Heyhey, everybody!:)
Ez a szombat is elérkezett végre, így szokásomhoz híven hoztam is az új részt! :D Gondolkoztam rajta, hogy ma inkább elhalasztom a blogolást, ugyanis sajnos betegeskedem, de végül arra jutottam, hogy nem akarom cserben hagyni az olvasóimat.:D Szóval sikerült erőt vennem magamon, és leülni, átolvasni a részt, ami számomra a legfárasztóbb. Remélem, mihamarabb meggyógyulok, és így az írást is folytathatom -ugyanis, ha beteg vagyok, ez nem igazán megy :(
De nem is untatlak ezzel titeket tovább :) Még csak annyi, hogy várom a véleményeket, mint mindig! Talán a felépülésben is segítenek.:D És nemrég létrejött a
TSF Facebook csoport,
csatlakozzatok!
És a héten várom a javaslatokat:
Ki lehet a Testőr?
- Elli!- szólt mosolyogva, mire a legtöbben felé
fordultak, én viszont nem törődtem velük. Azonnal odafutottam hozzá, és a
karjába ugrottam.
- Szia! Mit keresel itt?- kérdeztem még mindig a
bátyámat ölelve.
- Be kellett jönnöm az igazgatóhoz. Még nem is voltam
otthon. Anya egyből kirakott itt. Azt mondta, hogy ha már itt vagyok, akkor
kísérjelek haza.
- Oké. –mondtam vidáman. –Hogy van a karod?
- Már nem fáj annyira.
- És mi van a dögös nővérkével?- böktem meg a vállát.
- Itt a száma. –húzott elő a jobb zsebéből egy papír fecnit
vigyorogva.
- És fel is fogod hívni?
- Majd meglátjuk. –mondta sejtelmesen, majd
visszasüllyesztette az aprócska lapot a zsebébe. –Indulhatunk?
- Persze, csak elköszönök, és hozom a táskám.
- Oké, a suli előtt megvárlak. –mondta, majd kiment. Mikor
megfordultam az osztály háromnegyede engem figyelt, beleértve Damient, Alexet,
Miát, Rachelt, Norat és persze Sandrát is.
- Hé!- kezdte Rachel. –Ki volt ez a dögös pasi?
- Ő a bátyám. –mondtam kicsit fura arckifejezéssel. Oké…
tudom, hogy jól néz ki, de azért… mégiscsak a bátyám!
- Szóval nem a pasid?- kérdezte Nora.
- Még jó, hogy nem!- mondtam nevetve. –Az eléggé fura
lenne…
- Ő Danny?- kérdezte Mia. –Hű… A valóságban sokkal
helyesebb, mint a képeken! Pedig azokon is nagyon dögös volt!
- Fúj!- mondtam. –Ne beszéljetek így róla! Legalább ne
előttem! Oké?
- Oké. –vágták rá kórusban.
- Én viszont Dannyvel megyek haza. Úgyhogy… sziasztok.
–mondtam, majd megöleltem mind hármójukat, Mia pedig megígérte, hogy majd átjön
később, hogy megismerkedjen a „dögös” bátyámmal. El a kezekkel! A bátyám tabu!
- Már azt hittem, sosem jössz ki. –mondta Danny, amikor
meglátott az ajtóban.
- Hé! Nem is tartott olyan sokáig!
- Neked lehet, hogy nem.
- Oké, mindegy. –zártam le a témát. –Holnap kezdesz?
- Igen. –húzta el a száját. Igen. Nem rajong a suliért.
De ez az utolsó éve. Ezt még csak túléli valahogy.
- És nem izgulsz?
- Talán egy kicsit. Viszont nem akarom, hogy rögtön az
első napomon arról faggassanak, hogy mi történt a karommal. Viszont azt hiszem,
ez elkerülhetetlen.
- Igen, szerintem is. Mia ma átjön. –tértem át egy másik
témára.
- Tényleg?- csillant fel a szeme azonnal.
- Hé! Ne feledd,…!- kezdetem, de félbeszakított.
- Tudom, tudom. Tabu. –mondta unottan.
- Pontosan.
- De te se felejtsd el! Neked az én haverjaim tabuk.
- Igen, tudom. –feleltem ugyanolyan hangnemben, mit ő az
előbb.
Végig
beszélgettünk az úton hazafelé. Főleg Danny faggatott az itteni életről, Mr. és
Mrs. O’Dannelről meg hasonló dolgokról.
Mikor
hazaértünk, körbevezettem a kastélyban. Körülbelül ugyanúgy fogadta, mint én. Alig
tudta elhinni, hogy- ahogy ő mondja- „egy ilyen kísértetkastélyban” lakunk. És
a Kiválasztott dologról nem is tud! És nem is fog… Épp a kertben voltunk, amikor
megjelent Mia.
- Elena!- kiáltotta már messziről.
- Szia!- mondtam, mikor odaért hozzánk.
- Helló!- mondta Danny villantva a „csajozós mosolyát”.
- Mia, ő a bátyám, Danny. Danny, ő pedig a legjobb
barátnőm, Mia NekedTabu Jones. –mutattam be őket egymásnak.
- Örülök, hogy végre találkozunk. –mondta Mia. –Elena
már sokat mesélt rólad.
- Én is örülök. –mosolygott Danny. –Bár… jobban örülnék,
ha nem lennétek a legjobb barátnők. –mondta pimaszul.
- Hé!- ütöttem meg. –Megmondtam, hogy Mia tabu!
- Jó-jó, felfogtam, csak ne ütögess már!- mondta
nevetve.
- Te meg ne forgasd a szép kis szemeidet. –néztem Miára.
–Hozok valamit inni. Aztán jól viselkedjetek!- mondtam, majd bementem a házba
valami frissítőért. Mikor visszaértem, láttam, hogy ott ülnek és nevetnek
valamin. Remélem, Danny nem mozdult rá.
Persze
annak örülök, hogy jól kijönnek, de… nem is tudom. Ha esetleg, és hangsúlyozom:
esetleg összejönnének, hát… Ez már egyszer megtörtént, és nem akarom újra
átélni. A londoni ex-legjobb barátnőm, Ciara pár éve összejött Dannyvel.
Harmadik keréknek éreztem magam. Bárhová is mentünk, Danny is jött velünk.
Teljesen elhanyagolt. Aztán, amikor szétmentek, mindketten nekem panaszkodtak.
Danny arról, hogy folyton rajta lógott, és már nagyon unta, és hogy ha lehet,
ne hozzam át, amikor ő is itt van. Ciara pedig arról papolt, hogy a bátyám
minden ok nélkül dobta, és hogy nem akarja többé látni „ezt a szemét állatot”.
Ebben csak az volt a rossz, hogy mindkettőjüket szerettem… Aztán Ciarával
eltávolodtunk. Most már nem is nagyon tartjuk a kapcsolatot. Főként ezért tabu
Mia Dannynek.
- Visszatértem!- mondtam, majd leültem melléjük a fűbe.
–Egy őszilé neked,- nyújtottam a poharat Miának. Mindig baracklevet iszik. –és
kóla a koffeinmániásnak. –adtam oda Dannynek a dobozos kóláját. Én Miával
együtt őszilevet szürcsölgettem.
- Köszi. –mondták, ahogy odaadtam az üdítőjüket.
- És… Miről beszélgettetek?- kíváncsiskodtam.
- Seeemiről. –vágták rá egyszerre, mire én bevetettem az
„engem úgysem verhettek át, és ezt tudjátok” nézésemet, Danny megszólalt.
- Ne nézz már így!- lökött meg. – Jó! Ha annyira tudni
akarod, csak megkérdeztem, hogy hogyan és mikor találkoztatok.
- Aham. –néztem rájuk felváltva. Nem hiszek nektek!
–Akkor min nevettetek annyira?
- Mia elmondta, hogy mi történt veled ma a suliban, én
pedig közöltem, hogy beverem annak az Alex gyereknek a képét. Aztán eszembe
jutott, hogy épp össze vagyok törve, és nem úgy sülne el a dolog, ahogy
elterveztem. Aztán beugrott, hogy ez a gipsz keményebb, mint hittem. Szóval
talán mégis, csak az a dolog hátulütője, hogy még jobban összetörném a karom.
- Aha. –mondtam,
majd abban a pillanatban esett le, hogy mit is mondott az előbb. –Várj! Mit
mondtál? Alexet? Te elmondtad neki?- fordultam Mia felé.
- És jól tette! Amint leszedték a gipszet, első dolgom
lesz, hogy megkeresem és kiherélem! –mondta Danny dühösen.
- Ha megteszed, akkor már teljesen reménytelen lesz!-
mondta Mia. –Szerintem nagyobb a szerszáma, mint az agya… - gondolkozott el,
mire felnevettünk.
- Ennyire jól tudod?- kérdeztem nevetve, mire Mia
ránézett, majd lesütötte a szemét. Na ne! Lefeküdt vele?! Danny előtt nem
kérdezhetek rá.
- Miről beszéltek?- kérdezte Danny felválta hol engem,
hol Miát nézve.
- Semmi, csak…- kezdtem, de Mia befejezte a mondatot.
- A mid?- kérdezte Danny. Teljesen lesokkolta a hír.
- A volt pasim. –ismételte meg Mia. –De ki nem állhatom.
- Hát… abból, amit mondtatok róla, nem is csodálom.
–mondta, majd hátradőlt a fűben, és az eget kezdte kémlelni.
- Te most mit csinálsz?- kérdeztem.
- Kifeküdtem. –közölte egyszerűen. –Azt hiszem, felhívom
a dögös nővérkét. –mondta egy idő után, majd felállt. –Sziasztok!- köszönt el,
majd beviharzott az ajtón.
- Szia!- mondtuk szinkronban.
- Szóval… miért néztél úgy az előbb?- rohantam le
azonnal a barátnőmet.
- Mikor?- kérdezte, mintha tényleg nem tudná, hogy miről
beszélek, viszont átlátok rajta. Kiismertem, engem nem tud átverni!
- Tudod, te nagyon jól! Te… te…- kezdtem, de nem tudtam
folytatni, csak dadogtam. –Te… és Alex…
- Igen. –felelte, de kerülte a tekintetem.
- Úristen!- néztem rá elképedve. –Te… te… komolyan…
lefeküdtél vele?
- Igen. –felelte hosszas hallgatás után.
- Úristen!- ismételtem meg. Nem tudtam, hogy mit
reagáljak rá.
- Ne nézz így rám!- mondta, és kissé elcsuklott a
hangja.
- Ne haragudj, csak… meglepett. Erre azért nem
számítottam.
- De hisz… még csak 16 vagy! És régebben jártatok! Mikor
történt? Várj! Inkább nem akarom tudni!
- Szerintem se akard tudni. De mindegy. Hanyagoljuk a
témát.
- Miket nem tudok még rólad?- vontam fel a szemöldököm.
- Szerintem ezzel már az összes „sötét titkomat” tudod.
–felelte, és végre a szemembe nézett.
- Akkor jó. De ne aggódj, nem ítélkezem. –nyugtattam
meg. Ez az ő dolga. Csak az bánt, hogy nem mondta el rögtön az elején, amikor
megtudtam, hogy jártak.
- Igen, tudom. Te nem vagy olyan. –mondta, majd
megölelt.
- Nem, nem vagyok. De ígérd meg, hogy mindent elmondasz
nekem!- mondtam. Hah! És ezt pont én kérem! Én, aki mindenki előtt titkolózik!
Persze… ezzel én csak őket akarom védeni.
- Rendben. –mondtam. Vagyis… majdnem mindent.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Mia
ezek után már nem sokáig maradt. Mikor beléptem a házba, láttam, hogy Danny még
mindig telefonál. Vajon még mindig a dögös kis Miranda nővérrel beszél? Mrs. O’Dannel
épp tálalta a vacsorát- bolognai spagetti, Danny kedvence-, amikor őnagysága,
Mr. Csajozógép is csatlakozott hozzánk. Anya épp Geraldine-nel beszélgetett a
konyhában, amikor a bátyám megjelent.
- Ó! Spagetti!- csillant fel azonnal a szeme.
- Egész eddig Miss. Dögössel beszélgettél?- kérdeztem,
miközben leült a mellettem lévő székre.
- Nem. Őt úgy tíz perc alatt lerendeztem. Holnap randim
lesz. –vigyorgott, majd a villáért nyúlt.
- Akkor kivel beszéltél, amikor bejöttem?- kérdeztem
kíváncsian. Talán valamelyik londoni haverjával?
- A sráccal, aki a szervizben dolgozik, ő szereli a
kocsimat. És mellesleg, egy suliba járunk. Sőt, azt hiszem, még egy osztályba
is. Holnap átjön a tesóival. –magyarázta.
- Felőlem. Szóval akkor ők nekem tabuk?
- Igen. Bár inkább te vagy nekik tabu. –mondta, miközben
spagettit tekert fel a villájára. –Jó étvágyat!
- Jó étvágyat!- mondtam én is, majd enni kezdtünk. Nem
sokkal később anya is megjelent.
- Á! Jó étvágyat!- mondta, majd leült velünk szemben.
- Köszi, neked is. –feleltük egyszerre teli szájjal.
- Ti sosem nőtök fel!- közölte velünk nevetve, majd ő is
enni kezdett.
- Nos, hogy ízlik a vacsora?- kérdezte kedvesen Mrs.
O’Dannel.
- Nagyon finom!- mondtuk mind a hárman.
- Maga tényleg isteni szakácsnő!- dicsérte tovább Danny.
–Elli nem túlzott.
- Köszönöm, Daniel. –mosolygott a mesterszakács, majd
kiment.
- De az én főztömnél nem jobb, igaz?- kérdezte anya,
mire Dannyvel összenéztük.
- Neeem, persze, hogy nem!- vágtuk rá egyszerre, mire
anya elmosolyodott, és tovább evett. Igen… még nem közöltük vele azt a
nyilvánvaló tényt, hogy nem tud főzni. De most itt van nekünk Mrs. O’Dannel, a
konyhatündér, úgyhogy soha többé nem kell megennünk anya… öm… azt amit a
tűzhelynél csinál, és amit ő ételnek
nevez…
Gyorsan
befaltuk az adagunkat, majd mindenki elvonult a szobájába. Én az esti rutin
után hamar ágyba bújtam. Remélem, a holnap nem lesz olyan kiborító napom, mint
ma. És arra is kíváncsi vagyok, hogy Dannynek hogy sikerül majd a
beilleszkedés. Bár őt ismerve, két perc alatt az összes lány oda lesz érte, még
két perc alatt meg a fiúkkal is összehaverkodik. De nekem vajon mit hoz a
holnap?
Na
és az éjszaka? Nem jobbat, mint máskor. „Csak a szokásos…” Katherinnel a
szobámban álltunk. Mikor megjelent, pontosan ugyanott állt, ahol tegnap éjjel
az árnyember. Erről eszembe jutott, hogy még mindig nem néztem meg, hogy hová
vezet a másik átjáró a könyvtárban. Mihamarabb ki kell derítenem! Mivel a
gondolataimba merültem, Katherine a kezét lóbálta az arcom előtt, mire
megráztam a fejem.
- Pompás! Hát visszatértél!
- Igen, ne haragudj. Szóval… ma milyen veszélybe fogunk
kerülni?- kérdeztem cinikusan.
- Az majd még eldől. Viszont. - mondta, majd odasétált
az ablakomhoz, majd a párkány alá nyúlt. Pár másodperccel később megnyílt a
padló alattunk, és egy lépcsősor vezetett lefelé. Még egy titkos alagút! Ami az
én szobámból nyílik! De akkor miért nem itt jött be a betolakodó? Miért a
könyvtárban? Vagy talán… nem is tud erről az alagútról? Vagy nem hozzá vezet?
Gondolatmenetemből ismét Katherine szakított ki. –Ma nem igazán vagy itt. Talán
történt valami?
- És mi volna az?- kérdezte. Csak most tűnt fel, hogy
most nem rongyos, szakadt ruhában, csapzott frizurával jelent meg, mint az
utóbbi időben. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először találkoztunk.
- Az elmúlt két éjszaka, valaki járt a szobámban. Tegnap
éjjel egy alagúton keresztül menekült el, ami a könyvtárból nyílik. Nem az,
amelyik a dolgozószobába vezet. Hanem egy másik. –avattam be a történtekbe. Ő
az egyetlen, akinek elmondhatom, amit láttam.
- Akkor az biztosan a régi könyvtár alagútja. A másik,
amelyik a Donovan faházba vezet, édesapám szobájából nyílt.
- Miden szobában van alagút?
- Többnyire. És mindegyik máshova vezet. Ez itt… a
megmentődhöz. –mondta a lépcsősor felé mutatva.
- Megmentő? Miféle megmentő?
- Az, aki nem fog téged elárulni. Kövess!- mondta, majd
elindult lefelé a lépcsőn.
- De ha most
bemegyünk oda… ugye nem lesz ott senki?- kérdeztem aggódva. De hiszen ez csak
egy álom. Nem igaz?
- Nem, ne aggódj. Hiszen, ez nem a te világod. Nem a
valóság. Itt a szellemeken kívül más nem tartózkodik.
- És akkor mi van velem?- kérdeztem, hiszen én nem
vagyok szellem!
- A valóságban te sem vagy itt. Ha most valaki bemenne a
szobádba, azt látná, hogy az ágyadban békésen alszol. Neked is csak a szellemed
van jelen. Kilépett a testedből. Ez az egyik oka annak, hogy ha itt történik
veled valami, az hatással van a való életedre is. Ha itt megölik a szellemed,
akkor kilencvenkilenc százalék az esélye annak, hogy nem tud visszatérni a
testedbe. Nem fogsz meghalni. Viszont felébredni sem.
- Szóval… kómába esek?- ráncoltam össze a homlokom.
- Pontosan. –felelte, majd elérkeztünk egy ajtóhoz. Ez
nem egy olyan titkos ajtó volt, mint az eddigiek. Ennek kilincse volt.
Katherine kinyitotta az ajtót, majd amikor én is beléptem utána, az magától visszacsukódott.
Viszont ezen az oldalán nem volt kilincs. Sőt, semmi! Olyan volt, mintha
kinyílt volna a fal. Ezek szerint, ezen az oldalon ez is egy titkos ajtó.
–Megérkeztünk.
- Hol vagyunk?- kérdeztem, miközben körülnéztem a
szobában.
- Ez itt a megmentőd szobája. –mondta, majd az ágy felé
mutatott, ahol valami mozgott.
- Nem azt mondtad, hogy nincs itt senki?- kérdeztem
suttogva.
- Ne aggódj, ő nem lát és nem hall semmit. De az arcát
te sem láthatod. És nem közelítheted meg. A szellemvilágból nem léphetsz kapcsolatba
élő emberekkel, csak a szellemeikkel.
- Azt magadnak kell kiderítened. Majd felfedi magát.
Valahogyan. – mondta kissé elbizonytalanodva.
- Azt én nem láthatom előre. De itt mindenképp nézz
körül. Hátha ez a szoba segíteni fog. Ha esetleg itt jársz. A szoba gazdája
lesz a „Testőröd”.
- Testőr?- kérdeztem elképedve. –Miféle testőr? Minek
nekem testőr?
- Veszélyben vagy. –közölte egyszerűen, mintha csak
annyit mondott volna, hogy „Süt a Nap!”.
- Veszélyben? Miféle veszélyben? Ezt már egyszer
mondtad. De azt nem, hogy ki jelent rám veszélyt?
- Akikről az a maszkos alak is beszélt?- emlékeztem
vissza, hogy hol hallottam ezt korábban.
- Igen. Bár… ez nem jelent nagy segítséget, elvégre ez a
város tele van ötgyermekes családokkal. Itt ez a szám a szerencsét, a sikert
szimbolizálja.
- Szóval nem szűkül le a kör, igaz?- kérdeztem
csalódottan.
- Nem igazán. –mondta, miközben én a szobában jártam
körbe.
Egyértelműen
egy fiú szobája. Képregény rajzok a falon- nagyon jók!-, gitár egy állványon, rock
bandák poszterei egy másik falon, és persze motoros csinibabáké, mert az ugye
elengedhetetlen… Ezek mellet voltak még különböző érmek, serlegek, ha jó látom
karate és aikido. A bátyám is aikidozik. Japán harcművészet, csak úgy, mint a
karate. Nagyon hasznos dolog . Kár, hogy nekem nem engedte meg anya, hogy
beiratkozzak… És az érmek mellett ott volt két fekete öv- gondolom, mindkét
harcművészetet mesterfokon űzi. Ezek szerint tud a srác! Danny is fekete öves
már lassan másfél éve. Mást nem nagyon fedeztem fel, inkább csak átlagos,
hétköznapi dolgokat, mint például egy íróasztal, rajta könyvekkel, tollakkal,
lámpával, egy éjjeliszekrény, rajta egy olvasólámpa és egy ébresztőóra, az
ággyal szemben a falra felfúrva egy plazmatévé, alatta a földön egy laptop, ami
töltőre volt dugva stb. A szoba színét ebben a sötétben sajna nem tudtam
megállapítani.
- És… mégis hogy néz ki az a napló, amit meg kell
találnom?- kérdeztem hirtelen.
- Olyan, amit álmodban láttál, és lerajzoltál.
- Szóval, az a barna bőrkötésű könyv, rajta két
kulccsal, és csattal lezárva?
- De mégis hol keressem? Segíts, különben sosem fogom
megtalálni!- kérleltem könyörögve.
- Tudod, hogy nem tehetem. Konkrét segítséget nem
adhatok. Csak azt tudom, hogy valahol a faház környékén van. Emlékszel? Egyszer
odavittelek álmodban, és akkor mondtam, hogy oda rejtette el apám a naplót.
- Igen, most már emlékszem. –mondtam, majd felidéztem,
amikor elvitt engem a faházba. De ott hol van elrejtve a napló?- A naplót kell
őrizniük a fiúknak? Ez az a bizonyíték, amiről Damien mesélt?
- Azt én nem tudhatom. Viszont… - gondolkodott el. –
Talán… ha beavatnád őket, akkor… elmondanák, hogy mi van náluk.
- De mi van, ha ők tették? Akkor bánthatnak, nem?
- Igaz, viszont valahogy ki kell derítened, hogy mi van
náluk, ami segíthet!
- Akkor átkutatom a házat! De azt nem fogom
megkockáztatni, hogy megöljenek!- kiabáltam, mire az alak az ágyban megmozdult.
Hirtelen azt hittem, hogy miattam, hogy felébred, és minket itt talál. Aztán
eszembe jutott, hogy nem láthat minket.
- Rendben. Tégy, ahogy jónak látod. –mondta Katherine
nyugodtan. –Viszont a Testőrödet minél hamarabb meg kell találnod!- utasított
jól kihangsúlyozva a „kell” szót.
- De nekem nem kell testőr!- erősködtem. – Nincs
szükségem arra, hogy valaki állandóan a nyomban loholjon, minden lépésemet
figyelje, és megvédjen mindentől!
- De igen. Épp elég ember halt már meg e miatt az egész
miatt. És ha te is meghalsz… - mondta, majd itt elcsuklott a hangja. – Akkor…
vége! Vége! Itt ragadok örökre! A két családot örökre száműzik, és sosem derül
ki, hogy ki ölt meg! Ha te elbuksz… nem jön több kiválasztott, hogy segítsen
rajtam. Kiválasztottból csak egy van. Rád is száz évig vártam! Annak a fiúnak
–mutatott az ágy felé –az a sorsa, hogy megvédjen téged. Ha kell, az élete árán
is.
- Hogy mi?!- kérdeztem sokkolva. Hogy valaki meghaljon…
miattam?!
- Az a sorsa, hogy mindenáron megvédjen, és segítsen a
nyomozásban. Ha kell… akár meg is hal érted.
- De miért kéne meghalnia? Miattam?
- Ha elég óvatosak vagytok, akkor nem kell meghalnia.
Viszont ez csak rajtad múlik. Ahogy Ő vigyáz rád, te is éppúgy védelmezed Őt.
Elvégre… nem ez lesz az első eset, hogy valaki meghal a cél érdekében. –mondta,
mire elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Mi? Valaki más is meghalt már? Miattam?
- A legenda szerint… a Kiválasztott jobb bokáján van egy
heg.
- Mint az enyém?- szakítottam félbe.
- Igen. Annak valahogyan oda kellett kerülnie…. –kezdte
majd sokkot kaptam.
- Mi? Emiatt karamboloztunk tizenegy éve? Ezért halt meg
apa?!- akadtam ki totálisan. Teli torokból üvöltöttem. Aztán akkora gombóc
keletkezett a torkomban, hogy nem bírtam semmi többet mondani.
Az
első könnycsepp legördült az arcomon. Keserves sírásban törtem ki. Lerogytam a
padlóra, és egyre csak zokogtam. Katherine leült mellém, és a hajamat kezdte
simogatni. De nem segített. És ezt ő is tudta, ezért nem szólt semmit. Miután
sikerült kissé lenyugodnom –úgy tíz perc múlva-, és a gombóc kisebb lett a
torkomban, megszólaltam.
- De miért?- nyögtem ki nagy nehezen.
- Azt én sem tudom. Ez így volt megírva. A szeretteid
veszélyben vannak. Tudják, hogy kit kell megölniük. De még nem tehetik meg.
Ezért a szeretteiden keresztül próbálkoznak. Azokkal kezdik, akik meg tudnának
védeni…
- Mire célzol ezzel? Valaki szándékosan okozott nekünk
balesetet?- kérdeztem ledöbbenve. Mégis mennyi mindent mell ma még elviselnem?!
- Az édesapád esetében nem vagyok biztos, hogy szándékos
volt-e. Viszont… a bátyád baleste korántsem a véletlen vagy a balszerencse
műve.
- Mi?! A bátyámat meg akarták ölni?! Miattam (!)
szenvedett balesetet?! Meg is halhatott volna!- kezdtem megint kiabálni, majd
megint sírni kezdtem.
- Elli!- hallottam Danny hangját. De honnan jön?
- Mi ez? Danny? Hol? Hogyan?- forgattam a fejem, de
hiába. Sehol sem láttam…
- Hív a valóság. –mondta Katherine, majd halványodni
kezdett az alakja.
- Elli! Ébredj már!- kérlelt Danny, mire felnyitottam a
szemem.
- Danny?- kérdeztem kábultan. –Mit keresel itt?
- Mi történt? Minden rendben? Már öt perce keltegetlek,
de semmi.
- Mi? Nem értem. –mondtam, miközben felültem az ágyon.
- Sikítottál. Többször is. És sírtál álmodban.
–magyarázta. - Megint rémálmod volt?
- Miattam történt a baleset. –suttogtam magam elé,
miközben a hajamba túrtam. –Miattam…
- Mi történt miattad?- nézett rám értetlenül. Nem
beszélhetek neki erről!
- Semmi. Igazad van. Csak egy rossz álom volt. –
erőltettem magamra egy mosolyt.
- Akkor jó. –nyomott egy puszit a homlokomra, majd menni
készült.
- Nem maradnál itt velem, amíg elalszom? Mint régen… - kérleltem.
- Rendben. –sóhajtott. – Húzódj odébb!
- Köszönöm. –mondtam, miközben az ágyam szélére
húzódtam, hogy odaférjen mellém.
- Most már aludj!- ölelt meg.
- Neked is!- mondta, majd lehunytam a szemem, és lassan
álomba merültem.
Reggel
az ébresztőóra egyre hangosabb zajára ébredtem, de a szemem még mindig nem
nyitottam ki.
- Nyomd már le azt a szart!- szólalt meg mellettem Danny
álmosan, és a párnába fúrta a fejét. Lenyomtam a kis gombot a vekker tetején,
mire az elhallgatott.
- Itt voltál egész éjszaka?- kérdeztem meglepetten,
miközben felültem az ágyon.
- Aham. Elaludtam. –mondta álmosan, még mindig a
párnámba mélyesztve a fejét.
- Köszi. –mondtam, majd megöleltem, mire csak dünnyögött
valamit, amit nem értettem. – Most viszont ideje felkelni. Ma van az első
napod!- mondtam, majd rácsaptam a hátára, mire beleordított a párnába.
- Viszont… - mondta, majd hanyatt feküdt, és a plafont
kezdte bámulni. – Én végzős vagyok. És nyugodtan a balesetre foghatom a
hiányzásomat. Bár… tegnap bent voltam az igazgatónál, de nem számít. Én inkább
alszok.
- Nem alszol!- mondtam, majd megfogtam, és elkezdtem
lefelé húzni az ágyról. Könnyebben megmozdult, mint vártam…
- Hé! Mit csinálsz?- kapott észbe, de akkor már lent is
volt az ágyamról. Szerencsére nem esett rá a rossz karjára, amiről meg is
feledkeztem.
- Nem fogsz lógni! Menj öltözni, aztán együtt elmegyünk
Miához, és megyünk a suliba, oké?- kérdeztem.
- Oké, legyen. –mondta majd feltápászkodott, és elindult
a szobája felé.
Mire
elkészültem, Danny már rég lent ácsorgott, zöld oldaltáskájával a vállán, és
rám várt.
- Végre őnagysága is elkészült!- mondta. Együtt
reggeliztünk, viszont onnantól nekem tovább tart elkészülni, mint neki.
- Igen, megérkezett. –feleltem gúnyosan mosolyogva, majd
elindultunk Miához.
- Hali!- köszönt miközben a kaput csukta be.
- Szia!- köszöntünk Dannyvel egyszerre.
- Ma már te is jössz?- fordult Mia Danny felé.
- Igen. –Ezt úgy mondta, mintha épp a kivégzésére
tartanánk.
- Ennyire nem akar jönni?- fordult ezúttal felém,
miközben elindultunk a suli felé.
- Igen, ennyire. –feleltem.
- Csak azért jöttem, mert kirángatott az ágyból.
–mutatott rám vádlón.
- Még mindig jobban jártál, mintha leborítalak egy pohár
vízzel. –vetettem oda.
- Igaz. Viszont a saját ágyadat nem vizeznéd be. -
vigyorgott.
- Mi?- kérdezte Mia. –Az ő ágyában aludtál?
- Rémálmai voltak az éjjel, és megkért, hogy maradjak
ott vele, amíg elalszik, de én is elaludtam. –vont vállat.
- Rémálmok?- kérdezte Mia. Igen, nem nagyon említettem
neki ezeket. Főleg Katherine miatt.
- Igen. Apa halála óta gyakran vannak rémálmaim.
–mondtam.
- Te meséltél neki apáról?- kérdezte Danny meglepetten.
- Készen álltál erre? Hiszen, sosem mondtad el még
senkinek.
- Hát… sírtam, de jó volt végre beszélni erről
valakivel. –magyaráztam, majd Danny fél karral magához húzott.
- Olyan aranyosak vagytok így együtt!- mondta Mia mosolyogva.
–Én persze nem vagyok ilyen jó viszonyban az öcsémmel.
- Van öcséd?- kérdezte Danny.
- Mi sem voltunk mindig ilyen jóban. –mondta Danny. –De
megváltozott.
- Igen. Remélem nálunk is így lesz. –sóhajtott barátnőm,
majd meg is érkeztünk az iskolához.
- Nem kell elkísérned, odatalálunk. –mondtam, mert Danny
terme a másik irányban van.
- De meg akarom nézni azt a szemetet, aki letámadott.
–jelentette ki komor hangon. Upsz. Alex nagy bajban van. Az a szerencséje, hogy
Dannynek el van törve a keze.
- Megint kezded?- kérdeztem a szememet forgatva.
- Igen, és nem fogom abbahagyni, amíg meg nem kapja, ami
jár neki!- mondta fenyegetően. Ajaj! Komolyan beszél. Oda is értünk a teremhez.
Megálltunk az ajtónál, a többiek pedig kíváncsian figyeltek minket. Szinte
mindenki bent volt. –Szóval, melyik az?
- Az a szőkésbarna hajú srác, ott hátul. A kékesszürke
szemű. –válaszolta helyettem Mia.
- De ne csinálj semmit!- fogtam vissza.
- De tudod, hogy nem tudom megállni, ha rólad van szó.
- Tudom, de most az egyszer fogd vissza magad! Elvégre…
nemrég baleseted volt. Nem lenne túl nagy esélyed ellene.
- Alábecsülsz engem?- vonta fel a szemöldökét.
- Soha!- mondtam mosolyogva.
- Helyes!- mondta majd puszit nyomott a homlokomra.
–Majd elintézem, ha felépültem. –mondta, majd vetett még egy pillantást Alex
felé, aki minket nézet döbbenten. –Menetem!
- Szia!- köszöntünk el Miával, majd bementünk az
osztályba.
Mindenki
értetlenül meredt ránk- különösen rám.
- Miért bámul mindenki minket?- kérdeztem suttogva.
- Mert tegnap azt mondtad, Alexnek, vagyis utaltál arra,
hogy van barátod. Erre megjelenik ez a dögös új srác, aki puszival köszön el
tőled, elkísér idáig és suli után hazakísér. Add össze!- mosolygott rám
összeesküvő módjára. Szóval azt hiszik, hogy Danny a pasim?!
- Sziasztok!- köszöntünk, miközben bementünk.
Visszaköszöntek, viszont ugyanúgy, meredten bámultak minket. –Miért is bámultok így ránk?- kérdeztem, mire
mindenki a saját dolgával kezdett foglalkozni.
- Szóval… ő lenne a barátod?- lépett mellém hirtelen
Alex. Most mit mondjak? Ha hazudok, lehet, hogy rájön, viszont akkor talán
leállna a szexuális zaklatásommal! Viszont, ha elmondom az igazat, akkor nem
szabadulok meg tőle. De ha rájön? Mit tegyek?
Hali galii :3
VálaszTörlésMár nagyon vártam az új részt és nem is csalódtam benned:)
Már megint egy profin megírt történetet olvashattunk tőled.!<3
Pusziii Vanda