Katherine nyomában - 16. fejezet

Sziasztok Kiválasztottak!

Megérkezett a friss rész, és nagy hír, hogy a TSF ezentúl WATTPADON is elérhető! :)
Kíváncsian várom a véleményetek a fejezetről, nagyra értékelném, ha hagynátok néhány szót magatok után!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

A könnyeimmel küszködve szaladtam fel a lépcsőn egyre messzebb kerülve Damientől. A nappaliba érve Tom ücsörgött a kanapén. Már átöltözött, egy sötét farmert és zöld inget viselt, ami kiemelte a szemét. Vizes haját törölgette egy törölközővel miközben a tévét nézte. Reméltem, hogy sikerül észrevétlenül elillanom. Már majdnem odaértem a titkos átjáróhoz, mikor megszólalt.

- Máris vége az edzésnek?- hallottam a hangját, mire ijedten megálltam, még mindig háttal neki.

- I… igen –dadogtam halkan. –Most megyek is. Szia, Tom!- intettem, majd megnyomtam a gombot, mire feltárult előttem a sötét alagút.

- Történt valami?- kérdezte kedvesen miközben mellém lépett, és megfogta a karomat, hogy ne tudjak elmenni.

- Nem. Nem történt semmi. Csak fáradt voltam, és Damien beleegyezett, hogy ma előbb befejezzük. Ez minden –motyogtam, miközben idegességemben a hajamba túrtam. 

- Valóban?- vonta fel a jobb szemöldökét.

- Igen –villantottam egy műmosolyt, és csak remélni tudtam, hogy nem lát át rajtam.

- Engem nem tudsz átverni –felelte rövid hallgatás után, majd becsukta az átjárót, engem pedig a kanapéhoz vezetett.

- De nem hazudok!- tiltakoztam. –Miért tenném?

- Azt nem tudom, hogy miért. Csak azt tudom, hogy megteszed. És én szeretném tudni, hogy mi az, amit eltitkolsz előlem –mondta miközben helyet foglaltunk a kanapén. 

- Semmi.

- Igazán?

- Igazán.

- Elena, nekem tényleg elmondhatod – mosolygott rám bátorítóan, én azonban csak hallgatással válaszoltam. –Damiennel nem álltok valami jól mostanában, igaz?

- Valóban nem –sóhajtottam.

- Történt valami köztetek? Mostanában olyan furcsán viselkedtek egymás közelében.

- Damien nem mondta el?

- Mit nem mondott el?

- Hát… hogy mi ketten…- kezdtem, de ekkor nyílódott az egyik szoba ajtaja.

- Hát itt vagy!- jelent meg az emlegetett szamár. Mikor megpillantott megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, s szinte átrohant a szobán, egyenesen hozzám.

- Damien, miért nincs rajtad az inged?- kérdezte Tom hirtelen, mire az említett megtorpant.

- Hát…öm…melegem volt –túrt bele zavartan a hajába, mire bátyja csak kételkedve, ugyanakkor kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

- Igen? Nem lehet, hogy olyan dolgot tettél vagy akartál tenni, amit nem kellett volna?

- Egész pontosan mire célzol?

- Szerintem tudod te azt.

- Nem, nem tudom.

- Na, jó. Mi történt köztetek?- nézett ránk felváltva.

- Szóval tényleg nem szóltál róla –néztem Damienre.

- Nem. Még nem igazán volt rá alkalmam.

- Mégis mire?- szólt közbe Tom.

- Arra, hogy elmondja nektek, hogy már csakis „munkakapcsolat” van kettőnk között –feleltem.

- Úgy érted, hogy ti ketten…?- mutogatott ránk össze-vissza.

- Igen –bólintottam, miközben végig Damien szemébe néztem. Nem tudom, milyen lehetett a tekintetem, talán kemény és rideg, de lehet, hogy meggyötört és csalódott. Az övé viszont egy árnyalatnyi szomorúságot tükrözött, bár próbált keménynek és sértetlennek látszani. 

- Mikor történt?- kérdezte Tom csodálkozva.

- Nem olyan régen –válaszolt Damien, nem szakítva el a pillantását az enyémtől.

- Értem. De remélem, ez nem akadályoz meg titeket abban, hogy együtt dolgozzatok.

- Nem –vágtuk rá egyszerre.

- Helyes. Akkor elárulnátok, hogy most mi bajotok van?- fonta keresztbe a karját a mellkasán, miközben a kanapé oldalának támaszkodott. 

- Nos, amit a drága öcsikéd viccesnek gondolt, számomra korántsem volt az.

- Mit csináltál már megint?- kérdezte lemondó sóhajjal.

- Mi az, hogy már megint?- kérdezett vissza Damien felháborodva. Bár szerintem csak megjátszotta, hogy elterelje a témát.

- Fiúk beszéljétek meg, én haza megyek, rendben?- szólaltam meg, mielőtt Tom válaszolhatott volna.

- Rendben –felelte Tom.

- Várj még!- szólalt fel Damien hevesen bátyjával egy időben, miközben erős, hosszú ujjait szorosan a csuklóm köré zárta. 

- Mit akarsz?- fordultam vissza dühösen. Már nagyon elegem volt. Csak el akartam menni végre!

- Beszélhetnénk négyszemközt?- fordult bátyja felé egyértelmű jelzést adva ezzel, hogy hagyja el a helyiséget.

- Letisztítom a fegyvereket –felelte, miközben ellökte magát a bútortól, majd eltűnt az egyik szobában. Gondolom, onnan nyílik a fegyverszoba. Vagy csak elvonult hallgatózni, ki tudja.

- Mit akarsz, Damien?- kérdeztem, mikor az ajtó hangos csattanással bezárult Tom mögött.

- Nézd, én tényleg sajnálom, ami odalent történt –kezdte bűnbánó arccal. –Csak azért csináltam, hogy megtudjam, mennyi maradt meg benned az elsősegélyleckéből, amit adtam. És átmentél a teszten.

- Ez nem volt túl meggyőző –feleltem, és kirántottam a kezem a szorításából.

- Igazad van. Meggyőzőbb lettem volna egy műsebbel, művérrel, esetleg ha sminkeltem volna magamra egy lila foltot…

- Komolyan?- hitetlenül, kényszeredetten felnevettem. Nem voltam épp humoros kedvemben.

- Jó, oké, tudom, hülye dolog volt tőlem, és tényleg sajnálom. De komolyan csak egy teszt volt. Kíváncsi voltam, mit tennél abban az esetben, ha megsérülnék. Mindent pontosan úgy tettél, ahogy azt megtanítottam. 

- De muszáj volt ilyen sokáig játszanod az ájultat? Tudod te, mennyire kétségbe voltam esve?!- kiabáltam, és érzetem, hogy a szemembe könnyek gyűlnének, de erőnek erejével visszatartottam őket, és ügyeltem rá, hogy a hangom ne remegjen.

- Talán az kissé túlzás volt –húzta el a száját, miközben beletúrt kócos sötétbarna hajába.

- Kissé?

- Oké, tényleg túlzás volt. Csak…- kezdte, majd elhallgatott, és lesütötte a szemét. Csak most vettem észre, hogy milyen hosszú, sötét pillái vannak. Rengeteg lány ölni tudna ezért… 

- Csak…?

- Csak… nem is tudom –vont vállat. Volt egy kis szégyenlősség ebben a mozdulatban. – Csak élveztem, hogy törődsz velem –fejezte be halkan, még mindig a cipőjét bámulva.

- Mi?- kérdeztem vissza meglepetten. Minden válaszra számítottam, csak erre nem.

- Jólesett, hogy ennyire aggódtál értem –felelte, és végre felnézett rám gyönyörű kék szemével miközben beszélt.

- Szóval te élvezted, hogy kétségbeesetten, tanácstalanul rohangálok, amiért nem találok rajtad sérülést, de te mégis eszméletlenül fekszel, és nem tudom, hogy mit tegyek, és attól félek, hogy nagy kárt tettem benned?!- hadartam dühösen.

- Hát… ha így mondod, akkor úgy hangzik, mintha egy önző tuskó lennék.

- Úgy hangzik?

- Oké, talán tényleg az is vagyok. De hidd el, én tényleg nem akartam semmi rosszat.

- Lehet, hogy nem akartál, de mégis rosszat tettél –feleltem kimérten, majd hátat fordítottam, és az átjáróhoz siettem.

- Elena, kérlek!- lépett elém feltartott kézzel, hogy megállítson.

- Mit akarsz még?- kérdeztem sóhajtva.

- Nagyon haragszol rám?- kérdezte halkan.

- Mit gondolsz?- fontam össze a karom magam előtt. Közben mögötte már kinyílt az ajtó, ami visszavezet a kastélyba.

- Hogy a szíved mélyén viccesnek találod a dolgot, hogy bedőltél a pocsék színjátszásomnak, és nem is haragszol rám egyáltalán?- kérdezte reményteli gyermeki mosollyal.

- Úgy gondolod?- kérdeztem, mire hevesen bólogatni kezdett, mint egy kisgyerek. –Ugye tudod, hogy jelen pillanatban úgy festesz, mint egy hatéves kisfiú?

- Nem, de most ez nem számít.

- Ami pedig a feltételezésedet illeti, eléggé rosszul gondolod. Azt hittem, jobban ismersz ennél, és tudod, mikor haragszom igazán.

- Talán ezért gondoltam, hogy nem vagy mérges. Azt hittem, ennél jobban szeretsz. A történtek ellenére is. Hogy te talán még mindig…

- Hinni a templomban kell –szakítottam félre nyersen, majd kikerültem a döbbenten álló fiút, és beléptem a sötétségbe. Az ajtó bezárult mögöttem.

Lassú léptekkel haladtam végig a hideg, rideg, sötét alagúton. Itt minden olyan csendes. Főleg, amikor nem üldöznek rajta keresztül. Nehéz volt így ott hagyni Őt, de nem tehettem mást. Mindenkinek ez lesz a legjobb, még akkor is, ha közben a szívem megszakad.

Azt hittem, ennél jobban szeretsz. Szavai visszhangoztak a fejemben, miközben megjelent előttem az a csalódott tengerkék szempár. Jólesett, hogy ennyire aggódtál értem. Komolyan azért tettet ilyen sokáig, mert jólesett neki, hogy törődtem vele? Mert nekem már kevésbé esett jól. Bár, most, hogy belegondolok, nem rémlik, hogy éreztem volna, hogy eltaláltam azzal a bottal. Szinte biztos voltam benne, hogy elvétettem. És biztos, hogy nem tudnék akkorát ütni, hogy öt métert repüljön a levegőben, és olyan erővel vágódjon neki a falnak, mint amilyennel Ő tette. De ha semmi sem találta el, akkor önerőből hogy volt képes erre? Ekkorát ugrani… Lehetséges ez? Ráadásul ilyen erővel. Vagy ez csak újabb képessége a testőrnek? Mint nekem a látásom vagy a hallásom? Jobb, ha betudom ennek, mielőtt még elkezdek kombinálni, és a végén oda lyukadok ki, hogy tud repülni, és lézerszemei is vannak.

Hangos sóhajjal fújtam ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam. Felsétáltam a lépcsőn, vissza a könyvtárba. Ahogy elhaladtam a roskadásig telepakolt könyvespolcok mellett, megakadt a szemem valamin. Egy vaskos, régi, lexikonnak látszó könyv volt az, fekete bőrkötéssel. A gerincén cikornyás ezüstbetűk hirdették a címet: Rejtett világ. Ez az a könyv, amit Clark Danken a naplójában említett. Leemeltem a helyéről, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Lefújtam róla a port, ami hatalmas fullasztó felhőként lebegett előttem. A kezemmel elüldöztem a gonosz szemcséket a közelemből, majd figyelmemet ismét a lexikonra fordítottam, miközben visszatértem a titkos könyvtárból a kandallón keresztül. A fekete borítón ugyanaz állt, ugyanolyan betűkkel, mint az oldalán, csakhogy alatta egy kisebb méretű alcím betűi kanyarogtak: Minden, amit a természetfeletti lényekről tudni akarsz

- Elli!- hallottam Danny hangját beszűrődni a nehéz faajtón keresztül. Letettem a könyvet az egyik polcra, az eszembe véstem, pontosan hova, majd kiléptem a helyiségből, hogy megtudjam, mit akar.

- Igen?

- Ó, hát ott voltál. Gondolhattam volna –mosolygott rám a lépcsőről.

- Miért kerestél?- kérdeztem pár lépcsőfokot lejjebb lépve, hogy egy szintre kerüljek vele. Két lépcsővel fölötte álltam meg, de még így is magasabb volt nálam pár centivel.

- Csak anya kért, hogy keresselek meg, mert beszélni akar veled.

- Ó. Már meg is érkezett?- kérdeztem meglepetten.

- Igen. Lent vár a dolgozószobában –mutatott a földszint felé.

- Megyek. Köszi –mondtam, majd lesiettem.

Megálltam a faragott ajtó felett, és bekopogtam.

- Gyere!- hallottam anya hangját, így benyitottam.

- Szia, anya.

- Szia, kicsim. Ülj csak le –mutatott az íróasztalával szembeni székre, ami korántsem volt olyan kényelmes, mint az ő bőrszéke.

Már nem láttam egy ideje, olyan sokat dolgozik, erről a szeme alatt megjelenő sötét karikák is árulkodnak. Szinte minden idejét itt tölti, ebben a szobában, az egykori Danken család portréival körülvéve. Bár kissé átrendezte a szobát, még most sem tűnik olyan otthonosnak. Az egykori fehér fal megsárgult, a tapéták fele lekopott. Egy családi portré lóg az íróasztal fölött, ami korábban készült, mint az, ami a titkos szobában van. Ezen mindenki sokkal fiatalabb. Clark haja még nem ősz, hanem egészen világos barna, nincsen sem szakálla, sem pedig bajsza, bár továbbra sem mosolygott a műalkotáson, csak komoran meredt maga elé kék szemeivel. A maga korában talán még egész jóképűnek is számíthatott, főleg amikor nem tűnt ilyen mogorvának. Mellette a felesége viszont annál derűsebbnek látszott. Kobalték ruhát viselt, amit világosabb árnyalatú csipke díszített. Mogyoróbarna haja gondos kontyba volt rendezve, egészen világosbarna színű szeme már szinte aranynak látszott. Karjaiban tartott egy kedvesen mosolygó rózsaszín arcú kislányt, rózsaszín ruhácskában, aki nem lehetett több három évesnél. Édesanyjáéhoz hasonló barna hajacskája szabadon omlott a vállára, tengerkék szemét azonban apjától örökölte. Katherine. Kisgyerekként sokkal sötétebb haja volt, mint amikor meghalt. Akkor már szinte szőkének látszott. Mellettük még három gyermek állt: Sarah, az idősebbik lány, és két fivérük. Sarah és Katherine itt még egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Nővére haja már szinte szőkének hatott, szeme pedig anyjához hasonlóan világosbarna. Bordó szoknyát viselt, amiket virágok díszítettek. A két fiúgyermek viszont megszólalásig hasonlítottak egymásra Sarah két oldalán. Vállig érő barna hajuk és kék szemük volt, nem tűntek többnek tíz évesnél, ahogy a közöttük álló lány sem. Ugyanolyan fehér inget viseltek szürke öltönnyel és fekete nyakkendővel, fekete nadrággal. Az összes családtagról egy-egy külön portré is megtalálható a többi falon, bár ott a gyerekek már idősebbek, a szülők azonban nem sokat változtak.

A nagy portré alatt anya okleveleinek és ügyvédi diplomájának is akadt helye, az íróasztalon pedig egy régi családi kép állt, amin még apa is rajta van, és egy idei kép rólam és Dannyről, mielőtt még elköltöztünk. A hatalmas asztalon halmokban sorakoztak az elolvasásra, aláírásra váró szerződések, végrendeletek, házassági szerződések, meg persze a bűntények aktái is. Anya fáradt hangja szakított ki a szoba tanulmányozásából.

- Lana Moore telefonált, hogy ma délután beszélt veled. 

- Igen, beszéltem vele –bólintottam. –Azt mondtam, átgondolom, és holnap válaszolok. De mindenekelőtt veled akartam beszélni.

- Igen, sejtettem. Ezért is hívtalak ide.

- Te komolyan beleegyeztél ebbe az egészbe?- kérdeztem hevesebben, mint terveztem.

- Igen, bele –bólintott határozottam.

- De mégis miért? Te sem szereted a reflektorfényt, ahogyan én sem.

- Ez valóban így van. Viszont elolvastam a szerződést, és nem sértik a személyiségi jogainkat –mondta, miközben átnyújtott nekem egy összekapcsozott papírköteget. – Csak bizonyos helyiségekbe helyeznének el kamerákat, mint például a hálószobák, étkező, nappali, konyha, előtér, könyvtár és a dolgozószoba meg persze a folyosók. Néhányat az udvarra is elhelyeznének a ház oldalára, és a kerti pavilonra is.

- De én nem akarom, hogy figyeljék az életem minden percét, és utána ezt még több ezer ember visszanézze a tévén keresztül!- csattantam fel.

- Nem csak a mi házunkban lesznek kamerák. Beszéltem Charles Donovannal és Richard Sullivannel. Ők beleegyeztek, mondván, hogy nincs rejtegetnivalójuk. Engem is arra kértek, hogy egyezek bele a dologba. A műsor producere biztosított minket afelől, hogy bármikor leállíthatjuk a forgatást, ha nyomós indokkal rendelkezünk. És természetesen megmutatják az összevágott adást még mielőtt az műsorra kerülne. Ha bárki bármiféle személysértő dolgot talál, azt azonnal kivágják. És ne feledd, hogy ügyvéd vagyok. Ha megszegik a szerződésben foglaltakat, bármikor vádat emelhetünk ellenük. Azt pedig nyilván ők sem szeretnék. A bátyáddal már beszéltem, ő örömmel belegyezett a dologba, bár tőle nem is vártam mást –tette hozzá mosolyogva. –Nem kérem, hogy most azonnal hozz döntést. Aludj rá egyet, és holnap, amikor Lana idejön, összehívok egy afféle családi tanácsot. Akkor kell kimondanod a végső döntést.

- Jól van. Holnapig szerintem képes leszek átgondolni a dolgokat –feleltem. –Csak ennyit szerettél volna?

- Igen, ennyit. Most már mehetsz, nekem még van egy kis dolgom – erőltetett magára egy fáradt mosolyt, majd egy papírköteget kezdett olvasgatni. Gyorsan felálltam, majd igyekeztem hangtalanul elhagyni a helyiséget.

Vacsoránál még nem volt itthon, most pedig, hogy végre hazaért ismét a munkába temetkezik. Abban sem vagyok biztos, hogy evett egyáltalán valamit. Nagyot sóhajtottam, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy rákérdezzek Mrs. O’Dannelnél. Mikor odaértem, hallottam, hogy kedvenc házvezetőnőm halkan dudorászik valamit miközben a tányérokat törölgette és pakolta a helyükre. Nem ismertem fel, valószínűleg ír népdalt énekelhetett. 

- Mrs. O’Dannel!- szólítottam meg, mire abbahagyta az éneklést, és lassan felém fordította szürke tekintetét.

- Ó! Te vagy az, édesem?- kérdezte kedvesen melegen mosolyogva. – Mit szeretnél?

- Igazából csak kérdezni akartam valamit.

- És mi lenne az?

- Anyáról lenne szó… - kezdtem bele, mire megváltozott a tekintete. Mintha kissé szomorkás lett volna.

- Ülj csak le!- intett egy székre, majd miután az utolsó tányért is a helyére tette, letelepedett mellém. - Mi van édesanyáddal?- kérdezte, miközben elrendezett egy ősz hajszálat, ami kicsúszott a kontyból.

- Igazából aggódom miatta –vallottam be. –Mostanában nagyon sokáig dolgozik, és keveset alszik. Alig látjuk, szinte csakis a munkával foglalkozik. Abban is erősen kételkedem, hogy eszik rendesen. Bár nem láttam az egész testét, de az arcán láttam, hogy fogyott. Ha nem is olyan sokat, de határozottan fogyott.

- Nos, valóban igazad van. Édesanyád nem eszik, és nem alszik eleget. Reggeli után azonnal a munkába rohan. Van, hogy nem is eszik rendesen, csak megiszik egy bögre kávét. Későn ér haza, gyakran vacsora után, és ha időben itthon van, akkor sem eszik sokat. Nem tudom, mi baja lehet. Én a munkára tippelnék. Egy jövedelemből kell fenntartani egy egész háztartást, és ezért többet is kell dolgoznia. Bár már mondtam neki, hogy nekünk nem kell fizetést adnia, mivel Arthur a kertészkedéssel más házaknál eleget keres kettőnknek, és még az unokáinknak is jut egy kis zsebpénz belőle, de ő ragaszkodott hozzá. Hiába mondtam neki, hogy bőven elég az, hogy szállást ad nekünk, ő hajthatatlan volt. De talán majd sikerül rávenni előbb-utóbb. Elvégre egy ekkora birtok fenntartása sokba kerül, és ott a két gyerek is. Nem lehet könnyű szegény teremtésnek.

- És nem tudunk neki valahogy segíteni?- kérdeztem a kezeimet bámulva az ölemben.

- Nem hinném, kincsem –szorította meg a kezemet kedvesen. –Nektek Daniellel az első a tanulás. 

- De részmunkaidős állást biztosan tudnánk vállalni –erősködtem. –Nem bírom nézni, hogy a végkimerülésig hajszolja magát!

- Londonban biztosan egyszerűbb volt, hiszen ott nem kellett ekkora birtokot gondozni, bár amennyiben helyesek az információim, most magasabb a fizetése, mint akkor. Viszont ezzel párhuzamosan a kiadások is nőttek.

- Lehet, hogy egyszerűbb volt –bólintottam. –Viszont akkor is segíteni szeretnék valahogyan. Ez nem mehet így tovább!

- Még fiatal vagy, egyelőre nem kell ezzel foglalkoznod. Vagy ha mindenáron tenni akarsz valamit, akkor beszélj a bátyáddal. Talán ő már többet tudna tenni az ügy érdekében. Esetleg dolgozhatna a Donovan műhelyben, ha már úgyis olyan jóban van a fivérekkel. Biztosan kapna állást. Úgy tudom, néha napján segít is nekik –vetette fel az ötletet.

- Nem is tudom –gondolkoztam el. –Danny ért valamennyit az autókhoz, viszont koránt sem annyit, hogy egyedül képes legyen megjavítani egyet is.

- Akkor majd megtanítják. Vagy majd adnak neki más feladatokat. De talán a bácsikájuk kertészüzletében is dolgozhatna. Annak a beteg embernek amúgy is kellene már egy állandó segítség. Szegény Damien sem tud mindig beugrani helyette.

- Majd felvetem az ötletet. Köszönöm –mosolyogtam rá hálásan.

- Igazán nincs mit. Viszont most már későre jár. Ideje lenne felmenned, holnap nagy nap lesz –küldött felém egy meleg mosolyt.

- Hm. Valóban –bólintottam, mikor eszembe jutott, mi is lesz holnap. 

- Jó éjszakát!- simította meg a karomat. Mintha csak a nagymamámmal beszélgettem volna.

- Jó éjszakát!- mondtam, majd elindultam a szobám felé.

Az ajtóm előtt megtorpantam, majd fejem a könyvtár irányába fordítottam. Amiért odamentem, még most is ott van. Ha otthagyom, talán másnapra megfeledkezek róla. Sebes léptekkel siettem nagy kétszárnyú ajtóhoz. Halkan kinyitottam azt, majd a félhomályban odabotorkáltam a polchoz, ahol a könyvet hagytam. Megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt. Még mindig ott volt, pontosan ahol hagytam. Gyorsan megragadtam, majd átsiettem a szobámba. Az íróasztalra fektettem, majd elmentem zuhanyozni. Miután végeztem, immár a pizsamanadrágomban és Danny egyik pólójában, amit alvásra használok, bevackoltam magam az ágyamba a vaskos papírköteggel együtt. A gyér lámpafényben fellapoztam a kissé megsárgult lapokat. Rögtön az első oldalon Mr. Danken kézírását fedeztem fel. Rövid bevezetőt írt arról, hogy ez a könyv lényegében a természetfeletti lényekről felhalmozott tudását tartalmazza, amit hosszú évek során szerzett és tapasztalt. Fejezetekre is osztotta:

1. Mágia, avagy a Boszorkányok
2. Drakula átka: Vámpírok
3. Likantrópia, más néven Vérfarkasok 
4. Tündérek világa
5. Sötét erők - Démonok 
6. Fény teremtményei az Angyalok
7. Ember és egy misztikus lény gyermekei

Meglehetősen furcsálltam, hogy Mr. Danken valóban hitt mindezekben, igyekeztem visszafojtani a gyomromban keletkező rossz érzéseket. Hiszen én magam sem vagyok hétköznapi ember, ha jobban belegondolunk. Nem vagyok mágikus teremtmény, viszont határozottan van bennem valami természetfeletti, hála a boszorkánymágiának. Még most is nehezemre esik elhinni ezt az egész boszorkányok és vámpírok históriát Katherine körül. Egyedül a saját különös képességeim biztosítanak róla, hogy nem puszta mendemonda ez az egész. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, majd ismét átfutottam a tartalomjegyzéket. Nekem ebből főként az első kettőre lesz szükségem. Mindenekelőtt Katherine-ről kell megtudnom néhány dolgot. Fellapoztam a második fejezetet, majd olvasni kezdtem, amíg az álom ólomsúlya a szememre nem helyezkedett, s mindent beborított a sötétség.