Katherine nyomában - 17. fejezet

Sziasztok, Kiválasztottak!

Mindenek előtt szeretném megköszönni a kommenteket és az új feliratkozókat, mérhetetlenül hálás vagyok! :)

Az új részen kívül van egy meglepetésem is: felkerül az első évad első (úgy van, lesz majd még 1) TRAILERE! Úgy van, előzetest kapott a blog, külön oldalon, és majd érkezik a második évadhoz is! Lehet, hogy ebben az előrehaladott állapotban kicsit késeinek tűnik, azonban régóta tervben volt már, de kellett egy kis idő, hogy rászánjam magam a rendelésre. Ezt a videót Szerecsendió készítette, akinek ezúton is nagyon köszönöm!

Mit gondoltok róla?

Várom a kommenteket!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

Vörös folyadék csöpögött a fehér hóra. Követtem a nyomokat, amik egészen az erdő mélyébe vezettek, a nagy fához. Ahogy egyre közelebb értem, a vörös nedű egyre nagyobb sötét tócsákat hagyott a szűz havon. A különös csak az volt, hogy sehol nem láttam egyetlen lábnyomot sem. Az viszont még furcsább volt, hogy én sem hagytam nyomot magam után. A fa tövéhez érve mindent teljesen beborított a friss vér. Óvatosan megkerültem a törzset, majd megpillantottam valamit.

Katherine kuporgott a hóban, ruhája cafatokban lógott rajta, barna haja csapzottan, kócosan hullott vállára, arca olyan sápadt volt, hogy szinte már egybeolvadt a hófödte tájjal. Karjaiban egy ernyedt, mozdulattan testet tartott. Aprócska volt, egy gyerek. A kisfiú a méretéből ítélve nem lehetett több hétévesnél. Az egész teste vérben úszott. A saját vérében. A torkát feltépték, a mellkasán is hatalmas seb tátongott. Leküzdöttem a feltörő hányingert, s tekintetemet Katherine-re szegeztem. Tűhegyes vámpírfogairól az állára csöpögött a vér, amit mosolyogva nyalt le onnan. Szeme kék írisze ezúttal vörös színben csillogott. Amikor rám emelte fagyos tekintetét, sütött belőle a vérszomj. Hátrálni kezdtem, mire csak ravaszan elmosolyodott, majd az áldozatát egyszerűen félredobta, mintha csak egy papírgalacsint hajítana a kukába. Tovább araszoltam hátrafelé. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, az ereimben a vér gyorsabban áramlott. Ziháltan vettem a levegőt a félelemtől, mintha attól félnék, hogy az utolsó lélegzetvételem lesz ebben az életben. Hirtelen megbotlottam egy kiálló gyökérben, és hátraestem. Egyet pislantottam, mire a vámpír eltűnt a szemeim elől. Megpróbáltam felállni, hogy elfuthassak, ám ekkor hirtelen megragadott valami hátulról, és egyetlen erős mozdulattal felrántott. Ahogy közelebb hajolt, éreztem rajta a vér fémes szagát, ami az emberi húséval keveredett. 

- Hmm. Friss vér - szólalt meg rekedtes hangon, majd beleszagolt a hajamba. - Szép és egészséges. Tökéletes. Úgy látszik, ma van a szerencsenapom - folytatta, miközben egyre szorosabban fogott, körmei a húsomba vájtak. Innen nincs menekvés. 

- Katherine! Katherine, ne csináld! Te jobb ember vagy! Engedj el, kérlek!- könyörögtem neki. Mintha meg sem hallott volna, hajzuhatagomat a bal vállamra simította, a fejemet is megdöntötte, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz. 

- Még hogy ember! Hah! Édesem, nem tudom, honnan tudod, ki vagyok. De most te magad is megtapasztalhatod, hogy nem vagyok ember. Többé már nem.

A félelem erőt vett rajtam. Hiába kapálóztam és próbáltam ellenállni, Ő vasmarokkal tartott. Olyan erővel szorította már a karom, hogy vér serkent a körmei által okozott apró sebekből. Hallottam, ahogy beleszagolt a levegőbe, majd mintha csak a frissen sült süti illatát érezte volna, vágyakozón felsóhajtott. Nagyot nyeltem, miközben lenyalta a vörös nedűt a karomról. Amikor ismét megszólaltam, remegett a hangom. 

- K…Katherine, kérlek! Én vagyok az, Elena…

- Elena - visszhangozta elgondolkozva. - Hm. Nem gondoltam volna, hogy egy saját véremből való életét is kiontom. De… az egész életem nem úgy alakult, ahogy gondoltam - mondta, majd lassan megnyalta a nyakam. Egész testemben remegtem, ha nem tart olyan erősen, biztosan összecsuklottam volna.

És akkor az éles fájdalom mintegy villámcsapásként hasított az ijedtség mindent elhomályosító sötét felhőjébe, ami körülvett. Aztán ez a fájdalom rövid idővel csillapodott, inkább gyönyör vette át a helyét. Éreztem, ahogy a vér lassan elhagyja a testem, hallottam, ahogy a vámpír nyel. Igaza volt. Ő tényleg nem ember többé.

Hirtelen hasított belém a felismerés. Meg akar ölni. Meg fog ölni. Minden erőmet összeszedve belérúgtam, mire kitépte belőlem a fogait, s összecsuklott. A fájdalom a nyakamban szinte elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogy a skarlát folyadék végigfolyik a nyakamon, s eláztatja a ruhámat. Homályos tekintettel láttam, ahogy Katherine megtörli a száját, majd felemelkedik. Támolyogva elindultam az ellenkező irányba, de a lábaim nem bírták sokáig. Ismét elkapott és a jobb lábamnál fogva nekihajított egy fának. Éles reccsenés hasított a csendbe. Nem éreztem fájdalmat. Még halványan érzékeltem, ahogy a hideg hóra zuhanok, és Katherine ordít nekem valamit. Lassan lecsukódott a szemem, s magába szippantott a boldog öntudatlanság.

- Boldog szüüüliiinaaapooot! Boldog szüüüliiinaaapooot! Boldog szüüüliiinaaapot, Elena! Boldog szüüüliiinaaapooot!- hallottam a hangokat közvetlenül magam mellett. Lassan nyitottam ki a szemem, és egy hatalmas tortával találtam szembe magam. Pislognom kellett párat, mire sikerült magamhoz térnem. Az álom képeitől a szíven még most is hevesen vert, ahogy felelevenedett előttem. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne nyúljak a nyakamhoz.

- Mi folyik itt?- kérdeztem, miközben felültem az ágyon.

- Boldog tizennyolcadik szülinapot!- ordította a bátyám, és közelebb tolta hozzám a tortát. Egy 18-as gyertya égett rajta, dísznek pedig az volt ráírva: Keep calm, because you’re 18

- Köszönöm –mosolyogtam rájuk. Mindenki itt volt. Anya, Danny, Mr. és Mrs. O’Dannel, még Mia is. Behunytam a szemem, kívántam, majd elfújtam a gyertyát.

- Lent várunk, rendben?- kérdezte anya, mire csak bólintottam, majd a kis csapat kivonult a szobámból.

Amint kiléptek, rögtön rohantam a tükörhöz. Ahogy szemügyrevettem a nyakam alig észrevehető két kis pötty volt Katherine harapásának emlékeként. Szóval nem ölt meg, nyugtáztam megkönnyebbülten. Vajon mi történhetett miután elájultam? Hiszen, nem azonnal ébredtem fel. És miért álmodtam ezt? Mit akar ez jelenteni? Hiszen fel sem ismert. Lehet, hogy az a könyv idézte elő. Nem kellene ilyeneket olvasnom lefekvés előtt. Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat. A mai napot nem akarom ezzel elrontani. Pár perc alatt összeszedtem magam, és szalonképessé varázsoltam a külsőm, így készen álltam az ünneplésre. Mire leértem, mindenki az asztalnál ült, aminek a másik végén csinos kis dobozok vártak arra, hogy kinyissák őket.

Még meg sem álltam a család előtt, mikor Danny felpattant, és erősen magához szorított.

- Boldog szülinapot, húgi!

- Köszönöm!- suttogtam a mellkasába miközben hozzábújtam. Utána sorban mindenki megölelgetett: anya, Mia, Geraldine és végül Arthur.

- Vágjuk fel a tortát!- hozott Mrs. O’Dannel egy kést, majd átadta nekem. Kivételesen „az alkalmazottak” is velünk ettek. Csokoládétorta. Házi. A kedvencem! Reggelinek a legjobb!

A süti után az O’Dannel házaspár adott egy mini bambuszfát ajándékba, hogy majd tegyem ki a szobámba. Arthur néha majd ránéz, hogy rendben cseperedik-e. Feltételezem az ő ötlete volt, mindenesetre kedves, hogy gondoltak rám, és még ajándékkal is készültek, hiszen nem vártam el. Meglepett a kedvességük, azonban mérhetetlenül örültem neki. Mintha a nagyszüleim lennének. Mivel ők visszamentek dolgozni, már csak hárman maradtunk. Először anya adta oda az ajándékát: egy új festék-és ecsetkészlet, aminek nagyon örültem, mivel a régi eléggé elhasználódott. Dannytől egy 18-as medált kaptam a karkötőre, amit még tíz évesen kaptam tőle. Minden évben születésnapomra egy-egy újat kapok rá. Amikor megkaptam egy „Brother” feliratú ezüstmedál lógott csak rajta. Azóta csatlakozott hozzá egy lóhere, egy szív, egy hangjegy, egy békejel, egy kereszt és egy végtelenjel. Végül Mia adta át az ajándékát, ami egy barátságnyaklánc volt. Nagyon örültem neki, azonnal fel is raktuk. A délelőttöt még együtt töltöttük, de utána barátnőmnek mennie kellett, ugyanis az öccsének karate mérkőzése lesz, amire ő is elmegy szurkolni.

Sosem vertem nagydobra ezt a napot, mindig a délelőtté volt az ünneplés, utána mindenki visszazökkent a normális életbe. Főleg most, hogy ma még más is vár ránk. Még mindig vannak kétségeim a döntésemmel kapcsolatban, bár még nem véglegesítettem magamban. Mindenképp beszélni akartam előtte a Donovanokkal és a Sullivanekkel is, hogy ők mit gondolnak róla. Maxet felhívtam, hogy beszélni akarok velük erről, ő pedig áthívott magukhoz, mert mindenki otthon van. Még az apjuk is. Charlesszal azóta nem találkoztam, hogy az emlékeimben kutatott.

A Donovan kastély kovácsoltvas kapuja előtt álltam. Ködös volt az idő, persze itt általában mindig köd van. Viszont így ez a kastély csak még kísértetiesebbnek hatott. Az egész városban három kastély van összesen: a Danken, a Donovan és a Sullivan kastély. Azonban hallani mendemondákat egy negyedik kastélyról az erdő szélén, bár senki sem tudja igaz-e. Nem merik megközelíteni, bár nem is tudja senki pontosan hol is van. Állítólag régen a Jonson családé volt, Katherine férjének a családjáé. Azonban amióta a család elhagyta a várost, egykori lakhelyük az óta is üresen áll. Sokak szerint Steve lelke visszatért ide, miután Londonban véget vetett az életének, és távol tartja a betolakodókat. Erről is szól egy legenda, ami persze a Katherine Danken – legendával szorosan összefügg. Ha jól emlékszem, Steve szelleme magával akarta vinni ősöm szellemét, azonban a boszorkányság miatt nem sikerült neki, így örök életére egyedül maradt. Csak arra vár, hogy felesége lelke csatlakozzon hozzá, és együtt léphessenek át a túlvilágba. Steve a kislányukat, Caroline-t, minden évben meglátogatta a neje halálának fordulóján, s a kislány látta őt. Már Caroline Jonson is látta a szellemeket Sheila varázslatának hatására, ám az idő múlásával ez a képesség olyannyira lecsökkent, hogy a leszármazott már csak látomásként látja őket, ha egyáltalán látja. Bár azt nem tudom, hogy erre minden generáció képes-e. Például anya vajon látta őket valaha? Nem mernék rákérdezni, és nem is szeretném ilyesmikkel zaklatni. Ez csakis az én ügyem. És azt sem tudom, mennyi igaz ebből a legendából, bár én most már minden ilyesmiről úgy vélem, hogy igaz. Amikor rákérdeztem erre a titokzatos katélyra, mindenki azt állította, hogy nem létezik, puszta legenda. Ha valaha létezett is, már biztosan nem áll.

Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből a Steve-féle legendát a negyedik kastéllyal, majd belöktem a vaskaput. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam azt, így indultam el a házhoz vezető ösvényen. Eddig kívülről még sosem közelítettem meg. Persze párszor már elhaladtam mellette, különben nem is tudnám, merre kell jönni. Viszont furcsa érzés volt innen bemenni. Most is használhattam volna az átjárókat, de rám fért egy kis séta, hogy kiszellőztessem a fejem. A hatalmas sötétre lakkozott kétszárnyú faajtón két réginek tűnő szörnyeket ábrázoló figura volt fémből, amiknek az aljára kopogtatót erősítettek. Felemeltem az egyiket, majd elengedtem, és megismételtem kétszer. Nemsokára már hallottam is a közeledő lépteket odabentről. Egy sötét alak nyitott ajtót. Mikor felnéztem az arcára, Michaelt ismertem fel, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám.

- Hát te?- kérdezte meglepetten. Ezek szerint Max nem szólt az érkezésemről. 

- Beszélnem kell veletek –jelentettem ki. Az olyan udvarias formalitásokról, mint a köszönés mindketten megfeledkeztünk.

- Csakugyan?- vonta fel a szemöldökét, miközben hanyagul az ajtófélfának támaszkodott. 

- Igen –bólintottam. –Szóval, ha volnál szíves beengedni…

- Parancsolj!- állt félre az útból, mire beléptem a házba, az ajtó pedig becsukódott előttem.

- Szóval Max nem szólt, hogy jövök? –kérdeztem, miután Michael csak intett egyet, hogy kövessem. 

- Nekünk nem. Viszont apánknak igen. Ő pedig összehívta a családi gyűlést. De tekintve, hogy veled kapcsolatos, nem értem, miért kell anyának is jelen lennie.

- Nem csak velem kapcsolatos –jegyeztem meg halkan, miközben beléptünk a dolgozószobába.

- Á, Elena!- jött felém Charles mikor meglátott. –Gyere csak be!

- Sziasztok!- intettem úgy általánosságban. 

- Elena, hadd mutassam be a feleségemet, Mercedes Donovant. Ő pedig, Elena Tisdale –mutatott be egy alacsony nőnek. Hosszú világosbarna haja fel volt tűzve, a szeme ugyanolyan éjfekete volt, mint Nate-é, elbűvölő mosolyával mindenkit elvarázsol. Arcvonásai nagyon hasonlítottak a fiúkéra. Kétségtelenül az anyjukra hasonlítanak inkább, bár néhány vonásukat az apjuktól örökölték.

- Örvendek Mrs. Donovan –fogadtam el a felém nyújtott jobbot.

- Úgyszintén –mosolygott rám kedvesen. Bár ő nem kért meg, hogy tegezzem, különösebben nem is számított, ez egy cseppet sem vett el a megkapóságából. 

- Szóval, most hogy mindenki itt van, talán kezdhetnénk is –csapta össze Charles a tenyerét, majd leült az íróasztala mögé. Én csendesen a kanapéhoz lépkedtem, majd leültem Nate mellé.

- Szia –köszönt suttogva, miközben bevetette azt az elbűvölő mosolyát, ami engem is arra késztetett.

- Szia –suttogtam, majd beharaptam az alsó ajkam, hogy eltűnjön a fejemről az idétlen vigyor.

- Azért hívtam össze ezt a családi gyűlést kiegészítve a Kiválasztottal, hogy közösen megvitassuk a Legendák nyomában című tévéműsor forgatási feltételeit –kezdett bele. Meglepett, hogy a neje előtt kijelentette, hogy én vagyok a Kiválasztott. Azt gondoltam, nem tud róla.

- De hiszen erről már beszéltünk korábban, és végül beleegyeztünk –szólt közbe Nate.

- Ez igaz –bólintott az apja. –Viszont az csak annyiból állt, hogy megkérdeztem ki ellenzi és ki nem. Végül a többség szava döntött. Viszont Elenának természetesen lehetnek fenntartásai ezzel kapcsolatban, ahogyan Damiennek is. És Elena azzal az okkal keresett meg minket, hogy a saját birtokukra beengedjék-e a kamerákat –magyarázta. –Jutottál már valamire?

- Ismerve a szerződést arra jutottam, hogy beleegyezek a forgatásba. Viszont még mindig vannak kétségeim. Például ott vannak a titkos átjárók. A kamerák miatt egyiket sem tudjuk majd használni. 

- Nos, ez igaz. Az átjárók biztosítják a gyors átjutást a Danken és a Donovan kastély között. Viszont ez megoldható úgy, hogy az általános módszert alkalmazzátok, mint ahogy most te is tetted –erre csak bólintani tudtam. Teljesen jogos érv.

- Viszont így nem férhetek hozzá Clark Danken titkos dolgozószobájához sem. És attól is félek, hogy ha a naplót olvasnám, akkor a kamera észrevenné. 

- Ez igaz –bólintott az Őrző elgondolkodva. –Viszont a szerződés értelmében a házak bizonyos területeire nem szerelnek kamerákat. Szóval, ha egy olyan helyen olvasnád, akkor nem valószínű, hogy lebuknál.

- Viszont a család többi tagja előtt sem szeretném magam leleplezni –vetettem közbe.

- Okos lány vagy. Biztosan kitalálsz valamit.

- Megpróbálom –húztam el a számat. Igaza van, kénytelen leszek beleegyezni. –De van ennek bármi értelme?

- Mire gondolsz?- húzta fel érdeklődve a szemöldökét.

- Hát ennek az egész forgatásnak. Elvégre mi vagyunk a kulcs az egészhez, viszont mi nem fogunk segíteni, hacsak nem véletlenül. Így az ő idejüket is elvesztegetjük, akárcsak a miénket. A segítségünk nélkül nem fognak rájönni semmire. Viszont ameddig itt akadékoskodnak, és a kamerák megfigyelnek minket, mi sem juthatunk sokkal előbbre –érveltem tovább a dolog ellen.

- Az minket nem érdekel, hogy az ő idejüket vesztegetjük, az legyen az ő problémájuk. Minket pedig nem feltétlenül akadályoznak. Lehet, hogy ez a nő rájön olyan dolgokra, amikre mi nem. És ha nem talál semmit, azzal csak azt mutatjuk a világnak, hogy nem is tudunk semmit. Ezzel eltussolhatjuk az egész ügyet, és miután elmentek, onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

- És ha lebukunk?

- Ha valaki lebukna, akkor közös erővel kimagyarázzuk a dolgot. Vagy hazudunk. Bármi is legyen, együtt megoldjuk. 

- És mi van a Sullivanekkel?- vontam fel a szemöldököm. Egy pillanatra sötét árnyék futott át Charles arcán, a tekintete megkeményedett, de azonnal összeszedte magát, és ismét magára öltötte a barátságos, ugyanakkor erős és magabiztos vezető álcáját.

- Ó igen. A Sullivanek –bólintott. –Ha jól tudom, némelyikükkel jó viszonyt ápolsz. Beszélj velük. Persze nekik ne említs semmit a legendával kapcsolatban, bár gondolom ezt mondanom sem kell. Viszont erősen kétlem, hogy aggódnunk kellene miattuk. Elvégre ők semmit sem tudnak. Gondolom, hogy segíteni fogják a nyomozását Lana-nak, viszont semmiféle információ nincs a birtokukban. Ha pedig mégis, azzal csak is minket segítenek –magyarázta az elméletét.

- Szóval így is úgy is mi jövünk ki jól a dologból –foglaltam össze.

- Nos, igen. Számításaink szerint mi nem igazán járhatunk ezzel rosszul. Kivéve persze, ha lebukunk. Viszont reményeim szerint mindenkinek van itt annyi esze, hogy óvatosabb lesz, és a titkos átjárókat elkerüli –mondta figyelmeztetően, miközben végignézett a társaságon.

- Engem ettől nem kell féltened, drágám –jegyezte meg a felesége mosolyogva.

- Valóban nem –mosolyodott el ő is. –Viszont te is be vagy avatva a dolgokba, és sajna elég könnyen eljár a szád, édesem.

- Viszont nem az ilyen dolgokról.

- Valóban –bólintott.

- Szóval, Elena –ismét rám összpontosította a figyelmét. –Örülnénk neki, ha végül úgy döntenél, hogy beleegyezel. Persze tisztában vagyunk vele mindannyian, hogy ez az egész számodra a legkockázatosabb. Biztos vagyok benne, hogy meg fogod tudni oldani. 

- Nem is tudom –gondolkoztam el. Bár meggyőző érvei voltak, még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Mi lesz, ha lebukunk? Erre nem adott valami megnyugtató választ. –Lana ma délutánig várja a válaszom. Addig meggondolom.

- Jól van –bólintott Charles. –A gyűlésnek ezennel vége. Mehettek.

Mindenki hangtalanul felállt, majd elhagyta a helyiséget. Én maradtam utoljára.

- Biztos vagyok benne, hogy jól döntesz majd –eresztett felém egy halvány bíztató mosolyt, mire bólintottam.

- Remélem –végül én is elhagytam a helyiséget.

Mikor kiléptem, valaki meghúzódva várt az árnyékban. Titkon reménykedtem benne, hogy Damien lesz, viszont a gyér fény, ami beáramlott az ablakon Nate arcát világította meg, ahogy felém lépett.

- Minden oké?- kérdezte fürkésző tekintettel vizslatva az arcomat.

- Persze, csak… félek attól, hogy lebukunk –vallottam be.

- Hidd el, mi is félünk tőle. Viszont, ha óvatosak vagyunk, nem lesz semmi baj. 

- Gondolod?- néztem rá kétkedőn.

- Tudom –vigyorgott.

- Ha te mondod, Nate –sóhajtottam egy erőltetett mosoly kíséretében.

- Én mondom –bólintott, majd visszatért az a komoly, fürkésző tekintete.

- Valami baj van?- vontam fel a szemöldököm. Furcsálltam, hogy ennyire elgondolkozva méreget azokkal a sötét szemekkel. Mintha két feneketlen lyukba néznék bele, amikbe bármelyik pillanatban belezuhanhatok.

- Csak olyan fáradtnak tűnsz. Nem aludtál jól?

- Nem igazán –vallottam be pár másodpercnyi habozás után.

- A döntés miatt vagy valami más oka volt?- kíváncsiskodott. Persze Nate is tudja, milyen álmaim vannak, nyugodtan elmondhatom neki. Legalább őt érdekli.

- Igazából Katherine miatt.

- Katherine?- kérdezett vissza mire bólintottam. –Mutatott valamit?

- Nem igazán –feleltem lesütött szemmel.

- Hé! Nézz rám!- mondta, majd mikor nem tettem meg, finom az állam alá illesztette a mutatóujját, s felemelte, így kénytelen voltam a szemébe nézni. –Mi történt az éjjel?

- Hát… ez most más volt, mint amikor korábban róla álmodtam –kezdtem lassan, megfontoltan. –Nem volt önmaga. Vagyis nem az az önmaga volt, mint korábban –próbáltam finoman fogalmazni. Azt nem tudom, tudja-e, hogy vámpír volt. Értetlen arckifejezését látva inkább folytattam. –Nem tudom, erről mennyit tudsz, de… Katherine-t a halála után egy boszorkány véletlenül… Nos, véletlenül vámpírrá változtatta –nyögtem ki halkan, mire elkerekedtek a szemei. Ezek szerint nem tudta. 

- Hogy véletlenül vámpírrá változtatták?- nyomta meg a véletlenül és a vámpírrá szavakat.

- Igen –bólintottam. –És ezúttal ebben a valójában láttam. És nem ismert fel –mondtam, majd elhallgattam, ahogy megjelentek előttem az emlékképek. Ahogy erősen megragad, ahogy a véremet szívja, aztán ahogy nekihajít annak a fának…

- Elena, mi történt?- kérdezte idegesen. Azzal persze ő is tisztában van, hogy álmaim hatással vannak az életemre. – Bántott?

- Hát… - kezdtem, mire a tekintete elkomorult, és a nyakamhoz nyúlt, majd félresimította a hajam. –Nate, ne…

- Ezek mik?- kérdezte rekedten. Olyan tekintettel nézett vissza az arcomra, mintha most azonnal meg akarná ölni azt, aki ezt tette. Pedig nem is látszott annyira a nyoma. Ha valaki nem kereste, akkor fel sem tűnt neki.

- Ne nézz így, Nate –kérleltem, miközben visszarendeztem a hajam, hogy mindkét vállamra jusson pár tincs.

- Megharapott –jelentette ki minden kertelés nélkül. –De nem ölt meg.

- Nem, nem ölt meg. Pedig azt hittem.

- Azt hitted?

- Hát… mikor rájöttem, mit csinál éppen, kiszabadítottam magam, de alig léptem párat összecsuklottam. Nekihajított egy fának, aztán minden elsötétült. Azt még láttam, hogy felém indul, de innen nem emlékszem semmire –meséltem alig hallhatóan. Nate nagyot sóhajtott, majd szorosan a karjaiba zárt, egyik kezével pedig a hajamat simogatta. Én viszonoztam az ölelést. Nagyon jól esett, hogy valakinek elmondhattam, hogy itt van mellettem, és azt mondja, minden rendben.

- Minden rendben. Nem okozott nagy kárt, ez a lényeg.

- Igen. Ez a lényeg –sóhajtottam, majd beszívtam az illatát. Fenyőillat keveredett citromfűvel és egy kis arcszesszel. Megnyugtatott.

- Mellesleg, boldog születésnapot –tolt el kissé magától, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Köszönöm –mosolyogtam rá. Ez meglepett. Nem hittem, hogy tudja, mikor van. –Honnan tudtad, hogy ma van?

- A fontos dolgokat megjegyzem –vont vállat.

- És az én születésnapom is ezek közé tartozik?

- A veled kapcsolatos dolgok többsége ide tartozik –felelte, mire kissé szégyenlősen elmosolyodtam. Tudom, hogy Nate többet érez irántam puszta barátságnál. Csak az a baj, hogy én ezt nem tudom viszonozni. Persze helyes és kedves meg minden, de Damienen kívül nem tudok más srácra gondolni. Ráadásul ők még testvérek is. Ez így még rosszabb.

- Aranyos vagy Nate, de ne haragudj, nekem most mennem kell – néztem rá bűnbánóan, majd meg sem várva a válaszát az ajtóhoz siettem.

Ahogy kiléptem rajta, futva siettem tovább a kovácsolt kapu felé, de ekkor valaki visszahúzott.

- Várj!- kiáltotta, még mielőtt megütöttem volna, ugyanis a kezem már reflexszerűen lendült.

- Jézusom!- sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amint megláttam ki az.

- Nem, csak én. Damien –mosolygott rám.

- Mit szeretnél?- kérdeztem miközben visszahúztam a karom.

- Csak ezt akartam odaadni –felelte miközben egy aprócska dobozt húzott elő a zsebéből. –Boldog tizennyolcadik születésnapot!

- A…ajándék? De hiszen már nem vagyunk együtt –nagyon meglepett. Komolyan nem számítottam rá, hogy azok után, ami köztünk történt még ajándékot is ad a születésnapomra.

- Lehet, hogy már nem vagyunk együtt, de attól még fontos vagy nekem, és a mai egy fontos nap. Ráadásul már régebben megvettem az ajándékot, kár lenne veszni hagyni –mondta, miközben megfogta a kezem, és beletett a kis dobozkát.

- Köszönöm –feleltem. Nem igazán tudtam mit mondani, de nem is kellett.

- Történt… történt valami az éjjel?

- Mire gondolsz?

- Az éjjel furcsán éreztem magam. Főleg a nyakamnál fájt… - magyarázta, mire öntudatlanul a harapásnyomhoz kaptam a kezem. Damien összehúzta a szemöldökét.

- Miért fájt a nyakad?- próbáltam terelni, a kezem is elrántottam.

- Én is ezt kérdezem. Tudod, hogy megérzem, ha veszélyben vagy. Azt viszont eddig nem említettem, hogy azt is tudom, hogy neked hol fáj. Persze nem érzem olyan intenzíven, mint te. De megérzem, ha csak rövid ideig is. És csak akkor érzem a fájdalmad, ha azt valaki más okozza. Szóval áruld el, mi történt.

- És miből gondolod, hogy nem csak a te nyakad fájt?- húztam össze a szemem. Bár, ha jobban belegondolok, Nate már tudja. Akár el is mondhatja neki. És ő a Testőr. Tudnia kell róla. Viszont nem volt időm megszólalni.

- Amikor említettem a nyakam a sajátodhoz kaptál. És mert egyszerűen tudom. Érzem. Szóval ki vele!- fonta keresztbe a karjait.

- Elmondhatom inkább menet közben?- kérdeztem hirtelen.

- Persze –vont vállat, majd kitárta a hatalmas kaput előttünk, s előreengedett. 

- Akkor elmondod?- kérdezte miután pár percig csendben sétáltunk.

Nagyot sóhajtottam, majd mindent elmeséltem neki. Láttam rajta, hogy ő is épp annyira érti az egészet, mint én. Semennyire.

- És… van nyoma?- kérdezte reménykedve, hogy nemleges választ kap.

- Nem látszik nagyon –mondtam, mire éppúgy elkerekedett a szeme, mint Nate-nek. 

- Hadd nézzem!- mondta, mire megmutattam neki az apró kis nyomokat. Gyengéden végigsimított a pontokon, közben pedig élesen szívta be a levegőt. Hirtelen közelebb hajolt a nyakamhoz. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fogja csókolni. Az ajka már szinte súrolta a bőröm, de végül meggondolta magát. Inkább kiegyenesedett. –Valóban nem vészes. Alig lehet észrevenni, holnapra nyoma sem lesz.

- Mondtam, hogy nem vészes –jegyeztem meg, miközben megigazítottam barna loboncomat. –Viszont akkor és ott… Nem volt éppen kellemes. Vagyis, nem volt végig kellemes –helyesbítettem, mire összeszűkölt szemmel nézett rám.

- Ezt meg hogy érted?

- Hát…- kezdtem habozva, de végül folytattam. –Amikor belém mélyesztette a szemfogait, akkor szúrófájdalmat éreztem. De azután már egyáltalán nem fájt, inkább gyönyört, eufóriát éreztem. Aztán rájöttem, hogy meg akar ölni, és akkor rúgtam bele, és kitépte belőlem a fogait. Azt viszont eszméletlenül fájt.

- Nem tudom elhinni, hogy lehet élvezni a vámpírharapást vagy, hogy a véredet szívják –nézett rám elképedve. Nem csodálkozom a reakcióján, engem is éppúgy meglepett, hogy ezt váltotta ki belőlem.

- Én sem értem, és nem is akarom megérteni. Ahogy újból átélni sem.

- És… nem vesztettél sok vért? Mármint… a valóságban…? - makogott, remélve, hogy megértem, mire akar kilyukadni.

- Nem tudom –vontam vállat. –Nem érzem magam furcsán, nem érzem, hogy gyenge lennék. Semmi ilyesmit. Szerintem a vérveszteségem a valóságra nem hatott ki.

- Az jó –fújta ki a levegőt megkönnyebbülve. –Ami pedig a műsort illeti, én sem repesek az örömtől –kissé meglepett a hirtelen témaváltás, így érdeklődve figyeltem. Végre valaki, aki az én véleményemet osztja a kérdésben. 

- Csakugyan?- vontam fel a szemöldököm, mire bólintott.

- De mégis azt mondom, hogy egyezz bele.

- Mi? Miért?- ez most megdöbbentett. Ha velem értett egyet, akkor nem épp az ellenkezőjét kellett volna mondania?

- Mert a hasznunkra válhat, amiket kiderítenek. Az edzésekre meg az átjárók nélkül is eljuthatsz. Maximum majd elkísérünk.

- Hát jó. Ha még te is ezt mondod, akkor beleegyezem –adtam meg magam végleg.

- Helyes –bólintott.

- Innen már hazatalálok –mondtam, amint befordultunk az utcánkba. –Köszönöm, hogy elkísértél. És az ajándékot is.

- Biztos, hogy ne kísérjelek tovább?- torpant meg, s kétkedve fürkészte az arcom, én azonban inkább kerültem a tekintetét.

- Igen, biztos –bólintottam. Hallottam, ahogy kissé idegesen kifújja a levegőt, de végül így szólt:

- Hát jó. Ahogy akarod. Még egyszer, boldog születésnapot –mosolygott rám, majd adott egy puszit a fejem búbjára.

- Köszönöm –motyogtam, majd intettem egyet búcsúzásképp, és továbbhaladtam. –Szia.

- Szia –már jó pár métert haladtam, mire a szél utánam hozta a hangját.

Gyors léptekkel tettem meg az utat vissza a kastélyba. Minél előbb bejutok, annál jobb. Még magamon éreztem Damien tekintetét. Tudtam, hogy nem megy el, ameddig meg nem győződik róla, hogy biztonságban vagyok. Testőrként ez a kötelessége. Bár nem igazán értem, nappal mi baj történhetne, de hát ő tudja.

A házba beérve egyenesen az étkezőbe indultam, mivel az ebédidő már elkezdődött, gondoltam mindenki ott lesz. Azonban hűlt helyüket találtam. És semmi nyomát nem láttam annak sem, hogy ettek volna. A konyhába is benéztem Geraldine után kutatva, viszont nem volt ott. Az egész házat bejártam, azonban sehol senki. Amikor a nappalit ismét szemügyre vettem, egy kis cetlit találtam a kávézóasztalon. Anya sietős, rendezett kézírását ismertem fel.

Kincsem! Remélem, tudod, hol van a Sullivan birtok. Ott várunk rád. Amint ezt elolvastad, indulj!

Anya

A Sullivan birtok? Mégis mit keresnek ott?