Drága Kiválasztottak!
Megérkezett a következő fejezet, ami az előzőhöz hasonlóan kicsit hosszabbra sikerült a megszokottnál, de remélem, nem bánjátok.
Nagyon szépen köszönöm a pipákat és a hozzászólásokat - akár itt, akár a Facebook csoportban -, tényleg nagyon sokat jelentenek! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
~*~
Másnap délután bementem anyuhoz a belvárosba, ahol az
ügyvédi irodája egy téglaépületben kapott helyet, ami kellően régiesnek és
hivatalosnak tűnt. Három emeleten helyezkedtek el benne irodák, mindegyik
bizonyos ügyekkel foglalkozó jogászokat rejtettek az ajtók mögött. Mia is
elkísért, és határozottan támogatta az ötletem, miszerint költözzünk vissza a
Danken kastélyba. Nem szeretett a Sullivan kastélyban lenni. Állítása szerint
tele van negatív energiával. Általában maximum tíz percet töltött ott, amikor
beinvitálták, hogy várjon meg nyugodtan odabent, ne fagyoskodjon.
Anya irodája a harmadikon volt, és bár volt lift,
mégis inkább a lépcsőt választottuk.
- És mit mondasz neki?- kérdezte felfelé,
miközben a téli sapkájától összekócolódott szőke fürtjeit próbálta rendbe szedni.
- Mégis mit mondanék?- kérdeztem, miközben
megálltam segíteni neki, mert már rossz volt nézni a szenvedését. –Azt, hogy
vissza akarok költözni. De a monológomat majd meghallgathatod odabent.
- Mi? Hogy én is menjek be veled?
- Persze. Miért, mit gondoltál? Te vagy a
lelki támaszom. – Ettől a mondattól elmosolyodott, majd bólintott.
- Oké. De ha nem bánod, én meghúzódom a
sarokban.
- Csak nem félsz anyámtól?- nevettem fel.
- Nos, általában nem. Azonban amikor
felveszi azt a „Veretlen ügyvéd vagyok, azt hiszed, legyőzhetsz?” - nézést, akkor valld be, hogy ijesztő.
- Nem ijesztő, csak meggyőző – válaszoltam,
majd bekopogtam az iroda ajtaján. Anya asszisztense, Mario nyitott ajtót.
Gyakornok, idén végez a jogi egyetemen. Kicsit kocka, de nagyon kedves fiú.
Mellesleg pedig van egy szintén jogot tanuló vörös hajú barátnője. Igazán jól
passzolnak. Amikor meglátott, elmosolyodott.
- Elena, minek köszönhetem a kellemes
meglepetést?- kérdezte miközben oldalra lépett, hogy be tudjunk menni. Egy kis
előtérbe léptünk, ami várószobaként funkcionált. Kávébarna falak, egy íróasztal
tele iratokkal és egy telefonnal, a festményeim közül néhány felaggatva a
falra, egy kanapé és néhány szék. Szemben egy újabb ajtó volt, a tényleges
iroda.
- Anyához jöttünk – feleltem.
- Most épp vannak nála, de nemsokára végez.
Addig nyugodtan üljetek le –mutatott a kanapé felé. – Kávét? Teát?
- Nem, köszönjük – válaszoltunk egyszerre.
Mario minden további nélkül leült, és tette a dolgát.
Szívesen beszélgettünk volna, de végig a telefonon beszélt egy ügyféllel. Úgy
negyed óra várakozást követően kinyílt az ajtó, és egy idős férfi lépett ki
rajta öltönyben. Röviden biccentett előbb felénk, majd Mario felé, végül
távozott. Felálltam, hogy bemenjek, Mia azonban a kanapén maradt. Felvont
szemöldökkel néztem rá.
- Muszáj?- nézett rám meggyötörten.
- Igen. – Ezzel karon ragadtam, és behúztam
magam után az irodába. Ez is úgy nézett ki, mint a mini recepció, csak nagyobb
volt, tele könyvespolcokkal, amik roskadásig meg voltak pakolva szakkönyvekkel,
iratokkal.
- Sziasztok!- Anyát láthatóan megdöbbentette
az érkezésünk. Elegáns volt, mint mindig. Hosszú barna haja kontyban fel volt
tűzve, enyhe smink volt rajta, pont amennyi kell, fekete nadrágkosztümöt viselt
fehér blúzzal, ami kiemelte az alakját. Megnyerő, mégis határozott és
céltudatos nő benyomását keltette.
- Szia, anya.
- Jó napot, Mrs. Tisdale – köszönt halkan
Mia is, majd meghúzta magát a továbbiakban.
- Beszélnünk kell – közöltem ellentmondást
nem tűrő hangon.
- Rendben, üljetek le – mutatott az
íróasztala előtti két székre, mi pedig helyet foglaltunk.
- Nem köntörfalazok, egyszerűen csak
kimondom, miért vagyunk itt.
- Nagyon helyes, ugyanis nem sok időm van a
következő ügyfelem előtt –közölte rezzenéstelen arccal, majd kíváncsian rám
nézett.
- Vissza akarok költözni a Danken kastélyba.
És nem akarom hallani a kifogásaidat – emeltem fel a kezem, amikor szólásra
nyitotta a száját. – Nézd, ha eddig nem jutottak előbbre a nyomozással, akkor
ezután sem fognak. Már minden négyzetmillimétert átkutattak vagy ötvenszer. Ha
valamit nem találtak meg ennyi idő alatt, akkor ezek után sem fogják. Ezen
kívül ott vannak azok a hülye kamerák ahhoz a hülye műsorhoz, aminek a
kezdetekor mellesleg arról volt szó, hogy csak egy hónapig tart, de az már vagy
három hónapja volt. Annak is örülnék, ha felhasználnád az ügyvégi szaktudásod
és eltüntetnéd Lana Moore-t és az idióta sleppjét az életünkből. Minden
eszközünk megvan hozzá, és az a hülye szerződés sem ezt írta, és meglehetősen
elegem van a nőből. Más szavakkal élve: vissza akarom kapni az életem. A saját
házunkat, a saját szobámat, Mr. és Mrs. O’Donnelt, hogy ne kelljen elviselnem
Alex Sullivan képét nap, mint nap, hogy meg lehessen szólalni az asztalnál,
hogy ne rögzítse minden mozdulatomat egy hülye kamera a nap huszonnégy
órájában, hogy ne tegyenek fel hülyébbnél hülyébb kérdéseket egy legendáról,
amiről még annyit se tudok, mint az a nő…- Már szinte kiabáltam, és alig vettem
levegőt beszéd közben. Rendesen lihegtem, mire a mondandóm végére értem. Mia
elkerekedett szemekkel nézett rám. Meglepett ezzel, hiszen ő az az igazi
életvidám, pozitív lány, akinek mindig van valami mondanivalója. Most azonban
mégis a torkán akadt a szó a kitörésem hallatán. Anya arcán azonban semmilyen
érzelem nem tükröződött. Csupán a szeme kerekedett el alig észrevehetően. A
rengeteg bírósági tárgyalás, amin részt vett már megedzette az érzelmei
elrejtését illetően. Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon, közben már
összeszedtem magam, és kitaláltam mit mondok, ha ellentmondana. Végül csak
ennyit mondott:
- Rendben.
- Hatásos érveim voltak, szóval ne ellen…
hogyan? Most komolyan azt mondta, hogy rendben? - Néztem kérdőn Miára, aki csak
bólintott.
- Rendben, Elena. Visszaköltözünk – mosolygott
rám anya. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. Ha nem lett
volna köztünk az asztala, akkor talán meg is öleltem volna.
- Azonban ami a műsort illeti…- Ezen a
ponton elhallgatott, majd a fiókjából előhúzott egy sárga irattartót, és
átnyújtotta.
- Mi ez?- kérdeztem, miközben visszaültem a
székre (a heves magyarázás közben felálltam), és Miával közösen tanulmányozni
kezdtük. Rengeteg rész különböző színű szövegkiemelővel volt kihúzva, szinte az
egész színes volt.
- Ez a műsor szerződése?- kérdezte barátnőm,
mire anyám bólintott.
- Igen. A kékkel aláhúzott részt nézzétek. –
Úgy tettünk, ahogy mondta. A kék az apró betűs rész volt, méghozzá a műsor és a
forgatás időintervallumára vonatkozó paragrafuson belül.
- Tessék?- vontam fel a szemöldököm. –Itt az
áll, hogy „A műsor eredetileg tervezett egy hónapos forgatási ideje
meghosszabbítható, amennyiben az szükséges a nézhetőség szempontjából. Ez a
hosszabbítás plusz egy hónaptól egészen fél évig terjedő intervallumba
sorolható be. Ha a fél év hosszabbítást követően sem sikerült értékelhető
anyagot összeállítani a műsor számára, újabb szerződésben kérhető a
műsoralanyok beleegyezése az újabb egy hónaphoz, ami később nem több mint hat
hónapos hosszabbítást vonhat maga után automatikusan, amennyiben szükséges.
Ezen túl nem hosszabbítható meg a forgatási idő egyetlen nappal sem. Amennyiben
az első hat hónapos hosszabbítást követően az alanyok nem egyeznek bele az
újabb egy hónap forgatásba, a kamerákat és minden egyéb eszközt, amelyeket a
forgatás során igénybe vettünk eltávolítunk, azonban kérdéseket továbbra is
feltehetünk, és egyéb forrásokból építkezünk tovább. Ennek részletesebb leírása
a negyedik cikkely…”- A mondatot már nem fejeztem be, ugyanis nem volt
jelentősége.
- Aláírtuk a szerződést. És tisztában voltam
ezzel az opcióval is, azonban nem hittem volna, hogy szükséges lenne az a
bizonyos hosszabbítás. De mint látod, tévedtem – vont vállat. – Még maximum
négy hónapig furakodhatnak be az életünkbe. A második hosszabbítást már nem
írnánk alá.
- És nincs valami kiskapu?- néztem rá
reménykedve, miközben újra elolvastam az idióta apró betűt.
- Semmi –rázta meg a fejét bocsánatkérőn. – Ez
egy nagyon jól átgondolt, gondosan megírt szerződés. Minden lehetséges kibúvót
elkerültek. Sajnálom. Legkésőbb négy hónap múlva szabadulhatunk meg a
kameráktól. Addig is imádkozz, hogy derítsék ki Katherine üknagyanyád
gyilkosát, és előbb elmenjenek. – Ó, ha ez ilyen könnyű lenne…
- Hát jó… - sóhajtottam, és intettem Miának,
hogy megyünk, azonban még egy gyors kérdésre visszafordultam. – De akkor
hazaköltözünk, igaz?
- Igen - mosolygott rám.
- És mikor?
- Még a héten – ígérte meg, mire boldogan
bólintottam.
Mia egész úton arról beszélt, hogy alig értett valamit
a beszélgetésünkből. Nem mintha szakszavakat használtunk volna vagy ilyesmi, de
állítása szerint ő már az elején elvesztette a fonalat, és a végére megfájdult
a feje. És persze a beszélgetésünkből nem maradhatott ki Damien szülinapja sem.
Max barátnőjeként természetesen ő is hivatalos, ráadásul még a szervezésben is
segít nekik. Addig könyörgött és áradozott, hogy milyen jó buli lett, hogy
végül beadtam a derekam, és rábólintottam, hogy elmegyek.
Az
esti edzésre menet már felkészültem, hogy Nate nekem ront majd, és a döntésemre
kíváncsi. Amikor azonban odaértem, nem találtam a gyakorlóteremben, sem pedig a
fegyverraktárban, így hát elindultam megkeresni a szobákban. Amint beléptem
rögtön nyugtáztam, hogy nincs sem a nappalinak használt kis térségben, sem
pedig a mellette lévő konyhában, így elindultam a szobák felé. Az első
néhányban semmi. Majd… majd a zöld szobában - amit én elkönyveltem Damienének,
mivel mindig ott aludt - olyat láttam, amire soha életemben nem számítottam.
A szobában egy sötét hajú srác, és egy határozottan
fekete hajú lány csókolóztak az ágyon fekve –hozzátenném, hogy (még) ruhában.
Teljesen lefagytam. Bár a fiút nem tudtam kivenni, a lány hátulról
kísértetiesen hasonlított Lizre. Liz… és Damien?! Nem tudtam másra gondolni,
hiszen a lányt felismertem, itt pedig mindig Damien van, hiszen mindenkinek
megvan a maga szobája itt is, ha jól tudom. Teljesen sokkot kaptam. A gyomrom
apróra zsugorodott, a torkomban akkora gombóc keletkezett, hogy alig kaptam levegőt.
Csak pár pillanat alatt történt mindez, de rettenetesen szíven ütött. Már
éreztem a könnyeket lecsordulni az arcomon, és készültem volna ninjaként,
észrevétlenül távozni, amikor az ajtó bevágódott mögöttem, a párocska pedig
abbahagyta az intenzív nyálcserét. Azt hiszem, ugyanolyan döbbent arcot vágtam,
mint ők.
- A kurva életbe!- szólalt meg először a
párocska férfi tagja. Nem Damien volt az.
- Elena, kérlek, ez nem… Kérlek, ne mondd el
senkinek – vette könyörgőre Liz, és odaszaladt mellém. Amikor meglátta az
arcom, szürke szeme kétségbeesettebben vizslatott, mint azelőtt. – Mi történt?
Miért sírtál?
- Én… én csak azt hittem, hogy ő… és én
csak… nem akartam megzavarni semmit. De ez… ti mióta, és… Na, jó, le kell ülnöm
– makogtam össze-vissza zavaromban.
- Nos, előbb utóbb valaki úgyis rájött volna
– simította meg Liz a karomat, miközben leültetett egy székre.
- De miért pont ő?! Bárki más jobb lett
volna, még az apám vagy a te apád is…
- Michael! Elég legyen!- förmedt rá Liz,
mire az elhallgatott.
- És még te voltál rám kiakadva a tiltott
kapcsolatom miatt Damiennel! - A hangom csak úgy csöpögött a gúnytól, és egy
hasonlóan gúnyos, lenéző pillantás volt a jutalmam.
- Ne említsd a két kapcsolatot egy lapon – sziszegte
a fogai között.
- Miért ne? Ez sem kevésbé tiltott, mint a
miénk volt! - Teljesen kikeltem magamból. Hogy képzelte ez a tahó, hogy megvet
engem, elítél és kioktat a Damiennel való tiltott kapcsolatomról, amikor Ő és
Liz is pontosan ugyanolyan tiltott kapcsolatban éltek?
- Mit kérsz a hallgatásodért?- váltott át
nyugodtabb hangnembe, amikor rájött, hogy igazam van.
- Tudod, azok után, ahogy bántál és bánsz
velem, nem tudom, mi okom lenne a hallgatásra – néztem rá ravasz mosollyal.
- Ha miatta nem is, tedd meg értem – nézett
rám Liz könyörgőn. – Tudod, hogy kitagadnak minket, ha ezt megtudják. Kérlek,
Elena. Könyörgöm. Megteszek bármit, amit kérsz, és Michael is. Igaz, Michael?
- Igen. – Nehezére esett kimondani, de végül
csak összejött.
- Előbb áruljátok el, hogy mióta tart. – Összenéztek,
majd szinkronban válaszoltak:
- Nyolc hónapja. – Ismét összenéztek, és
szerelmetesen egymásra mosolyogtak. Legalább valakik boldogok.
- Most pedig áruld el, mi kell ahhoz, ne
járjon el az a nagy szád –öltötte fel Michael ismét a mogorva ábrázatát.
- Csak egy dolgot kérek. Tőled, Liz. – Ilyen
lehetőségem nem adódik több.
- Bármit megteszek. Mit kérsz?
- Áruld el a családod titkát – néztem a
szemébe, mire azok elkerekedtek, és ha lehet még meggyötörtebben pillantottak
rám.
- Ne… kérlek, csak ezt ne, én nem…
- Azt mondtad, bármit megteszel. Ezt kérem
cserébe. Ha nem árulod el, akkor elmondom mindenkinek, hogy rajtakaptalak
benneteket. És onnantól kezdve bárki bármikor ismét megteheti, mert figyelni
fognak rátok. Te döntesz. – Sokáig gondolkozott, majd végül bólintott.
- Rendben. Csak ígérd meg, hogy nem mondod
el senkinek, és nem adod jelét, hogy tudod.
- Ezt megígérhetem.
- Oké. – Nagy levegőt vett, majd felemelte a
mutatóujját. –Azt hozzá kell tennem, hogy Josh és én nem vagyunk részesei a
tervnek, mert apánk szerint túl nagy köztünk az érzelmi kötődés, és nincsenek
olyan képességeink, mint a bátyáinknak.
- Oké. De áruld már el, miről van szó!-
sürgettem.
- Jól van. Jól van –felelte, majd ismét
sóhajtott. – Edward Sullivan Katherine és Steve halála után naplót kezdett
írni, hogy valamivel fel tudja dolgozni és ne őrüljön meg. Ez a napló a mai
napig megvan, úgymond ez a család Bibliája már egy évszázada, minden Sullivan
ismeri és ismerte. Edward tudta, hogy valaki Katherine lányának, Caroline-nak
az életét veszélyeztette. Mivel túlságosan is Katherine-re emlékeztette, saját
gyerekeként tekintett rá. Ő volt az egyelten kapaszkodója, hogy elveszítette két
egykori legjobb barátját, akikkel az idő során ellenségekké váltak ugyan, és a
nőt, akit szeretett. Kiderítette, hogy ki akarja bántani a kislányt, és el
akarta tenni láb alól, hogy ne árthasson a neki. De aztán… nem is tudom… valami
megváltozott. Az egyik napon még meg akarta ölni az illetőt, akit csupán
„sápadt vénember”- ként említett. El is indult a küldetésre, aztán… aztán a
következő bejegyzést, mintha nem is Ő írta volna. A kézírása megegyezett, de a
személyiségét mintha kicserélték volna. Azt írta, rájött, hogy a „Mester”-
mivel már így emlegette- csupán ettől a bűnös és korrupt családtól akarja
megszabadítani a várost.
- Azt mondtad, Mester? - kérdeztem vissza.
- Igen. A Kiválasztott legendájában is
miatta használják ezt a kifejezést. Mivel az összes Danken csemete már
elköltözött korábban Katherine-t kivéve, így megszabadult –idézem- a ribanctól
és ugyanezt tervezte a fattyú kölykével is. Az öreg Dankent nem féltette,
hiszen olyan öreg volt már, hogy bármikor meghalhatott. Olyan volt, mintha az a
bizonyos Mester átmosta volna az agyát. Ő volt az, aki megölte Katherine-t, de
a neve nem derült ki a naplóból. A Harold Donovan szelleme visszatért című
pletykát is ő kezdte el terjeszteni, és vetítővel néha a férfi alakját is
megjelenítette éjszaka, hogy az emberek higgyenek benne. Szóval Edward a
csatlósa lett, bár nem tudom, mivel tudta rávenni. Azonban nem engedte meg
neki, hogy megölje a lányt, mivel azt a saját keze által akarta megtenni.
Csakhogy soha nem sikerült neki, és végül a fia vette át a helyét, majd az ő
fia és így tovább. Mindig a legidősebb, amint betöltötte a tizennyolcat. A
dédnagyapádat is megpróbálták megölni, mert Ő volt a Danken leszármazott. A
gyerekei hamar elköltöztek, így az akkori Mester azt gondolta, az Öreg
halálával vége lesz ennek az ördögi körnek. Mi is azt hittük. Aztán hirtelen
felbukkantatok Ti anyukáddal, és minden a feje tetejére állt ismét. Amikor
pedig kiderült, hogy te vagy a Kiválasztott, aki megmentheti Katherine Danken
kárhozott lelkét, mozgalom indult a Mester körében. Mindenki azon munkálkodik,
hogy kiiktassanak téged, amint eljött az ideje.
- És az mikor lesz?- kérdeztem nagyot
nyelve.
- Több elméletet is hallottam. De a
legtöbben úgy vélik, hogy amint megvan a holttest. Állítólag megvan ennek az
egésznek a rituáléja, hogy vége legyen az átoknak. Módszeresen akarnak megölni
téged, ezzel együtt pedig Katherine lelkét kárhozatra ítélni.
Nem tudtam mit mondani. Liz nem szólt többet, tehát
itt ért véget a történet. Hirtelen rettegés fogott el, és korábban sosem érzett
félelem. Hányingerem lett, képsorok pörögtek a szemem előtt a módszeres
gyilkosságot illetően.
Ahogy a lány mögé néztem, láttam, hogy Michael is
hasonlóképpen megdöbbent a hallottakon. És… mintha undort láttam volna a
tekintetében. Vajon most másképp tekint Lizre a családja miatt? De elmondta,
hogy Ő nincs benne ebben az egészben… de mégis tud róla. Ez nem valami
elővigyázatos a Mester részéről. Persze nem szeretném, ha ő és Josh halott
lenne, pusztán nem látok logikát ebben az egészben. És Edward hirtelen
személyiségváltozása is zavaros. Hiszen ha a saját lányaként szerette
Caroline-t, akkor miért akarta hirtelen megölni? Mit mondhatott vagy tehetett
az akkori Mester, hogy a férfi érzései száznyolcvan fokos fordulatot vettek?
- Te és Josh…- szólaltam meg hosszas csend
után - Ti miért nem vagytok benne?
- Mi már az elején közöltük, hogy nem
akarunk részt venni a beteges tervükben. Apánk úgy vélte jobb ez így, mert
bennünk nincs annyi mentális erő, mint a bátyáinkban – vont vállat. – Hidd el,
megállítanánk őket, de kevesek vagyunk. Azonnal megölnének minket, ha
szembeszegülnénk, így csak csendben tűrjük. Agymosás az egész. Még a családunk
is ellenünk fordulna, lehet pont apa vagy valamelyik testvérünk ölne meg
minket, ha fellázadnánk az ősi családi hagyomány, a szent könyv, a szent
rendszer és a Mester ellen.
- És nagyjából mennyien lehetnek?
- Nem tudok pontos számokat. Nincsenek olyan
sokan, de a ti csapatotok kevés ellenük. A faluból bárki lehet a szekta tagja,
senki nem tudja biztosan a másikról. Az viszont biztos, hogy mind férfiak. A
csicskák nem lehetnek nők. Én csak azért lehettem volna tag, mert Sullivan
vagyok, de szerintem a Mester megkönnyebbült, amikor apánk közölte, hogy nem
veszek részt a dologban.
- És nem tudod melyik családból való a
Mester, hogy ki vezeti ezt az egészet, igaz?
- Pontos személyt nem tudok, csak néhány
dolgot. Nem sokkal az érkezésetek előtt lépett elő az új Mester, akkor töltötte
be a tizennyolcat. Az apja teljességgel visszavonult, már csak adminisztratív
szerepet tölt be a szervezetben. A nagyfőnök azonban a Mester nagyapja. Az a
pletyka járja, hogy Ő a Nagy Mester. Sosem adta át ténylegesen a hatalmát.
- A Nagy Mester?- vontam fel a szemöldököm,
mire bólintott.
- Állítólag az Ő akkoriban született, amikor
Katherine meghalt. Pár évvel később töltötte be a tizennyolcat és alapította a
szervezetet. Sose adta át a hatalmat véglegesen.
- Akkor hány éves lehet?
- Nos, nem mai kakas –jelentette ki Michael.
–Mihez kezdünk most, hogy ezt tudjuk?
- Nem tudom – válaszoltam őszintén. –Még át
kell gondolnom. És mindenképpen beszélnem kell Damiennel.
- Ezzel egyetértünk. Mellesleg vele kéne
edzened ma, nem pedig velem –jegyezte meg Michael keserűen.
- Veled? De hisz én ma Nate-tel edzek – néztem
rá összeráncolt szemöldökkel, mire gúnyos mosollyal megrázta a fejét.
- Nem, Kiválasztott. Nate
rendezvényszervezősdit játszik Maxszel és Miával, Tom és Damien a műhelyben
autót szerelnek, így maradtam én mára. Jut eszembe, kezdheted tíz körrel az
edzőteremben – vigyorgott.
- Seggfej – vetettem oda, de azért tettem,
amit mondott.
Másnap Nate felhívott, és elnézést kért, amiért nem
szólt a változásról, de valami gond adódott a kajával és a tortával, így
elfelejtett szólni. Állítása szerint annyi céggel telefonálgatott a bulival
kapcsolatban, hogy a tortára egy rántott hús képét mázolták rá marcipánból, a
kajaszállító pedig a hidegtálat két nagy mell formájára mintázta, és közölte,
hogy a vacsorához rendelt rántott pulyka nem lett megrendelve. Összekeverte a
két telefonszámot, így mindent vissza kellett vitetni, hogy ne felejtsék el
rendesen megcsinálni a nagy napra. Most mindenből csak próbakóstolót kértek kis
adagokban, hogy teszteljék, minden jó lesz-e. Szerencse, hogy ez az apró malőr
nem a buli előtt közvetlenül derült ki. Én mindenesetre jól szórakoztam a
szerencsétlenségükön.
Persze megkérdezte, hogy ott leszek-e. Miának már
megígértem, szóval kénytelen voltam neki is igent mondani. Erre persze azt
reagálta, hogy Mia már mondta neki, csak biztosra akart menni. Nos, erre számíthattam
volna.
Február 19. Damien születésnapja. Egy hete szinte
minden nap Michaellel edzettem, mivel Nate és Max szokás szerint nem értek rá a
nagy nap miatt. Egyedül szerdán vett kezelésbe Tom, Damien viszont felém sem
nézett. Eddig talán Michael bizonyosodott a legkeményebb és legkövetelőzőbb
edzőnek. Az edzés eleji rengeteg futást még jól bírtam, de ami az után jött…
rémálom. Rengeteg harci technikát, fogást tanított különféle harcművészetekből,
ezen kívül jó pár eszközt előhozott a fegyverraktárból is. Az íjászat ment a
legjobban. Nos, igen, a cserkésztábor a csomókon kívül erre is kétség kívül
hasznos volt. A kemény erősítőgyakorlatok után, ami a harcot követte (nem
értem, miért nem harc előtt csináljuk az erősítést, de hát ő tudja) még egyszer
annyi futás, mint az elején. Alig bírtam hazajutni a fáradtságtól, mindenhol
kék, lila és zöld foltok borítanak, és rettenetes izomlázzal ébredek
reggelente. Azonban fejlődtem. Határozottan erősebb lettem, és az
állóképességem is rengeteget javult.
Csakhogy amire ma készültem, talán keményebb lesz
számomra, mint egy összecsapás a Mesterrel. Ma Damiennel kell szembenéznem. És
ha nem is fizikailag küzdünk meg egymással, mentálisan mindenképpen nagy csata
elé nézek.
Mivel csak jövő héten tudunk visszaköltözni a Danken
kastélyba anya munkája miatt (nincs idő átpakolni, és a Sullivanek még nem is
tudnak róla, viszont az O’Dannel házaspár már megkezdte az előkészületek a
visszatérésünkre), így én mentem át Miához, hogy együtt készüljünk.
Megcsináltuk egymás haját, sminkjét, felvettük a közösen vásárolt ruháinkat.
Barátnőm szőke haja csinos kontyba volt felkötve a tarkójánál, pár tincse pedig
csigákban tekeredett az arcánál. Ruhának egy vérvörös pánt nélküli ruhát
választott, szív alakú dekoltázzsal, mell alatt szalaggal átkötve, ami az
oldalán masnival ért véget, a kissé buggyos szoknyarésze pedig alul húzott
volt. Hozzá fekete magas sarkú cipőt, fekete köves nyakláncot és fekete
kézitáskát választott. Az én ruhám valamivel kihívóbb volt: fekete, combközépig
érő, feszülős ruha, ami jól kiemelte az alakomat. A dekoltázsa számomra elég
mély volt, azonban nem polgárpukkasztóan; nem mutatott többet a kelleténél. Mia
ragaszkodott hozzá, hogy ezt vegyem fel a „Szerezzük meg (nos, részemről
vissza, de Ő ezt nem tudja) Damient hadművelet”- hez. Hozzá ugyanúgy fekete
kiegészítőket választottam, mint barátnőm. Az én barna hajzuhatagom göndör
tincsekben omlott a vállamra. Készen álltunk. Danny érkezett értünk kocsival,
hogy elfuvarozzon minket, ugyanis Ő és a barátnője Miranda is hivatalosak
voltak az eseményre.
Csendben utaztunk, bár nem tartott olyan sokáig az út.
Danny behajtott a Donovan birtokra, majd a kastély előtt megállt, és átadta a
kulcsot a Donovanok rejtélyes inasának, aki leparkolt vele. Az a fickó olyan,
akár egy szellem. Eddig mindössze egyszer láttam, és akkor is csak egy percre,
amíg levelet vitt be Mr. Donovan irodájába. Sosem szólal meg, legalábbis hozzám
eddig nem beszélt. Még Paul, a Sullivanek inasa is kevésbé tűnik titokzatosnak,
pedig nem hittem volna, hogy az lehetséges.
Mikor beléptünk az ajtón, Max és Nate, a két
főszervező fogadott minket, és elvette a kabátokat, hogy berakhassák a
ruhatárként használt szobába, majd a nevünket kipipálták a listán. Állítólag
már csak három ember érkezésére várunk, az ünnepeltet is beleértve. Egyenesen a
bálterembe sétáltunk –mert egy ősrégi kastélyban alap, hogy van ilyen
helyiség-, ami pont úgy festett, mint a miénk a Danken házban, leszámítva azt,
hogy itt a Donovan család címere függött a falakon, a díszes domborműveken, az
oszlopokon. Négy hatalmas csillár lógott le a plafonról, bevilágítva ezzel a
hatalmas teret. Egy kisebb színpad volt kialakítva szemben a DJ számára, oldalt
piros selyemszerű anyaggal leterített asztalokon voltak kirakva az ételek és italok
végig mind két oldalt, mögöttük pedig kerek asztalok és székek voltak
elhelyezve. És mindezek mellett még ott volt középen a hatalmas tánctér,
rengeteg emberrel. Az ajándékokat a szomszédos szobába kellett lerakni, én
azonban a táskámba süllyesztettem a kis dobozt, mivel személyesen akartam
odaadni neki. Nem sokkal utánunk megérkeztek az utolsó vendégek is. Egyszer
csak Nate elkiáltotta magát:
- Jól van emberek, figyelem!- a DJ
abbahagyta a zenélést, a teremben síri csend honolt. – Tom telefonált, úton
vannak ide Damiennel. Most leoltjuk a lámpákat, és becsukjuk az ajtót.
Mindenkit nyomatékosan megkérek, hogy maradjon csendben. Amint felkapcsolódik a
lámpa, tudjátok, mi jön. – vigyorgott, mire mindenki lelkesen bólintott.
Előbb becsukták Maxszel a bálterem ajtaját, majd
sorjában leoltották a lámpákat. Feszültséggel és izgalommal telt meg a levegő,
ahogy síri csöndben vártunk az ünnepeltre. Pár perc múlva zajokat hallottunk
odakintről.
- Mi a frászért kell kinyalnom magam a
családi vacsorához?- szűrődött be Damien dühös hangja.
- Hé! Te vagy az ünnepelt, öcskös. Jól kell
kinézned – szólalt meg Tom.
- Miért megyünk a bálterembe? Nem az
étkezőben várnak ránk?
- De igen. Csak van valami a bálteremben,
amit át kéne vinnünk oda –improvizált Tom, majd benyitott. Hallottam, hogy a
zár kattanására, páran élesen beszívták a levegőt körülöttem, de senki nem
csapott zajt. Lélegzet visszafojtva vártuk, hogy felkattanjanak a lámpák.
- Mégis mit? Tom, nem értem ezt az…- De nem
tudta befejezni a mondatot, ugyanis a csillárok felizzottak, és a tömeg egy
emberként kiáltott fel:
- Boldog születésnapot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése