19. fejezet

Heyhey!:)
Ne haragudjatok rám, de tegnap nem volt időm felrakni az új részt.:( Viszont ezt az elmaradásomat most bepótlom. ;)
És néhányan talán észrevettétek, hogy megváltozott a fejezet előzetese. Nos, ez azért van, mivel véletlenül a 20. fejezet részletét raktam fel... Ne haragudjatok rám, de úgy tűnik ez az utolsó két hét már sok volt nekem.:D Viszont végre elérkezett a szünet, a pihenés, és talán nekem is sikerül az írásra koncentrálnom!:)
Nagyon örülnék pár kommentnek, pipának, feliratkozónak! <3

És Úristen!!! Elértük a 2000 oldalmegjelenítést! :D *.* <3 Nagyon köszönöm Nektek!!! Imádlak Titeket! <3

A fejezet előtt pedig még:
Kellemes Ünnepeket Kívánok Mindenkinek! <33
xoxo Vivienn J.

      - Mi?- kérdeztem döbbenten.-         Ez az én szobám! Ezt te rajzoltad?- nézett rám, a képet fogva.

      - I…igen, én. De… ez a te szobád? Az nem lehet!- csodálkoztam, majd leültem az ágyamra.

      - Pedig az enyém. De mikor jártál te ott?

      - Tegnap éjjel, álmomban. –mondtam halkan, a szőnyeget bámulva.

      - Álmodban?!- kérdezte hitetlenül, „Na ne szórakozz velem!” stílusban.

      - Igen. Tudod, gyakran vannak látomásaim éjjelente… Katherine-ről. A titkos átjárót is így találtam meg. Este pedig elvitt abba a szobába. –mutattam a kezében tartott lapra. – De… ezek szerint a tiéd.

      - Tudtam, hogy én leszek az!- mondta nagyot sóhajtva, majd leült mellém az ágyra, és hanyattfeküdt.

      - Hogy te leszel mi?- kérdeztem, majd eldőltem mellette, hogy a szemébe tudjak nézni.

      - A Testőr. –felelte mélyen a szemembe nézve. 

      - De honnan tudtad? És mégis… minek nekem testőr?- kérdeztem kíváncsian. 

      - Tudod, a Testőr és a Kiválasztott között valamilyen különleges kapcsolat van. Már az első találkozásunknál, amikor szó szerint összefutottunk, és a szemedbe néztem… éreztem valami… furcsa kötődést. De akkor még nem tudtam, mi ez.

      - De mégis miféle kötődés?

      - A Testőr legendája szerint…

      - Már megint egy legenda?- vágtam közbe. - Mennyi legenda van ebben a városban?

      - Elég sok. –mondta, majd folytatta, amit elkezdett. –Szóval, a legenda szerint a Testőr megérzi, ha a Kiválasztott veszélyben van. Eleinte még nem annyira, viszont ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ez az érzék egyre biztosabb lesz. És… most, hogy így belegondolok… Amióta találkoztunk, esténként furcsán érzem magam. Van, amikor rosszabb, de nem mindig érzem annyira. Akkor ez miattad van, igaz?

      - Hát… gondolom. De hogy lehet az, hogy megérzed, hogyha veszélyben vagyok?

      - Nem tudom. De ezért vagyok én a Testőr. Viszont… miféle veszélybe kerültél, ami miatt esténként rosszul érzem magam?

      - Talán a rémálmok miatt van. Katherine szerint, ha az álmomban történik valami a szellememmel, akkor az kihat a való életemre is.

      - És te ezt elhiszed?

      - Már volt rá példa. –mondtam halkan, szinte suttogva, mire elkerekedett szemmel nézett rám.

      - Mi?- kérdezte elképedve.

      - Egyszer álmomban egy maszkos alak megvágta a nyakam. –mondtam a plafont bámulva, és akaratlanul megérintettem a vágás helyét. – Nem vágta el a torkom, vagy ilyesmi, viszont vérzett. Mikor felébredtem, egy lila csík volt a vágás helyén. Fájt. Nagyon. Ha álmomban megölnek… akkor… soha többé nem ébrednék fel.

      - Akkor meg kell védenem téged az álmaidtól?- vonta fel a szemöldökét.

      - Fogalmam sincs. Katherine szerint veszélyben vagyok. A tizenegy évvel ezelőtti autóbalesetet is emiatt szenvedtük, hogy legyen rajtam egy rohadt heg!

      - Heg? A jobb bokádon?

      - Igen. –mondtam, majd felemeltem a lábam, amin ott díszelgett „a jel”.

      - Akkor tényleg te vagy az. Ez már biztos.

      - Igen. –sóhajtottam. –Meg akarják ölni azokat, akik meg tudnak védeni. Először apa, most meg Danny…

      - Mi?- kérdezte értetlenül. Ó igen, ő nem is tud a balesetekről.

      - Tizenegy éve, az autóbalesetben… apa meghalt.

      - Sajnálom. –nézett rám együtt érzően.

      - Köszi. –Sokra megyek vele. Sajnos a sajnálkozás nem hozza vissza. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. –És nemrég Danny megint balesetet szenvedett. Ezért van eltörve a bal karja. –mondtam, és közben éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel. –Miattam… miattam történt minden. Meg is halhatott volna! Mint apa!

      - Hé! Ne mondj ilyeneket!- mondta, majd magához húzott, és letörölte az arcomon lecsorduló könnycseppet. Valamiért megnyugtatott a közelsége. –Majd én megvédelek. Elvégre ezért vagyok. Ez az én végzetem. Ahogy neked az, hogy megtaláld a gyilkost, és megakadályozd, hogy elmenjünk innen.

      - Igyekszem, de ez nem ilyen egyszerű. És két éjszaka is… valaki járt a szobámban. Ti voltatok azok? Vagyis egyikőtök? Mert a faházba vezető átjárón keresztül menekült.

      - Igen… - mondta, majd beletúrt sötétbarna hajába. Ezt én is szívesen megtenném. Elég! Elena! Ne képzelődj! – Az én voltam. Sajnálom, ha megijesztettelek.

      - Semmi gond. De tényleg a szívbajt hoztad rám! És… mit kerestél itt?

      - Csak ki akartam deríteni, hogy kit üldöztem az alagútban.

      - És az a másik átjáró a könyvtárban… Az hová vezet?- tettem fel a kérdést, ami már régóta foglalkoztat.

      - A mi házunkba vezet. Egy titkos szobába, ami apánk dolgozószobájából nyílik. 

      - Értem. És azt tudod, hogy a te szobádba is vezet egy titkos átjáró?- vontam fel a szemöldököm.

      - Mi? Nem, nem tudtam. 

      - Ami mellesleg az én szobámból nyílik. –tettem hozzá.

      - Gondolom, ez nem lehet véletlen. Elvégre, én vagyok a Testőröd. –mosolygott rám, miközben még mindig átölelt. –Honnan nyílik az az átjáró?

      - Majd megmutatom, de nem gondolod, hogy vissza kéne mennünk a többiekhez? Képzelem, hogy Danny miket gondolhat, hogy így eltűntünk.

      - Talán igazad van. –mondta, majd felállt, és engem is felhúzott. –Nagyon félt téged.

      - Igen. Miután apa meghalt, nagyon védelmező lett. Úgy érezte, hogy át kell vennie a helyét. Mindentől próbál megvédeni, de ez lehetetlen. Főleg most. Nagyobb veszélyben vagyok, mint azt valaha is képzeltem, és nem beszélhetek neki erről. Ettől még ő sem tud megvédeni. Nem! Nekem kell Őt megvédenem.

      - Lehet, hogy ő nem tud megvédeni, viszont én igen. –mondta, mire én elmosolyodtam. Átmentünk Danny szobájába, ahol mindenki elhallgatott, amint beléptünk.

      - Mit csináltatok ti ketten?- nézett ránk Danny kíváncsian, miközben végigmérte Damient.

      - Csak beszélgettünk. –feleltem. –Mit csináltunk volna?

      - Jobb, ha nem tudjátok, mik fordultak meg a fejemben. –mondta, mire Damiennel felnevettünk.

      - Nyugi, haver. A tabu, az tabu. Helyettem talán inkább Nate-re kellene odafigyelned.

      - Hé! Mi van velem?- kérdezte Nate ártatlan arccal.

      - Semmi-semmi. –rázta le Damien.

      - Ne szórakozz velem, öcsi!

      - Én sosem szórakozom veled.

      - Na, mire célozgattál te az előbb?

      - Én… inkább megyek. –mondtam, majd kimentem a szobából. Viszont nem mentem el, hanem hallgatóztam. 

      - Tudom, hogy bejön neked! Ne is tagadd!- mondta Damien, miután már kimentem.

      - Lehet. Viszont tabu. –felelte Nate. Mi van? Tetszem Nate-nek? –Viszont… te is odavagy érte, nemde?

      - Hé! Hé! Skacok! Ő még mindig a húgom!- korholta le őket Danny.

      - Nekik most beszélhetsz!- mondta Max. –Most ellesznek egy darabig. Ha zavar, hogy Elenáról beszélnek, akkor javaslom, küldd ki őket, vagy menj ki te.

      - Nem! Kíváncsi vagyok mi lesz ebből. –Köszi, bátyus…. 

      - Szerinted ki nincs?- kérdezte Damien. Mi?! Tetszem Damiennek? Komolyan?! Akaratlanul is elmosolyodtam, és hihetetlenül boldog voltam. Ezt a mosolyt egy darabig nem vakarhatja le senki a képemről.

      - Igaz. Szerintem a suliban a fiúk többsége bele van zúgva. Viszont mindenki úgy hiszi, hogy Dannyvel jár.

      - Mi?- nevetett fel Danny. –Azt hiszik, hogy a húgommal járok?

      - Senki sem tudja, hogy testvérek vagytok. –mondta Max. 

      - És lehet, hogy jobb lenne, ha ez így is maradna. –szúrta közbe Damien. –Hiszen, akkor Alex is megint bepróbálkozna. Bár, őt ismerve te sem, vagyis a pasija sem akadályozza meg. De sose lehet tudni.

      - Inkább attól félsz, hogy valaki rámozdul, igazam van?- szemtelenkedett Max.

      - Na, szálljatok már le Elliről!- mondta Danny komoly hangon. 

      - Jó-jó. –mondták egyszerre. Ezek után már fiús témák következtek, mint a foci, kosárlabda, a legutóbbi meccs eredménye, kocsik, és persze a kis „bögyös” Miranda nővér.

 Úgy nyolc körül a szobámban ülve lépteket hallottam kintről.

- Elköszönünk Elenától. –hallottam Nate hangját, és már bent is voltak a szobámban.

- Indultok?- kérdeztem.

- Igen, megyünk. –felelte Damien, majd odajött és megpuszilt. –Fél óra múlva várunk a faházban. –súgta a fülembe, mire csak bólintottam.

- Szia, kis cselédlány!- puszilt meg Nate is.

- Hülye!- ütöttem meg nevetve.

- Szia, Elena!- köszönt el Max is, ugyanúgy. 

- Szia, Max.

Miután kimentek, tátogva mondták, hogy „faház!”. Oké, felfogtam! Fél óra múlva a faházban. Mi lesz ott? Valami megbeszélés? Vagy inkább… leleplezés? Majd kiderül. Viszont, ezek szerint nem is kellett olyan sokat várnom az én titokzatos Testőrömre. Nem gondoltam volna, hogy Damien az. Akkor igazat mondott, amikor elkapott az alagútban. Tényleg meg akarnak védeni.

- Mikor találkoztál te velük?- lépett be Danny a szobámba.

- Nem sokkal az után, hogy beköltöztünk. Szó szerint összefutottam velük. –válaszoltam, miközben tovább rajzolgattam.

- Ahogy láttam… Damien és Nate… nos… elég nagy benyomást tettél rájuk.

- Úgy gondolod?- kérdeztem közömbösen, bár valójában majd’ kiugrottam a bőrömből a boldogságtól. Tetszem Damiennek! El sem hiszem!

- Ne tegyél úgy, mintha neked nem tűnt volna fel! De… mit csináltatok itt Damiennel kettesben?- Na, erre a kérdésre már felkaptam a fejem.

- Csak beszélgettünk. Most mi ebben a furcsa? Hiszen barátok vagyunk, és még osztálytársak is. –magyarázkodtam. És még csak nem is hazudtam. Ez mind igaz. Maximum nem mondtam el neki mindent.

- Biztos?- vonta fel a szemöldökét, mintha nem hinne nekem.

- Biztos!- mosolyogtam „jó kislányosan”. 

- Akkor rendben. –mondta, majd nyomott egy puszit a homlokomra, és kiment. Viszont én még mindig azt érzem, hogy nem hisz nekem. De miért?

Mikor eltelt az a fél óra, beosontam a könyvtárba, majd megnyomtam a kandallóban rejlő titkos fekete gombot. Onnan már sietősre vettem a figurát. Majdnem el is estem a lépcsőn. Végül csak sikerült épségben megérkeznem. Mikor kinyitottam a titkos ajtót, már mind az öten ott ültek a kanapén. Rám vártak. A Kiválasztottra. 

- Szóval mégis igaz. –szólalt meg Tom. –Te lennél a Kiválasztott.

- Sziasztok!- köszöntem, mert ők erről az aprócska gesztusról elfeledkeztek.  

- Szia!- köszöntek vissza.

- És igen. Én vagyok a Kiválasztott. –erősítettem meg.

- Én pedig…- állt fel Damien, majd mellém lépett. –A Testőr. –mondta, mire a testvérei elképedve néztek rá.

- Mi?- kérdezte Michael. –Te?

- Én.

- Elmondanátok, hogy miért kellett idejönnöm?- kérdeztem egy idő után, hogy megtörjem a csendet. Meg amúgy is érdekelt.

- Ülj le!- mutatott Damien az egyik karosszékre, majd helyet foglaltam.

- Nos… - kezdte Tom. – Mivel te vagy a Kiválasztott, ezért kötelességünk megvédeni téged. Mi már a kezdetektől gyanakodtunk rád, és ezzel beigazolódtak a feltételezéseink. Azt már a kezdetek kezdetén tudtuk, hogy a Testőr Donovan leszármazott lesz. Csak azt nem tudtuk, hogy melyikünk. De ezzel ez a kérdés is megoldódott.

Ezt honnan tudtátok?- szakítottam félbe.

- Családi titok. Nem olyan fontos számodra. A lényeg, hogy tudtuk. –folytatta Tom. – Arra képeztek ki minket, hogy mindenáron megvédjük a Kiválasztottat, vagyis téged. 

- Mi?- kérdeztem hitetlenül nevetve.

- Meg fogunk védeni. Akár tetszik, akár nem. Főleg Damien. Ötünk közül ő az egyetlen, aki képes megérezni, hogyha veszélyben vagy. És hidd el, itt sok veszély leselkedik rád!

- De mégis miféle veszély?

- Az Ötök. –felelték egyszerre.

- Az Ötök megpróbálnak sebezhetővé tenni. Először lelkileg gyengítenek le. –magyarázta Michael. –Ha lelkileg nem vagy elég erős, akkor testileg sem. Így könnyű célpont vagy a számukra.

- Valószínűleg ennek a tervnek volt a része a bátyád balesete. És az édesapádé is. –mondta Damien. –Megpróbálják eltávolítani azokat, akik képesek téged megvédeni, vagy közel állnak hozzád. Mindenki veszélyben van. A barátaid, a szeretteid… Az életük a kezedben van.

- Hogy mi?- kérdeztem riadtan. –Miattam akár meg is halhatnak? E miatt a hülye legenda miatt?!

- Ahogy mondod. –felelte Nate. –Hidd el, nekünk sem tetszik. De nem tehetünk ellene semmit. És úgy tűnik, ők előbb rájöttek, mint mi, hogy ki a Kiválasztott. Valószínűleg már a születésed óta tudják.

- De ha ez így van, akkor miért nem öltek meg, amikor kicsi voltam? Hiszen akkor könnyen elintézhettek volna.

- Azért, mert tizenhat éves korodig te magad védve vagy az Ötöktől, és a fegyverüktől. Ekkor az ősöd, Katherine Danken szelleme vigyáz rád. Viszont, amint betöltötted a tizenhatot, Katherine elveszíti a védelmező erejét. Már csak egyszer menthet meg. Egyetlenegyszer… visszahozhat a halálból.

- A halálból?- kérdeztem összezavarodva. 

- Igen. De csak akkor, ha meggyilkolnak. A természetes halálból nem képes visszahozni. Még ő sem. –magyarázta Max.

- Aham. Szóval két életem van.

- Ne vedd játéknak, mert ez egyáltalán nem az!- korholt le Michael.

- Hidd el, hogy nem veszem játéknak!- kiabáltam rá. –Elvégre az én szeretteim vannak veszélyben! Az apám meg is halt e miatt a hülyeség miatt!- ordítottam, majd megint hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Gondolom Damien észrevette, mert magához húzott, és elkezdte simogatni a hátamat.

- Nyugodj meg. –mondta kedvesen. –Te pedig ne legyél ennyire… te!- förmedt Michaelre. 

- De helyre kell tenni! Nem kezelheti ezt játékként, amiben valaki nyer és valaki veszít következmények nélkül! Mert ennek igenis vannak következményei!

- Tudom!- kiabáltam tovább. –Hiszen, ha nem találom meg a gyilkost, akkor el kell mennetek innen örökre. És Katherine is a két világ között ragad.

- De van egy harmadik következménye is. –mondta Damen halkan, ideges hangon. Mintha nem akarná, hogy tudjak róla, vagy csak nem szívesen mondja el.

- Mégpedig?

- Csak akkor nem találod meg a gyilkost, ha a leszármazottai találnak meg előbb.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni?

- Ha a gyilkos nem lesz meg... akkor az azért lesz, mert a Kiválasztott… halott.

- Mi? De hogyha tíz évig nem találom meg, és vége az egésznek?

- Ők akkor sem állnak le, amíg meg nem semmisítettek. Vagy börtönbe mennek, esetleg meghalnak, vagy megölnek és boldogan élnek tovább, mintha misem történt volna.

- Jó tudni. –mondtam elképedve, ugyanakkor riadtan. Gondolom, az arcom holtsápadt volt.

- A lényeg az… - kezdte Tom. – Hogy mi fogunk téged megvédeni. Viszont nem lehetünk mindig veled. Épp ezért meg kell tanulnod harcolni.

- Mi?- kaptam fel a fejem.

- Jól hallottad. –folytatta. – Megtanítunk harcolni. Hallottam, hogy már ismersz egy nagyon hasznos fogást. Viszont az önmagában nem lesz elég, hogy megvédd magad, ha mi épp nem vagyunk ott. 

- Szóval megtanítotok harcolni?- vontam fel a szemöldököm. Ez tetszik!

- Igen. Minden nap, fél nyolckor, itt a faháznál. –mondta Nate. 

- Oké. De miért fél nyolckor?

- Mert akkor könnyebben kisurransz. –legyintett Nate. –De gondolom, az átjárót fogod használni.

- Majd meglátom. Ennyi? Végeztünk?- kérdeztem, és már indultam volna, de Tom megszólalt.

- Még nem végeztünk! Van valami, amit tudnotok kell. –nézett felváltva rám és Damienre.

- Mi lenne az?- kérdezte helyettem Damien. Van valami, amiről még ő sem tud?

- A Kiválasztott és a Testőr között nem alakulhat ki semmiféle „közelebbi kapcsolat”. –közölte, mire én kérdőn néztem rá. Mi? Akkor nem járhatok Damiennel?! Már persze ha egyáltalán szóba jönne jelenleg…

- Ezt hogy érted?- kérdezte Damien. Ezek szerint ő sem érti teljesen, vagy csak nem biztos abban, hogy jól értette-e. 

- Nem lehet köztetek több mint barátság. Sajnálom, de a szabály. Erről eddig csak én tudtam, mert apánk úgy gondolta, hogy én leszek majd a testőr, de ez másképp alakult. Remélem, felfogtátok.

- Felfogtuk. –feleltük egyszerre cseppet sem vidáman.

- Helyes. Akkor végeztünk. –csapta össze a tenyerét Tom.

- Nekem még lenne egy kérdésem. –kezdtem, mikor szembe jutott valami.

- Mi lenne az?- nézett rám érdeklődve a legidősebb Donovan.

- Ti normálisak vagytok?! Egyszer fényes nappal ketten beosontatok a házba! Nehogy azt higgyétek, hogy nem vettem észre! És a szobámnál kukkoltatok!- hordtam le őket. –Melyikőtök volt az a két perverz?

- Szóval… te hallottál minket?- kérdezte Nate félve. 

- Valahogy sejtettem, hogy te voltál az egyik. De melyik? Az, aki menni akart, vagy az, aki azt várta, hogy mikor veszem le a törölközőmet?- kérdeztem, mire a többiek elkerekedett szemmel néztek Nate-re.

- Szerinted melyik?- kérdezte pajkos mosollyal.

- Az utóbbi. –vágtam rá, mire csak röhögve bólintott.

- Te nem vagy normális!- korholta le Damien.

- És ki volt a másik?

- Én. –mondta Max. –Viszont, és nem leselkedtem. Igazából nem is akartam menni, csak Nate elrángatott magával.

- Aham. –mondtam hitetlenkedve. –Oké, csak erre voltam kíváncsi. Viszont többé ne próbálkozzatok ilyesmivel! Akkor most már megyek. - mondtam, majd kinyitottam a titkos átjárót, és elindultam. Legnagyobb meglepetésemre Damien is jött velem. 

- Elkísérem. Meg akarok nézni valamit. –mondta, mire a többiek motyogtak valami „Oké.” félét.     

Elindultunk a sötét folyosón, viszont addig egyikünk sem szólalt meg, amíg be nem zárult a titkos ajtó. Végül én törtem meg a csendet.

- És mi az, amit meg akarsz nézni?- kérdeztem, mire a hangomtól összerezzent.

- A titkos átjárót, ami összeköti a szobáinkat. –mondta rövid hallgatás után.

- Oké. Csak arra kell ügyelnünk, hogy Danny nehogy meglásson a házban.

- Majd azt mondom, hogy ottfelejtettem a pulcsimat. Ezért hoztam magammal.

- Okos. –bólintottam. Ezek szerint felkészült az esetleges lebukásra is.

- Felkészültél a kiképzésre?- kérdezte hirtelen.

- Már úgy születtem!- mondtam, mire felnevetett.

- Kemény menet lesz. Biztos, hogy bírni fogod?

- Muszáj lesz, máskülönben sosem oldom meg az ügyet. De ne aggódj miattam! Tudok én vigyázni magamra. És keményebb vagyok, mint amilyennek látszom.

- Abban biztos vagyok. –mondta, majd ráfordultunk a folyosó utolsó szakaszára. –Szóval… Nate és Max… fényes nappal bent jártak a kastélyban?

- Igen. Hallottam őket, csak azt nem tudtam, hogy kik azok. Őszintén szólva először Nate-re és rád gyanakodtam.

- Rám? Bár… azok alapján, amiket hallottam nem bántam volna, ha én is ott vagyok. –mondta, mire ránéztem, viszont a sötétség miatt nem láttam az arcát.

- Ezt hogy érted?- kérdeztem. Most ezt azért mondja, mert csak egy törölközőben voltam akkor?

- Gondolom feltűnt, hogy Nate elég perverz alak. Hát… én csak egy fokkal vagyok jobb nála. –vallotta be. Szóval perverz?

- Pedig nem néztem ki belőled. 

- Tényleg?- kérdezte meglepetten.

- De igen. –nevettem fel. – Minden srác perverz.

- Azért ne legyél ennyire előítéletes. Nem minden srác olyan.

- De hisz te is olyan vagy.

- Na, jó… talán nem annyira vagyok perverz. Csak egy kicsit…- gondolkozott. - Annál egy kicsit azért rosszabb… de nem annyira, mint Nate.

- Oké. –nevettem el magam. – Ne próbálj magyarázkodni, mert csak rosszabb lesz.

- Talán igazad van. Aú!- kiáltott fel. Igen… Nekiment a falnak. Újonchiba. Előfordul. 

- Vigyázz! Fal!- mondtam nevetve, mire hitetlenül felröhögött.

- Jé! Nem mondod! Kicsit korábban is szólhattál volna. 

- Bocs, csak tudod, általában egyedül mászkálok az átjáróban, és én már tudom, hogy hol van. - feleltem.

- Oké, nem kell magyarázkodnod. – mondta, majd beléptünk a titkos dolgozószobába. –Ez a hely…

- Clark Danken titkos irodája.

- Szóval innen jutunk a könyvtárba, igaz?

- Igen. –mondtam. –Ssss!- intettem csendre, majd kinéztem a folyosóra. –Rendben. Tiszta a levegő. 

- Gyerünk!- mondta, majd beosontunk a szobámba. Amikor beléptünk, nem kis meglepetés ért minket.