Végzet - 21. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Nos, úgy terveztem, hogy ezt a bejegyzést megkönnyebbülten, azzal a tudattal kezdem, hogy végeztem a vizsgáimmal, de sajnos az élet nem szeret engem. A tanár, aki ma vizsgáztatott volna, lázasan fekszik otthon, így totál feleslegesen basztam el töltöttem a hétvégém a fővárosban és napoltam el az új blogposztot. Képzelhetitek mennyire örülök ennek a fejleménynek,és hogy jövő héten megint fel kell vonatoznom... Mindenesetre ez nem rajtam múlt, és bármennyire is bosszantó, meg kell barátkoznom a helyzettel.

A lénye, hogy most itt az új fejezet, és mire a következő megérkezik, addigra már tényleg végzek mindennel, így kissé nyugodtabb lelkiállapotban leszek.

Addig is élvezzétek a történetet, és hagyjatok nyomot magatok után! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Egy altatódalt dúdoltam, amit még kiskoromban énekelt nekünk anya, amikor nem tudtunk aludni. Apa halála után Danny is állandóan ezzel ringatott álomba. Most is tökéletes volt. Elterelte a gondolataimat Reachelről, akiről azt gondoltam, a barátnőm, közben azonban elárult. Ez jobban fájt, mintha a Mester megkínzott volna. Tudta, hol lehet a legmélyebbet belém döfni, és ezt készségesen ki is használta. Szép lassan azonban az összetörtség, az árulás érzete átalakult fortyogó dühé bennem. Kérdések ezrei cikáztak át az agyamon, amikre válaszokat akartam. Mindennél jobban véget akartam vetni ennek az egésznek.

Térdre ültem, majd amennyire tudtam, megemeltem a bokáimat, hogy hozzáférjek a csizmámhoz. A mutató- és középsőujjammal sikerült elkapnom a tőröm markolatát, s nagy nehézségek árán kellőképp kijjebb rángatni, míg végül sikerült rámarkolnom. Óvatosan húztam ki a helyéről, majd a penge élét becsúsztattam a bal karbilincsem kulcslyukába. Még Michael tanította meg, hogy bármivel ki lehet nyitni egy-egy zárat a megfelelő technika alkalmazásával, és némi türelemmel. Ez a művelet esetemben most nagyjából tíz percet vett igénybe, majd sorjában kiszabadítottam a másik karom és a két lábam. Kicsit átmozgattam elgémberedett tagjaimat, majd a rozsdaette, mohás rácsokhoz sétáltam. A cellát csak kívülről lehet nyitni és zárni. Okos, ám nem lehetetlen vállalkozás. Letérdeltem, amennyire tudtam a rácshoz préseltem az arcom, hogy lássak valamicskét. A nedves, hideg fém valami különös bűzt árasztott magától, de sikerült leküzdenem a rám törő hányingert.  Látatlanban sokkal nehezebb dolgom volt, mint elsőre gondoltam, azonban a több órának tűnő szenvedés végül kifizetődött.

A zár kattant.

Kijutottam.

Abban a pillanatban semmi mást nem akartam, csak fájdalmat okozni Davinnek, hogy átérezzen mindent, amit velem művelt. Elégtételt akartam, bosszúra szomjaztam.

Eltökélt léptekkel szeltem át a dohos tömlöcszerű helyiséget, egy ritmusra jártam a vízcseppekkel. Legszívesebben feltéptem volna a vasajtót, azonban nem akartam elárulni magam.

Ekkor döbbentem rá, hogy valójában semmit sem terveztem el. Fogalmam sem volt, hány őr állhat az ajtó előtt, hány további őrszem rejtőzhet a környéken, mennyi idő alatt érkeznek ide a többiek riadó esetén, merre van maga Davin… Egyedül az étkezőbe vezető utat ismertem.

A „Mester” által rám ruházott csúfondáros jelzők ismét létjogosultságot nyertek: egy ostoba, buta liba vagyok, aki a saját feje után megy. Ennek tudatában a dühöm csak fokozódott, a vérem forrt, perzselt, az agyamat teljesen elborította a köd. Mégsem engedhettem meg magamnak, hogy ez a mérhetetlen düh a felszínre törjön és átvegye az irányítást a józan eszem felett.

Szerencse, hogy Sheila furcsa varázslata felruházott bizonyos hatalmakkal, így könnyűszerrel hallhattam, hogy a közelben nincs senki, csupán a saját lélegzetvételemet hallottam. A szemem áthatolt a vasajtón – akárcsak a fákon és bokrokon –, még ha nem is láttam olyan élesen. Persze mindenen nem láttam át, de annyit sikerült megállapítanom, hogy közvetlenül abban a helyiségben, amitől az ajtó elválaszt engem, senki sem tartózkodik. Felelőtlenség volna vagy csapda? Fogalmam sem volt, viszont egyet tudtam: kockázat nélkül nincs siker. Amilyen lassan csak tudtam kinyitottam a hideg fémajtót, ám az így is hangosan nyikordult. Dermedten megálltam. Az a pár másodperc, amit így töltöttem egy örökkévalóságnak tűnt, a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, a tenyerem izzadt. Szerencsére azonban senki sem jelent meg, így kisurrantam, majd még az előbbinél is lassabban visszazártam az ajtót. Ezúttal csupán halkan nyekergett, nem keltett akkora zajt, amire felfigyelhettek volna.

A folyosón félhomály uralkodott, csupán öt méterenként világította be az éjszaka sötétjét egy-egy haloványan izzó lámpa.  Egyenesen és jobbra vezetett egy-egy folyosó. Amikor az ebédlőbe vittek, egyenesen indultunk el, így ezúttal jobbra mentem. Sokáig nem találkoztam sem ablakkal, sem ajtóval. A falakat régi portrék díszítették, csak úgy, mint a többi kastélyban, ám ezek rég elveszítették egykori fényüket. Ugyanolyan állapotban voltak, mint azok, amiket az érkezésemkor láttam: többet szándékosan megrongáltak, kitépték őket a helyükről, mások megfakultak.

Találtam egy képet Katherineről és Steveről, amin a lánynak már látszott a kerekedő pocakja. Vagy Caroline születése előtt, vagy pedig nem sokkal a halála előtt készülhetett. Meglehetősen obszcén szavakkal volt körbefirkálva az alakja, amiket inkább nem részleteznék. Mindenesetre nem kétséges, hogy a készítője nem szimpatizált az ősömmel. Elérkeztem az első kanyarhoz. Megtorpantam, majd óvatosan kikémleltem, hogy van-e valaki a közelben. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy teljesen egyedül vagyok, továbbindultam. Itt már lépten-nyomon ajtók törték meg a fal egységét a baloldalon, míg a jobb oldalon súlyos bársonyfüggönyök lógtak alá. Egyik mögé belesve csalódottan nyugtáztam, hogy az egykori ablakokat befalazták. Lehetséges, hogy van valami titkos kapcsoló vagy rés, aminek segítségével meg tudnám nézni, hol is vagyok, esetleg felmérhetném a terepet, viszont nem akartam kockáztatni. Az ittlétem önmagában is éppen elég veszélyforrást rejtegetett. A „szuperlátásom” segítségével átnéztem az ajtókon, ám a legtöbb hálószobákat rejtett maga mögött. Fogalmam sem volt, mit kerestem, csak mentem, míg nem találtam valami érdekeset. Lassan, óvatosan nyomtam le a hideg kilincset, majd szinte milliméterenként mozdítottam az ajtót, hogy semmiképp se keltsen zajt a kastélyban. Amikor a rés elég nagy volt ahhoz, hogy átférjek rajta, besurrantam, majd ugyanilyen körültekintően zártam be ismét.

A könyvtár. Eddigi tapasztalatim alapján ez a hely mindig tökéletes rejtekhelynek bizonyult. Abban is biztos voltam, hogy legalább egy titkos alagút vezet innen valahová. Egy gyors terepszemle után mosolyogva állapítottam meg, hogy legalább ezt a helyet tiszteletben tartották. A polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel, az összes falat tetőtől talpig vastagabbnál vastagabb kötetek szegélyezték, ráadásul rendszeresen takarítottak.  Az elszórtan elhelyezett olvasóasztalokon egy-egy erőteljesebb fénnyel rendelkező lámpa biztosította a jó látási viszonyokat az olvasás kedvelőinek, a bársonnyal bevont székek egész puhának és kényelmesnek tűntek. Maga a hely nem volt túl nagy, valamivel kisebbnek tűnt, mint a Danken könyvtár. Először Danken mintára a kandallóhoz mentem, majd a faberakás alatt kutattam egy gomb után, ám ez a kísérletem nem vezetett eredményre. Ekkor a különös faragványokat kutattam át, hátha sikerül valahogy elmozdítanom az egyiket, és akkor megjelenik egy csapóajtó, mint a filmekben, ám ez sem jött be. 

- Ó, ugyan már! Hadd csinálja, ami jól esik. Mindig egy lépéssel előtte járok, Watson – ütötte meg a fülem egy ismerős férfihang, mely egyre közeledett.

- Ne hívj Watsonnak, Davin. Messze nem vagy Sherlock Holmes – felelte egy lány. Reachel. El kell tűnnöm innen! De hova? Nem voltak polcok, amik mögé elrejtőzhettem volna. Hátrahúzódtam az ajtótól legtávolabb eső polcig. Szinte belepréselődtem. Hirtelen aztán úgy éreztem, mintha a könyvek tengere eltűnne mögülem. Hátrazuhantam, majd egy puha puffanást hallottam. Aztán a zár kattant.

- Viszont vagyok olyan okos – vitatkozott tovább Davin.

Egy rejtett szobában találtam magam, az a furcsa hang az esést követően pedig a polc visszazáródása volt. Egy irodahelyiségnek tűnt a szoba, bár alig láttam valamit. Mindenesetre az íróasztal, rajta a temérdek papírhalom, a pár polcnyi vaskos könyv és az oldal elhelyezett bárpult erről tanúskodott. Nemrég használhatták a helyet, ugyanis egy üres pohár hevert az íróasztalon, mellette pedig egy félig üres whiskys üveg. Fél füllel hallgattam, ahogy a könyvtárban az egykori barátnőm és a fogvatartóm kedélyesen beszélget, ám a szavak nem igazán nyertek értelmet a fülemben. Igyekeztem az íróasztalon lévő vaskos könyvre és a mellette heverő papírlapokra koncentrálni. A könyv megsárgult lapjai egy pentagrammát ábrázoltak, majd kijegyzetelve különféle jeleket és azok magyarázatát, azonban egy olyan nyelven, amit én nem ismertem. A szavak hangzásából ítélve ránézésre talán latin lehet. A papírokon szintén ezen a nyelven íródott szövegek voltak, sok helyen átfirkálva, néhol különös rajzokkal, amikből semmit sem értettem.

Aztán a lapok közt végre megpillantottam valamit, ami értelmet nyert a szememben. A tőr vázlatát, meglepően részletesen. Hosszas, gondos vázolgatás eredménye volt, a markolaton lévő összes kacskaringós jelet pontosan lemásolták, majd egy-egy nyíllal kijegyzeteltek hozzá valamit. Ezen kívül felfedeztem még egy furcsaságot: a pengén hullámvonalak futottak végig különböző hosszúságban, majd kinyilazva egy különös szöveg volt – pont olyan sorhosszúságokkal, mint azt a pengén jelezték. Egyes szavai a szövegnek be voltak karikázva és kinyilazott jegyzetek tarkították a lapot oldalt, fent, lent – mindenhol. Homlokráncolva tanulmányoztam, elvégre nem tudtam sok mindent kezdeni ezekkel az információkkal. Azonban egy dologra mégis felhívta a figyelmem: a tőr pengéjében vésett szövegre, amire eddig nem figyeltem fel. Igaz, hogy a pengét eddig sosem figyeltem meg tüzetesebben a látomásaim során, hiszen a különös markolat mellett nem tűnt fontosnak. Ezek szerint mégis kulcsfontosságú jelentése van, csupán én nem értem, mi az.

Odakint a hangok elhallgattak, azonban a szemem nem látott át ezen a falon. Mindent igyekeztem visszarendezni úgy, ahogy találtam, hogy az ittlétem ne legyen feltűnő. Ezt követően a falhoz tapadtam, majd percekig csendben hallgatóztam, hogy van-e odaát valaki. Mikor percekig néma csend uralkodott, megpróbálkoztam a kijutással. Nekivetettem a vállam a falnak, igyekeztem megmozdítani, ám a próbálkozásom kudarcba fulladt. Magamban szitkozódtam egy sort, majd körbenéztem a falon, hátha találok valahol egy kapcsolót, ami kijuttat innen. Mikor ez sem használt, kétségbeesésemben megpróbálkoztam a Danken kastély alagútjainál használatos jobb alsó sarokkal, ám itt ez sem működött. Úgy éreztem vége, csapdába estem. Viszont valamilyen kiútnak kell lennie valahol.  

Visszamentem az íróasztalhoz, majd a fiókokban kezdtem el kutakodni valamiféle kulcsszerű dolog után. Átvizsgáltam mindent, titkos nyomógombokat kerestem, még egyszer megpróbálkoztam a fallal, ám egyszerűen semmi nem akart működni. Mintha ezt szándékosan így alkották volna meg.

Olyannyira belefeledkeztem a kiút keresésébe, a félelem, miszerint végleg csapdába estem olyan szinten elborította az agyam, hogy a padlódeszka különös nyikorgását csak akkor vettem észre, amikor a közeledő léptek zaja megütötte a fülem. Csakhogy akkor már késő volt. 

- Lám, lám, kit látnak szemeim! – jelent meg Davin a csapóajtóban, ajkán kedélyes félmosoly játszott. – Tudod, Kiválasztott, bejutni könnyű, ám kijutni csak az arra jogosultak képesek.

- Tudod, Mester – ezt a szót gúnytól csöpögve köptem – nem gondoltam volna, hogy ilyen rendetlen vagy. 

- Ja, hogy ezek? –mosolyodott el, ahogy az íróasztalára mutatott. – Nem mintha számítana. Elvégre azt tudod, hogy a tőr nálam van, ez nyilván nem lepett meg. Az írást pedig erősen kétlem, hogy megértenéd. Így ez számodra csak értelmetlen betűk és jelek halmaza, semmi több – vont vállat. Sajnos ebben igaza volt, még ha csak részben is.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – villantottam felé egy ravasz mosolyt. Olyan bosszantóan magabiztos volt, hogy belső kényszert éreztem, hogy letöröljem azt a felsőbbrendű vigyort a képéről. 

- Az legyen az én titkom – kacsintott, majd elém lépett. – Most pedig ideje visszamenned a celládba. – Még mielőtt észrevettem volna, súlyos bilincset csatolt a csuklómra, majd elkezdett lefelé vezetni a csapóajtón.

Teljes sötétségben vezetett az utunk, ám fényben sem lett volna mit nézni a vakolatlan téglafalon és a pókhálókon. Egy kulccsal kinyitott előttünk egy ajtót, ami egyenesen a tömlöcökhöz vezetett. Az ajtó messze nyílt az én cellámtól, viszont ez egy jó lehetőség lenne arra, hogy visszajussak. Megfigyelve a kulcsot, semmi különlegeset nem fedeztem fel rajta, ám Davin ügyelt arra, hogy a kulcslyukat ne láthassam, amikor elfordítja benne. Amikor azonban elfordult… Nem volt kulcslyuk. Egyáltalán, semmi, ami akár csak hasonlított volna egyre.

- Mozdulj! – taszított rajtam egyet, amikor még mindig meghökkenve álltam a fal előtt, ahonnan az előbb megjelentünk.

Szótlanul lépkedtem a cellám felé. Ezúttal nem kötöttek ki a fali bilincsekhez, pusztán belökött az ajtón, majd pedig rám zárta a rácsokat.

- Hiába próbálkozol, aranyom –mosolygott, miközben a kulcsot pörgette a mutatóujján, majd hirtelen a tenyerébe zárta azt. – Mindig három lépéssel előtted járok. – Ez volt a végszava.

A víz egyenletes csepegésének tempójában indult el kifelé. Még hallottam, ahogy a vasajtó fülsiketítő nyikorgással kitárul, majd becsukódik. Végül ismét egyedül maradtam.

Végzet - 20. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is:

Boldog Új Évet Mindenkinek!🎉🎆💗

Másodszor pedig: 2017 meghatározó év lesz a blog számára, ugyanis lassan kezdődhet a visszaszámlálás: már csak 10 fejezet + az epilógus van hátra Elena és a többiek kalandjából, ami pedig tudjátok, mit jelent. Idén a TSF véget ér.

Na de ne szaladjunk ennyire előre! Hiszen még sok időnk van addig, ezen kívül pedig dolgozom már pár projekten - az más kérdés, hogy publikálható állapotban lesznek-e, mire ennek vége, de ha még nem, akkor sem kell csüggedni, mert ez esetben kis szünet után ismét jelentkezni fogok valamivel. De ez még tényleg messze van.
Egyelőre élvezzük ki, ami még a TSF-ből hátra van! :) Most jönnek még csak az igazán érdekes és izgalmas dolgok :3

Ui.: A következő fejezet a vizsgabeosztásom miatt január 23-án vagy utána érkezik. Köszönöm a megértést és a türelmet! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Minden erőfeszítésem hasztalan volt, így egy idő után inkább hagytam magam. Tartalékolnom kellett az erőmet. Dohos szag ütötte meg az orrom, amitől undorodva grimaszoltam. Patkánybűz terjengett, a távolból csöpögés hangja szűrődött felénk. Az egész túlságosan is emlékeztetett a középkori várbörtönökre. Több rácsokkal elhatárolt cella mellett is elhaladtunk, ám az összes üres volt. Félelemmel telve jártattam végig rajtuk a tekintetem, hátha megpillantom fogvatartott barátnőmet, ám ez nem történet meg. A legutolsó cellában tettek le, mire azonnal szökni igyekeztem, ám a túlerő felülkerekedett. A falból két kar és két lábbilincs lógott ki, mind a négyet felhelyezték. Kicsit nagynak éreztem, azonban a kezem nem fért volna át rajta. Legalább nem szorított. A láncok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy ülve és állva is „kényelmesek” legyenek, vagyis nem feszültek. Kényelmesnek ellenben korántsem mondtam volna. Persze az átkutatást sem hagyták ki, ám nem voltak valami hatékonyak: pusztán a telefonomat találták meg és vették el, amin szerencsére jelkód van, így nem tudnak vele mit kezdeni. Hacsak persze nincs köztük valaki, aki ért az ilyesmihez. A tőr még mindig ott lapult a csizmámban, és egy kellően kicsavart pózban akár el is érhettem. Egyelőre vészhelyzet esetére tartogattam.

- Reachel! Reachel, itt vagy?- suttogtam a vak sötétségbe, amikor egyedül maradtam. Nem érkezett válasz. –Reachel? Itt vagy?- ezúttal már kiáltottam, ám válasz ezúttal sem érkezett.

Nincs itt.

Ha nem itt tartják fogva, akkor hol? Esetleg elkéstem? Vagy tényleg egy címeres ökör vagyok, és egyenesen a Mester csapdájába sétáltam? Fogalmam sincs. Csupán az volt biztos, hogy egyedül voltam, bezárva a negyedik kastély büdös, hideg tömlöcébe, ki tudja, meddig. Abban reménykedtem, hogy időközben a fiúk közül valaki észrevette az üzenetem, és a keresésemre indultak. Fejemet a nyirkos kőfalnak támasztottam, úgy meredtem a semmibe. Itt is az a síri csend uralkodott, mint az erdőben, csupán a monoton csöpögő hangot lehetett hallani. Megnyugtatott. Csak számoltam a cseppeket, közben pedig menekülési terven agyaltam, ám egyszerűen képtelen voltam egy épkézláb ötlettel előállni. Fogalmam sem volt, hogy néz ki a kastély belülről, hol vannak az ajtók, esetleg titkos folyosók, hány csicska van a birtokon, hol őrködnek, hány véreb van, hol vannak… Semmit, az égvilágon semmit nem tudtam. A tudatlanság pedig egyet jelent a tehetetlenséggel, ami akár a vesztemet is okozhatja. Csakhogy nem lehet így vége mindennek. A Mester nem ilyen, ő szeret játszadozni, kiélvezni mindent, aprólékosan haladni. Nem fog azonnal megölni, elvégre akkor már megtette volna. De akkor mit akarhat?

Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott ezeken töprengve. Átfáztam, már szinte vacogtam, szomjas voltam, az állandó csöpögés pedig már kezdett az idegeimre menni. Mintha egy patkányt láttam volna elszaladni a rács előtt.

Az agyam eltompult, bármennyit is gondolkodtam, olyan volt, mintha egy hatalmas labirintusból keresném a kiutat, ám folyton zsákutcába botlanék. Egy idő után az elmém feladta a próbálkozást, pihenésre volt szüksége. Elaludni nem mertem, ezért csak összekuporogtam, és ismét elkezdtem számolni a csöpögést a távolból. 1362, 1363, 64, 1365… A következő cseppet azonban már nem hallottam, ugyanis fém nyikorgása hasított az éjszakába. Minden fáradtságérzet egy csapásra semmivé foszlott, az egész testem megfeszült, ahogy a közeledő léptek zaját hallgattam. Egy maszkos alak állt meg a rács előtt, majd kinyitotta a cellaajtót.

- A Mester látni kíván –közölte nyersen, miközben a bilincseimet eloldotta. Jólesőn megforgattam elgémberedett végtagjaimat, átmozgattam kihűlt testem, mielőtt karon ragadott volna. 

- Mit akar?- tudakoltam, ám válasz nem érkezett, így inkább hallgattam.

Ahogy kiértünk, végre képes voltam mélyet lélegezni. Már szinte olyannyira hozzászoktam a lent terjengő bűzhöz, hogy csak akkor tűnt fel, mennyire visszataszító, amikor végre friss levegő áramlott a tüdőmbe. Sötét volt az előtérben, nem égtek a lámpák. Keresztülvonszolt a helyiségen, egyenesen a jobb oldali lépcsősor mellett húzódó szűk folyosó irányába. Ott benyitott a második jobb oldali ajtón, ami egy üres, hideg raktár szerű helyiségbe vezetett, ám nem volt ott semmi, csupán rengeteg por és pókháló. Innen egy hideg, szűk folyosón haladtunk egyenesen, mindenütt pókok, néhol patkányok is előfordultak. Egy kanyar jobbra, majd még egy, aztán egy balra, majd egy négyfokos lépcsősor felfelé, ott egy kanyar balra. Beleszédültem. Valószínűleg az egykori cselédeknek fenntartott folyosókon haladtunk végig. Rengeteg ajtó nyílt lépten-nyomon. Végül egy bal oldali ajtón lökött be erősen. Ez erős fény eleinte bántotta a szemem, ám hamar sikerült hozzászoknom. Az étkezőben álltunk. Az egykori fehér falak elsárgultak, sok helyen vörös, fekete foltok tarkították. A körben elhelyezett portrék közül valamennyit felismerhetetlenségig rongáltak, mindenesetre mindegyiken kiélték a kreativitásukat az utókor tagjai. A kandalló körül, fölött rengeteg agancs, kitömött szarvas fej szolgált díszítésül, a mennyezetről vagy négy hatalmas kristálycsillár lógott a fejünk fölé. Középen egy hosszú asztal terült el, a legtávolabbi végén két személyre volt megterítve. A maszkos alak egyenesen az asztalfő bal oldalára ráncigált, majd leültetett a székre, s hozzábilincselte a lábaimat a széklábakhoz. Amíg nincs tervem, nincs értelme a tiltakozásnak. Csak rosszabbul járnék. 

Amint végzett a feladatával, hangtalanul eltűnt egy ajtó mögött. Szemügyrevettem az ezüstétkészletet, a porcelántányérokat, a szövetszalvétákat – mosatlan szövetszalvétákat, a fonnyadt virágokat a vázákban, az aranyozott gyertyatartókat, amikről szinte teljesen leolvadtak a gyertyák. A levest fazékban tálalták, a pulykasült és a tört krumplit pedig csak rádobálták a tálra, az esztétika minden igénye nélkül. Borosüvegek és szódásszifonok sorakoztak az asztalon, ezek között elveszett az egy kancsónyi narancslé. Legalábbis feltételezéseim szerint az volt. A hatalmas kétszárnyú ajtó hangos kattanással tárult ki résnyire, épp csak annyira, hogy a kapucnis alak beférjen rajta. Fekete szerelésétől a zöld cipője merőben elütött. Ahogy helyet foglalt az asztalfőn, egyszer sem pillantottam meg az arcát. Csupán akkor hajtotta le az őt takaró anyagot a fejéről, amikor kényelmesen elhelyezkedett. A fehér arc, markáns vonalak, fekete szemek és a vörös fürtök különös összhatást képeztek. Ilyen közelről néhány halvány szeplőt is sikerült felfedeznem az orra körül.  

- Bort? –tartotta felém az üveget, majd meg sem várva a válaszom, teletöltötte a poharam. 

- Miért kérdezed meg, ha nem érdekel a válaszom?

- Csupán udvarias akartam lenni –felelte nyersen, az arcáról semmiféle érzelmet nem sikerült leolvasnom. Szó nélkül a merőkanálért nyúlt, és mert magának. Mikor végzett, kérdőn rám nézett. –Nem vagy éhes?

- Nem igazán –hazudtam. A koszos poharak és evőeszközök nem igazán győztek meg, de a gyomromat nem érdekelték a vészjelzések.

- Tudom, hogy nem valami bizalomgerjesztő, de nem mindenkinek telik egy kedves és ügyes Mrs. O’Dannelre –vont vállat, majd belekortyolt a vörösborba. Legszívesebben megfojtottam volna, amiért ki merte ejteni a száján a drága Geraldine nevét. Mintha ezzel megmérgezte volna az emlékét. –Egyél. Az éhhalálod nem szerepel a terveim között. Ha úgy jobb, akkor egyél kézzel, nekem mindegy.

Grimaszolva megfogtam egy kisebb darab pulykamellet, és enni kezdtem. Kissé rágós volt és túlfűszerezett, de valóban jobb, mint a semmi. Innivaló gyanánt a szódáért nyúltam. Egy darabig kételkedve méregettem a szifont és a poharat, ám végül félretettem minden undoromat, és teletöltöttem. Azonnal felhúztam, majd töltöttem egy újabbat. Étkezés közben rá-rápillantottam a mellettem ülőre, azonban semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Amikor elfogyasztottuk a vacsoránkat, elérkezettnek láttam az időt, hogy megszólaljak. 

- Hol van Reachel?- A kérdésem hallatán egy halvány félmosoly suhant át az arcán, majd el is tűnt.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen sokáig csendben bírsz maradni. Őszintén megleptél –forgatta a poharat a kezében. Már a harmadszorra töltött magának. –Általában addig idegesíted az embereket a kérdéseiddel, amíg annyira elegük nem lesz, hogy elárulják, amit tudni akarsz. Sajnálom szegény Katherine-t, hogy egy ilyen naiv, szeleburdi, könnyelmű, meggondolatlan, óvatlan lányon múlik a lelke üdvössége –vágta hozzám keményen a szavakat. –Igaz, hogy ez alatt a két év alatt némiképp megváltoztál, azonban most sem tartalak elég érettnek erre a feladatra. –A szavai hallatán kezdtem egyre dühösebb lenni, holott tudtam, hogy részben igaza van. Mégis fájt, hogy ezt pont tőle kell hallanom. –Te is, a testőröd is és a másik négy kis harcos pacsirta annyira végtelenül ostobák vagytok! Még talán Thomas és Michael adják jelét némi értelemnek.

- Ha szerinted ennyire ostobák vagyunk, akkor miért nem öltél már meg mindannyiunkat?- vetettem oda.

- Ez az egész sokkal bonyolultabb, mint gondolnád –titokzatoskodott. Persze, miért is árulná el nekem? 

- Vagy pusztán te sem vagy jobb nálunk –sziszegtem közelebb hajolva hozzá. –Sőt!

- Ne szemtelenkedj velem!- szűrte a fogai közt, fekete szeme baljósan csillant. 

- Miért, ki vagy te?

- Az a személy, aki bármelyik szerettedet egy csettintéssel elteheti láb alól –vágott vissza végtelen nyugalommal és diadallal a hangjában, majd csettintett egyet. Megdermedtem. A szívem hevesen kalapált. Ugye nem? Legnagyobb meglepetésemre egy maszkos alak termett mellettem a semmiből. –Kísérd vissza a cellájába.

- Igenis. –Eloldozta a lábaimat a széktől, majd erősen karon ragadott, és ugyanazon az útvonalon haladtunk vissza. Igyekeztem ezúttal az eszembe vésni a kanyarokat, ajtókat, lépéseket.

Az agyam nem bírta a terhelést, aminek alávetettem a menekülésem érdekében. Emellett az a csettintés sem hagyott nyugodni. Vagy rám akart ijeszteni, és csak a maszkos alakot hívta ide ezzel a gesztussal, vagy valóban megöletett valakit. Reachel. Senki másra nem tudtam gondolni ennek kapcsán. Hol lehet? Vajon tényleg elkapta? És, ha igen, hol tartja fogva? És engem miért tart fogva? Ezernyi kérdés, válasz sehol. Végül úgy határoztam, hogy aludnom kellene egy keveset, elvégre ki tudja, meddig leszek itt, minden erőmre szükségem lesz a kijutáshoz.

Kivételesen nem álmodtam, de talán nem is aludtam igazán. Éreztem a nyirkos hideget, ami körülvett, bekúszott a ruháim alá, a bőrömet nyaldosta és a csontomig hatolt. Az agyam fogaskerekei nem bírtak megnyugodni, mégis igyekeztem kizárni mindent, és pihenni egy kicsit. Erőt kell gyűjtenem. Nem tartott régóta a boldog tudatlanság, az álomtalan álom állapota, amikor félig még éber voltam. Túl gyorsan riadtam fel. Az a borzalmas hang, amivel a fenti vasajtó kitárul, egyszerűen elviselhetetlen. A kopogó léptek alapján ezúttal nem Davin, de nem is a maszkos alak közeledett. Nem. Nekik sokkal súlyosabb, hangosabb, dübörgőbb lépteik voltak. Ez azonban meglepően könnyednek tűnt, lágyabb koppanásokkal. Előbb pillantottam meg a fáklya fényében táncoló árnyékot, mint őt magát. Feltette a fényforrást a cellával szemközti tartóra, majd lassan felém fordult.

Az arcára vetülő árnyékok meglepően gonosznak mutatták vonásait, fekete haján sárga foltok táncoltak, mint egy tűzkarika, szeme furcsa csillogását nem tudtam mire vélni. Nem tudtam, mit mondjak, olyannyira meglepett a jelenléte. Nem számítottam rá itt. Legalábbis nem ilyen formában.

- Drága barátnőm! Hát eljöttél, hogy megments?- tette a szívére a kezét, mint aki meghatódott, még a szeme alól is letörölgette a nem létező könnycseppeket. –Milyen kár, hogy te vagy az, aki a segítségemre szorul.

- Hogy jutottál ki? –Ez volt az első kérdés, ami kibukott a számon, ám korántsem a legfontosabb.

- Be sem voltam zárva, El –közelebb lépett a rácshoz, majd leguggolt, hogy egy szintben legyünk. 

- Miért? – Könnyek égették a szemem. Itt van. Jól van. És neki dolgozik.  

- Hogy miért? –kérdezte, a szemében táncoló lángoktól csak még dühösebbnek tűnt. – Szerintem annyira egyértelmű!

- Számomra nem. Mit vétettem ellened, Reachel? Azt hittem, barátok vagyunk.

- Ó, azok voltunk. Aztán kiderült, hogy egy gyilkos vagy –sziszegte.

- Gyilkos? Tessék? –Nem hittem a fülemnek. –De hiszen nem öltem meg senkit!

- Tényleg?- horkantott. –Akkor ki miatt halt meg a legjobb barátnőm? Vagy Kirk? Cindy? Sandra? Lana Moore? A saját apád?

- Nem én öltem meg őket, Reach. Ő tette! –tiltakoztam.

- Mindent tudok erről az egészről. Mindent. Ha nem lett volna a drágalátos Katherine Danknen, az a kis ribanc, akkor mindenki élhetne. Vagy ha pusztán te nem lennél. A Donovanok és a Sullivanek földönfutókká lettek volna, ám ennyi. Azt hiszem, hogy ez még mindig kisebb áldozat.

- Földönfutókká?- ráncoltam a homlokom.

- Ja, hogy te még ezt sem tudod?- A pillantása megvető volt, égetett. –A két család minden vagyona a birtoka. Az ősi szerződés, melyet az a banya alkotott, és mindenki aláírta, érvényét veszti, amint Katherine lelke megboldogul. Amennyiben ez nem történik meg, a törvények értelmében el kell hagyniuk a várost. Nincs birtok, nincs pénz. Mégis mihez kezdenének nélküle? Semmit sem tudtak félretenni, mert minden megkeresett pénzük a birtoki alapba kerül. Vagy szerinted bárkit is érdekelne ez a kicseszett legenda, ha csak úgy elmehetnének? Ha nem lennének következményei? –Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondhatnék. Valójában sosem kérdeztem meg, miért van ez, miért nem mennek el egyszerűen, miért olyan fontos ez. A Mesternek igaza van, ostoba vagyok. –Élvezet lesz nézni, ahogy a Mester elvesz tőled mindent, ahogy te elvetted tőlem Norát.

- Reachel, én…

- Te… nem mondasz semmit –förmedt rám, majd kiviharzott. A vasajtó ezúttal nem csak a dobhártyámat szakította szét, hanem a szívemet is. 

Végzet - 19. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Egy nagyon nagyon fontos részhez érkezett a történet, ugyanis feltűnik egy szereplő, akire szerintem már mindannyian nagyon kíváncsiak vagytok, hogy ki is lehet. Ebből azt hiszem, könnyen rájöttetek, hogy kiről is van szó, de inkább olvassátok végig.

Tudom, hogy megköveztek majd, amiért nagyjából két hétig ismét nem érkezik majd rész - és sajnos ígérgetni sem tudom semmit. Mindenesetre megpróbálom január ötödikén hozni a következő fejezetet, de ez a dátum nincsen kőbe vésve (különösen, hogy másnap délben vizsgázok). Nagyon húzós hetek állnak előttem, így kérlek, értsétek meg, ha kicsit kaotikusan érkeznek majd a fejezetek, esetleg megkések. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy nagyjából betartsam a két hetes korlátot, de ha sokat kell tanulnom egy-egy vizsgára, akkor lehet, hogy ez nem fog sikerülni. Ha minden jól megy, akkor számomra január 23-án véget ér a vizsgaidőszak, és onnantól talán sikerül ismét felvennem a ritmust.

Addig is élvezzétek a fejezetet! :)

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden drága Kiválasztottnak!😍💓🎄

A világom a tegnapi nap folyamán darabokra hullott –újra. Legutoljára akkor éreztem így magam, amikor apa meghalt. Mintha a lelkem egy darabját kitépték volna, a szívem belehasadt a fájdalomba, a veszteségbe, a hiányba, a gyászba. Most két embert veszítettem el, még ha nem is véglegesen. És ezúttal a saját ostobaságom, vakságom vezetett ide. Épp ezért dühös voltam magamra, mérhetetlenül. Önző voltam, gátlástalan, erkölcstelen. És ezt a lelkem mélyén mindvégig tudtam, mégsem érdekelt, elnyomtam a figyelmeztető hangot a fejemben. Ahogy egyre többet megtudtam Katherine Dankneről, az ük-üknagymamámról, vagy akárhányadik felmenőmről, egyre inkább elítéltem. A szerelmi élete szövevényesebb volt, mint egy pókháló, botrányosabb, mint egy latin-amerikai szappanopera. Bármennyire is kötődöm hozzá, szeretem és meg akarom menteni, egyre inkább megvetetettem azért, amit azokkal az ártatlan férfiakkal művelt. Most viszont – bármilyen nehéz is ezt beismerni – én magam is olyanná váltam, mint Katherine. A történelem ismétli önmagát. Valóban. Ugyanolyan vagyok, mint Ő. Mintha nem is a Mester lenne a gonosz ebben az egész borzadályban, hanem a Danken család, amibe én magam is beletartozom. Persze ez nem változtat a tényen, miszerint a titokzatos ellenségem rengeteg ártatlan ember életét kioltotta. Úgy érzem, Katherine és én már megkaptuk az élettől a büntetésünket. Ezúttal rajta a sor. És boldogan igazságot szolgáltatok, ha kell a saját két kezemmel.

Ijesztő elképzelni, hogy embert öljek; de az még annál inkább, hogy nem riaszt vissza a gondolat. Túl sokat vett el tőlem, ártatlan emberektől. Nem érdemli meg az életet, nem méltó erre az isteni ajándékra. El fog bukni. És az sem érdekel, ha vele bukom én is. Elhatároztam valamit, és ehhez tartani fogom magam.

Többet edzettem, mint valaha, az iskolában látványos fejlődést, javulást produkáltam. Igyekeztem több időt tölteni a családommal és a barátnőimmel. Ez persze az alvás kárára ment, azonban éreztem, hogy ezekre mind szükségem van. Damient és Nate-et persze nem kerülhettem el: egyrészt Damiennel még egy iskolába, osztályba járunk, másrészt pedig ott voltak a kötelező közös edzések. Sokszor maradtam ott egyedül gyakorolni, ami szerencsére észrevehető volt a teljesítményemen. A két volt barátommal nem beszéltem túl sokat, a kommunikációnk minimálisra csökkent. Csak akkor szólaltunk meg, ha muszáj volt. Igyekeztem kerülni a pillantásukat is, hiszen amikor mégis összeakadt a tekintetünk, ezer kérdést, fájdalmat tükröztek. A fájdalom a lelkem mélyén nem enyhült, azonban megtanultam csillapítani, elnyomni. Amikor azonban felszínre törtek, robbanásszerűen ragadtak magukkal az érzelmek. Elárasztottak, mint a lávafolyam a kitörő vulkánból, elsöpörtek, mint egy hurrikán, betemettek, akár egy lavina. A szívem továbbra is szilánkokként hevert a padlón, és minden ilyen kitörés olyan volt, mintha újra és újra tűsarkúval rátapostak volna még egyet és még egyet. Erősnek akartam látszani, erősnek kellett látszanom mások előtt. Egyedül azonban védtelen voltam, összetört, akár egy kisgyerek. Az érzelmeim, a megbánás, a felelősség súlya alatt szépen lassan kezdtem összeomlani. Rettegtem. Elvégre mindez egy ártatlan kíváncsi kutatásként indult, anno naiv gyermekként. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fajulna az egész, hogy a gyermeki kíváncsiság és kalandvágy ide fog vezetni. Amikor ráeszméltem, mi is folyik körülöttem valójában, már késő volt. Nem szállhattam ki, egyszerűen nem tehettem. Túl sok minden függött tőlem, és függ még most is. Én vagyok az egyetlen ember, aki pontot tehet ennek a végére egyszer s mindenkorra. Fel kellett nőnöm a felelősséghez, a feladathoz, mindenkinek meg kellett felelnem, be kellett váltanom a hozzám fűzött reményeket. Bár egyre közelebb és közelebb kerültem, kerültünk a megoldáshoz, a lezáráshoz, olyannyira, hogy már csupán egyetlen lépés választ el minket a játék végétől, mégis rengetegszer éreztem úgy, hogy elbuktam. Akárhányszor hazudnom vagy titkolóznom kellett, akárhányszor kockára tettem a barátaim, a családom biztonságát, életét, akárhányszor illegálisan cselekedtem, akárhányszor meghalt egy ártatlan ember, annyiszor buktam el én is. Az a rengeteg vér ugyanúgy tapad az én kezemhez is, hiába nem volt közvetlen közöm a gyilkosságokhoz. Ez az a tudat, bűntudat, amit soha életemben nem fogok lemosni magamról, nem tudok kitörölni a tudatomból, a lelkemből, a szívemből.

Szükségem volt a szeretteimre, jobban, mint valaha. Megvolt az a különleges képességük, hogy elfeledtessék velem mindezt, hogy újra csak egy átlagos lánynak érezhessem magam. A velük töltött idő olyan szinten felértékelődött a szememben, hogy minden órára, percre, másodpercre kincsként tekintettem. A közelükben nem a Kiválasztott voltam, hanem csupán Elena Destiny Tisdale.

- Annyira örülök, hogy ismét több időt töltesz velünk –mosolygott Mia hálásan. 

Az egyik kedvenc cukrászdánkban ültünk Reachellel hármasban a hangulatos teraszon. A városközpontban volt, egy régi épületet alakítottak át. Boltíves bejárat, melyet feketére mázolt oszlopok tartanak, a felső szinten rendezvényeket szerveznek, egy erkély is nyílik onnan. Belülről lila falak és rengeteg festmény fogadja a látogatókat, amik rendszeresen cserélődnek, ugyanis meg lehet vásárolni az alkotásokat. Helyenként csíkokban egy-egy rózsaszín virágszerű mintákkal ellátott tapétacsík díszíti a helyet. A székek párnázott bőrülőkék, kellemes kávészínben. A teraszon minden asztalon virágokat helyeztek el, a székek pedig fonottak, ám meglepően kényelmes a pufi kis párnácskákkal. Imádjuk ezt a helyet, nem csak szép, de az sütik, italok és a kiszolgálás is páratlan. Liz sajnos ezúttal nem tudott csatlakozni, újabb ultrahang vizsgálatra mentek Michaellel. Most már elkezdett bő pólókat hordani, ugyanis szépen lassan kerekedett a pocakja. Továbbra sem tudott senki a piciről, még a lányok sem.

- Én is –mosolyogtam vissza őszintén. –Hiányoztatok.

- Megváltoztál, Elena –méregetett Reach elgondolkodva.

- Tudom. –  Szomorúan mosolyogtam, majd inkább belekortyoltam az epres limonádémba.

- Mi történt ebben a pár hónapban? Vagy inkább évben? Fokozatosan távolságtartó lettél, minden idődet otthon vagy a Donovanokkal töltötted, iskolán kívül alig láttunk –folytatta.

- Tudom, és ne haragudjatok, csak… egyszerűen túl sok minden történt. Ráadásul Geraldine halála az egész családban mély nyomot hagyott. –Nem hazudtam ezúttal, elvégre ez valóban tükrözte az igazságot. Csupán nem volt teljes.

- Megértem –nézett rám Mia megértő, hatalmas kék szemeivel. –De legalább újra köztünk vagy.

- Igyunk erre!- emelte fel koccintásra a poharát Reachel mosolyogva, ám a szeme továbbra is kifürkészhetetlen volt, mintha árulkodó jelek után kutatna rajtam, viszont nem talál semmit.

- Üdvözletem, hölgyeim –jelent meg Alex. Bár már tavasz közepe volt, azért az időjárás meglehetősen változékonynak bizonyult. Hol szeles, hol napos, hol esett az eső, hol napokig szárazság uralkodott. Ma is a fehér, hátul fekete csipkével feldobott rövid ujjú felsőm fölé fel kellett vennem a farmerkabátomat, nehogy megfázzak, emellett egy piros csőfarmert és egy nyári csizmát húztam magamra. Barátnőim is hasonlóképp gondolkodtak: Mia egy egyszerű lila felsőt, fehér farmert és egy tavaszi dzsekit vett fel, Reachel pedig egy laza inget, hozzá koptatott farmert és bakancsot, kabátját a derekára kötötte. Ezzel szemben Alex egy fekete térd fölé érő vászonnadrágban és egy zöld, rövid ujjú ingben állt előttünk, aminek a felső három gombját nem gombolta össze. –Igazán csinosak vagytok ma.

- Nem fagy beléd a szar?- kérdezte Mia igazán hölgyhöz méltóan.

- Nem –nevetett fel a szőke fiú. –Esetleg csatlakozhatok? 

- Nem –vágtuk rá egyszerre, mire savanyú képet vágott.

- Nos, nem tudjátok, mit hagytok ki –bizonygatta, mire egy gunyoros morgás, egy horkantás és egy halk kuncogás volt a jutalma.

- Semmi olyat, amit megbánnánk –vágta rá Reachel, a morgolódó. 

- Ez egy csajos délután. Ebbe nem férsz bele, Seggfej –közöltem a tényeket.

- Ugyan, Cukorfalat! –vigyorgott rám. –Tudod, hogy csodálatos társaság vagyok.

- Alex, kérlek, menj el –kezdte a kuncogás szőke tulajdonosa diplomatikusan. – Hármasban szeretnénk tölteni egy kis időt. Talán legközelebb.

- Legyen –sóhajtott lemondóan, majd beandalgott a cukrászdába. Különös volt a viselkedése, azonban nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Szerettem volt kiélvezni a barátaim társaságát, amíg még van rá lehetőségem. Elvégre, ki tudja, mit hoz a jövő. Talán a Mester megöl, és soha többé nem élhetek át velük hasonló élményeket. Az új mottóm: Carpe diem, élj a mának!

Este Miánál megnéztünk közösen egy filmet a nap megkoronázásaképp, majd nála töltöttük az éjszakát. Reachel és a házigazda aludtak a franciaágyon, ugyanis barna hajú barátnőm lába lelóg a kanapéról, amin én kaptam helyet. Meglepően kényelmes volt. Egy szélesebb darab, rózsaszín szövetből, az én méretemnek pont megfelelő. Hajnalig beszélgettünk, nevettünk, míg végül sorban elnyomott minket az álom. Napok, hetek, hónapok óta végre nyugodtan, gondtalanul hajtottam álomra a fejem. Nem gondoltam a legendára, Katherine-re, a Donovan fivérekre, a Mesterre, a közelgő csatára –merthogy biztos voltam abban, hogy nem ússzuk meg könnyen. Ezúttal ezek a gondolatfoszlányok messzire elkerültek, boldogan fogadtam a sötétséget, ami rám borult.

Sötét volt. Előttem egy pontban fehér füst kavargott, míg lassan alakot öltött. Feltételeztem, hogy ismét Katherine lesz az, hiszen legutóbb hasonlóképp jelent meg előttem. Csakhogy tévedtem. A fehér füstalak a brutális módon meggyilkolt barátnőm, Nora alakját vette fel. Élesebben rajzolódott ki, mint ősöm a legutóbbi találkozásunkkor, ám így sem adta vissza a lány valódi mivoltát. Az egész alak valahol félúton volt a kavargó köd és a szilárdság közt. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, bőre sápadt volt –sápadtabb, mint életében -, mogyoróbarna szemei barátságosan csillogtak. Még élénken élt emlékeimben az élettelen test képe, akárcsak az eleven, életvidám barátnőmé. Most a kettő határán lebegett. Meglepett, elvégre még sohasem jelent meg korábban előttem. Azonban amikor megszólalt, nem az ő hangját hallottam.

- Miattad haltam meg –döntötte oldalra a fejét, úgy mért végig tetőtől talpig. Mély hangon szólalt meg, szinte már férfias volt. –Mitől érsz többet? 

- Nora… - Nem találtam a szavakat. Mégis mit mondhatnék? –Sajnálom. Én…

- Te nem akartad? Te nem tehetsz róla? Visszacsinálnád? –Továbbra is oldalra döntött fejjel kezdett el felém lépni – minden mondattal egy lépéssel közeledett. –Miattad mentem oda. Te csaltál engem oda.

- Tessék?- ráncoltam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, miről beszélhetett.

- Kaptam egy üzenetet. Az állt benne, hogy vársz rám az erdőben a nagy fánál. Odamentem. Te pedig nem voltál sehol. –Kiegyenesítette a fejét. A szeme kezdett elsötétedni, az arca pedig egyre csak sápadt. A látvány megfagyasztotta a vért az ereimben. Mintha azt figyeltem volna, ahogy elszáll belőle az élet.

- Én nem küldtem neked semmit.

- Tudom –vigyorodott el. –Ő volt az. Téged akar. De előtte fájdalmat akar neked okozni, ehhez pedig én kellettem. Én, hogy megöljön. Miattad.

- Nora…

- Nem én vagyok az egyetlen –folytatta, félbeszakítva ezzel. 

- Tudom. –Nyelnem kellett. –Ott volt Cindy, Sandra, Kirk…apa. –Az utolsót volt a legnehezebb kimondanom. Nora felhúzta szőkés szemöldökét, szinte a feje tetejére. 

- Nem róluk beszélek. Valaki most van veszélyben. De talán még megmentheted. – A hangja egyre inkább elmélyült, arca már holtsápadt volt, a szeme éjfekete, mint két feneketlen lyuk. –Gyere az erdőbe, a kastélyba. Mentsd meg a barátnődet!

- Ki van veszélyben?-A kérdésemre a ködalak megremegett, majd gonosz mosoly terült szét ajkain.

- Reachel Williams –közölte egy férfi hangján. Egy ismerősen ismeretlen férfi hangján. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a fehér köd felkavarodott, majd az alakja teljesen eltűnt. Egyedül maradtam a sötétségben.   

A takaróm a földön hevert, összegömbölyödve, mikor felriadtam. Nem Nora volt. Csupán az ő alakjával akarta hitelesebbé tenni az egészet. Azt akarta, hogy bűntudatom támadjon, hogy emlékezzek, hogy féljek.

Reachel.

Kiugrottam az ágyból – vagyis leugrottam a kanapéról, s amilyen halkan csak tudtam odalopóztam az ágyhoz, ahol Miának és Reachelnek kellett feküdnie. Vagyis csak kellett volna, tekintve, hogy a szőkeség teljesen egyedül volt. Reachelnek nyoma sem volt. Gyorsan magamra rángattam egy fekete pamutnadrágot és egy pulcsit, felvettem a fekete bokacsizmám, magamhoz vettem a telefonom, majd kilopakodtam a szobából, de előtte még írtam egy gyors üzenetet Miának arra az esetre, ha reggelig nem érnék vissza. Először a biztonság kedvéért leellenőriztem a fürdőszobát, hátha csak a mosdóba ment, de a helyiség üres volt, csak úgy, mint a konyha. Vagyis Reachel tényleg eltűnt.

Futva indultam az erdő felé, közben pedig próbáltam hívni Nate-et és Damient, azonban egyikük sem vette fel, így írtam az öt fivérnek egy körsms-t a tervemről – már ha ezt tervnek lehet nevezni. Lenémítottam a készüléket, majd a Donovan faházba érvén egyenesen a fegyverszobába indultam. Egy kisebb tőrt tűztem a csizmámba, egy bőr övtartóba pedig az egyik teletöltött fegyvert helyeztem el, majd ráhúztam a pulóverem. Így is feltűnő, viszont nem igazán tudok több dolgot magammal vinni. Kénytelen leszek a körülöttem lévő tárgyakra hagyatkozni, ha arra kerülne a sor. Indulás előtt még utoljára ellenőriztem a mobilom, hogy érkezett-e válasz. Semmi. Nyugtázva, hogy ennek a küldetésnek egyedül vágok neki, elindultam a vaksötét éjszakába, egyenesen az erdő szívébe –a negyedik kastélyhoz.

Éles látásomra hagyatkozván nem vittem magammal zseblámpát, elvégre csupán felesleges feltűnést keltettem volna. A különleges képességem mára már teljesen megszoktam, és nagyon sokszor hasznát veszem –azóta egyszer sem vertem be a lábujjaimat az ágy vagy az asztal sarkába a sötétben botorkálva az ágyamhoz. Puhán, hangtalanul lépkedtem a tavaszi fűben, ami kicsit nedves volt az este rátelepedő halovány ködtől. A levegő kellemesen hűvös és kicsit nehéz volt. Körülölelt a csend. Még a baglyok sem huhogtak a fákon, az apró rovarok sem csaptak zajt. Szinte már dermesztő, vérfagyasztó volt az elviselhetetlen némaság. Mintha a természet alá akarná támasztani a baljós előérzetem, mintha csak üzenni akarna, hogy meneküljek, míg lehet. Sorra érkeztek a vészjelzések az elmém rejtett zugaiból, azonban az agyam irányító központja egy vastag fallal vette körül magát, a jelzések egyszerűen lepattogtak róla. Céltudatosan haladtam előre. 

A felderítések során sikerült rábukkannunk egy kisebb pinceajtóra, ami a föld alá vezetett. Feltételezéseink szerint onnan már nem lehet messze maga a kastély, és az utolsó hétre már csak egy terület maradt, ami még felfedezésre várt. Most azonban csakis engem hívogatott. Könnyűszerrel megtaláltam a rozoga kőtákolmányt, ami meredeken emelkedett ki a földből. Onnan tovább haladtam egyenesen, kerülgettem a fákat, bokrokat. A távollátásomat csak ritka esetekben használtam –ez is egy ilyen alkalom volt. A fák sűrű hálójában megpillantottam a negyedik kastélyt, ami egykoron a Jonson család fényét volt hivatott hirdetni. Megszaporáztam a lépteim, a köd egyre sűrűsödött előttem, de még mindig jól láttam. A hőmérséklet is egyre csak hűlt, azonban a véremet átitató adrenalin, az agyamba befészkelő félelemérzet belülről fűtött. 

Rohanni kezdtem, ahogy egyre élesebben kirajzolódott előttem a magasba nyúló torony, a vaskos kőfalak, a rozoga vaskapu, az elgazosodott kert, az omladozó homlokzat, a félig leszakadt erkély a hiányos kovácsoltvas korláttal, a különös, megrongálódott vízköpők a bástyaszerű szélső tornyok élesen kiugró homlokzatán. Ez a kastély merőben eltért a másik háromtól, hiába akadtak itt-ott hasonlóságok. A félig nyitva álló kapu előtt megálltam. Reszketeg lélegzetet vettem, majd a legrosszabbra felkészülve beléptem a birtokra. Clark Dankennek igaza volt: az egész helynek különösen sötét, frusztráló hangulata van, szinte érezni a gonosz jelenlétét. A szívem zakatolt, a vérem zúgását hallottam csak, ahogy egyre közeledtem a leharcolt állapotú egykor gyönyörű faragványokkal ékesített tölgyfaajtóhoz, amit szintén nyitva találtam.

Innen már nem volt menekvés. Amint beléptem, a hely hirtelen vakító fényárba borult, mintha mozgásérzékelő keltette volna életre a mennyezetről lógó óriási kristálycsillárt. Hatalmas helyiség volt, mindenhol faburkolat borította, a falakon régi freskók lógtak, némelyik felismerhetetlenségig torzítva. Súlyos vörös bársonyfüggönyök lógtak körbe, akármi is volt mögöttük, tökéletesen takarták. Velem szembe két lépcsősor indult kanyarogva felfelé, majd egy közös pontban találkoztak, egyfajta hidat képezve, majd folytatták útjukat felfelé.

Nem voltam egyedül –persze nem is számítottam rá. Azon a bizonyos hídon egy fekete csuklyás alak állt, lehajtott fejjel, eltakarva az arcát. Lassan felemelte a kezét, majd csettintett egyet, mire rejtett zugokból öt feketébe öltözött alak jelent meg, mindegyiken egy-egy símaszk volt, mintha csak egy betörésre készülnének.

Körbevettek.

A szemem ide-oda cikázott menekülő utak után kutatva, ám megfordulván láttam, hogy az ajtóban ketten is álltak. Csapdába estem. 

- Lám csak lám, hát eljöttél –szólalt meg a mindenki fölé magasodó alak, majd a fejét felemelve lehajtotta a csuklyát a fejéről. Répaszínű, rövidre nyírt fürtök, mélységesen fekete szempár, gonosz tekintet, gunyoros félmosoly. Davin. 

- Mester –köptem gúnyosan, mire elvigyorodott, bár inkább hatott vicsorgásnak.  

- Drága, egyetlen Kiválasztott. –Elindult lefelé a baloldali lépcsősoron, közben nem vette le rólam a tekintetét. 

- Hol van Reachel? –szegeztem neki a kérdést, amint lelépett az utolsó rozoga lépcsőfokról.  

- Biztonságban –felelte, ahogy egyre közeledett. –Legalábbis egyelőre.

- Itt vagyok, ahogy akartad. Most engedd őt szabadon! –követeltem, bár én magam is tudtam, mennyire naivnak és szánalmasnak tűnik a próbálkozásom. Rosszallón csettintett a nyelvével.

- Oh, nem –rázta a fejét, majd egy méterrel előttem megtorpant. –Ez nem ilyen egyszerű, aranyom.

- Azonnal engedd szabadon! –kiáltottam, majd a fegyveremért nyúltam, ám abban a pillanatban ketten is mellettem termettek, erősen lefogva, hátrafeszítve a karjaimat. Felszisszentem a fájdalomtól.

- Zárjátok a tömlöcbe, hadd nyugodjon le egy kicsit –adta ki az utasítást, majd végigjártatta rajtam a tekintetét, végül egy gunyoros mosolyt eresztett felém. Legszívesebben arcon köptem volna. Kiabálni akartam, kapálózni, szabadulni, ám a számat minden ellenkezésem ellenére leragasztották, majd négyen megragadtak, és elkezdtek egy sötét lépcsősoron lefelé vonszolni. 

Egyetlen gondolat cikázott a fejemben: Vége. Mindennek vége.