepelt felé tartottam odaköszöntem pár embernek, Damien pedig elérte, hogy egyedül legyen, mikor odaérek. Kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, az arcáról sem tudtam leolvasni semmit. Nyelnem kellett. Talán túl elhamarkodottan ítéltem meg, hogy örül nekem. Szerencsére az a négy puncs, amit megittam elég bátorságot és önbizalmat kölcsönzött nekem. Felpipiskedtem, majd nyomtam egy csókot az arcára.

- Boldog szülinapot! - mosolyogtam rá.

- Köszönöm – viszonozta a mosolyt, ám a tekintete furcsán vizslatott. –Te ittál – közölte tárgyilagosan.

- Csak egy keveset.

- Hidd el, a Jones-féle spéci puncsból egy kevés is sok.

- Jól vagyok, Damien – biztosítottam, de a tekintetéből kiolvastam, hogy nem hisz nekem. Tényleg jól voltam. – Tessék. Mindenképpen személyesen akartam átadni – nyújtottam felé a kis fekete dobozt, benne az ajándékával. Továbbra sem vette le rólam fürkésző kék tekintetét, miközben felvont szemöldökkel átvette az ajándékot. Kíváncsian nyitotta a kis dobozt, majd mikor meglátta, mi van benne, hitetlenül elmosolyodott.

- Szóval emlékeztél – mosolygott rám, hogy megjelentek az apró gödröcskéi is.

- Persze, hogy emlékeztem.

- Köszönöm – meglepetten éreztem meg a karjait körülöttem, ahogy magához szorított. Nem gondolkoztam, a kezem automatikusan a nyaka köré tekeredett, úgy bújtam hozzá, miközben beszívtam ismerős illatát. Istenem, annyira hiányzik!

- Azt hiszem… beszélnünk kellene – néztem rá bizonytalanul, miután elengedtük egymást. Válaszul csak bólintott, majd hozzátette.

- De nem most. Egy kicsit később egy nyugodtabb helyen. Majd megkereslek – mosolygott rám még egy utolsót, mielőtt hátat fordított és eltűnt a tömegben.

Egy részem összetört, amiért csak így otthagyott, a másik énem azonban örömtáncot járt, hogy később kettesben akar velem beszélgetni. Csakhogy nem csupán a kapcsolatunk tisztázása miatt akarok vele beszélni. Van itt valami más is, ami miatt tuti, hogy leharapja majd a fejem. De nem érdekel. Magamhoz szorítottam a táskám a gondolatra. Egy percre sem veszíthetem szem elől a kis retikült, ugyanis fontos dolgot rejt.

Az este folyamán Miával, Reachellel, Maxszel és Nate-tel együtt jó pár puncsot elfogyasztottunk, talán a mi kis társaságunk ivott összességében a legtöbbet. És ennek a hatása is megvolt. Mi lányok sokszor a semmin vihogtunk, bár legtöbbször az előbb említett fiúk adtak rá okot. Mindenki nagyon jól érezte magát, mindenkinek a kezében valami ital volt, a táncparketten egész idő alatt heringparti zajlott. A szervezők valóban kitettek magukért. Amikor a DJ váratlanul egy kissé lassabb számot tett fel, sokan párokba rendeződtek és egymásra borulva táncoltak. A szingli lányok is így tettek, aminek hatására néhány humoros kedvében lévő fiú is összeborult. Igazán szórakoztató látványt nyújtottak.

Persze Damient igazi hölgykoszorú vette körül – bár a hölgy helyett szívesebben illettem volna az etikátlanul rövid szoknyás lányokat egy másik, sokkal találóbb kifejezéssel, de jól nevelt, érett tizenhét éves lány lévén nem teszek ilyet –, ő azonban nem táncolt senkivel. Gondolom biztosan azért, nehogy iszapbirkózás kerekedjen a végén, amit elnézve a dülöngélő embereket, vihogó lányokat és ordibáló fiúkat, nagyon is elképzelhetőnek tartottam. Másnap garantáltan fent lett volna a YouTube-on.

Én azonban táncoltam, és nem is akárkivel. Nate ragadott karon és nézett rám boci szemekkel, miközben kezet csókolt nekem, és azt suttogta „Szabad egy táncra?”. Én persze bólintottam. Mellettünk épp Mia és Max dülöngélnek, miközben egyéb elfoglaltságot is találtak maguknak. Nate a derekamra fonta karjait, és magához húzott, én pedig a tarkója mögött összekulcsoltam a kezem, úgy táncoltunk. Egyikünk sem bírta abbahagyni a mosolygást, amit én nagyrészt a sok puncsnak tudok be. Úgy fél fejjel magasabb nálam, így felfelé kellett néznem, hogy éjfekete tekintetébe mélyeszthessem az én kék pillantásom. Annyira gyönyörű szeme van. Mindig is a kék szemek tetszettek, de volt valami az ő sötét pillantásában, ami képes volt beszippantani. Ahogy a csillár fénye tükröződött benne, az sötét írisszel teljesen egybeolvadt pupilla. Mintha egy végtelen fekete lyukba bámultam volna, mégsem volt ijesztő, csupán… lélegzetelállító. Képtelen voltam levenni róla a szemem.

- Nem tudom, mondtam-e már, de…- a fülemhez hajolt és csábos hangon suttogta a következő szavakat –lélegzetelállítóan gyönyörű vagy ma este. Na, nem mintha általában nem lennél gyönyörű, de… ez a ruha… különösen jól áll neked. – Az ajkába harapott, engem pedig olyan érzés fogott el, ami már nagyon régen. Meg akartam csókolni. Nagyon meg akartam csókolni.

- Te sem festesz éppen rosszul – jegyeztem meg, és ez volt az igazság. Bíborvörös inget vett fel, ami talán a feléig volt begombolva és egy ezüstlánc lógott a nyakában, hozzá fekete farmer párosult, barna haja kócosan meredt az ég felé, bal hüvelykujján pedig egy ezüstgyűrű csillogott. 

- Köszönöm. Ritkán hallok tőled ilyet.  

- Öreg hiba – feleltem, mire szélesen elmosolyodott. Tökéletes fogai vannak. A mosolya Damienére és Maxére emlékeztetett. Ők hárman az anyjuk mosolyát örökölték, apró gödröcskével a szájuk sarkában. Tom és Michael ritkán mosolyog, nehéz megfigyelni.

- Mit nézel ennyire?- ráncolta a homlokát. Voltaképpen elég hosszú ideig elemeztem magamban a mosolyát, az ajkának szépen ívelt vonalát. Ha lett volna még időm, a fogait is megszámolhattam volna. 

- Tetszik a mosolyod. – De amint kimondtam, rögtön lesütöttem a szemem, és éreztem, hogy vér szökött az arcomba. Ez eléggé furán hangzott tőlem, de ő csak aranyos félmosolyra húzta a száját. Egyik kezét elvette a derekamról, és végigsimított az arcomon, majd kissé felemelte az állam, hogy ránézzek.

- Hé, ne süsd le a szemed. Bármilyen aranyos is vagy ilyenkor, jobban szeretem, amikor a szemembe nézel. – Amikor azt mondta, hogy aranyos vagyok, a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. Aztán már azelőtt megszólaltam, hogy rendesen átgondoltam volna.

- Csókolj meg!- suttogtam, mire elkerekedtek a szemei, és kissé ijedt képet vágott. Azonnal megbántam, amit mondtam, és azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám az egészet.

- Hidd el, másra sem vágyom jobban – felelte, mire felcsillantak a szemeim, ám ekkor újra megszólalt. – De nem lehet.

- Miért nem?

- Azért, mert Damien barátnője vagy.

- Nem vagyunk már együtt – vágtam rá azonnal. Miért mondja mindenki, hogy együtt vagyunk, amikor nem is?

- De…

- Nate, kérlek – pislogtam fel rá vágyakozva. Tényleg meg akartam csókolni, és nem érdekelt Damien. Lehet, hogy a pia miatt, lehet, hogy azért, mert tényleg kezdtem érezni valamit iránta. Nem tudom. Csak azt, hogy akkor és ott semmi másra nem vágytam jobban. – Kérlek…- suttogtam miközben közelebb hajoltam hozzá, de még nem csókoltam meg. Megvártam, amíg Ő mozdul felém, és csókol meg engem. Az a pár tizedmásodperc egy örökkévalóságnak tűnt.

- A fenébe is!- nyögte, majd végre megéreztem édes ajkait az enyéimen. Egyszerre volt gyengéd és szenvedélyes, én pedig teljesen elolvadtam a karjai közt. Talán még Damiennél sem éreztem ilyet. Talán igen. Nem tudom. Nem volt se időm, se erőm az összehasonlításra, ugyanis minden gondolatomat Nate foglalta el: az ajka az ajkamon, meleg tenyere az arcomon, hosszú zongoristaujjai ahogy a hajamba túrnak, a testéből felém áradó meleg, ahogy egymásnak préselődtünk. A szemem végig csukva volt, képek jelentek meg előttem: az első találkozásunk, amikor feltűnően adta a tudtomra, hogy tetszem neki; a mosolya; a nevetése; amikor egymásnak estek Damiennel; amikor a sebét borogattam; amikor a szobámban kukkoltak Maxszel; a közös edzéseink, ahogy egy–egy új fogást mutatott meg; ahogy küzdöttünk egymással. Rájöttem, hogy már egy ideje volt köztünk némi vonzalom, azonban annyira lefoglalt a titok, Katherine, a Mester, az akkor Damien iránt táplált érzéseim, hogy fel sem tűnt. Csak most, amikor az a hiperszuper ütős puncs miatti illuminált állapotomban csókolom. Vagy lehet, hogy a vonzalmat csak beképzelem a sok italtól? Nem hinném. Most nem. Elvégre mást nem igazán találtam vonzónak körülöttem. Márpedig ha csak attól lenne, akkor jelenleg egy széket is vonzónak találnék, és emlékeim szerint egy székkel sem kezdtem ki amióta itt vagyok. Nem tudom, mennyi ideig tartott a csók, csak abban voltam biztos, hogy ismét egy pörgős szám ment, és körülöttünk mindenki ugrált és énekelt. Mindketten levegő után kapkodtunk, de az a bugyuta vigyort nem lehetett letörölni az arcunkról. Nate megcsókolta a homlokom, majd nekitámasztotta a sajátját, végül vontatottan megszólalt – Ez. Sokkal. Jobb. Volt. Mint. Ahogy. Képzeltem. – Én nem tudtam megszólalni, csupán továbbra is vigyorogtam, mint valami eszelős, és adtam neki egy gyors csókot. Rákulcsolta az ujjait az enyémekre, majd elsétáltunk az asztalunkhoz, ahol Mia és Max beszélgetett zavartalanul. Azt sem vették észre, amikor letelepedtünk melléjük, és feltűnően közel ültünk egymáshoz, amit be kell valljam, nem is bántam. Még én sem tudom pontosan, hogy mi van köztünk, nem hiányzik Mia kombinálása, és hogy máris az esküvőt kezdje tervezgetni.

Összességében végig a mi kis négyfős társaságunk körében múlattam az időt, néha-néha Reachel és a kísérője is csatlakozott hozzánk, párszor pedig Damien is. Olyankor Nate-tel nem fogtuk egymás kezét, nem ölelgettük vagy csókoltuk egymást, de még csak egymásra sem néztünk túl gyakran. Damien teljesen természetesen viselkedett és párszor semleges hangon megjegyezte, hogy szerinte többet ittam, vagyis ittunk a kelleténél, viszont ez alól ő sem volt kivétel. Amit azonban furcsálltam, az volt, hogy nem kezdett ki egy lánnyal sem. Még velem sem. Bár lehet, hogy látott minket a bátyjával korábban, azonban ha ez valóban így volt, nem mutatta. Amikor a közelünkben volt, Mia folyton engem szuggerált és jeleket adott, hogy beszéljek vele. Én azonban nem tettem.

Úgy éjfél tájékán Max figyelmet kért a DJ pultnál lévő mikrofonba kiabálva, mire mindenki elhallgatott, és kíváncsi szemekkel fürkésztük, vajon mit akarhat.

- Először is, boldog tizennyolcadik születésnapot az egyik kedvenc bátyámnak, Damien Donovannak!- kiáltotta, mire mindenki tapsolt és ujjongatott. –Végre legálisan is seggrészegre ihatod magad, gratulálok!- Ezen sokan felröhögtek, azonban akik ismerték már Max humorát, mint például én, csak elmosolyodtam a megjegyzésre. – Most pedig, megkérek mindenkit, hogy üljön le, vagy pedig húzódjon a terem hátsó részébe, ugyanis egy kis meglepetés érkezik!

Tettük, amit kért, majd egyszer csak Damien néhány elvetemült haverja jelent meg… khm…szóval… Öten voltak, mindegyikükön magas sarkú cipő, harisnya, miniszoknya és egy olyan felső volt, amiből a fél hasuk kilátszott, a kezükben pedig egy-egy pom-pomot tartottak, és ki voltak sminkelve. Mindenki röhögő görcsben tört ki, amikor idétlenül túljátszva és vihogva betipegtek a terembe. Elég részegnek kellett lenniük, hogy rá tudták venni őket erre, azonban egyikük sem bukott fel a tűsarkújában, bármilyen idétlenül is mozogtak bennük. Ezért mindenképp hatalmas elismerés jár. Előadtak egy röhejes koreográfiát, mint az igazi pompomlányok, borzalmas szöveget kántálva. „Mondd, hogy D, mint dögös! Mondd, hogy A, mint Adonisz! Mondd, hogy M, mint modell alkat! Mondd, hogy I, mint Isten! Mondd, hogy E, mint erős! Mondd, hogy N, mint nadrág nélkül nálam este! Damien!” Az „N” mondata elég érdekes volt, de mindenki jót röhögött rajtuk, majd az utána következő táncon is, amit Celine Dion I’m Alive című számára adtak elő, akárcsak a Marsupilami című röhejes francia filmben. Már fájt a hasam a nevetéstől, és közben további adag puncsot juttattunk a gyomrunkba mindannyian, ami csak még jobban hozzátett a hangulathoz.

A csodálatos műsort követően karaoke vette kezdetét, egy hatalmas kivetítőre vetítve a dalszövegeket. Természetesen én is énekeltem. Állítólag a hangfekvésemnek legjobban a rock és egyéb mélyebb számok állnak jól, így hát egy ilyet adtam elő, egész pontosan a Black Veil Brides-tól az I am Bulletproof című számot, ami az egyik kedvencem. Ezután kikényszerítettek belőlem még egy számot, ami a Thousand Foot Krutch nevű zenekar Fly on theWall című száma volt. Utánam Danny következett a sorban, aki önállósította magát, és előadott pár saját számot, de utána visszaállt a rendszer és folytatódott a karaoke. Voltak olyanok is, akiken jót derültünk, elviccelték az egészet, és voltak egész tehetséges előadók is. Mi Miával és Reachellel végigtomboltuk az egészet. Hirtelen erős szorítást éreztem a karomon. Amikor felpillantottam, Damien kék íriszeivel találtam szembe magam, bár a szép kék rész csak egy vékonyka kör volt, annyira kitágult a pupillája a sok alkoholtól. Gondolom az enyém is hasonló lehet. 

- Szia! Te nem énekelsz?- próbáltam túlkiabálni a körülöttem lévőket és a zenét. 

- Talán majd később. Beszélnünk kell – nézett rám nyomatékosan.

- Oké – bólintottam vidáman. Talán kicsit túl vidáman. Damien kivezetett a bálteremből, át egy kicsit odébb eső üres szobába.

- Elena, kérlek! Mégis mennyit ittál?- nézett rám kicsit megrovón, mégis, mintha jól szórakozott volna rajtam. Na, köszönöm szépen. 

- Talán egy pöppet –csuklás – többet a kelleténél – kuncogtam, majd ismét csuklottam egyet. Ó, a fenébe!

- Egy pöppet, mi?- kérdezett vissza fejcsóválva.

- Ja. Egy pöppet – bólintottam.

- Aha. Szóval nem tudunk normálisan beszélni egymással, igaz?

- Dehogynem!- vágtam rá sértetten. – Annyira azért nem vagyok részeg. 

- Oké. Akkor beszélgessünk - kezdte, de ekkor eszembe jutott valami.

- Várj egy percet! Elfelejtettem valamit. Meg ne moccanj!- parancsoltam rá, majd próbáltam méltóságteljesen kirohanni, ám megbotlottam a padlószőnyegben és nekiestem az ajtó szélének. Damien csak nevetett rajtam, de nem érdekelt. Visszarohantam a bálterembe, egyenesen az asztalunkhoz, magamhoz vettem a kistáskám, amit a székemen hagytam, és rohantam vissza a szobába. Ezúttal sikerült nem elesnem.

- Ez komoly?- nézett rám Damien értetlenül. –Komolyan a táskádért futottál vissza?

- Nem. Azért, ami benne van. – Erre egy újabb értetlen pillantást kaptam válaszul, mire előhalásztam belőle a könyvet. Ezért már egy dühödt értetlen pillantás volt a jutalmam. 

- Ezt ugye nem mondod komolyan?! - üvöltött rám.

- Még azt sem tudod… - kezdtem volna megmagyarázni, de esélyt sem adott rá.

- Elena! Hogy hozhattad el azt ide? Ez túl veszélyes! Túl kockázatos! Túl felelőtlen! Mégis mi a fenét gondoltál?! - kétségbeesetten és dühösen a hajába túrt. Ekkor vettem észre, hogy rajta van a bőrkarkötő, amit tőlem kapott. Melegség áradt szét bennem, és akaratlanul is elmosolyodtam. Persze amint ismét rám szegezte azt a vérfagyasztó tekintetét, a mosoly azonnal eltűnt az arcomról. 

- Hallgass meg – kértem teljesen nyugodtan. – Erről akartam veled beszélni korábban – mutattam fel a naplót, mire felvonta a szemöldökét.

- Rendben. Mi történt? Megtudtál valamit?

- Nos, igen is meg nem is. – Erre a kijelentésemre összeráncolta a szemöldökét, de nem szólt semmit, így folytattam. – Katherine holttestéről eddig semmi, de már nem sok van hátra a könyvből, így gyanítom nemsokára arról is szót ejt. Viszont megtudtam valamit, ami érdekelhet.

- Mégis mit?

- Tudom, a Sullivanek titkát – mosolyodtam el ravaszkásan. A kijelentésre szó szerint leesett az álla. 

- Mi? Mikor? Hogyan? Mi az? Beszélj!- hadarta.

- Figyelj, a mikor és a hogyan nem számít. A lényeg az, hogy nem a mi oldalunkon állnak. Lepaktáltak a Mesterrel. Egészen pontosan Mr. Sullivan, Gareth, Logan és Alex. Liz és Josh szellemileg nem bizonyultak elég erősnek, és érzelmi kötődésük van velem állítólag, ezért nem tagjai ennek a szövetségnek. Bár nem tudom, ebben mennyire hihetek. Mindenkivel óvatosnak kell lennünk.

- Mindig is tudtam, hogy sötét egy család – húzta gúnyos félmosolyra a száját. – És akkor elárulnád, hogy miért hoztad ide a naplót?

- Tekintve, hogy a Sullivan ház hemzseg a rosszakaróimtól, arra gondoltam, vigyázhatnátok rá ti. Itt nagyobb biztonságban lenne, amíg vissza nem költözünk.

- Rendben, elrejtem a szobámban. Még mindig nem költöztök vissza?

- Jövő héten, ha minden igaz. De lehet, hogy Mr. Sullivan kitalál valamit, hogy maradjunk, és a közelében tudhasson a naplóval együtt.

- Remélem, mihamarabb visszaköltöztök. Eddig sem voltak jó érzéseim azzal kapcsolatban, hogy ott laktok, de most már még kevésbé –jegyezte meg.

- Ezzel egyetértünk –bólintottam, majd hirtelen kínos csend állt be közöttünk, amit végül én törtem meg. –Azt hiszem, vissza kellene mennünk.

- Igazad van. Menj csak, én ezt addig elrejtem –lóbálta meg előttem a naplót, majd sarkon fordult és elment, így én visszamentem a bálterembe.

Másnap fáradtan, sajgó fejjel ébredtem a szobámban. Az éjjeliszekrényemen álló órára pillantva sóhajtva állapítottam meg, hogy már délután négy óra. Hirtelen a telefonom kezdett hangos csörömpölésbe. A kijelzőre pillantva meglepetten húztam fel a szemöldököm, majd megnyomtam a „fogadás” gombot. 

- Igen?

- Végre, csak hogy felvetted!- szólt bele kissé idegesen.

- Bocsáss meg, amiért próbálom kipihenni a másnaposságot –vágtam rá flegmán.

- Mondtam, hogy ne igyál annyit –korholt le azonnal. 

- Damien, térj a tárgyra – sóhajtottam miközben lebattyogtam a konyhába fájdalomcsillapítóért. 

- Gyere át hozzánk, azonnal!

- Mi? Miért?

- Azt hiszem találtam nyomot a naplóban –felelte izgatottsággal teli hangon.

- Te? Mégis hogyan?

- Felírtam magamnak a kódot, amikor először néztük, az alapján olvasgattam, bár kicsit sokáig tartott – magyarázta.

- Fél órát adj – mondtam, majd meg sem várva a válaszát kinyomtam a telefont.

Bevettem a pirulát egy nagy pohár vízzel, majd tovább küszködve a fájdalommal lezuhanyoztam. Miért nem hatnak ezek az izék azonnal? Nagyban megkönnyítenék a dolgom.

Két perc alatt magamra kapkodtam a ruháim, feltettem egy gyors sminket, majd miután közöltem a nagyérdeművel a nappaliban, hogy „Majd jövök!”, már ott sem voltam. Futva tettem meg az út nagy részét, elvégre a két kastély a város két szemközti végén van. Ennél messzebb nem is lakhatnának egymástól. Lihegve estem be a Donovan kastélyba, ahol a titokzatos komornyik egy pillantást vetett rám, majd el is tűnt. Pár másodperc múlva Max jelent meg előttem.

- Azt hittük már ide sem érsz! Siess!

- Neked is, szia. Köszönöm, már jobb a fejfájásom, és igen, egy pohár víz igazán jól esne – szólaltam amilyen gúnyosan csak tudtam, csakhogy folyton belelihegtem a mondatba. 

- Jól van, ne haragudj, de ez most fontos – hadarta, miközben maga után húzott abba a titkos szobába, ahol korábban a napló kulcsát őrizték. 

- Miért kellett ilyen gyorsan idejönnöm?- kérdeztem, amint beértünk a terembe. Mind az öt testvér jelen volt, érkezésemre felkapták a fejüket a naplóról. Először Michaelre siklott a tekintetem, aki jelentőségteljesen nézett rám. Értem mit akart üzenni, így csak aprót bólintottam. Nem mondtam el senkinek, nem kell aggódnia. A következő Nate volt. Rám mosolygott, amitől melegség áradt szét bennem, azonban nem nézhettük egymást túl sokáig, az már feltűnő lett volna. Még meg kell beszélnünk a történteket. Mindenki más sürgető tekintettel vizslatott.

- Olvasd ezt itt!- tolta elém Damien a könyvet, és a harmadik sorra mutatott. Rutinos gyorsasággal olvastam el az előttem lévő sorokat.

- Ezt nem hiszem el! – suttogtam elképedve, miközben az utolsó szavakhoz értem. –Tudom, hol a holttest.